Érzések börtönében

1.
Álmodozva

Hermione Granger a Nagyterem közepén állt estélyi ruhában. A karácsonyi bál már vagy egy órája véget ért, és mindenki visszavonult a hálókörletébe, de neki nem jött álom a szemére. Mikor hirtelen egy kéz fonódott a derekára, halkan felsóhajtott, majd lassan megfordult. Egy smaragdzöld tekintet fúródott a szemeibe.
Meg akart szólalni, de a fiú az egyik ujját az ajkaira helyezte, a másik kezével pedig elővette a varázspálcáját. Intett egyet, mire zene hangzott fel a teremben. Magához húzta a lányt, és táncolni kezdtek.
Hermione úgy érezte, mintha a föld felett lebegnének. Beleolvadt a fiú karjaiba, és úgy siklottak a parketten, mint két összeölelkező hattyú a tó felszínén. Azt kívánta bárcsak örökké tartana ez a tánc. Érezte, hogy a fiú keze lassan simogatja a derekát, érezte a lélegzetét az arcán, érezte a saját teste forróságát. Nem bírta tovább, eltávolodott párjától, és felnézett rá. Ugyanazt a vágyat látta csillogni a fiú szemében, mint amit ő érzett abban a pillanatban.
Kedvese lassan lehajolt hozzá, és megcsókolta. Hermione beletúrt a fekete hajtincsekbe, és még szorosabban húzta magához a fiút. Őrült kínt és gyönyört érzett, ahogy a nyelveik egymással kergetőzve játszadoztak.
A fiú a karjaiba kapta, és az egyik feldíszített asztalhoz vitte. Felültette rá, majd hátradöntötte a kis testet, hogy a szájával bebarangolhassa minden apró porcikáját. Hermione sóhajtozva és remegve adta meg magát az ostromnak. Mikor már úgy érezte, belehal a gyötrő kényeztetésbe, magára húzta kedvesét, és a lábait annak a derekára fonta. Nem emlékezett rá, hogy mikor került le róluk az összes ruha, de ez most nem is érdekelte. Megemelte a csípőjét, és halk sikoly hagyta el a száját, mikor megérezte magában a fiút.


Hermione Granger hirtelen felült az ágyában. A teste úszott a verejtékben, a szíve pedig olyan gyorsan dobogott, hogy úgy érezte, azonnal kiugrik a helyéből. Az álomtól még mindig kóválygott a feje, így kellett pár perc, mire rájött, hol is van. Az Odú…
- Jól vagy? – kérdezte egy álmosan nyöszörgő hang a mellette lévő ágyból. Hermione riadtan oldalra pillantott.
- Igen, csak… rosszat álmodtam – hazudta Ginnynek. Visszafeküdt, és hátat fordított a barátnőjének. Tudta, hogy a sötétben nem látja a lány, mégis úgy érezte, nem tudna most felé fordulni. Hiszen pár pillanattal ezelőtt még Ginny párjával szerelmeskedett álmában. Ginny párjával… Harryvel… A legjobb barátjával… Ron barátjával… A gondolatok őrült sebességgel pörögtek végig Hermione fejében, és a végére ott lyukadt ki, hogy gyűlölte magát azért, amit a valóságban meg sem tett.


Hermione karikás szemekkel vonult le a konyhába. A nyár elején még boldog volt, amiért Harryvel, Ronnal és Ginnyvel töltheti a szünetet, de most semmi kedve nem volt találkozni egyikkőjükkel sem. Szerencsére még senki nem volt lent. Barátai még lustálkodtak, Mrs. és Mr. Weasley pedig Fleurral és Billel már korán elmentek vásárolni. Szinte állandóan az esküvő előkészületeivel voltak elfoglalva.
Hermione mugli módra, varázslat nélkül kezdte el elkészíteni a reggelijét. Leszelt néhány szelet kenyeret, majd elkezdte megvajazni őket. A konyhában való matatás otthon mindig megnyugtatta, de most valahogy nem használt.
Anélkül, hogy tudatában lenne, mit csinál, behunyta a szemeit, és újra maga előtt látta az álma legapróbb részleteit is. Érezte az érintéseket és a csókokat. Mikor rájött, mit is tesz, undorodva magától megrázta a fejét, mintha csak ki akarná magából rázni a tiltott gondolatokat.
„Minden Piton miatt van… Ha nem öli meg Dumbledore professzort, akkor Harry nem szakít Ginnyvel, és nem nekem kellett volna vigaszt nyújtanom Harrynek. Igen, talán csak sajnálom őt, amiért annyi neki kedves embert elvesztett már. A sajnálatomat pedig átvetítem más érzésekre. Színtiszta pszichológia.” – gondolta végig magában logikus elemző módjára Hermione, de mikor meghallotta a háta mögül az ismerős hangot, tudta, hogy a logika mit sem ér az érzésekkel szembeállítva.
- Jó reggelt! – köszönt vissza Hermione anélkül, hogy megfordult volna.
- Huh, nem lesz ez egy kicsit túl sok? – nevetett fel Harry, mikor az asztalhoz lépett.
- Mi? – Hermione zavartan lenézett a kezében lévő kenyérre, amin már jó pár centis vajtorony állt.
- Min gondolkodtál el ennyire? – ült le az egyik székre Harry, és kérdőn nézett a lányra.
- Semmin – rázta meg a fejét a lány, és csak remélni tudta, hogy nem pirult el láthatóan.
- Ron járt az eszedben? – tippelte Harry. – Mi van most köztetek?
- Nem tudom – rázta meg a fejét Hermione. – Én… Azt hiszem, elegem van abból, hogy olyan gyerekes.
- Azt hittem, hogy… - kezdte Harry, és Hermione hirtelen furcsa fényt látott csillogni a szemében, de aztán meggyőzte magát, hogy csak képzelődött.
-… hogy szeretem? – gondolkodott el a lány. – Én is azt hittem… De tudod, a múlt év után… én már nem is tudom… Azt hiszem, nem ilyen társra vágyom. Mármint, imádom Ront, de valahogy mégsem tudnám elképzelni, mint mondjuk a férjemet…
- Akkor milyennek képzeled a leendő férjedet? – tudakolta érdeklődve Harry.
- Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Akkor is, ha néha tudálékos és idegesítő vagyok. Mindig számíthassak rá, és ne kelljen állandóan attól rettegnem, hogy megsértődik valamin, és hogy akkor hónapokig hozzám sem szól majd. Azt szeretném, ha büszke lenne rám, és nem zavarná, ha valamiben jobb vagyok, mint ő. Biztonságban akarom érezni magam mellette… - sorolta Hermione azokat a gondolatokat, amik hirtelen az eszébe jutottak, majd felpattant, és a konyhaszekrényhez lépett. Elővett egy poharat, és felemelte a sütőtökleves kancsót. A keze megremegett, miközben teletöltötte a poharát. Furcsa érzés fogta el… Mintha a testét hátulról egy lézersugár égette volna végig. Harry figyeli őt, jutott el a tudatáig, majd hitetlenkedve bámulta a sütőtöklevet. Lehunyta a szemeit, és elképzelte, ahogy a fiú lassan mögé sétál, majd lágyan belecsókol a nyakába. Szinte érezte Harry ajkait a bőrén…
- ’ reggelt! – zökkentette ki a tündérmeséből egy morgó hang. Ron épp akkor ért le a lépcsőn, és lehuppant a Harry melletti székre. Felkapta Hermione tányérjáról a vajas kenyeret, és jóízűen beleharapott.
- Jó étvágyat! – csattant fel Hermione, és dühösen felrohant a szobájába.
- Ennek meg mi baja? – hallotta még a háta mögül Ron kérdését Hermione.


Harry Potter fáradtan mászott ki az ágyából, és kelletlenül állt be a zuhany alá. Felöltözött, majd elindult lefelé a konyhába. Csak azért nem maradt egész nap a szobájában, mert tudta, hogy akkor ötpercenként jönne be hozzá valaki, hogy megkérdezze tőle, jól érzi-e magát.
Mikor meglátta Hermionét az asztalnál elmélázva, elmosolyodott. A lány volt az egyetlen, akit képes volt mostanában elviselni a közelében. Hermione mindig tudta, hogy mit mondjon, vagy éppen ne mondjon Harrynek azért, hogy a fiút megvigasztalja.
Jó pár percig csendben figyelte a lányt, és azon kapta magát, hogy legszívesebben odalépne hozzá, és átölelné. Mostanában egyre többször támadt ilyen kényszere, de mint mindig, most is legyőzte magát. Félt, hogy ráijesztene Hermionéra, ha a lány megtudná, milyen gondolatok is járnak a fejében. Persze az sem volt mellékes, hogy mit szólna hozzá Ron és Ginny, ha itt találnák őket a konyhájukban, amint az asztalon… Pont úgy, mint az egyik álmában… Harry megrázta magát, és még mielőtt elveszíthette volna a fejét, megszólalt.
- Jó reggelt! – kezdte, és az asztalhoz lépett. Mikor lenézett a Hermione kezében lévő kenyérszeletre széles vigyor terült el az arcán. - Huh, nem lesz ez egy kicsit túl sok? – nevetett fel hangosan.
- Mi? – nézett Hermione először értetlenül, majd mikor rájött a vigyor okára, gyorsan lekaparta a felesleges vajhegyet a kenyeréről.
- Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte Harry, és leült a lány előtti székre.
- Semmin – válaszolta Hermione, és az arcát halvány pír futotta el.
„- Biztosan Ronról álmodozott…” – szorult össze Harry gyomra.
- Ron járt az eszedben? – próbálkozott Harry. – Mi van most köztetek? – kérdezett rá félve az őt leginkább érdeklő témára.
- Nem tudom – rázta meg a fejét Hermione. – Én… Azt hiszem, elegem van abból, hogy olyan gyerekes.
- Azt hittem, hogy… - kezdte Harry, és a szíve gyorsabb tempót vett fel, majd hirtelen elszégyellte magát. Hiszen Ron a barátja, ő pedig ellene szurkol.
-… hogy szeretem? – gondolkodott el a lány. – Én is azt hittem… De tudod, a múlt év után…, én már nem is tudom… Azt hiszem, nem ilyen társra vágyom. Mármint, imádom Ront, de valahogy mégsem tudnám elképzelni, mint mondjuk a férjemet…
- Akkor milyennek képzeled a leendő férjedet? – tudakolta Harry összeszűkülő torokkal.
- Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Akkor is, ha néha tudálékos és idegesítő vagyok – kezdte Hermione.
„- Én elfogadlak! Igen, úgy ahogy vagy!” – gondolta magában Harry, és megpróbálta visszafogni magát, hogy ne mondja ki hangosan is.
- Mindig számíthassak rá, és ne kelljen állandóan attól rettegnem, hogy megsértődik valamin, és hogy akkor hónapokig hozzám sem szól majd – folytatta a lány a felsorolást.
„- Én egy percig sem bírnám ki, ha nem szólhatnék hozzád, vagy ha nem hallhatnám a hangodat! Nem tudnék rád haragudni!” – fejtette ki gondolatban Harry az érzéseit.
- Azt szeretném, ha büszke lenne rám, és nem zavarná, ha valamiben jobb vagyok, mint ő.
„- Én vagyok rád a legbüszkébb ezen a világon.” – mosolyodott el magában a fiú.
- Biztonságban akarom érezni magam mellette… - fejezte be végül a felsorolást Hermione.
„- Az életemet is odaadnám érted!” – felelte gondolatban Harry.
Figyelte, ahogy a lány felpattan a helyéről, és a szekrényhez lép, hogy innivalót töltsön magának. Végignézett rajta, megfigyelve minden egyes porcikáját. Annyit változott az évek alatt, mióta ismeri. Gyönyörű lett. Nőies, karcsú. És az a szépen ívelt nyak… Harry elképzelte, ahogy a lány mögé sétál, és a szájával megérinti a hófehér nyakat. Beleremegett a gondolatba is.
- ’ reggelt! – Harry a morgó hangra felkapta a fejét. Ron levágódott az egyik székre, és nekiállt felfalni Hermione reggelijét.
- Jó étvágyat! – hallotta meg Harry Hermione dühös hangját, majd nézte, ahogy felvágtat a lépcsőkön, mint egy fúria. Még így mérgesen is gyönyörű volt…
- Ennek meg mi baja? – nézett rá Ron bamba képpel, mire Harry megrázta a fejét.