19. fejezet

Vihar a vizespohárban

Lizy gondolataiba merülve ballagott hazafelé. Lucius Malfoy szavai beleégtek elméjébe, és nem tudta kiverni onnan. Piton és a sötét oldal? Vajon mi köze lehet kedvesének a gonosz varázslók táborához? Ezen törte a fejét legalább fél órája. Időközben visszaért Roxfortba, mégsem ment be a kastélyba. Leült a kertben az egyik tölgyfa alá gondolkodni. Elég sütnivalója volt ahhoz, hogy rögtön rájöjjön, mit is jelent a sötét oldalhoz tartozni. Mégsem akarta elhinni. A felismerés teljesen letaglózta, csak ült merengve a tölgyfa árnyékában. Mihez kezdjen? Mégis mit mondjon Perselusnak, ha találkoznak? És hogyan kérdezze meg? Olyannyira zaklatott volt, érezte, minden porcikája reszket, a délelőtti melengető napsütés ellenére. Pitonról minden különcsége és visszássága dacára sem feltételezte volna, hogy lepaktált a halálfalókkal. Kétségbeesését egyre inkább az elkeseredett düh vette át. Remegő léptekkel elindult az épület hátsó bejárata felé. Még véletlenül sem akart összetalálkozni senkivel ezen a rezignált reggelen. Ennek ellenére Piton szobája felé vette az irányt, mert jobb a biztos rossz, mint a bizonytalanság. A férfi épp akkor tért vissza reggelijéből, mikor Elizabeth feldúltan berontott szobájába. A lány nem szólt semmit, hirtelen odalépett hozzá és felrántotta ingujját. Nem volt semmi kétsége tovább. A sötét jegy ott éktelenkedett a férfi bal karján. A koponyát körbeölelő kígyó félreismerhetetlen volt. Lizy csak némán állt Piton előtt. Nem is tudott mit mondani. Torkára forrt a szó. Tekintete egyszerre volt riadt és dühödt. Ahogy a férfi szemeibe nézett, látta az ott bujkáló bűntudatot, és megbánást. Mégis sarkon fordult, és ahogy jött, szavak nélkül, úgy is hagyta ott a férfit. Mintha tomboló szélvihar keveredett volna a szobában. A bájitalok mestere kedvese után indult, aki úgy sietett, mint az űzött vad. Lizy legszívesebben világba kiáltotta volna csalódását és fájdalmát. - Összeadta magát egy halálfalóval! Egy olyan férfival, akinek a sötét oldal az élete. Egy fikarcnyival sem jobb Lucius Malfoynál! Sőt! – Perselus lélekszakadva rohant utána. Tudta, ezt nem lehet megmagyarázni, minden kimondott szó csak ront az amúgy is kilátástalan helyzeten. Ráadásul a lány egész magatartása, olaj volt a tűzre.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg! A dolog nem az, aminek látszik! – ragadta meg Elizabeth karját, mikor nagy nehezen utolérte.

- Igazán? Akkor mégis minek tűnik? Csak viccből tetováltattad magadra a sötét jegyet? – kérdezte keserűen a lány, miközben kisiklott a férfi szorításából. Egy könnycsepp, annyi sem volt a szemében. Ennek ellenére érződött mérhetetlen szomorúsága. A tegnapi kilátástalanság meg sem közelítette a mait. Más szituáció volt. Ott rajta állt a döntés. Itt nem tehet semmit, megtudta a kínzó igazságot, és bele kell törődnie. Ahogy a férfi éjfekete szemébe nézett, be kellett vallania, lángoló dühe ellenére is még szereti Őt. Aki Voldemort csatlósa! Azé a nyomorult gazemberé, ki oly sok ember életét tette tönkre!

- Nem, ebben igazad van. Fiatal voltam és tapasztalatlan. Tartozni akartam valahová, és úgy éreztem, ott a helyem – ragadták ki a férfi kétségbeesett szavai eszmefuttatásából. - Mikor rájöttem mi is folyik valójában, már késő volt kiszállnom. Az életembe került volna. Dumbledore volt az egyetlen, aki tudta, mi történik velem. Megkért rá, kémkedjek neki Voldemort ellen. Ő segített nekem. Biztos voltam benne, akármit is válaszolok, nem hagy magamra. Én igent mondtam. Attól kezdve minden rosszabb lett. Egyszerre mentettem meg és vettem el ártatlan emberek életét. Ez a kettősség teljesen megőrjített. Lassan kezdtem a maradék józan eszemet is elveszteni. Egyik este a Sötét Nagyúr arra utasított minket, oltsuk ki a Sullivan család életét. Öt gyerekük volt, Elizabeth! Öt ártatlan, kicsi gyerek! És egyiküknek sem kegyelmeztünk. Soha nem éreztem olyan mocskosnak és galádnak magam, mint akkor. Nincs mit szépítenem a dolgon, aljas dolgokat vittem véghez, és ezt nem enyhíti a kémkedésem sem. Ennek azonban vége. Nehéz volt leszámolnom a múltammal, de megtettem – várakozón Elizára nézett, akinek arcizma sem rándult az elmondottak hallatán.

- És ezt most nekem el kellene hinnem? – felelte elkeseredett cinizmussal. Valóban nem találta igaznak a férfi szavait. Még hogy kém? Ha legalább bevallotta volna az igazat… Ilyen átlátszó, üres kifogások…

- Én az elmondtam az IGAZAT, a többi rajtad múlik – jegyezte meg csendesen. Pontosan tudta, Elizabeth Pottert hiábavaló bármiről is győzködni.

- Mi közöd volt a szüleim meggyilkolásához? – fakadt ki a lány. Rettegett a választól, mert érezte, ezt már nem lesz képes soha megbocsátani a férfinak.

- Amikor megölték Őket, aznap este Voldemort nem hívott magához. Én is csak Dumbledore-tól hallottam másnap reggel. Nem kedveltem az édesapádat, ez nyílt titok, de a halálát soha nem kívántam! Édesanyádét pedig a legkevésbé sem! – egyre halkabban beszélt, mintha attól tartana, hangoskodása csak rosszabbá tenné az amúgy is menthetetlen helyzetet.

- Hogy lehettem ennyire naiv! Az orrom előtt zajlott minden. És észre sem vettem – magyarázta maga elé révedve a fiatal boszorkány. Sok dolog világossá vált előtte, amiket diákkorában nem tudott mire vélni. Piton éjszakai kis “sétái”, hogy a legváratlanabb időpontokban és helyeken volt képes felbukkanni a kastély területén kívül, főleg sötétedés után, és még számtalan szokatlan dolog. Többek között a furcsábbnál is furcsább viselkedése. Előfordult olyan is, hogy Poppynak kellett lejönni az órára, mert Perselus rosszul lett.

A férfi biztos volt benne, nem viselné el, ha elvesztené Elizabethet. Oda lépett hozzá, és átölelte. Lizy idegesen kitépte magát Perselus karjai közül. – Ne nyúlj hozzám! Soha többé! – kiáltotta kétségbeesetten. Piton tisztában volt vele: a lány életében először igazán félt tőle. Ez volt a lehető legrosszabb. Elengedte Elizabethet, soha nem tett volna semmit akarata ellenére.

- Az egyetlen bűnöm, az igazság elhallgatása. Ne hidd, hogy nem próbáltam meg elmondani. Többször is, mint gondolnád. Emlékszel, mikor magadhoz tértél az újévi kalandod után… - nem folytatta tovább. Lizynek is eszébe jutott az a reggel, mikor Ő hallgattatta el Perselust. Ha akkor és ott tisztázták volna a dolgokat, nem lenne ez az egész. Végtelenül dühös volt, most már saját magára is.

- Ami késik, nem múlik. Láthatod Perselus. Élj boldogul! – köszönt el tőle, és otthagyta. A férfi mégsem adta fel ilyen könnyen.

- Elizabeth, mit jelentsen az, hogy élj boldogul? Nem mehetsz el, csak így!? És az állásod – próbálta tisztázni a helyzetet.

- Azt, amit takar. Az állásomat majd betölti valaki más. Jelentkező úgyis van rá házon belül, biztos nem lesz gond! – felelte csípősen Eliza.

- És velünk mi lesz? – tette fel a döntő kérdést a bájitaltan tanár.

- Velünk? Nem lesz semmi. Nincs többé Mi. Csakis Te és én. Kizárólag külön – jegyezte meg fagyosan Elizabeth, és faképnél hagyta a döbbent férfit. Piton nem tudott mit válaszolni. Nem látta értelmét, hogy tovább hadakozzon a lánnyal. Ezt a csatát elvesztette. Remélte a háborúban még van esélye.

Elizabeth pár perccel később viharos gyorsasággal pakolni kezdte a holmijait utazótáskájába. Amit mondott, komolyan is gondolta. Egy percig sem marad itt, összecsomagol, és maga mögött hagyja Roxfortot. Leült íróasztalához, és egy rövid levelet kanyarintott:

Nehéz szívvel, mégis odaadta Pogácsának a levelet. Baglya pontosan érezte gazdája bánatát, vállára telepedett, és fejét óvatosan arcához dörgölte. Lizy elmosolyodott, és megsimogatta a madarat, aki ezek után elrepült a levéllel.

A fiatal boszorkány még egyszer visszapillantott, mikor a Tiltott Rengeteg fái mellett haladt el, és legördült egy könnycsepp fáradt arcán. Felhők takarták el a napot, szinte alkonyi sötétség ereszkedett a tájra. Eliza nem is tudta, hova viszik lábai, csak ment, minél távolabb rossz emlékeitől. Maga sem volt tisztában vele, hogyan érkezett Londonba, a megszokás vagy a rutin jutatta el az Abszol útra. Akkor eszmélt fel, mikor Mrs. Amelia Fletcher köszönt rá, egyik régi diáktársa nagymamája: - Jó Napot Elizabeth! Mi járatban ilyenkor errefelé? – kérdezte a kedves, idős hölgy. Megjelenése derűt és jókedvet árasztott. Mosolygós, barna szemével, barna, őszbe vegyülő hajával és szikár termetével nem volt egy átlagos nagymama. Csak úgy sugárzott belőle a nyugodtság és a harmónia.

- Jó Napot Mrs. Fletcher. Ez hosszú és bonyodalmas történet – felelte a fiatal boszorkány.

- Nincs kedve kiönteni a szívét egy finom mandulatea mellett? – puhatolózott tapintatosan az öreg hölgy. Elizabeth válasz helyett keservesen sóhajtott egyet. Az idős hölgy szelíden belé karolt, és leültek a Különleges Kávézó teraszára.

- Szerelmi bánat, ne is tagadja kedvesen. Széllel szemben is megérzem az ilyesmit – mosolygott sejtelmesen.

- Mit tenne Mrs. Fletcher, ha kiderülne, hogy a férfi, akit szeret, nem is létezik, egy teljesen más ember? – tette fel az őt nyomasztó kérdést a lány.

- Oh értem, valami sötét dolog a múltjából? Egy feleség, szerető vagy valami ennél is súlyosabb? – kérdezte komolyan.

- Az utóbbi – válaszolta kurtán Elizabeth. Tudta jól Mrs. Fletcher előtt nincsenek titkok szerelmi ügyekben. –És még milyen sötét! Ennél már nem is lehetne sötétebb! –gondolta keserűen.

- Nem akarna kicsit konkrétabban fogalmazni ifjú hölgy? – érezte, itt már az ő tudása sem elég. Elizabeth nem akarta megbántani az idős hölgyet, ennek ellenére elszántan hallgatott.

- Értem kedvesem, ha nem akar beszélni róla, csak annyit mondhatok: soha ne döntsön első felindultságában. Olyankor nem lát tisztán az ember. Várja meg, míg lecsillapszik a haragja, és utána gondolkodjon el, mi is történt valójában. Higgye el, másképp fogja látni. Hallgasson a szívére, az soha nem hagyja cserben. Ég áldja Elizabeth! – köszönt el, és magára hagyta a fiatal boszorkányt. Lizy még sokáig ott ült tanácstalanul teája felett, és töprengett az elmúlt pár óra eseményein. Hirtelen eszébe jutott Harry. – Egek Ura, hogy lehetek ilyen önző és kicsinyes! - villant át agyán a felismerés. Be kellett látnia, mégsem lenne képes visszamenni a kastélyba. Ezért elővett a táskájából egy pennát és pergament, majd szélsebesen róni kezdte a betűket:

Mielőtt befejezte volna, Pogácsa már ott pihent a vállán, útra készen. Lizy rákötötte a levelet, és a madár azonnal útjára is indult. A kora délutáni Napsütés ellenére csípős volt az idő. Az ifjú boszorkánynak fogalma sem volt róla, hova menjen. Nevelőapját nem akarta halálra rémiszteni hirtelen felbukkanásával, és nem is úszná meg magyarázkodás nélkül. Mrs. Weasley hasonlóan reagálna, jó nagy adag megrökönyödéssel fűszerezve. Sirius megölné Perselust, ha elmondaná az egészet, és nem is akarta régi barátját ekkora bajba keverni. Hosszas tanakodás után elhatározta, kivesz egy szobát a Foltozott Üstben, még ha össze is súgnak a háta mögött, senki nem fog tanácsokat osztogatni neki, és alkalma lesz, nyugodtan gondolkodni.

˜ ˜ ˜

Dumbledore nem sokkal Lizy távozása után kézhez kapta a lány levelét. Csupán sejtette, mi zaklathatta fel őt ennyire. Sokkal előbb rájött, mint a két érintett, mennyire fontosak egymásnak. Azon az ominózus reggelen, mikor Elizbeth elkésett az órájáról, Albus elégedetten nyugtázta: a két szerelmesnek sikerült félretennie büszkeségét és makacsságát, végre egymásra találtak. Öröme azonban nem volt felhőtlen. Tudta jól, Elizabethnek nem lesz könnyű megbirkóznia Perselus múltjával. A bájitaltan tanár ilyen hamar elmondta volna neki? Ezt ő sem hitte. Vajon merre jár most Elizabeth? Aggódott a lányért, nehogy forrófejűsége bajba sodorja. Úgy döntött, felkeresi Pitont, és megkérdi, mi történt.

A kastély másik pontján, a könyvtár egyik legeldugottabb csücskében kicsivel később a három jó barát teljesen döbbenten bámult egymásra, miután elolvasták Lizy sebtében írt levelét. – Itt valami nem stimmel, én mondtam, persze lehurrogni sokkal egyszerűbb volt, mint velem tartani, és végére járni az egésznek! – fortyant fel Harry, s ha pillantásokkal villámokat lehetne szórni, biztos jó pár cikázott volna Hermione felé tajtékzó tekintetéből.

- Rendben, elismerem, ez már több mint furcsa, mégis mit tegyünk? Vegyük nyakunkba a nagyvilágot, és keressük meg Lizyt? – kérdezte könyörgőn Hermione.

- Van valaki, aki szerintem pontosan tudja, mi a helyzet: Piton – szólt sejtelmesen Harry.

- Óh, és mégis mit szándékozol tenni? Odasétálsz könnyedén és megkérdezed tőle: Jó napot Piton professzor, nincs valami ötlete véletlenül, hova és miért távozott a nővérem ilyen sietősen? – mondta elkeseredett gúnnyal a fiatal boszorkány növendék. Ekkor valaki megszólalt a hátuk mögött:

- Ha meg is kérdeznék, nem hiszem, hogy bármi közük lenne hozzá. Miss Potternek sürgős dolga akadt Roxfort falain kívül – Piton volt az, és mégsem ő. A tekintetében addig soha nem látott fény csillogott: mérhetetlen szomorúság. Tanáruk úgy festett, mint aki tíz évet öregedett volna az elmúlt napban.

- Mégis miből gondolja Piton professzor, hogy nem lenne közöm a SAJÁT nővéremhez? Sokkal több van, mint bárki másnak! – fakadt ki Harry.

- Ebből elég Potter! Irány az igazgatói iroda! A szemtelen viselkedése egyszerűen tűrhetetlen! Ma este már a Roxfort Expresszen fog zötykölődni, mehet vissza a mugli rokonaihoz, erről gondoskodom! - sziszegte Piton vészjóslóan. Hirtelen haragja és lobbanékonysága közismert fogalmak közé tartozott itt Roxfortban. A gyerekek azonban most az egyszer komolyan féltek tőle. Hangja hideg és borzongató volt, éjfekete szemével, ahogy rájuk nézett, mintha két éles kés döfné át őket. Egy pillanat alatt kínos csend lett a könyvtárban. Piton megragadta Harryt, és elindultak kifelé, tucatnyi döbbent diák tekintetétől követve.

- Csak élje túl, míg elérnek Dumbledore-hoz! – suttogta reszkető hangon Hermione. Ron aggódó pillantással bólintott. Piton sátáni viselkedése mindkettőjüket megrázta.

Nem sokkal az igazgató irodája előtt össze is találkozott Albus Pitonnal és Harryvel. A bájitalok mesterének feldúlt dühe és Harry riadt reszketése engedett sejtetni valamit, az előbb történtekből. – Mégis mi történt Perselus? – kérdezte a lehető legkomorabban.

- Potter viselkedése minden határon túlmegy. Olyan hangnemben beszél VELEM, a tanárával, mintha az egyik iskolatársa lennék. És kétségbe vonja a szavaim! – fűzte hozzá, döntő tényként.

- Perselus, azt hiszem, ez most várhat, négyszemközt kell Veled beszélnem – jelentette ki az igazgató.

- De… - ellenkezett volna Piton, mégis, mikor az igazgató szigorú pillantásával találta magát szemben nem tudta, és nem is akarta volna folytatni mondandóját. Harry eliszkolt, szükségtelen lett volna Dumbledore-nak kétszer inteni neki. A varázslók visszavonultak az igazgató szobájába.

- Perselus nem szeretnék mellébeszélést, tudni akarom, miért távozott Elizabeth ilyen viharos gyorsasággal? – a bájitalok mestere rég nem hallotta felszólító hangnemben kérdezni az idős barátját. A tények ismeretében ez mégsem lepte meg.

- Elmondtam neki az igazságot. Illetve erre nem is volt szükség… már mindent ismert volt számára. Reggel feldúltan berontott a szobámba, feltépte az ingujjamat, és onnantól kezdve semmi magyarázatra nem volt szükség… - csuklott el a férfi hangja.

- Tisztában vagyok vele, mindkettőtök felnőtt ember, és nincs is beleszólásom a kollégáim magánéletébe, mégis azt kérem tőled, jól gondold meg, mit teszel. Elizabethet nagyon felkavarhatták a hallottak. Főleg, hogy más mondta el neki. Adj egy kis időt, amíg megnyugszik és feldolgozza – tanácsolta Perselusnak, és egyben finoman utalt is rá, tisztában van kettejük több mint zavaros kapcsolatával. Sokatmondó csend uralta a helységet pár percig. Perselusnak fogalma sem volt, mit mondjon az igazgatónak, úgy érezte, rosszaságon kapták, a büntetés mégis elmarad. – Neked sem könnyű, menj és aludd ki magad, mást úgysem tehetsz egyelőre – közölte Dumbledore felállva az asztaltól, ezzel jelezve, részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. Piton beleegyezően bólintott, majd elindult a szobájába. Valamit megérzett az előtte álló éjszaka borzalmaiból, ugyanis szemhunyásnyit sem volt képes aludni.