|
22. fejezet: A levél
22. Fejezet
A levél
-Boldog szülinapot Mes?- olvasta a feliratot az asztal fölött a fiúcska, aki éppen most töltötte be a 11-edik szülinapját.
-Meglepetés!- állt mögé valaki és ölelte meg hátulról.
-Ani, nem kellett volna, imádlak benneteket!- lelkendezett Mes.
-Ugyan ez semmiség ahhoz képes amit te leműveltél amikor Lily megszületett.- lépett oda apja is és megölelte ő is.
-Tényleg Lily hol van? Kislány hova másztál?- nézett körül játékosan, pedig jól tudta, hogy a kicsi még mászni is alig tudott, persze ez korántsem azt jelentette, hogy nem volt vidám kis bajkeverő természete. –Mili!
-Nem Mili hanem Lily te buta.- cirógatta meg a fejét Ani.
-Miért is?
-Már mondtam, hogy nem tudom, csak úgy éreztem, hogy így kell hívni Őt. Te meg edd meg a tortát mielőtt eszembe jutna az arcodba préselni!- nevetett, azzal felkapta a tortát és egy kicsit meg legyintve le akarta tenni az asztalra, Mes azonban tett egy védekező kézmozdulatot és a még egy méterre lévő torta kiröppen a nő kezéből, megfordult párszor a levegőben majd sértetlenül landolt az asztal közepén, pont a gyerek előtt.
-Ezt meg hogy…?- kérdezte a fiú hitetlenkedve.
Ebben a pillanatban beröppent egy nagy bagoly az ablakon és leszállt a torta mellé, kiejtette a levelet a csőréből, majd ahogy jött úgy távozott is.
A boríték sárgás színűnek, réginek tűnt és zöld tintával írták rá a pontos címzést, a pecsét vörös színű és címer alakú volt, amin egy oroszlán, egy kígyó, egy borz és egy holló alakját lehetett kivenni.
Mes felvette a levelet, mivel neki címezték, lassan kibontotta és olvasni kezdte:
-Kedves Danyelle Mesmer Úr! Örömmel értesítjük, hogy fel..
-hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Tájékoztatjuk, hogy a Roxfort Express szeptember 1-én, 11-kor indul a pályaudvarról. A szülők szíveskedjenek tudomásul venni, hogy az elsősök nem hozhatnak magukkal saját seprűt…- mondta magáról megfeledkezve Ani.
-Te honnan tudod Angyalka?- néztek rá egyszerre.
-A…a nevem S… Seréna- mondta dadogva és forogni kezdett vele a világ. Úgy érezte sosem lesz vége a szédelgésnek. Mikor már jó ideje feküdt a padlón egyszerre csak halk hangokat hallott: „A Tanár Úr ráér kioktatni, amikor a Tanárnőnek már nem hasad szét a feje a fájdalomtól”, „tudod, hogy szeretlek”, „Ha kimondom a kulcsszót biztosan tudod: Potter”, „David ha kérhetem, persze csak ha nem akarsz újra csatlakozni hozzánk”, „túl jól ismersz barátnőm”, „Ön éppen azt élvezi, ha van valaki, akit úgy kezelhet mint egy gyereket” Ezek a mondatok peregtek le benne, hirtelen magához tért és felülve rázta meg a fejét.
-Perselus- suttogta erőtlenül.
-Az kicsoda?- kérdezte Mes, miközben odatérdelt ő is apja mellé.
-Nem is tudom…- „Hova igyekszik ekkora mosollyal Miss. Water?”, „Az a kölyök kész katasztrófa. Sohasem fog megtanulni egy bájitalreceptet sem, egyszerűen nem is tudom hogy engedték át más tárgyakból.”, „Üdvözöllek… Áruló!” csengtek vissza régi elfeledett mondatok.
-Nem tudom mi ez a bagoly de…- kezdte Mes.
-Ez a Roxforti postabaglyok egyike.- mosolyodott el Seréna. –Merlin… jó volt újra látni.
-Hogy mi? Elmagyaráznád mi történt?
-Hagyd Dany. Emlékszik.- mosolygott apja.
-Emlékszel… nem ugye nem mész el! Mondd hogy nem!- ugrott a nő nyakába Mes.
-Muszáj.- tolta el magától a gyereket. –Meg kell tudnom ki vagyok.
-Tudtad, hogy nem lesz velünk örökké fiam. El kell menned, értem, de hogyan találsz oda?
-Majd rájövök. Találkozunk még Mesmer.
-Ne hívj így.- pimaszkodott a fiú és újra a derekánál fogva ölelte a nőt.
-Ígérem. Kis varázslóm, hidd el hogy még látjuk egymást.- mosolygott.
-Minek neveztél?
-Öhm… nem tudom.- darálta a szokott mondatot Seréna, de már tudta.
-Itt van Lily. Viszlát kicsi.- puszilta meg a gyereket Mark, majd odaadta a nőnek. Az egy mosoly kíséretében el is indult volna, de mikor megfordult, hogy kilépjen az ajtón egyszercsak szürkeség vette körül és hirtelen egy hatalmas ajtó előtt találta magát.
-Higgyétek el hogy …- kezdte Dumbledore, de nem fejezte be a mondatot, ahogy Seréna belépett az iskolába azonnal érezte. Gyorsan elsietett otthagyva két veszekedő diákot.
-Seréna!- szólt rá hangosan amikor meglátta a folyosón kószáló nőt.
-Jó napot!- köszönt zavartan.
-Mi… Te élsz..- mondta elcsukló hangon az igazgató és megölelte a lányt, majd kezébe vette a kislányt akit a karjában tartott. Seréna hirtelen mindenre visszaemlékezett, hogy hogyan jött Roxfortba, mi történt az idő alatt amég itt volt.
-Albus… igen már emlékszem!- ugrott a nyakába.
-Emlékszel? Tehát ezért nem jöttél vissza, azt hittük.
-Nem a legkevésbé sem! Ő Lily.- mondta mosolyogva a kislányra nézve.
-Gyönyörű, de hiszen nem is lett volna szabad vele hoppanálnod, már mindegy gyere azonnal szólok Perselusnak, már teljesen lemondtunk rólad, de ő még mindig téged keresett, ha igaz akkor most itt kell lennie, de nem tudom, sokszor eltűnik napokra.
-Rendben…Minerva!- kiáltott rá a vele szembe jövő professzorra, az megállt, mintha szellemet látna és közelebb ment, még mindig bizonytalanul a saját józanságában megölelte Serénát, aki ha akarta se tudta volna letörölni a mosolyt az arcáról ebbe a pillanatban.
Piton, aki éppen akkor ment át a folyosó másik végében meg sem állt, és amikor felfogta amit látni vélt el sem hitte „már megint képzelődöm”- gondolta, és visszaérve a szobájába egy marék hamura emlékeztető port szórt a tűzbe majd kimondta az uticélt: London, Abszol Út, és már el is tűnt a zöld lángok között.
A következő két-három nap maga volt a pokol Seréna számára. Habár végre sikerült minden részletet tisztán felidéznie, Piton azóta nem tért vissza az iskolába és ez legalább annyira fájt neki, mint az elmúlt egy év veszteségei.
Azon a napon is fel-alá járt idegesen és dühösen, nehezen viselte a helyzetet.
- Nyugodj meg kicsim, csak egy rossz álom volt, aludj szépen.- suttogta kislányának amikor felébredt. És hirtelen eszébe jutott az az álom. Annyira elkeseredett, volt, hiányzott neki a férfi. Mikor kilépett a kisebb szobából, ahol Lily aludt észre sem vette, hogy Piton ott áll mögötte, már nem mert bízni magában.
Az ablakhoz sétált és kinyitotta, a lágy szellő halkan susogott. Majd szinte egy rezzenést sem reagált, amikor meghallotta, hogy az az ismerős, bársonyos hang a nevén szólítja.
Megfordult és mégiscsak… mégiscsak ott állt tőle néhány lépésre. Kit érdekelt már az álma, és hogy mit kéne tennie, nem érdekelte semmi csak az hogy végre megérinthesse és elmondhassa, hogy mennyire szereti.
Végiggondolta mi minden történt azóta, mióta egy bagoly formájában berepül azon a bizonyos ablakon egy levéllel. Nem tudta a jövőt, de már nem is akarta, elég volt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
