A Szent Mungó folyosóján végighaladva Harryt olyan nyomasztó érzés fogta el, amilyet már régen nem érzett. Fogalma sem volt arról, hogy mit is mondhatna nagybátyjának és unokaöccsének azok után, hogy közvetve az ő hibájából halt meg a nagynénje. Biztos volt benne, hogy nem lesz egy kéjutazás a rá váró látogatás, de arra nem gondolt, hogy ennyire ki fogja borítani.
Mikor Mr. Weasley-t követve belépett a kórterembe, és meglátta Vernon bácsi falfehér arcát és vörös szemeit, hirtelen sajnálni kezdte a férfit. Dudley sem nézett ki valami jól. Egy tálca volt az ágya melletti éjjeliszekrényen, amin a tányérok még mind tele voltak mindenféle finomsággal.
- Sziasztok! – próbálkozott Harry egy halk köszönéssel. Az eddig a semmibe meredő Vernon felkapta a fejét, és egyenesen rá nézett.
- Te? Hogy mersz idejönni, azok után… - a bácsi feje paprikavörössé vált, és a kezei ökölbe szorultak. Megpróbált felkelni az ágyból, de mikor negyedszeri próbálkozásra sem sikerült neki, feladta. – Takarodj innen!
- Én… nagyon sajnálom, ami történt… - dadogta zavartan Harry.
- Sajnálod? – horkant fel a férfi. – Miattad történt minden! Te ölted meg Petúniát! Te ölted meg! – kiabálta magából teljesen kikelve.
„- Igen, én voltam. Az én hibám. Az én hibám.” – üvöltötte túl egy kis hang Vernon bácsit Harry fejében.
- Nem Harry hibája volt, ezt maga is nagyon jól tudja - vágott közbe dühösen Mr. Weasley.
- De igenis az ő hibája volt. Ha ő is megdöglik a szüleivel együtt, a feleségem még mindig élne! – csapott az öklével az éjjeliszekrényre Dursley.
- Ha Harry nem lenne, a felesége, maga és muglik milliói már évekkel ezelőtt meghaltak volna! – vágta az igazságot a férfi arcába Arthur, miközben az ujjai automatikusan rákulcsolódtak a pálcájára.
- Cssss! Ne kiabáljanak. Anya mérges lesz, ha zajonganak… Így nem hallja a kedvenc talkshow-ját a tévében – nézett fel most először Dudley.
- Jaj, istenem! – zokogott fel elkeseredetten Vernon bácsi.
- Mi van vele? – fordult döbbenten Mr. Weasleyhez Harry.
- A Crutio-k egy kicsit megviselték, de valószínűleg csak ideiglenes az elmezavar… - ráncolta a homlokát Arthur. – A gyógyító szerint sokkal jobb állapotban van, mint Longbottom-ék. Ezért is nem szállították át az emeletre…
- Ez is miattad van – nézett fel könnyes szemekkel Dursley. – A feleségem meghalt, a fiam elméje megbomlott! Utállak téged, amióta csak a küszöbünkre kerültél! Nem hittem volna, hogy valaha is tudnálak jobban gyűlölni, de most mindennél jobban gyűlöllek! – lovalta bele magát egyre jobban a férfi. – Átkozott a nap, amikor az életünk része lettél, és te is átkozott vagy Harry Potter! Mindenkire csak bajt és halált hozol!
Harry megkövülten állt és hallgatta bácsikája átkozódásait. Olyan érzése volt, mintha az egész jelenet csak egy ködös rémálom része lenne. Hallotta maga mellett Mr. Weasley hangját, érezte, ahogyan megfogja a karjánál fogva, és kivezeti a szobából. Majd az ajtó becsukódott mögöttük, elnyomva ezzel Vernon Dursley hangját.


Hermione a konyhában ült az asztal mellett, és a szemeit az ajtóra szegezve várta, hogy Harryék végre megérkezzenek. Mrs. Weasley körülötte sürögve készítette az ebédet. Éppen a hagymaszelésnek állt neki – természetesen, mágikus önműködő késekkel -, mikor Ron levágtatott az emeletről, és lehuppant a Hermione előtt lévő székre.
- Attól, hogy az ajtót szuggerálod, nem fognak hamarabb megérkezni – jegyezte meg.
- Nem mindegy neked, mit csinálok? – vetette oda a lány anélkül, hogy ránézett volna a vörös fiúra.
- Tudom, hogy aggódsz Harryért, de ez már azért egy kicsit túlzás, nem gondolod? – csattant fel dühösen Ron.
- Nem, nem gondolom!
- Inkább… inkább gyere fel velem… Szükségem lenne egy kis segítségre a bájitaltan dolgozathoz… - próbálkozott bizonytalanul a legkisebb Weasley fiú.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmiről lehet szó! – fordult végre felé Hermione, és a szemei szikrákat szórtak. – Fontosabb neked, hogy valaki megcsinálja helyetted a házidat, mint Harry!
- Ez nem igaz! Te nem értesz semmit! – pattant fel Ron a székről.
- Persze, hogy nem értem, ha össze-vissza beszélsz! – állt fel a lány is csípőre tett kézzel.
- Elegem van belőled! – csapott az asztalra a fiú.
- Szintúgy! – húzta el a száját Hermione.
- Akkor további jó Harry-várást – indult el az emeletre Ron, dúvadként felcsörtetve a lépcsőn.
- Köszönöm, meglesz! – kiáltott utána a lány. Visszahuppant a székére, és a tekintetét újra az ajtóra szegezte. „- Hogy lehet ilyen idióta! Ilyen hülye! Ilyen… ilyen… - szidta magában a vörös fiút. Oldalra pillantva látta, ahogy Mrs. Weasley mosolyogva megrázza a fejét.
– Ahogy látom, mindjárt itt lesznek… - mutatott pár perc után a nő az órára, ami jelezte, hogy a családtagok merre járnak éppen. Az Arthur nevezetű mutató megindult az Odú felirat felé. Odakintről halk pukkanás hallatszott, majd Hermione legnagyobb örömére kinyílt az ajtó, és belépett rajta Harry, Mr. Weasley kíséretében.
- Harry, kedvesem, hogy vagy? – lépett Molly a fiú elé, és anyai gyengédséggel végigsimított az arcán.
- Jól vagyok. Semmi bajom – nyögte ki Harry. – Felmegyek a szobámba ebédig.
- Rendben, kis szívem. Menj csak, és pihenj – ölelte meg gyorsan a nő a fiút.
- Mi történt? – szólalt meg Hermione, mikor Harry eltűnt a lépcsőkön.
- Szegény fiú! – sóhajtott fel Arthur, és leült az egyik székre. – A bácsikája szörnyűségeket vágott a fejéhez. Szerintem már amúgy is ki van készülve, nem hiányzott még az is neki, hogy magát vádolja a nagynénje haláláért.
- Az a… - fojtott el Hermione egy nagyon csúnya szót. – A bácsikája… Azt mondta neki, hogy az ő hibája volt? – kérdezett vissza döbbenten.
- Igen. Azt mondta, hogy Harrynek is meg kellett… szóval, hogy jobb lett volna… jobb lett volna, ha meghal a szüleivel együtt – motyogta a férfi. – Az az ember egy szörnyeteg! Hogy mondhat valaki ilyet egy gyereknek?! Ha nem a kórházban lettünk volna, én esküszöm, leátkozom róla a bőrét is! – csapott az asztalra dühös tehetetlenségében. – Azt is mondta, hogy Harry átkozott, és hogy mindenkire csak bajt és halált hoz…
- Felmegyek Harryhez! – állt fel Hermione a székről elfehéredve.
- Ez egy jó ötlet! Biztosan jót tenne neki, ha beszélhetne egy baráttal – paskolta meg a lány arcát Molly.


Hermione kopogott, de nem jött válasz a szobából. Először el akart menni, de végül mégiscsak visszafordult, és halkan lenyomta a kilincset. Belépve összeszorult a gyomra. Harry az ablakpárkányon ült, és üveges tekintettel meredt a távolba.
- Harry! – szólalt meg halkan a lány. Mikor a megszólított nem reagált, közelebb lépett, és a kezét a fiú vállára helyezte.
- Egyedül akarok maradni! – jelentette ki monoton hangon Harry.
- Tegnap ezt már eljátszottuk – mosolyodott el halványan Hermione. – Nem hagylak magadra, és remélem, nem akarsz újra kiabálni velem… - nézett tétován a fiúra.
- Nem akarok – rázta meg a fejét Harry.
- Akkor jó – sóhajtott fel a lány. Pár percig csendben állt, és azon gondolkodott, mit is mondhatna. Az esti incidens óta egy szót sem váltott Harryvel. Végül úgy döntött, hogy jobb, ha nem említi a történteket, és inkább a fiú lelkének ápolására fordítja minden figyelmét. – Amit a bácsikád mondott, az nem igaz, ugye tudod? – szólalt meg végül.
- Úgy gondolod? – Harry hangja tele volt öngúnnyal.
- Harry! Nézz rám! – kérte Hermione, majd mikor a fiú teljesítette a kérését, folytatta. – Nem a te hibád, ami a nénikéddel történt. Nem a te hibád, amit Voldemort és a halálfalók tesznek. Ha te nem lennél, ennél sokkal rosszabb lenne minden.
- Ugyan már! Most sem teszek semmit, hogy jobb legyen. Ha nem lennék, mi változna? – szorította össze a száját dühösen a fiú.
- Sok minden! Harry, hát még mindig nem érted? – rázta meg a fejét tehetetlenül a lány.
- Mit kéne értenem?
- Hogy szükségünk van rád! Te vagy a reményünk egy jobb életre!
- Igen. Én vagyok a „Kiválasztott”, aki majd legyőzi a „Gonoszt”! – csattant fel Harry. Leugrott a párkányról, és fel-alá kezdett járkálni. – De mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha nem vagyok képes rá, ha mindenki téved?
- Én nem erre gondoltam… Harry te vagy a reményünk, mert bebizonyítottad, hogy a jó legyőzheti a gonoszt. Mert becsületes vagy, önfeláldozó, és bátor. Egy buta jóslat miatt nem kell egyedül szembeszállnod Voldemorttal, de erőt adhatsz, hogy együttesen legyőzhessük. Tudom, hogy most nehéz neked, de…
- Megőrülök itt bezárva! – szólt közbe a fiú.
- Tessék? – nézett fel a monológból Hermione.
- Nem itt kéne lennem! Piton szabadon mászkál Malfoy-jal együtt, és a horcruxokat is meg kéne keresnem! De ehelyett itt ülök, és nem csinálok semmit, mert a Rend szerint még gyerek vagyok a harchoz! – kiabált Harry, és közelebb lépett Hermionéhoz. – De én már nem vagyok gyerek! Férfi vagyok! Érted? – nézett egyenesen a lány szemeibe.
- I… igen – dadogta Hermione, miközben elmerült a zöld szempárban, ami most harciasan csillogott.
- Akkor… segítesz? – lépett még közelebb Harry, és most már szinte suttogva beszélt.
- Miben? – kérdezte a lány, most már teljesen összezavarodva. Érezte, hogy az arcát forróság önti el, és ezzel együtt végigfutottak rajta a pánik hullámai. Egyszerűen nem volt képes irányítani a gondolatait, ha Harry közelében volt, és csak remélni tudta, hogy a fiú ezt nem veszi észre rajta.
- Megszökni innen, hogy megkereshessem Pitont és a horcruxokat.
- Micsoda? – Hermionéban egy pillanatra meghűlt a vér. – Harry, ez nagyon veszélyes!
- Tudom, de egyszerűen ezt kell tennem! Megérted? – a fiú kétségbeesett pillantására Hermione bólintott. – Már kidolgoztam, hogy tudnák eltűnni innen, anélkül, hogy észrevennék.
- Mrs. Weasley szívinfarktust fog kapni – aggodalmaskodott a lány.
- Tudom. Segítesz? – Harry megragadta Hermione kezeit.
- Mit kéne tennem?