20. Fejezet
Vége?

Reggel a páros első dolga volt megkeresni az igazgatót. Dumbledore éppen a tanáriban volt és McGalagony társaságában próbálta meggyőzni a pöttöm Flitwick professzort, hogy rá máshol lesz szükségük, de a lelkes tanerő mindenáron az élvonalban akart maradni. Végül amikor észrevették őket Flitwick végre belátta, hogy jobb ha elutazik. Minerva viszont ahogy meglátta Serénát szinte nekiugrott mérgében.

-Mit keresel te itt, azonnal menj vissza a gyengélkedőre! Egyáltalán hogy tudtál…?

-Én segítettem neki Minerva nyugodj meg.- szólt rá Piton epésen, Seréna nagyon hálás is volt a fedezésért.

-Hogy lehetsz ennyire felelőtlen Perselus? Hiszen…

-Jólvan elég, kérlek maradj már nincs semmi bajom csak…szóval fáradt vagyok.- fojtotta bele a szót Seréna.

-Tényleg nincs semmi baja Minerva. –szólalt meg Anna, aki férjével most lépett be a szobába. –Viszont arra kérlek kicsim, hogy menj a professzorral EL innen.- bólintott Flitwick felé.

-Eszem ágában sincs! Miért mennék?- csattant fel Seréna. Piton mintha helyeslően bólintott volna.

-Tudod te azt nagyon jól.- szólalt meg apja mosolyogva. Seréna lassan fogta fel a célzást.

-Van valami amiről tudnom kéne?- kérdezte Albus érdeklődve.

-Nem még nem!- vágott közbe Seréna amikor szülei egyszerre akartak megszólalni. –Eszemben sincs elmenni innen és nem kényszeríthettek rá.- morgott.

-Jól meggondoltad?- Piton szomorkásan, de büszkén tette fel a kérdést.

-Most összefogtatok ellenem?- mosolyodott el Seréna. –Akkor sem teszem ki innen a lábam, ha visznek!

-Rendben, nos akkor, bár nem értem mi is volt ez a közjáték, -folytatta Dumbledore- úgy hiszem Voldemort nem fog nyíltan támadni, sajnos ezt a nemes szokását már régen elhagyta, ennek fényében mindenre fel kell készülnünk. A legvalószínűbb mégis, hogy megpróbálnak majd a nagyterembe hoppanálni, reméljük nem sikerül, de ha mégis, akkor várni fogjuk őket. Sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy csupán kábító átkokat használjunk, valószínűleg túlerőben lesznek, de úgy vélem az itt maradt diákok és tanárok, valamint az aurorok lelkes társasága- itt a belépő Emilyre mosolygott- már bíztatóan erős csapat. Ha a helyzet súlyos lenne Hagrid talán segítségünkre tud hívni néhány kentaurt és egy-két óriáspókot-egy kicsit mintha hitetlenkedő kifejezés suhant volna át az arcán- figyelmeztettem mindenkit, hogy Voldemort nem fog udvariasan kiállni ellenünk, a Halálfalók kevesebben vannak, mint régen, de annál hatásosabban tudnak majd harcolni a bosszúvágytól hajtva. Ha arra kerül a sor Roxfort talán elveszik és a helyére majd egy új Sötét Varázslatok Iskolája kerül, de reménykedem benne, hogy ez nem fog bekövetkezni.

-Hát én merem remélni!- morgott Seréna szórakozottan.

-Nem lesz semmi baj, együtt erősek vagyunk.- ölelte meg hátulról Mefrit. Seréna helyeslően bólintott.

-Pontosan.- szólalt meg lelkesen Minerva.

-Azt hiszem…- kezdte az igazgató, de hirtelen elhallgatott. –Áttörték a védővarázslatokat.- komorult el.

-Ilyen hamar, tehát sokkal tovább kellett volna kitartania azoknak a bűbájoknak.

-Most nincs időnk ezen rágódni, szóljatok, akinek csak lehet, Seréna rád bízom Harryt, Ront és Hermionet, próbáld meg őket védeni, Minerva neked is ez lesz a feladatod.- mindenki bólintott, aztán elindultak a nagyterem felé. Ahogy kiléptek az ajtón mindenkin úrrá lett a pillanatnyi félelem, de egyszersmind a nyugalom is, hiszen már nem maradt hátra egyetlen várakozással teli gyötrelmes perc sem.

-Megkeresem a gyerekeket!- kapott észbe Seréna. Mielőtt elfordulhatott volna elkapta egy kéz, Piton magához húzta és megcsókolta.

-Vigyázz magadra. Szeretlek.- mondta a férfi kétségbeesetten.

-Te beszélsz?- mosolygott a nő. –Te is vigyázz kérlek, nem bírnám ki ha… Szeretlek.- mondta Seréna. Azzal megfordult és szinte rohant a Griffendél klubhelyisége felé. Piton megfordult és látva a csodálkozó tekinteteket elmosolyodott.

-Mit ácsorgunk itt, gyerünk.- bökte ki zavartan. Anna mosolyogva nézett férjére miközben elindultak, de egyikük sem tett megjegyzést.

-„Serpensortia!”- mondta ki a jelszót a kövér dáma portréja előtt Seréna. A rejtett ajtó azonban nem akart kinyílni. Megpróbálta még egyszer, de nem járt sikerrel. –Alohomora!- szegezte pálcáját a makacs képre. A kövér dáma azonban most olyan volt, akárcsak egy mugli festmény: nem mozdult. –Harry, Hermione! Bent vagytok?- kiabált. Halkan ki tudta venni a válaszokat a vastag fal mögül:

-Tanárnő vigyázzon! A Dámát megdermesztette az a…- ordították hárman egyszerre így a végét nem hallhatta.

-Kicsoda?- Seréna megpróbálta közben az ajtónyitó varázslatokat, de egyiknek sem volt pozitív eredménye. Leengedte a pálcáját és megpróbálta kitalálni, mit tehetne, ám ekkor valaki megszorította csuklóját és hátrarántotta a kezét, aminek az lett az eredménye, hogy a pálcát elejtve szorult a falhoz. Seréna meglepetten fordult meg és szembetalálta magát az iskola gondnokával.

-Maga?

-Kisasszony.- mondta rideg hangján vigyorogva Frics.

-Eresszen maga szánalmas…- nem tudta befejezni a mondatot, mert Frics ugyan elengedte, de akkora pofont kapott, hogy a földön kötött ki. Szerencsére elérte a pálcáját, és mielőtt újabb ütést kellett volna elviselnie, és Frics már a földön feküdt, nem is kelt fel többet.

-Szánalmas áruló.- mondta fintorogva a nő. –Nyílj ki végre!- kiabált a festménnyel, ami időközben újra életre kelt.

-Rendben Miss. Water máris, mi olyan sürgős?- bosszankodott a Dáma miközben lassan kinyílt.

-Tanárnő!- ugrottak elé diákjai. –Mi történt… hogy sikerült?

-Frics?… Már nem árthat, sajnálom, nem volt igazán választásom.- intette csendre őket Seréna.

-Megérdemelte az a…-mondta volna Ron, de Hermione még éppen rálépett a lábára így inkább egy jajdulás lett a mondat vége.

-Hogy mondhatsz ilyet Ron.- szidta barátját a lány, de Seréna őt is csendre intette.

-Elkezdődött, vigyáznunk kell. A hoppzárat körülbelül egy negyed órája törték fel, ha szerencsénk van, még nem jutottak be a nagyterembe.

-Tanárnő, ugye nem fog minket eltiltani?- kérdezte Harry nyugodtan.

-Eltiltani?

-Enged bennünket harcolni?

-Természetesen, az embernek joga van azért harcolni, amiben hisz.- felelte felháborodott hangnemben a tanárnő.

-Na ezt nevezem.- vigyorgott Ron. -Végre egy igazán normális tanár!- Seréna mosolyogva húzta fel a szemöldökét, jólesett neki a bók.

-Sok mindent nem tudsz te még rólam Ronald Weasley.- ingatta a fejét.

-Többet mint hinné tanárnő.- vigyorgott a fiú. –Például, hogy maga és Piton professzor…auuu- nem tudta befejezni a mondatot, mert Hermione és Harry egyszerre próbálták elhallgattatni, így az egyik a lábára lépett, a másik a kezével fogta be a száját. Seréna elnevette magát a jeleneten.

-Akkor majd én befejezem- nevetett - szeretem Piton professzort és ez van, ha nem tetszik, akkor is. És most menjünk, nem tudom mennyi időnk van.- komolyodott meg, de még mindig ott bujkált benne az a szárnyaló mosoly, ami olyan hatást keltett mintha a legnagyobb örömmel menne most az életét kockáztatni.

Mikor leértek a nagyteremhez már távolról hallották a dörejeket, és amikor egy zöld sugárnyaláb csapott ki a nyitott ajtókon nyilvánvalóvá vált, hogy itt vannak.

Harry minden eddiginél jobban szeretett volna végre harcolni, mindig tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor meg kell küzdenie Voldemorttal, és most semmi más nem érdekelte. Az oldalán álló Hermione megszorította a kezét, ez egy kicsit lecsillapította, ránézett látta a hihetetlen aggodalmat, de az eltökéltséget is, mosolyogott, mert tudta, semmi értelme nincs, hogy tovább halogassák ezt a csatát.

-Induljunk.- mondta hirtelen Harry.

Mikor beértek a nagyterembe a látvány lesújtó erejű volt. Minden fehérvarázslóra legalább három halálfaló jutott, nem hitték, hogy mégis ekkora erőt tud majd képviselni a sötét oldal. Seréna tekintete újra és újra a bájitaltanár után kutatott, de nem találta, végül feladta és odakiáltott Harrynek:

-Maradj a közelemben Harry, Dumbledore rám bízott… Vigyázz- a fiú éppen el tudott hajolni egy kábító átok elől.

-Kösz!- vágta oda gyorsan Harry. –Obstruco!- kiáltotta a legközelebbi halálfalóra szegezve pálcáját, az egyből elejtette pálcáját, és dühöngve vetette rá magát a fiúra.

-Adava Kedavra!- Seréna átka még éppen eltalálta, lecsúszott a fejéről a csuklya, egy nő volt, fekete haja előrehullott az arcába és végül gúnyos arckifejezésbe torzult arccal esett össze. Harry meglepetten nézett a tanárnőre, aki csak bólintott, de el is tűnt egy újabb párbajban.

-Stupor!- mondta Seréna miközben legalább hárman támadtak rá. –Adava Kedavra!- érezte, hogy egyre jobban kezd elhatalmasodni rajta a kétségbeesés, Perselust még mindig nem látta sehol. Ekkor a karját hirtelen eltalálta, de csak súrolta egy átok, csúnya sebet hagyva maga után. –A fenébe..- mondta halkan, de nem hátrált meg.

-Inferno!- hangzott a háta mögött és hirtelen Emily ugrott mellé. –Szép ki vágás, várj csak.- mondta vigyorogva és begyógyította a sebet. –Vigyázz kicsit jobban!

-Te mesélsz nekem, vigyorogva ugrálsz és gyógyítgatsz, közbe meg tűzlabdákat hajigálsz! Nem vállalsz egy kissé sokat?- feleselt vissza miközben visszavert egy újabb átkot.

-Inkább vigyázz, mert ha a keresztlányomnak bántódása esik velem gyűlik meg a bajod kedvesem!!!- kiabált Emily.

-Hogy micsoda!- szólalt meg mögöttük Dumbledore mennydörögve. Seréna majdnem eltévesztette a célzást ijedtében. –Stupor!- küldött egy átkot Dumbledore és megint a nő felé fordulva szólalt meg. –Seréna ha…

-Tudom Albus, inkább figyelj!- terelt el egy kábító átkot az igazgató elől. Dumbledore inkább bosszankodva folytatta a harcot, nem ez volt a fejmosás ideje.

-Bellatrix!- kiáltott rá egy női alakra Harry. –Úgy sejtem én még tartozom magának valamivel!- gúnyolódott. A nő meg sem ejtve egy cinikus megjegyzést azonnal a fiúra támadt.

-Adva Kedavra!- Harry szerencsésen kikerülte az átkot.

-Crutio!- Bellatrix nem volt ilyen szerencsés és az átok eltalálta. A nő dühöngve esett térdre, látszott, hogy minden erejével az ártok ellen küzd, de Harry ebben a pillanatban semmi mást nem akart, csak fájdalmat okozni neki, ahogy ő tette korábban. Hirtelen felrémlett előtte milyen képet vágott a nő mikor „szeretett” unokaöccsét eltalálta, s ahogy a nő szemébe nézett meglátta önmagát, arcán komor vigyorral. Elszörnyedve szakította meg az átkot.

-Gyenge vagy Potter!- kiáltotta a nő.

-Ugyan, erősebb mint hinnéd.- szólt rá egy fagyos hang. Harry egy pár pillanatra megdermedt, Voldemort ott állt előtte, pontosan úgy, mint azon az éjszakán, ami Cedric életébe került.

-Nagyúr.- mondta meghajolva a boszorkány és egy sötét vigyort villantott Harryre, majd eltűnt a küzdők között.

-Lucius Malfoy!- kiáltott Seréna egy köpenyes alakra. Mozgásából és harcmodorából rögtön felismerhető volt kiléte. Seréna már nagyon vágyott megbosszulni egy-két „apró” sérelmet, amit Luciusnak köszönhetett. A férfi azonban mellőzni látszott heveskedő ellenfelét, és inkább másfelé fordult. Seréna ezt meglehetősen sérelmezte, nekiindult és éppen megragadta volna Malfoy talárját, amikor egy „eltévedt” átok suhant el köztük. Ez nem tántorította el a nőt, hogy egy alapos szitkozódás után újra a férfihez forduljon.

Mikor megfogta a vállát, hogy maga felé fordítsa hirtelen hoppanáltak. Nyilván nem volt ideje rá, hogy lerázza magáról a nőt, abban a pillanatban eltűnt a Roxfort és helyébe enyhén kavargó szürkeség lépett, ami néhány másodperc múlva egyre jobban kirajzolódott. A következő perc egy tisztás közepén érte Serénát, aki ezek után sem vesztette el az eltökéltséget, hogy megöli ezt az embert.

-Álljon meg Lucius! Talán fél tőlem?- kérdezte hangosan és pimasz hanghordozással. A férfi megfordult és tömény undorral nézett az előtte lévő nőre, aki pálcáját maga elé tartva végtelen szenvtelenséggel meri őt végső párbajra hívni.

-Ha meg nem sértem… nőkkel nem harcolok.

-Úgy! Akkor nyilván módosíthatták az emlékeit, mert az Én emlékeim szerint maga nagyon is szívesen támad magánál gyengébb ellenfélre.

-Ugyan. Be tudja bizonyítani?- kérdezte a fintor és a vigyor furcsa keverékével arcán.

-Inkább elhalasztanám a bíróságot, most szívesebben koncentrálok végre egy tisztességes párbajra, Malfoy.- az utolsó szó úgy hagyta el a nő száját, mintha egy átokkal érne fel. –Crutio!

-Oh, nolám maga se egy szent tanárnő!- gúnyolódott Malfoy.

-De nem ám.- mondta mosolyogva a nő.

-Te is ugyanolyan szolgája vagy a Nagyúrnak, mint mi halálfalók mindannyian.- folytatta Malfoy.

-Nehem Lucius. Soha többé!- mondta undorodva.

-Pedig jobban járnál, még nem késő…

-Elég, ne kerülgessen engem Lucius, én nem vagyok olyan kétszínű senki, mint maga! Ha nem akar egy nővel harcolni akkor lássuk mit kezd velem így…-azzal leguggolva vette fel egy oroszlán alakját. A pompás állat csillogó szemeivel egyre csak áldozatát méregette. Malfoy száját gúnyos mosolyra húzva emelte maga elé pálcáját.

-Adava Kedavra!- kiáltotta. Pontos célzása ellenére az állat mesterien kikerült az átok útjából.

-Csak ennyire képes Malfoy?- kérdezte a nő maró éllel a hangjában, majd újra átalakult, ezúttal egy hatalmas kígyót formálva.

-Oh, látom ismeri Naginit. –gúnyolódott a férfi.

A kígyó hangos sziszegéssel tekergőzött a férfi felé, aki egyre csak szórta felé a lefegyverző és halálos átkokat, de ha el is találta néha egy gyengébb sebet okozva lepattant róla. Seréna ugyan érezte fölényét, de nem tudott végezni vele, akárhogyis legyengült és tudta, hogy hamarosan vissza kell térnie eredeti alakjába. A kígyó éles fogaival a férfi felé kapott, de nem ejtett halálos sebet, azonban felhasította a jobb karját ezzel harcképtelenné téve áldozatát. Lucius hangosan felszisszent, de nem volt hajlandó megalázkodni azzal, hogy könyörög az életéért vagy a fájdalomtól kiáltozzon. Ekkor azonban olyasmi történt, amire Seréna nem számított, hirtelen hoppanálás hangjai hallatszottak és körülbelül tízen teremtek körülöttük. Seréna kénytelen volt visszaváltani eredeti alakjába.

„Ennyi, vége, vesztettem!” –gondolta, és már felkészült a legrosszabbra.

-Nem vesztettél, HA az én oldalamon harcolsz Water!- mondta egy parancsoló hang középről, majd az emberek köre kiszélesedett és elősétált Voldemort. Mikor megszólalt csak úgy szikrázott a hangja a haragtól.

-Elárultál engem! Hogy lehettél képes annyi idő után… de hagyjuk. Most és itt esküdj meg, hogy soha nem fog még egyszer előfordulni és meghagyom az életed.- mosolyodott el. Mikor azonban Seréna nem válaszolt a gunyoros mosoly azonnal eltűnt az arcáról. Seréna nyugodtan állt egyhelyben és arcán a hihetetlen makacsság és dac kifejezésével válaszolt:

-Azt hiszed valaha is a tied volt a szívem Tom? –nevetett. –Mond csak el ezeknek a szánalmas bohócoknak, hogy a harcuk veszett ügy, soha nem leszel olyan erős mint régen, mert mindig lesznek olyanok akik nem félnek tőled!

Régi neve hallatán Voldemort furcsa képet vágott ugyan de fel sem vette a sértést. Inkább cinizmussal próbált visszavágni.

-Hogy merészel egy ilyen kis sárvérű…

-Nem vagyok sárvérű és ezt te is pontosan tudod Tom!- szakította félbe a nő.

-Crutio!- kiáltott Voldemort még mielőtt Seréna bárhogyan is védekezhetett volna az átok eltalálta és a férfi minden dühe egyszerre szakadt a nőre éles fájdalomként kínozva. Seréna térdre esett de nem sikított, ő sem volt hajlandó megadni ellenfelének azt az örömöt, hogy lássa amint tehetetlenül szenved.

-Ti menjetek vissza, ezt a csatát elvesztettük, de legalább okoztunk némi kárt Roxfortnak, nemdebár?- mondta gúnyosan, erre néhányan felnevettek.

-Mi…mit műveltetek?- kérdezte levegő után kapkodva Seréna.

-Hmm… remélem elbúcsúztál az öreg McGalagony professzortól és a két kis vakarcstól akik a Potter gyerekkel voltak.- vigyorgott betegesen.

-Minerva? NE, te…!

-Lassan a testel! Ezek szerint nem.- a vigyor leolvadt az arcáról. Nem baj úgysem fogsz rájuk emlékezni.- azzal a pálcáját a lányra szegezve még egy utolsó varázsigét mondott: -Exmemoriam!