Lélekbúvár

Perselus Piton kitűnő emberismerő volt. Halálfalóként, majd később kémként kénytelen volt megtanulni, hogyan olvashat mások elméjében. Mágiával vagy anélkül.
Egy remegő kéz, egy összeránduló arcizom, egy villanó szempár... Míg mások számára ezek az apró kis jelek nem mondtak semmit, Perselus rajtuk keresztül gazdájuk lelkének mélyébe látott.

A varázsló eddigi élete során mindig nagy hasznát vette e képességének. Ezúttal viszont csődöt mondott. Méghozzá csúfosan.

- Hermione.

- Hmm?

- Mire gondolsz?

- Hmm hmm...

- ... Kérlek.

- Hmm?

Semmi. Se harag, se szenvedély, se szomorúság... Egyszerűen semmit sem tudott kiolvasni a csokoládébarna szemekből, melyek egy percre sem hagyták el a varázsló arcát. Perselus irritáltan mordult fel.

- Titkolsz valamit?

- Nem.

- Látom rajtad. Miért nem tudhatom?

- Nem titkolok semmit.

- Hermione, esküszöm, ha most elkezdessz nekem mindennek a tetejében még hazudozni is...

A boszorkány lábujjhegyre állt és a férfi fülébe súgott, majd dolga végeztével elégedetten ült vissza székére.

Perselus megütközve nézett rá.

- Ennyi?

- Miért, nem elég?

- De, Hermione... Több is mint elég.

Lehajolt, úgy súgott a nő szájába.

- Én is szeretlek.