14. fejezet

Viszontagságos évkezdés

Beköszöntött az újév. A tél még mindig derekasan kitartott, mind a csípős hideggel, mind a szakadatlan hóeséssel. Elizabeth úgy döntött, az esztendő második délutánját vásárlással tölti az Abszol úton. Ebéd után rögtön útnak indult. Elgyalogolt a kastélytól nem messze lévő rétre, majd onnan hoppanált Londonba. Egy szempillantás alatt az Abszol út forgatagában találta magát: a macskaköves főutcán számtalan varázsló és boszorkány nyüzsgött. Perselussal nem találkozott, mióta Dobby felhívta a figyelmüket a fölöttük csüngő fagyöngy koszorúra. Szívét jóleső melegség töltötte el, mikor a következményekre gondolt. Csupán az zavarta, nem látta azóta a férfit. Vajon tudatosan kerülte őt? Vagy csak így alakult az ünnepi teendők közepette? Igazából fogalma sem volt, mit mondjon Perselusnak, ha összefutnak. Gondolataiból egy kisfiú zökkentette ki, aki nekiszaladt nagy sietségében. – Elnézést kisasszony! – nézett riadtan Lizyre. Ő csak bíztatóan mosolygott. – Nem történt semmi – és bátorítóan megsimogatta a leendő varázslótanonc fejét. Madame Malkin talárszabászata felé vette az irányt. A tulajdonosnő arcán széles mosollyal üdvözölte: - Szervusz kedvesem, Boldog Új Évet! Rég nem láttalak erre felé. Pedig egy ilyen fiatal és csinos boszorkánynak adnia kell a megjelenésére – feddte meg bókolva a lányt.

- Jó Napot Madame Malkin! Boldog Új Évet Önnek is. Ritkán tudok elszakadni Roxfortból, de ez cseppet sem zavar, sőt – válaszolta Eliza kedvesen. – Egy új dísztalárt szeretnék csináltatni, és kellene két egyszerű, hétköznapra is – tért a lényegre. Azonnal szívem, azonnal! Milyen színben óhajtod? – kedveskedett az idős nő tovább.

- A hétköznapi legyen fekete, tartós anyagból. A dísztalárnál valamilyen ibolyás árnyalatra gondoltam, ami nem túl hivalkodó – felelte. A varrónő rögtön négy féle anyagot terített le az asztalra, mind a lila különböző árnyalatait képviselte. Lizy kiválasztott egy világos, zsorzsett anyagot, majd egy fekete szövetet a polcról, amiket a boszorkány rögtön kezelésbe vett. Miközben a mérőszalag magától dolgozott, ő elkezdte kiszabni a ruhákat.

- Egy jó óra, és elkészülök velük. Ha addig van valami dolgod, intézd csak el nyugodtan – tanácsolta, miközben kezei fürgén dolgoztak a készülő taláron.

- Rendben, köszönöm. Akkor egy óra múlva itt vagyok – szólt a lány, s kilépett az utcára, miután magára terítette téli köpönyegét. A hó még mindig hullt, úgy tűnt, mintha a csillagos ég fényei ereszkednének ilyen formában a földre. – Nagyon korán besötétedett, hisz még alig múlt három óra – állapította meg Lizy, miután órájára pillantott. Tovább indult a Czikornyai és Patzába, hogy keressen magának valami olvasnivalót, és a tanításhoz is kellett neki jó pár kötet, amit előre megrendelt, még a karácsonyi szünet előtt.

- Áh, Miss Potter! Boldog Új évet! Megérkeztek a könyvek, amit rendelt! – üdvözölte vidáman az eladó.

- Köszönöm Mr. Baremay. Önnek is Boldog Új Évet! – köszöntötte kedvesen.

- Mindjárt meglesznek, egy pillanat… igen, ez az, A dementorok és egyéb delejes élőlények, A legújabb bájitalok receptgyűjteménye, és A varázslótörténelem legsötétebb és legádázabb csatái. Ezek voltak, ha jól emlékszem. – nézte át a listát, amit Eliza korábban küldött.

- Igen ezek, és keresnék valami érdekes olvasmányt a kviddicsről. Nagyon lemaradtam ebben a sportban, és szeretnék lépést tartani a gyerekekkel, ha még lehetséges – vallotta be őszintén. A tulajdonos elmosolyodott.

- Hogyne Miss Potter, tudnám ajánlani A kviddicsről kezdőknek könnyedén című jópofa szabálygyűjteményt, vagy a Kviddics kacifántos mérkőzései és a közben kialakult problémák kötetet, ami igen hasznos, ha minden eshetőségre fel akarunk készülni – magyarázta.

- Azt hiszem, mindkettőt elviszem. Úgy érzem szükségem lesz rá – döntötte el gyorsan. Kifizette a könyveket, utána benézett még a Kviddics a javából sportboltba, ahol szintén megállapította, milyen bonyolult és veszélyes sport is ez. Nem túl sok pozitív tapasztalata volt ezzel kapcsolatban. Diákévei alatt a meccsek mindig annyit jelentettek, hogy aggódhatott Markért, ne essék semmi baja. A fiú gyorsan és gyakorlottan bánt a seprűvel, mint fogónak, szüksége is volt rá. Lizy gyomra mégis minden meccs alatt görcsben volt. Az jelentette számára a megkönnyebbülést, ha Madame Hooch lefújta a mérkőzést. Vett itt is egy kézikönyvet, magyarázatokkal és képekkel tele, meg egy új seprűtartót. Mivel tintája és pergamenje is fogytán volt, ebből is szerzett be.

- Jó, hogy jössz kedvesem, épp most végeztem. Szeretném, ha felpróbálnád mind, kell-e igazítanom – magyarázta a nő. Lizy levette köpenyét, úti talárját, és sorra felpróbálta az újonnan elkészült darabokat. Mikor dísztalárját vette fel, az idős boszorkány összecsapta kezét, így fejezve ki ámulatát. – Mintha csak Rád öntötték volna. Nagyon jól áll, és a színe is kiemeli a szemed szép árnyalatát – dicsérte meg.

- Köszönöm Madame Malkin – felelte a lány zavartan.

Nem sokkal később haza felé tartott a kacskaringós, szerteszét ágazó Abszol úton. Egy szűk, kivilágítatlan mellékutcából furcsa, tompa zaj szűrődött ki. Mintha valaki kiáltozna, mindez azonban olyan távolról és halkan jött át, Lizy azt hitte, csak képzelődik. Mégis érezte, valami nincs rendben. Bekanyarodott a sikátorba, és kereste a hang forrását. Inkább megérzése hajtotta, mint hallása. Mikor már jó pár mellékutcát maga mögött hagyott, amik egyre inkább kihaltabbak és sötétebbek lettek, megpillantott egy csoportot. Nem látta, de valaki volt a kör közepén, mert mindannyian oda fordultak. Csak sejtette, az lehet, akit a főutcáról hallott. Az egyik alak közelebb lépett a körben, és ezt mondta: - Ellent mondtál Malfoy, ezért meghalsz. Ne hidd, hogy ez megváltás lesz számodra. Szenvedni fogsz, mint a kutya! És mi ennek minden percét ki fogjuk élvezni! Te pedig kívánni fogod a halált, és elátkozod magad az önfejűségedért! – a férfi hangja fenyegetően halk volt. Ahogy előrelépett, Lizy megfigyelhette azt, aki eddig mellette állt. Hosszú fekete talárt viselt és arcát csuklya fedte. – Egy halálfaló! Pontosabban hét halálfaló! – tudatosultak a lányban a látottak. Gondolkodás nélkül előhúzta varázspálcáját, és kábító átkot szórt egyikükre, aki rögtön össze is esett. De csak egy pillanatig. Felugrott és pálcát rántott. A többiek is felé fordultak. A legnagyobb és legfenyegetőbb külsejű mind közül így szólt: - Miss Potter, miért üti bele mindenbe az orrát! Szeretne csatlakozni ”régi barátjához”? – az utolsó két szót különös gúnnyal hangsúlyozta. Elizabeth felismerte a kör közepén lévő áldozatot. Ugyanolyan talárt viselt, mint a többiek, de nem volt a fején csuklya. Kék tekintetében félelem és aggodalom látszódott. Jonathan Malfoy térdelt ott. Eliza gondolkodás nélkül szórta a következő bénító átkot a hozzá legközelebb álló halálfalóra, ezúttal sikeresen. Ám támadói sem tétlenkedtek tovább. Varázspálcájukat neki szegezték, és szinte egyszerre mondták: “Crucio!”. Lizynek az volt a szerencséje, hogy Jonathan is kimondta rá a védőbűbájt, így a többszörös átok csak legyengítve jutott el hozzá. Ez is bőven elég volt. A fájdalom, ami belehasított a karján és a derekán, elviselhetetlenül kínzó volt. Megpróbálta elhomályosult tudatát kitisztítani, hogy ellenfeleire tudjon összpontosítani. Látta, ahogy Johnt egy jól irányzott átokkal a földre terítették, így tudta, nem számíthat további segítségre. Gyorsan védőpajzsot bocsátott maga köré, ez már sikeresen védte a további varázslatoktól. Teljesen egyedül kell megvívnia velük. Mikor visszanyerte uralmát teste fölött, már támadni is képes volt. Határozottan és okosan harcolt, de ez sem volt mindig elég. Ő sem úszta meg újabb sebesülések nélkül. Mikor nem volt elég éber, egy-egy átok áthatolt az őt védő burkon, és ez nyomot hagyott rajta. A csuklyások nem válogattak a módszerekben. Átkozták, ahol érték. Egyszer csak éles, hasító fájdalmat nyilallt bal vállába. Nem tudta megfogni, mert másik kezével harcolnia kellett. Érezte, ahogy a vér végigfolyik karján. Egy pillanatra odatekintett. Hosszú, mély seb tátongott kulcscsontján. Tudta, a folyamatos vérveszteség megnehezíti mozgását, mégsem volt ideje ellátnia sebét. Már csak két halálfalóval küzdött, mikor úgy érezte, erejének végére ért. Addigra jó párszor célba értek a sötét varázslatok, és Lizy több sebből vérzett. Belátta, ha egy pillanatra is feladja a harcot, az életébe kerül. Összeszorította fogát, megpróbálta a fájdalmat és a fáradságot tudatának legmélyére eltemetni, és csak az előtte álló feladatra összpontosítani. Ellenfeleit rettentően bőszítette, hogy ilyen sokáig kitart. Ráadásul társaik nagy részét ártalmatlanította. Látszott rajtuk, nem voltak ilyen hosszú távú harchoz szokva. A düh mégis megsokszorozta erejüket. Nem nagyon gondolkodtak, csak szórták az ártó szándékú varázslatokat egymás után. Lizy egy jól irányzott célzással a földre küldte az egyiket. Az utolsó ellenben még mindig kitartott. Különös kegyetlenséggel és kitartással harcolt. Testtartása is jellegzetesen merev volt. Csuklyája alól egyszer csak előhullott egy hosszú, szőke hajtincs. – Csak nem Lucius Malfoy? – villant át a fiatal boszorka agyán. Nem foglalkozhatott ezzel tovább, a harcra kellett koncentrálnia, különben elveszett. A férfi a legsötétebb és legveszélyesebb átkokat használta, többek között olyanokat is, amiről Lizy csak az egyetemi könyvtár legeldugottabb részlegeiben lévő kötetekben olvasott. Igyekezett mindent hárítani, de így csak ritkán tudott támadni. Ellenfelén látszott, mindenáron győzni akar, s nem riad vissza a legaljasabb eszközöktől sem. Egy óvatlan pillanatban Eliza mégis gyorsabban reagált, és földre küldte utolsó támadóját is egy erős bénító átokkal. Ő maga szintén lerogyott. Úgy érezte mozdulni sem bír. Tudta mégis, ha itt marad, eddigi erőfeszítése kárba vész. Megpróbálta elállítani a vérzést, hogy ne vesszen el minden ereje. Nagy nehezen talpra állt, megtámaszkodott a havas házfalnál, és lassan, botorkálva elindult John felé. A hóesés még mindig nem akart elállni. Lizy ennek most csak örülni tudott. Miden egyes hópehely, ami az arcára hullt, s szétolvadva végigfolyt, egyre jobban felébresztette az elgyötört boszorkányt. A fiú már éledezett. Mikor körbetekintett, hogy felmérje a helyzetet, és meglátta Elizát, megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Hát sikerült. Minden elismerésem Elizabeth – suttogta halkan.

- John mielőbb el kell mennünk innen! - sürgette a lány.

- Igen, én is tudom. Lábra tudsz állni? – kérdezte aggódva.

- Azt hiszem igen – hangzott a bizonytalan válasz. Állni éppenséggel állt az elcsigázott lány, megmozdulni viszont alig bírt. John látta milyen állapotban van.

- Segítek, de hova menjünk? – a fiú teljesen tanácstalan volt.

- Roxfortba – volt az egyértelmű válasz. John nem ellenkezett. Segített Lizynek, és lassan hátuk mögött hagyták a mellékutcát. Mikor hoppanálva a kastély közelében lévő rétre érkeztek, Eliza fáradtan felsóhajtott. – Most már biztonságban vagyunk – hangjából érződött a megkönnyebbülés. A téli csapadék egyre sűrűbben szállt alá, és ez megnehezített mozgásukat. A városban még nem is volt zavaró a letaposott hó, ám Roxfortban lépni is alig tudtak a több tíz centis fehér takaróban. John nem válaszolt, szólni sem tudott a megdöbbenéstől. Sosem hitte volna, egy fiatal boszorkány képes legyőzni hét halálfalót, majdnem teljesen egyedül. És ő neki köszönheti az életét, a talpraesettségének és a kitartásának.

- John, miért akartak megölni? – szegezte neki a lány hirtelen a kérdést. Várakozón rápillantott. Az ifjú Malfoy zavartan lesütötte szemét.

- Inkább hagyjuk. Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb idő a téma megvitatására – volt a kitérő válasz. Lizy nem nyaggatta a fiút tovább. Ismerte annyira, hogy tudta, nem fog választ kapni a kérdésére. Közben odaértek a kastély bejáratához. – Hova megyünk? – John tanácstalanul nézett a lányra.

- A szobámba, a harmadik emeletre. Nem szeretnék kavarodást okozni – felelte. John nem értett egyet, mégsem ellenkezett. Ahogy haladtak fölfelé, látszott Elizán, minden lépés nagy erőfeszítésébe kerül. Az első emeleti társalgó mellett haladtak el, mikor John érezte, Lizy összecsuklik a karjaiban. Kinyitotta az ajtót, és besegítette a lányt, aki körül sem nézett, lerogyott a legközelebbi székre. Pár pillanat múlva körültekintett, mert szokatlanul világos volt a szobában. Albus, Minerva és Perselus tanácstalanul meredtek rájuk.

˜ ˜ ˜

Kora délután volt. A Nap erőtlen sugarai lassan helyet adtak az éjszaka mindent uraló sötétségének. Az eget beborító komor, sötét felhők folyamatosan ontották magukból a fehér csapadékot. A kastély csendes és nyugodt volt. A diákok nagy része a könyvtárban töltötte a délutánt. Perselus Piton nyugtalanul járkált a szobájában fel s alá. Egész nap valami megmagyarázhatatlanul zavaró érzés motoszkált benne. Ahogy egyre inkább szürkült az ég, annál jobban uralta az aggodalom. Nem tudta megmagyarázni, csak sejtette a közelgő veszélyt. Elővett egy könyvet, és megpróbálta lefoglalni villámként cikázó gondolatait. Sikertelenül. Az elmúlt pár napban csak egyvalaki járt a fejében: Elizabeth. Tudta, nem rejtőzhet el örökre a lány elől, ám fogalma sem volt róla, mit mondjon neki. Akkor este minden spontán történt. Nem is beszéltek róla. Ez viszont nem tarthat a végtelenségig. Piton már rég tisztázta magában - ha nem is könnyen - hogy ez a szemtelen boszorkány nem hagyja hidegen. És mint felnőtt embereknek, rendezniük kell a dolgot egymással. Úgy döntött, jobb túlesni a dolgon, ugyanis meg volt arról győződve, ő nem jelent semmit Elizabethnek. A lány mindenkivel kedves volt, Piton ezt pontosan látta. Diákkorában is nehezen hozták ki a sodrából, mert egy ideig türelmes volt. De ha átlépte valaki a határt, akkor… A bájitaltan tanár gúnyosan mosolygott magában. Igen, ő felbőszítette a lányt, ha csak tehette. Olyankor egész lénye szikrázott. És a vitáik… Eliza igazat mondott azzal, hogy nem félt tőle már akkoriban sem. Bátorsága nem volt megkérdőjelezendő, néha már az esztelenségig fajult. Piton mégis becsülte érte. Viszont az a tévképzet uralta, ő csak egy kihívás a lány számára, semmi több. Elizabeth Potter, aki még Perselus Pitont is az ujja köré csavarja, majd átlép rajta. Keserűséggel telve felsóhajtott. – Jöjjön, aminek jönnie kell! – és elindult a lány szobája felé. Mikor bekopogott, nem válaszolt senki. Megpróbálta újra, eredmény nélkül. Épp akkor járt arra Félig Fejnélküli Nick.

- Jó napot Piton professzor. Miss Potter elment vásárolni az Abszol útra. Szerintem vacsora előtt nem fog visszaérni – biccentett, majd tovalebegett a folyosón.

- Köszönöm Sir Nicholas – felelte Piton, s visszaindult a szobájába. Útközben azonban meggondolta magát. Dumbledore irodája felé vette az irányt. Ott sem talált senkit. – Ez nem az én napom – nyugtázta elégedetlenül. Hirtelen eszébe jutott valami. Határozott léptekkel az első emeletre ment, egyenesen a társalgóba. Minervát és Albust is ott találta.

- Szervusz Perselus! Nem csatlakozol hozzánk egy pohár pattogós pezsgőre? – szólt az igazgató hamiskás mosollyal az arcán.

- Köszönöm, elfogadom – felelte, és lehuppant egy székre Minerva mellé. Egy ideig csak ültek, és némán kortyolgatták italukat, amivel nem ártott óvatosan bánni. Néha csak úgy elkezdett pattogni benne a szén-dioxid buborékok.

- Hogy állsz a végzősök RAVASZ vizsgakérdéseivel? Megvannak már a tesztlapok, vagy még dolgozol rajta? – törte meg Minerva a csendet.

- A kérdések megvannak, de még nem állítottam össze a kérdéssort – válaszolta a férfi. –Te végeztél vele? – kérdezte.

- Igen, Lizynek hála. Amióta átvette az RBF- szakkört, elég időm jut mindenre – mosolygott a professzor asszony.

- Hát igen. Már nem is tudom elképzelni, mit kezdenénk nélküle. Teljesen más a hangulat, mióta újra köztünk van – mondta szeretetteljesen az igazgató.

- Az biztos. Minden megváltozott – jegyezte meg epésen Piton. Két kollégája elengedte füle mellett a férfi cinizmussal fűszerezett megjegyzését. Egyszer csak kinyílt az ajtó, Lizy lépett be Johnnal. A lányon látható volt az elgyötörtség, és a harc sebei.

- Mi történt Elizabeth? Mit művelt ez a gazember? – Piton felállt a fotelból, fenyegetően végigmérte Johnt, majd kérdőn a lányra nézett.

- Nem Ő a hibás, nélküle nem jutottam volna el idáig – védte a boszorkány utolsó erejével is Johnt.

- Ez nem igaz. Igenis az én hibám. Ha nem látsz meg… - de nem tudta folytatni.

- Nem láttam, hogy Te voltál, akit közre fogtak – vágott közbe.

- Mégis mi történt? – türelmetlenkedett a bájitaltan tanár.

- Elizabeth megmentette az életemet, mert meg akartak ölni – válaszolt a fiú.

- Helyesbítek. Avery akart megölni – bukott ki Lizyből.

- Avery? Honnan tudod, hogy ő volt? Én azt hittem,… Nem láthattad a csuklyán át? – értetlenkedett a fiú.

- Nem láttam, de Ő volt az, hidd el! – felelte a lány minden magyarázat nélkül. Perselus hangosan közbeköhintett.

- Szóval? - pillantott Elizabethre.

- Az Abszol úton vásároltam, mikor furcsa érzésem támadt. Letértem az egyik mellékutcába, és akkor láttam, hogy egy csapat halálfaló meg akar ölni valakit. Vagyis Johnt – itt hirtelen elhallgatott.

- Szerencsére nem sikerült nekik – jegyezte meg Dumbledore.

- Elizabethnek tartozom hálával. Nélküle már halott lennék. Talán jobb is lenne… Mindenesetre hálás vagyok – a fiú most jött rá, az események forgatagában még nem is volt alkalma megköszönni, amit Eliza tett.

- Ne mondd ezt, kérlek. Amit tettem, az természetes. Te is ugyanúgy cselekedtél volna! – szerénykedett.

- Biztos megpróbáltam volna, ám ilyen derekasan nem álltam volna helyt - volt a beismerő válasz.

- Ugyan … - Lizy nem jutott tovább, mert ájultan csuklott előre a széken. John és Perselus szinte egy időben fogták meg a lányt, közben a helyzetnek nem épp megfelelő pillantásokat váltottak.

- Perselus, kérlek hívd ide Poppyt. Nem hinném, hogy Lizynek jót tenne a további nyüstölés. – az igazgató jobbnak látta, ha a két férfi nem marad egy légtérben. Piton csak bólintott, majd elviharzott. Közben az eszméletlen lányt egy oda varázsolt ágyra fektették. Kezdett magához térni. Csak homályosan érzékelte környezetét, erős szédülés és hányinger gyötörte. Sűrűn pislogott, hátha tisztul a látása, de nem járt eredménnyel. Közben Perselus visszatért Madame Pomfrey kíséretében, aki rosszalló pillantásokat vetett a két fiatalra. A bájitaltan tanár csak annyit mondott neki, Lizy rosszul van, és sürgősen segítenie kell. A javasasszony nem volt kíváncsi természet. Tette a dolgát, fölösleges érdeklődés nélkül.

- Miss Potter, mibe keveredett megint? – a kérdés inkább feddésnek szolgált. Mintha csak Piton szólt volna. De ezek a szavak Poppy szájából még inkább fájdalmasak voltak. Belátta az idős boszorkánynak igaza van. Rosszabb, mint egy eleven kisfiú. Mindig történik vele valami. Lehunyta szemeit és felsóhajtott

- Az én hibám Madame Pomfrey – mentegette a fiú. A nő vetett rá egy sokatmondó pillantást, majd letelepedett Lizy mellé, gyógyítani kezdte. Behegesztette sebeit, borogatást tett láztól forró homlokára, s álomitalt adott neki. Erre inkább a rémálmok elkerülése végett volt szükség, mert Eliza többször is elájult, amíg Poppy törődött vele.

- Nem tudom, mi történhetett vele, de úgy néz ki, mint akit többen bombáztak a legkártékonyabb átkokkal és rontásokkal. Még nincs túl az életveszélyen. Itt maradok vele, de le kell hoznom egy-két szükséges dolgot a szobámból – mondta, miközben kifordult a folyosóra.

- Én is – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Piton.

- Jobb, ha eltesszünk magunkat holnapra, ma már úgysem tehetünk semmit – az igazgató ezt a kijelentését leginkább Jonathannak szánta.

- De… - a fiú csak állt az ágy lábánál. Nem tudott mit mondani. Dumbledore odalépett hozzá, kezét vállára tette.

- Jöjjön Mr. Malfoy, szüksége van Önnek is a pihenésre – nógatta szelíden. Perselus ott maradt egyedül Lizyvel. Leült az ágya mellé, s megfogta kezét. Igyekezett minden pozitív energiáját és életerejét a lánynak átadni.