12. fejezet 

Furcsa viszontlátás

Lizy hamar felépült, hála fiatal és erős szervezetének. A November lassan a végéhez közeledett. Harryék az emlékezetes Halloween óta eleget tettek tanárnőjük kérésének, lemondtak az esti csatangálásokról és egyéb kihágásokról.

Péntek délután volt épp, amit úgy Eliza döntött, egy kis magányos sétával tölt. Mikor végzett az RBF -előkészítő szakkörrel, visszament a szobájába a télikabátjáért. Elhatározta, körbejárja a kastélyt, így nem kell messze mennie, és mégis elég időt tölthet a friss levegőn. Kezdett sötétedni, az árnyak elnyúltak lettek, az egész természet túlviláginak tűnt. A dér mindent körbeölelt fehér takarójával. Eltöprengett az elmúlt pár hónapon, amit Roxfortban töltött. Örült, hogy öccsével napról napra jobban megismerik egymást, hisz nagyon sokat beszélgettek. Szerette kollégáit, nagyon jó kis közösséget alkottak így együtt. Lizy úgy érezte, befogadták, talán még Perselus is. Erre a gondolatra megborzongott, de ennek semmi köze nem volt a kinti viharos szélhez. Igen, határozottan érezte, a férfi őiránta érzett ellenszenve és haragja kezdett csitulni. Vagy mégis a körülmények miatt volt Perselus enyhébb vele, mint általában szokott? Az a tragikus este Lucius Malfoy-jal, aztán a knoflexes támadás, és a pár nappal ezelőtti események. Az uszodában kellemesen elbeszélgettek, de az csak egy nap volt a sok közül, amit Lizy maga mögött hagyott Roxfortban. Perselus kelhetett aznap kivételesen jobb lábbal is. Nem tudott rájönni, a férfi hogyan érez iránta, csak abban volt biztos, amit saját maga érzett. Illetve abban sem. A szíve mélyén érezte, szereti Perselust, makacssága és büszkesége mégsem engedte bevallani.

Ekkor zaj csapta meg a fülét. Megfordult, hogy lássa mi a forrása. Mivel Lizy legalább egy órája sétált kinn, teljesen besötétedett, a Hold sem világított, csak a csillagok ragyogtak sápadtan, így nem látott pár lépésnél messzebb. Egy fekete alak suhant át az üvegházak között. Eliza egy pillanatig habozott. Kövesse, avagy nem? Végül kíváncsisága felülkerekedett óvatosságán, és az illető nyomába eredt. Szinte szaladt, mert “üldözöttje” gyors léptekkel haladt. Keletnek vette az irányt. A kastély mellett elhaladva, az onnan kiszűrődő fényben látszott: csuklyát visel. – Csak nem egy halálfaló? – futott át a gondolat a lány agyán. Már legalább fél órája rótták a kilométereket, egyszer csak az illető egy halk pukkanás közepette eltűnt a réten. Lizy odaérve látta az árulkodó fluoreszkáló porszemeket a hoppanálás helyén. Elizabeth előhúzta a varázspálcáját, és ezt mondta: ” Sequora vie”. Egy pillanat alatt London egyik szűk és sötét macskaköves mellékutcájában találta magát. A csuklyás alaknak viszont nyoma sem volt. - Ez szép! Itt állok az éjszakában London kellős közepén, fogalmam sincs kit követek, ráadásul az idegen eltűnt, mégis kinek képzelem magam, Sherlock Holmesnak? - háborgott Eliza magában. Elhatározta, most már nem hátrál meg, történjék bármi. Nem hiába hívták Potternek. Ha valamilyen ügybe belekezdett, be is akarta azt fejezni, kerül, amibe kerül. Körbepillantott, melyik irányba induljon. Az utca kihalt volt és a lámpák sem égtek, csak a főútról szűrődött be némi fény. Elizabeth az ellenkező irányba indult. Bár az elágazott számtalan, még kisebb sikátorba, mégis egyenes haladt előre. A végén egy szemeteskuka állt, semmi más. A lány megérzése azt súgta, itt kell továbbmennie. Csak rá kell jönnie a dolog nyitjára. Varázspálcáját még mindig kezében tartotta. Megütögette vele a kuka tetejét, majd egy pillanatig várt. Nem történt semmi. Mikor már számos ajtónyitó és átjárót felismerő varázslatot kipróbált, ám eredmény nélkül, eszébe jutott valami. –Ennek kell lennie, biztosan ez az – hajtogatta magában konokul. – “Szezám Tárulj!” – a kuka abban a pillanatban eltűnt és egy alagút bejárata vált láthatóvá. – Lumos! – Lizy fényt gyújtott a pálcájával. – Csak tudnám, miért kell a varázslóknak mindig a mugli mesében lévő értelmetlen kifejezéseket használniuk – mérgelődött, mikor belépett. A halvány fényben homályosan derengtek a téglákra festett különböző útjelzések Az alagút meredeken vezetett lefelé, Lizy amúgy is lassan haladt, hogy megjegyezze, merről jött. Körülbelül negyed órás gyaloglás meghallott valamit. Úgy tűnt, mintha két férfi veszekedne. A folyosó egyik oldalán hirtelen egy tölgyfa ajtót talált. A hangok onnan szűrődtek ki. Megpróbálta óvatosan, zajtalanul kinyitni. Szerencséje volt, az ajtó lassan, hangtalanul megmozdult. Két varázsló állt egymással szemben, varázspálcájukat egymásnak szegezték. Egyfolytában mormoltak valamit, de nem átok okozta fény tört elő a pálcájukból. Eliza ilyet azelőtt még nem látott. Egy magas, vékony, hosszú hajú férfi állt háttal neki, mégsem tudta a félhomályban megmondani, ki lehet az. A vele szembenállót viszont rögtön felismerte, de nem akarta elhinni. Piton volt az. Talár nélkül, félig nyitott ingben, varázspálcájával a kezében küzdött, verítéktől csapzott haja kissé a szemébe lógott. Úgy nézett ki, mint aki már régóta és elkeseredetten harcol. Mindkét férfi épp egy “varázslatot” küldött ki a pálcájából, Lizy mikor meghallotta: Ad… . De tovább nem jutottak, mert a lány felkiáltott.

- Nem engedem meghalni a férfit, akit szeretek! – kiáltotta, és a következő pillanatban egy eltérítő bűbáj repült Perselus felé. A varázspálcából kitörő fények összetalálkoztak, Elizabethet találva el, aki erre nem számított, és a nagy ütéstől a földre esett. A két férfi ekkor észrevette a lányt, és azonnal odarohantak hozzá.

˜ ˜ ˜

- Mégis mit gondoltál Black, mitől lett rosszul? – kérdezte Piton élesen. Érezhető volt izgatottsága. Lizy lassan ébredezni kezdett. Amikor kinyitotta a szemét, nem akart annak hinni. Perselus és Sirius hajoltak fölé, mindkettőjükben vibrált az aggodalom.

- Ha megkérdezhetem, Ti mit csináltok itt? –kérdezte kábán.

- Ezt éppenséggel mi is kérdezhetnénk tőled – morogta Piton.

- Én… én csak… - a lány nem akarta bevallani az igazat. Csak sejtette, hogy Piton volt az, akit idáig követett.

- Csak utánam jöttél a kastélyból, igaz? Nem véletlenül hívnak Potternek. Nem hazudtolod meg a neved, az biztos – Perselus szavai fájtak Lizynek, már rég nem beszélt férfi ilyen gorombán.

- Fejezd be Piton! Nem látod, hogy rosszul van! Te meg csak szekírozod! Mikor fogsz egyszer normális ember módjára viselkedni? – mérgelődött Sirius.

- Igen Perselus, követtelek, de nem tudtam, hogy Te vagy. Azt hittem valaki rosszban sántikál, és ezért eredtem a nyomodba. Sirius Te mit csinálsz itt… Perselussal? – kérdezte végül. A két férfi rögtön zavarba jött. Elfelejtettek gorombáskodni is, csak kínosan hallgattak, nem is néztek Elizabeth szemébe.

- Tehát, mit csináltok itt? Azt hiszem az utolsó szó, amit hallottam, elég ok, hogy magyarázatot követeljek Tőletek! - a lány tényleg nem tudta, mi történt.

- Mégis mit hallottál? Értem már…! - világosodott meg Sirius egy pillanat alatt. – Azt hitted Te kis butus, hogy meg akarom ölni Pitont egy Adava Kedavrával, pedig csak annyit hallottál, hogy Ad.., ugye? – Lizy némán bólintott. – Nocsak, ennyire aggódsz a kollégádért? – Sirius az utolsó mondatot inkább Perselusnak mondta, mint Lizynek.

- Black csak azt próbálta ki, mennyire tud gyorsan reagálni, ha párbajra kerülne a sor. Az a varázsige, amit kimondott pedig így szólt: “Adhibitum verum” Arra való, hogy…- Eliza mérgesen közbevágott.

- Tudom, mire való Perselus, nem vagyok egy iskolás lány. “Adhibitum verum” akivel szemben használjuk, igazat kell, hogy mondjon nekünk. Hasznos, ha nincs épp a közelben Veritaserum.

– Eliza rájött, hogy feleslegesen aggódott, és nagyon kínosan érezte magát. Főleg azért az elhamarkodott mondatáért. - De akkor is mit csináltok itt ketten, az éjszaka közepén Londonban, egy ismeretlen alagútban? – volt a frappáns kérdés.

- Az igazság az, hogy Dumbledore kért meg, hogy tájékoztassam Blacket arról, mi folyik a kastélyban - vallotta be Piton.

- És közben párbaj leckéket is adtok egymásnak? És mi volt az a különös fény? Ilyet azelőtt még nem láttam – Elizabeth már nem tudta, mit higgyen.

- Erre én kértem meg Perselust. Már régen volt varázspálca a kezemben –szabadkozott Sirius. – A kijövő fénycsóva azért volt kissé... hmm… eltérő, mert előtte alkalmaztuk az Infirmo varázslatot, így nem okozunk nagy kárt egymásban, ha valamelyikünk félretalál.

- Értem. Elnézést, hogy rátok törtem, de azt hittem hívatlan vendég járt Roxfortban. Szerencsére nem – lopva Pitonra pillantott.

- Ugyan, örülök, hogy itt vagy. Már nagyon szerettelek volna látni. Azért ez nem ugyanaz, mintha Piton meséli el, hogy mi történt Veled mostanság – kuncogott a férfi.

- Perselus? Elmesélni? Milyen gyakran találkoztok Ti itt? Én miért nem tudhattam erről? … - a kérdések csak úgy özönlöttek a lányból.

- Hát. Elég gyakran. Dumbledore nem akarta, hogy tudd, a biztonságod érdekében – Lizy csak a fejét ingatta mérgesen. Sirius odalépett hozzá, és megölelte.

- Sirius, kérdeznem kell valami nagyon fontosat. Nem olyan rég találkoztam egy férfival az iskolában, aki azt állította, Solomos Blacknek hívják, és a Te ikertestvéred – Lizy olyan tekintettel fürkészte Siriust, mintha bele akarna látni a gondolataiba.

- Igaz, tényleg volt egy ikertestvérem, de tíz éves korában meghalt egy balesetben. Az egész család látta, mikor a szerencsétlenség bekövetkezett… - itt elcsuklott a hangja.

- Akkor ki lehetett az a férfi, nincs valami ötleted? – Lizy nem akarta Sirius fájdalmát felkorbácsolni azzal, amit az illető elmesélt neki. Mégsem volt róla meggyőződve, hogy nem lehetett Solomos Black a támadója.

- Fogalmam sincs – sóhajtott fel a férfi. Nem tudott mit mondani.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de indulnunk kellene, ha nem akarunk túl nagy feltűnést kelteni reggeli érkezésünkkel – törte meg Piton a csendet.

- Máris? – kapta fel a fejét Sirius.

- Jól van. De nem most láttál utoljára! – mondta Eliza félig nevetve félig komolyan, majd egy puszit nyomott az arcára. Piton olyan képet vágott, mint aki tömény grapefruit levet ivott. Sirius csak mosolygott, de a szeme sarkából Perselust figyelte.

- Black, próbálj meg nem bajba kerülni, ha lehet – köszönt el a bájitaltan tanár szokásos stílusában. Már a tisztáson jártak, mikor újra megszólalt. – Elizabeth, miért jött utánam, ha azt hitte olyasvalaki az, aki rosszban sántikál? – sötét tekintetével fürkészte a lányt.

- Miért Perselus, Te nem sántikáltál rosszban? – mosolygott sejtelmesen Elizabeth.

- Mint láthattad nem - hangzott tömör válasz. Útjuk további része szótlanul telt. Lizy még a történtek hatása alatt állt. Az őt ért támadás még mindig nem oldódódott meg. Egyre gyakrabban történnek furcsa dolgok. - Először az a knoflex, majd Solomos, és a mai este sem volt épp átlagosnak mondható! - gondolkodott.

Piton végig azon rágódott, kinek szólhatott Lizy kétségbeesett mondata: “Nem engedem meghalni a férfit, akit szeretek!”. Tényleg neki, Perselus Pitonnak, aki mindig cinikus és goromba volt vele? De ugyanúgy szólhatott Siriusnak is. Vagy mégsem? Hisz Black háttal állt neki, így nem látta. Meg is lepődött, mikor magához tért. Pitont nagyon idegesítette, hogy egyre többet foglalkoztatja ez a boszorkány. Nem tudta mi ez az érzés, viszont napról-napra jobban hatalmába kerítette. Nem volt ura teljesen önmagának, és ez rettentően dühítette. Még jobban elbizonytalanította.