21. Fejezet
Emlékek nélkül

-Apa! Apa! Gyere gyorsan, nézd!- kiabált egy kisfiú egy hatalmas rét közepéről a közeledő édesapjának.

-Mi van kicsim? Hányszor mondtam már, hogy ne kószálj…- a férfinek a torkán akadt a szó. Egy ájult, bozontos hajú nő feküdt előtte a földön. Arca megviselt és piszkos, ruhája pedig szokatlan és amúgyis tépett volt.

-Szaladj hívj egy mentőt, mintha megtámadták volna.

-Oké.- és a kisfiú már szaladt is hazafelé ahogy csak kicsi lábai bírták.

cd

-Hol lehet, Albus, ez egyszerűen képtelenség, miért nem találjuk sehol?- vitatkozott Piton, de inkább csak önmagával, mivel Dumbledore éppen Mefrittel próbálta felmérni a károkat.

-Nyugodj meg Perselus elő fognak kerülni, Minerva is eltűnt, remélem nem…- mondta nehézkesen, és mintha egy könnycsepp gördült volna végig arcán.

-Ron és Hermione egészen jól vannak, szerencséjük volt, nem sokon múlott, hogy mindketten az útjába kerüljenek annak a robbanásnak.- mondta fáradtan Emily.

-Köszönöm. Nem is tudom mi lett volna velünk, ha maga nem… szóval nem gyógyítja meg őket.- állt mellé Harry.

-Ugyan, nekem ez a „hivatásom”.- felelte Emily elpirulva. –Persze szerintem Caramel már rég kirúgott, de azért megérte.- ezt már inkább csak mellékinformációként közölte. –Hol van Seréna?

-Maga sem tudja?

-Mit is?

-Hogy… a tanárnő és McGalagony professzor… egyszerűen nem találjuk őket.- nyögte ki Harry nehezen. Emily egyszerre úgy állt ott mint akit mindjárt akasztani visznek, szemébe könnyek szöktek és lassan emelte tekintetét Dumbledorra.

-Ez biztos, talán csak… ugye még nem tudjuk biztosan?- mondta síri hangon, de egy pillanat múlva már könnyeit törölgetve, várakozón nézett az igazgatóra.

-Nem, nem tudunk biztosat, csak azt, hogy mindkettőjük akkor tűnt el, amikor az a robbanás volt, vagy előbb. Nézze csak meg, a nagyteremből semmi sem maradt volna, ha nem védi varázslat.- válaszolt Dumbledore.

-Sikerült elfognunk két embert a halálfalók közül, nem vagyok benne biztos, hogy beszélnek majd, de mindent megteszek.- mondta Piton egy percnyi csend után és elindult a terem ajtaja felé.

cd

-Már mondtam Önnek Doktor Úr, hogy ott találtuk, senki nem volt vele és nem is találtunk nála semmilyen igazolványt.- magyarázott a férfi.

-Megértem Uram, de értse meg, hogy nekem ez is a dolgom, ki kell derítsem, hogy ki ez a nő és hogyan került egy szinte lakatlan városrész szélére.

-Megértem természetesen, de én nem tudok semmit. Öhm… nem látta a fiamat?

-De éppen a hölggyel társalog, igaz még amikor a legutóbb láttam eszméletlen volt, de azóta reméljük magához tért. Azzal elindultak a kórtermek mellett vezető hosszú folyosón. Mikor odaértek betegük ágyához, az orvos örömmel nyugtázta, hogy a nő jó színben van és ülve nevetgél a kisfiú társaságában.

-Jó reggel kisasszony!

-Jó reggelt!- köszönt a nő mosolyogva. –Aranyos ez a kisfiú, nagyon szórakoztató vele beszélni. Bár én nem lehetek valami jó társaság.

-Ugyanmár! Szerintem olyan vagy mint egy angyalka, igaz apu?- az apja mosolyogva válaszolt: -Hát persze.

-Én Mes vagyok, hát téged hogy hívnak?- folytatta a fiúcska.

-Ejnye kicsim, tudod, hogy nem ez a rendes neved, akkor meg miért mutatkozol be mindig így?- kérdezte apja mérgesen.

-Rendben na.- bosszankodott. –Tehát mint mondottam volt- itt lehajtotta a fejét- Danyelle Mesmer vagyok. –nyújtotta oda kis kezét a nőnek.

-Miért kell ezt a nevet szégyellni, nekem nagyon tetszik.- mosolygott a nő. –Az én nevem…-akarta mondani, de a torkán akadt a szó, nem tudta a választ.

-Igen?- kérdezte a doktor.

-Nem tudom, ezt nem értem, hogy hívnak?- kérdezte szinte magától a nő.

-Még csak ez hiányzott, azt sem tudja kicsoda!- mormolta dühösen az orvos. –Ezekszerint arra sem emlékszik, hogy miért kerül egy mező közepére minden igazolvány nélkül és ráadásul… oh bocsánat azt hiszem rossz karton néztem, itt van ez lesz az… maga te jó ég még gyermeket is vár! Istenem de jó a humorod!- mondta hangosan szinte szitkozódva az orvos.

-Nincs senkije? Akkor apu, ugye velünk maradhat az Angyalka?- kérlelte apját Mes. –Kérlek apu, mégsem maradhat az utcán… még kevésbé ebben a tiszta börtönben…khm illetve ebben a szép kórházban.- helyesbített mikor meglátta a doktor rosszalló pillantását.

-Hát nem is tudom, nem hiszem, hogy ha még gyermeke is lesz…

-Naaa apa, nem hagyhatjuk itt!

-Azt hiszem a fiának igaza van, ha nem gond akkor fogadják be, legalább addig amég visszatér az emlékezete, talán nem lesz tartós, de ha mégsem, abban az esetben el kell küldenünk egy…

-Diliházba?- szakította félbe a gyerek.

-Dehogy, állami gondozásba… az nem diliház és nem szemtelenkedj fiatalember! És ha keresik akkor legalább tudjuk hol lesz majd, és nincsen vele annyi papírmunka sem.

-Hogy gondolhat ilyenkor a papírmunkára?…….

A nő csak némán figyelte a beszédet, de nagyjából nem is fogta fel, most miért tárgyalnak róla, hiszen neki biztosan van hová mennie, csak nem tudja hova, de azt érezte, hogy valaki várja valahol, hogy igenis van egy hely, amit otthonának nevezett. Egészen addig ült mozdulatlanul, amég Dany mellé nem huppant az ágyra.

-Ani, így foglak hívni amég nem emlékszel majd, hogy hogyan is hívnak oké?- kérdezte aranyosan.

-Persze… de… most mi lesz, én ezt nem értem, miért vagyok itt és egyáltalán ki vagyok?- kérdezte Ani értetlenül.

-Csak ne erőltesse túlságosan, ha nem akar egy kiadós fejfájást, ami egyébként napokig jelentkezhet még. Kérem vigyázzanak rá, most nagyon törékeny lehet, ha valami történik elveszítheti a babát.

-Természetesen.- mondta az idős férfi.

-Ő a papám Mark Willow.- mondta nevetve a fiúcska és fenézett apjára.

-Akkorhát a mi vendégünk lesz a hölgy, persze csak ha nem bánja, tudja a feleségem egy évvel ezelőtt halt meg és az egyik fiam nemrég költözött el…és azóta csak ketten vagyunk, úgyhogy van bőven hely nálunk.

-Köszönöm… Mark nagyon kedves.

-Tegezz kérlek. –mosolygott barátságosan.

-Rendben.- mondta Ani és először mióta felébredt elmosolyodott.

-De jó!- kiáltott fel Mes, de rögtön le is pisszegték, elvégre egy kórház közepén nem illik kiabálni.

-Akkor öltözzön fel és menjenek, jól van attól eltekintve, hogy azt sem tudja… na nekem mennem kell, most hívtak, hogy tömeges baleset volt a közeli kereszteződésben.

-Köszönjük.- mondta egyszerre apa és fia.

-Gyerünk.- szólalt meg végül Mark. –Menjünk.

-Gyere Angyalka!- lelkendezett Mes. Miközben a már útrakész Ani kezét szorongatva cibálta ki az ajtón.

cd

-Nyugodj már meg Perselus, biztos hogy nem történt semmi bajuk.- próbálta Albus nyugtatni a kétségbeesett férfit, de a nyugtató szavak vajmi kevés hatást gyakoroltak rá.

-Engem ne vigasztalj Albus, találjuk meg őket és kész, de még erre sem vagyok képes!- morgott Piton.

-Elég volt, biztosan megtaláljuk őket. Ez pedig nem egyedül a te feladatod!- korholta magából kikelve az igazgató. Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta… McGalagony. A két férfi előbb egymásra majd a nőre néztek, gyengének, de sértetlennek látszott.

-Azért nem kell ennyire örülni, hogy viszontláttok.- csattant fel McGalagony.

-Nem dehogyis csak… egyszerűen és nagyszerűen meglepődtünk!- vágta rá Piton.

-Perselus kérlek te most menj és beszélj Caramellel és csinálj valamit, amivel lefoglalod magad, mert ha így folytatod…

-Elég, elég, értem, megyek a minisztériumba.- szakította félbe az igazgatót Piton. –Vigyázz vele, enyhén kezdi elveszteni az önuralmát.- súgta oda Minervának távozóban, aki ezen csak mosolygott. Piton becsapta maga mögött az ajtót.

Az igazgató tényleg eléggé megviseltnek tűnt, éspedig mert csalódott abban a reményében, miszerint végre véget vethettek volna az egésznek, de ebbe már kezdett beletörődni.

-Megtudhatnám hol voltál Minerva.- szólt a nőre hirtelen Dumbledore.

-Én…én csak… követtem egy csoportot és…- kissé megijedt a hangsúlytól.

-És egy szó nélkül távoztál…

-Én…

-Van fogalmad róla..

-Hallgass meg…

-Van fogalmad róla mennyire aggódtam?- vitatkozott Ablus és meg sem várva a válasz megölelte a nőt. Az döbbenten vette tudomásul, hogy ilyennek még sohasem látta a férfit, és aggódott érte, hogy ez minek is köszönhető.

-Mi történt? Miért viselkedsz ilyen szétszórtan?- kérdezte miközben óvatosan elengedte.

-Vége lehetett volna, elvesztette a csatát, de elmenekült, ahelyett, hogy vállalta volna a következményeket, ennek így sohasem szakad vége, és nem leszünk mindig képesek megállítani.- mondta sóhajtva az igazgató. Majd néhány perc csend követte szavait. –Azt hittem…

-Nem vagy mindenható bármennyire is szeretnél az lenni, nem lehet mindenen és mindenkin segíteni te magad mondtad.- vágott közbe Minerva.

-Azt hittem…

-És igazad volt.- szakította félbe megint. Albus lehajtotta a fejét és elmosolyodott.

-Azt hittem elveszítettelek.- mondta végül halkan. Minerva megdöbbenve hallgatott el, arra nem számított, hogy ennyi gond között éppen ő lenne a megjegyzés tárgya.. Albus látva a nő zavarát még mindig mosolygott és ki idő után megszólalt: -Nem hitted volna, hogy ha ekkora a fejetlenség… én pedig csak arra tudok gondolni, hogy hol lehetsz.

-Nem történt semmi bajom, látod…- terelte el a témát. Láthatóan zavarban volt, csak ő maga sem tudta miért.

-És ha történt volna?

-De nem történt, egyébként is nem vagyok olyan pótolhatatlan. –mosolyodott el.

-Nekem igen. – suttogta Dumbledore és olyat tett, amire ő maga sem számított. Közelebb lépett a nőhöz és megcsókolta. Minerva először nagyon meglepődött, de aztán engedett és viszonozta, azonban haragosan vette tudomásul új érzéseit, azt hitte a szerelem csak amolyan nem rá tartozó eszme, de mindeddig észre sem vette mit jelenthet ha „felébred”.

cd

-Igazán nem akarok a terhetekre lenni. –szabadkozott Ani, amikor Mes betessékelte a házba, végigvezette, majd megmutatta a szobáját.

-Dehogyis, annyira unatkozom, amióta anyu és Charlie… szóval mindketten elmentek. Tudod, valamiért te más vagy.

-Más?

-Tudod olyan fura, de éjszaka egy erős fényt láttam az ablakban és reggel azon a helyen feküdtél te. Mond meg ki vagy én megőrzöm a titkod.

-Kedves, de én magam sem tudom Dany, sajnálom, bárcsak tudnám.- mondta Ani nevetve.

-Nekem így is jó, majd én kiderítem ki vagy.- vigyorgott. –Ne hívj Danynek, nem szeretem, szólíts Mesnek.- hajolt meg illedelmesen.

-Aranyos vagy, nem egy átlagos személyhez van szerencsém.- nevetett tovább Ani.

-De nem ám. –vigyorgott a fiú. –Mutatok valamit, erről még apu sem tud, és ez nem trükk.- azzal elővett egy aranyszínű kis labdácskát, aminek szárnyai voltak, majd elengedte és az körberöpült a szobán.

-Egy cikesz, honnan van?- kérdezte döbbenten Ani.

-Hogy hívnak?

-Hogy jön ez ide?

-Azt hittem hirtelen eszedbe jut.- mosolygott Mes. –Találtam régen, talán egy éve is elmúlt már. Honnan tudod mi ez? Én ilyet még soha nem láttam.

-Öhm nem is tudom.

.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.

Egy év múlva

.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.-~*~-.