10. Fejezet

A régi udvarló

Teltek-múltak a napok. Újabb támadás nem érte az iskolát. A knoflexet sikeresen ártalmatlanították. Minden kezdett visszaállni a régi kerékvágásba. Remus maradt még egy pár napot, hogy utazása eredeti céljának is eleget tegyen, és Lizyvel lehessen. Piton nem vallotta be magának, de féltékeny volt rá, hisz Eliza majdnem az összes szabadidejét vele töltötte. Tudta, Remus a lány keresztapja, mégis legszívesebben megpofozta volna, amikor meglátta a lány közelében.

Lizy keresztapjával sétált egy késő őszi alkonyaton a parkban. Az ég a narancs és a vörös legkülönbözőbb árnyalataiban pompázott. A levelek nagy része lehullt a fáról, szőnyegként terítve be a félig megfagyott földet. Az erdő teljesen csupasz fái olyan érzést keltettek, mintha számtalan, ágas-bogas seprű lenne egymás mellett.

- Milyen az élet Roxfortban tanárnőként? – érdeklődött Remus.

- Nagyon jó, úgy érzem, itthon vagyok és megtaláltam életem célját. Harryt is taníthatom, ez kimondhatatlan boldogsággal tölt el. A kollégáim nagy része elfogadott az első pillanattól, de… - hallgatott el hirtelen.

- Csak nem Perselus az, aki a kisebbik részt képviseli? – kérdezte.

- Nem tudom eldönteni gyűlöl-e vagy kedvel. Mindig másképp közeledik az emberhez. Az egyik pillanatban egész kedves, a másikban meg… legszívesebben a pokolba kívánnám – vallotta be a lány.

- Ez rá vall. Mindig olyan kiszámíthatatlan, mint az időjárás. Szerintem kedvel téged – fűzte hozzá csendesen.

- Ezt miből gondolod? – kapta fel a fejét Lizy. Nem akarta keresztapjának zavaros érzéseit bevallani, mégis kérdése ellentmondott eddigi óvatosságának.

- Ezt nem nehéz észrevenni. És ahogy látom a dolog cseppet sem viszonzatlan – vigyorodott el Remus. Elizabeth a füle búbjáig elpirult.

- Én... én csak… - nem tudta, mit mondjon zavarában.

- Semmi baj kislányom. Ha bírod Perselus különböző kirohanásait, akkor áldásom rátok – mondta komolyan.

- Néha nem könnyű Őt elviselni, ez igaz. Máskor viszont egész jól elbeszélgetünk. Érdekes és sokoldalú férfi, ezt meg kell hagyni. Csak rettentően zárkózott – állapította meg a lány.

- Erre meg van a komoly oka. Nem egy mindennapi eset, de ha megtalálod a hozzá vezető utat, nagyon boldogok lesztek – bíztatta keresztapja.

- Köszönöm Neked Remus – suttogta Elizabeth örömmel telve.

- Mégis mit? – tettette a férfi az értetlenséget.

- Azt, hogy nem kezdesz el rögtön arról szónokolni, keressek egy fiút a saját korosztályomban, és hogy Perselus milyen veszélyesen kiszámíthatatlan – sóhajtotta a lány.

- Csillagom, elég érett vagy ahhoz, tudd ki az, aki Neked való. Még ha nem tetszene a választásod, akkor sem szólnék bele, ismerve a családi nyakasságodat. Viszont látom, Perselus mennyire megváltozott, mióta tanárnőként visszatértél – magyarázta.

- Megváltozott? Ugyan miben? – kérdezte kétkedve Eliza.

- Nem nehéz észrevennem. Teljesen másképp viselkedik. Nem mondom, hogy bárkinek feltűnne, én viszont elég régóta ismerem. Próbálja titkolni az érzelmeit, de nem mindig sikerül. Amikor az udvaron a nyakába ugrottál, teljesen zavarba jött… - folytatta, de Lizy közbevágott.

- Zavarba? Pont Ő? – kételkedett.

- Elhiheted, így volt. Amilyen vehemenciával aggódtál érte… - kacagott halkan.

- Túlzásba vittem a dolgot, azt mondod? – idegeskedett.

- Nem, dehogyis. Azt tetted, amit bármelyik szerelmes nő – kacsintott huncutul.

- Szerelmes? Na de Remus… - visszakozott Lizy.

- Ne tagadd, ismerlek jól. Ám mint mondtam, ez nem baj. Remélem, egymásra találtok. Ezt komolyan mondom! – mosolyodott el keresztapja. Lizy nem szólt semmit, csak megölelte őt. Örömmel töltötte el, hogy Perselus kedveli, de kétkedése sajnos töretlen maradt. És az is felvidította, hogy Remus megérti őt. Hagrid rosszalló szavait sokszor visszahallotta: ” Ígérd meg, hogy óvatos leszel vele!” Keresztapja ezzel szemben felnőttként kezelte, megbízott benne. Bár az eszével nem akarta elhinni, a szívével érezte a varázsló igazát, amit kettejükről mondott.

˜ ˜ ˜

Másnap, késő délután Elizabeth az átriumban sétálva ismerős hangra lett figyelmes. Azt hitte, ez nem lehetséges. A folyosón ott állt Lucius Malfoy a fiával és meg egy fiatalemberrel, akit Lizy nem látott, mert háttal állt neki. Legszívesebben elfutott volna, de Lucius már észrevette és gonoszan vigyorgott rá. Lizy mérlegelte az esélyeit. Világos nappal van és most nincsenek egyedül, diákoktól zajos a folyosó. Leküzdötte félelmét és még nagyobb undorát, majd remegő lábakkal elindult a társaság felé. Amikor odaért, el is felejtette Luciust, mert a harmadik személy nem volt más, mint régi ismerőse: Jonathan Malfoy.

- Jó Napot Miss Potter, örülök, hogy látom - mondta Lucius olyan hangnemben, mintha a legjobb barátjával találkozott volna, nem pedig azzal a nővel, akit pár hete meg akart erőszakolni.

- Mr. Malfoy - biccentett a lány. Többre nem is lett volna képes.

- Lizy! Annyira örülök, hogy újra látlak - lépett oda hozzá Jonathan, és megölelte.

- Szervusz John. Én is Neked - válaszolt a lány, ám lelkesedése korántsem volt akkora, mint a fiúé.

- Mikor Jonathan megtudta, hogy az iskolában van dolgom, nem sikerült lebeszélni, hogy jöjjön velem - mosolygott cinikusan a férfi, és rettentően élvezte, hogy mindkettejüket sikerült kínos helyzetbe hoznia.

- Lucius, kérlek…- próbálta menteni a helyzetet.

- Fiam, tanuld meg egy férfinak nincs mit szégyellni az érzelmein. Egyetért Miss Potter? - kérdezte a legidősebb Malfoy.

- Ha az érzelmei komolyak akkor igen. De ez a férfiaknál igen ritka, nemde Mr. Malfoy? - vágott vissza Lizy.

- Gyere Draco, hagyjuk magukra a fiatalokat egy kicsit - mondta Lucius és fiával együtt elvonult.

- Lizy, tényleg nagyon örülök, hogy látlak. Annyi mindent szeretnék Neked mondani - kezdte John.

- Rendben. De ne itt. Menjünk sétálni - szólt Lizy, mikor látta, hogy a folyosón álló diákok nagy része őket nézi, miközben egymás közt sutyorogtak.

- Ahogy akarod. Menjünk a Tiltott Rengeteg felé - felelte a fiú.

- Felé, de ne oda. Nem szeretnék a diákjaimnak rossz példával elől járni - mondta Lizy komolyan. John észrevette a kíváncsiskodó diákokat és elvigyorodott.

- Látom, még mindig nagy sikereid vannak, csak úgy, mint rég – bókolt némi gúnnyal a hangjában.

- Te pedig semmit nem változtál. A régi Malfoy cinizmust még mindig nem nőtted ki! - felelte Lizy csípősen.

- Nyugodj, meg kérlek. Nem veszekedni jöttem - szabadkozott a fiú kétségbeesetten.

- Hanem miért? - Lizy érezte, egy pillanat alatt mérges lett. - Azért hogy még egyszer jól megalázz, mint végzős korunkban?

- Egyáltalán nem akartalak megalázni! Csak…- nem tudta folytatni.

- Csak nem bírtál magaddal, és muszáj volt Annabell Richards ágyában kikötni! – felelte szemrehányóan.

- Azt hiszem, eléggé megbűnhődtem a felelőtlenségemért már akkor is. Mi lenne, ha elfelejtenénk az egészet, és újra kezdenénk? - kérdezte a fiú reményteljesen.

- Abban egyetértek, hogy felejtsük el. Én azt is tettem. Míg meg nem jelentél. Viszont ami az újrakezdést illeti, nem hiszem, hogy bármi jó sülne ki belőle. Megmondtam John, én megpróbáltam továbblépni, és sikerült is. Keress valaki mást, aki sokkal jobban elviseli a… szeszélyeidet – válaszolta higgadtan Elizabeth.

- Hidd el, megpróbáltam, de nem megy. Mindig Te jársz a fejemben. Nem kell más nő, csak Te, Elizabeth Potter - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal odalépett Elizához, átölelte, és megcsókolta. Lizy ellökte magától.

- Mondd John, Te nem értesz a szép szóból? – kiáltotta mérgesen. - Még hogy én vagyok az egyetlen nő! Mintha valami hasonlót hallottam volna tőled azon az estén is, amikor megcsaltál! Ha szeretnék, se tudnék már Neked hinni! - folytatta. Látszott a fiún, most Ő lesz egyre indulatosabb.

- Látom, a Potter büszkeségedet azóta sem vetetted le, Elizabeth! Nehogy azt hidd, hogyha Dumbledore felvett, akkor már megközelíthetetlen lettél. - morogta mérgesen.

-Ó persze a férfiúi sértettséged most előhozza az igazi Malfoy vonásaidat. Most mi lesz? Megfenyegetsz jobban, vagy esetleg meg is ölsz? Ez tipikusan a Malfoy családra jellemző viselkedés - a lány érezte, hogy kezdi elveszíteni maradék nyugalmát is.

- Honnan tudnád, hogy milyen a mi családunk? – okoskodott.

- Sajnos tudom, hidd el! – felelte Lizy.

- Azért, mert esetleg az unokaöcsém rossz szemmel néz rád az órán, akkor már mindent tudsz a Malfoyokról? – gonoszkodott John tovább. Szóváltásuk olyan hangerejűvé fokozódott, hogy mindenki hallhatta, miről beszélnek.

Piton az egyik üvegházból lépett ki, mikor meghallotta a veszekedést. Épp meglátta őket, ahogy John megcsókolja meg Lizyt. A férfi úgy érezte egy pillanatig, mint ha kést forgatnának a gyomrában. Be kellett ismernie, a lány nem közömbös neki, és amit látott, eléggé fájdalmas. Látni Elizabethet, egy másik férfit csókolni, azt hitte, rögtön odamegy és felpofozza mindkettőjüket. A következő pillanatban Lizy ellökte magától a fiút, és újra veszekedtek tovább, még hangosabban, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Piton nem értette, mit jelentsen ez a kis közjáték kettejük között. Úgy döntött odamegy, és a végére jár a dolognak.

- Elnézést Miss Potter, hogy közbeszólok, de ha lehetséges, a magánügyeit nem a kastély udvarán nyilvánosan kellene elintéznie, ráadásul olyan hangerővel, hogy a holtakat is felébreszti – szólt Piton, és felsőbbségteljesen végigmérte mindkettőjüket. Elizának már csak ez hiányzott. Nem volt elég John, most még Perselus is ide tévedt, ráadásul a lány nem tudta mire vélni a bájital tanár zavart tekintetét.

- Nekem semmi magánügyem nincs Jonathannal, és különben is, elég távol vagyunk a kastélytól ahhoz, hogy olyan hangosan beszéljünk, ahogy nekünk tetszik. - jelentette ki Lizy.

- Mi az, hogy nincs magánügyed velem, hogy mondhatsz ilyet kedvesem? – kérdezte John olyan hangnemben, hogy bárki azt hihette, a fiúnak van igaza. Elizabeth érezte, haragja a tetőfokára hágott. Elege lett a fiúból, és ez tetteiben is megnyilvánult. Akkora pofont kevert le szerencsétlen Malfoynak, hogy csengett tőle a füle. Piton bármennyire is szerette volna, nem tudta kitörő élvezetét véka alá rejteni. Gúnyos vigyor jelent meg a szája szélén.

- Azt hiszem egyértelműen közöltem Veled a helyzetet az előbb Jonathan. Remélem, nem kell még egyszer – felelte Lizy mérgesen. Nem akarta Piton előtt megismételni, amit az előbb mondott volt udvarlójának. John úgy érezte, még soha senki nem alázta meg ennyire. Revansot akart és Ő is ütésre emelte a kezét, hogy visszapofozza Elizát. A lány épp abban a pillanatban akart elindulni, így nem láthatta, a fiú mire készül. Perselus viszont annál gyorsabb volt, fenyegető tekintetével kettejük közé állt, és még a levegőben megfogta Jonathan csuklóját.

- Mr. Malfoy, remélem nem gondolta komolyan, hogy meg akar ütni egy hölgyet. Azt hittem egy ilyen korú fiatalember már ismeri a kultúrált viselkedési formákat – a bájitaltan tanáron látszott, most Ő a legidegesebb. Lizy visszafordult, s csak akkor jött rá, a fiú mit is akart valójában.

- Hát ez szép. Van esetleg olyan férfi a családotokban, aki még nem emelt kezet egy nőre? – kérdezte szomorúan. Piton nem szólt semmit, ám olyan erősen szorította a fiú csuklóját, hogy látszott John arcán a fájdalom. - Persze, Elizabeth Potter, és az Ő arroganciája. Tudod mit, jobb is lesz Nekem nélküled. Elvégre csak egy Potter vagy. Nem is tudom miért strapáltam magam fölöslegesen – gonoszkodott, azzal kirántotta kezét Perselus szorításából, és elindult Roxmorts felé.

- Perselus, köszönöm a segítséget, bár igazán nem kellett volna. Egyedül is el tudtam volna intézni. Nem kellett volna közbe avatkoznod –mondta Lizy.

- Én nem úgy vélem. Még öt perc és az egész Roxfort tudta volna, miről “társalogtatok” – felelte a férfi gúnyosan. Szeme villámokat szórt, ezt nem lehetett nem észrevenni. – Mellékesen megkérdezném van még olyan férfiú a Malfoy családban, akivel nem ismerkedtél meg közelebbről? – gúnyolódott tovább.

- Na jó elég volt. Én megyek – szólt Lizy csüggedten, és otthagyta az elképedt férfit. Elviharzott, nem is nézett hátra, pedig legszívesebben bevallotta volna, neki már csak azért sem kell ez a … Malfoy, mert őt szereti… a bájitaltan tanárt. Piton csak állt, nem tudta a döbbenettől vagy a féltékenységtől nem tudott mit mondani a távozó lánynak. Mindenesetre komolyan aggódni kezdett Elizabethért.

- Ez a lány egyre több Malfoy-nál húzza ki a gyufát. Előbb-utóbb valami bajba fog keveredni. De hát mit is várhatnánk egy Pottertől – morfondírozott, ám aggódása jóval felülmúlta cinizmusát, és ez nagyon idegesítette.

˜ ˜ ˜

Lizy mikor felért a szobájába, leroskadt egy székbe. Örült, hogy végre egyedül lehet. Úgy döntött, levelet ír apjának. Pergament, lúdtollat és egy szép királykék tintás üveget vett elő. Majd elkezdte a levelet:

Mikor végzett a levéllel, egy pecsét feltörés elleni bűbájt bocsátott rá, odakötötte baglya lábára.

- Kérlek, légy óvatos Pogácsa. Soha nem lehet tudni mostanság - mondta, és ezzel útjára eresztette madarát, majd lefeküdt az ágyára.

Azon gondolkodott, mennyi mindent nem írt meg apjának. A bájitaltan tanárral való zavaros kapcsolatát, a Sötét Nagyúr újabb gonosz lépéseit – bár ezeket biztos Ő is tudta, mert járatta a varázslók újságját, a Reggeli Prófétát, így sok dologról tudott, ami a varázslók világában történt - Harryvel való beszélgetései nagy részét. Egyszer csak arra lett figyelmes, szárnysuhogást hall az ablaka előtt. Egy nagy, szürke bagoly kért bebocsátást. Lizy mikor kinyitotta az ablakot, az állat engedelmesen leszállt a kezére, majd leoldotta a levelet a lábáról. Mikor széthajtotta a pergament ismerős kézírást pillantott meg. A levél így szólt:

Miközben elolvasta többször is elmosolyodott. “Jó öreg Piton professzor”- ha a fiúk tudnának róla, mi minden történt az elmúlt pár hétben már biztos kiszekálták volna a lelkét is. Mindenesetre nagyon örült a fiúk látogatásának. – Érdekes karácsonynak nézünk elébe –kuncogott magában.

˜ ˜ ˜

Este Dumbledore irodájában Minervával és Perselussal beszélgettek a labirintusban történtekről egy tea mellett.

- Nem hinném, hogy az a knoflex ok nélkül lett volna ott– érvelt Dumbledore. Épp arról folyt a vita, hogyan kerülhetett oda. Az igazgató és Piton azon a véleményen voltak, hogy valaki küldte ezt a lényt, aki képes irányítani. A társaság másik része szerint a knoflex magától jött ide.

- Mi sem azt gondoljuk Albus. Csak épp nem hinném, hogy ezt a lényt lehet irányítani –válaszolta Lizy.

- Minden és mindenki irányítható, csak meg kell találni a módját, sajnos – felelte az igazgató.

- Igen, de nagyon intelligensek és furmányosak. A sötét mágia legnehezebb átkai is alig hatnak rájuk, mert ismerik, és ki is tudják védeni – válaszolt rá Eliza.

- Ez igaz, de mi dolga lenne itt egy knoflexnek, bántotta őket valaki közülünk? – tette fel az öreg varázsló a jogos kérdést.

- Az igazság az, hogy az egyetem alatt találkoztam egyszer egy ilyen jószággal… - vallotta be Elizabeth. – Köztudott, hogy ezek a lények védettek, kihalófélben vannak, ezért nagyon vigyáznak egymásra. Az iskolában egyet sajnos nem tudtuk megállítani másképp csak,… - itt elhallgatott.

- Értem – mondta Dumbledore. –Tehát úgy gondolod, hogy ez azért történt, mert téged akartak megtámadni? –kérdezte.

- Belátom, ez így elég abszurdnak tűnik, de sosem lehet tudni - szabadkozott a lány.

- A lényeg, hogy figyeljük az iskolát és környékét, és akkor nem lesz baj. Jó éjt Mindenkinek! –mondta végül Albus.

Amikor a többiek elmentek, Lizy még ott maradt. - Albus, szeretnék valamit kérdezni – kezdte mondandóját –Arról lenne szó, Charley levelet írt, szeretnék Markkal itt tölteni a karácsonyt Roxfortban, ha lehetséges. Megengeded? – úgy kérdezte, mint egy bizonytalan kamaszlány a szüleitől. Az igazgató szemében cinkos fény villant. –Természetesen jöhetnek. Szeretettel várom őket. Én is kaptam Watson úrtól levelet, és már válaszoltam neki, hogy jöjjenek nyugodtan.

- Köszönöm! – Lizy odalépett Albushoz, és megölelte. – Jó éjt! – mondta végül.

- Jó éjt! - felelte a férfi.