V. fejezet

Eltelt néhány hét a Roxfortban, s kívülről úgy tűnt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A diákok órákra jártak, a tanárok előadtak, pontokat vontak le, büntetőmunkát adtak, vagy éppen szabad roxmortsi hétvégét. Az élet éppen úgy folyt tovább, mint mindig…

A vékony, szinte nyeszlett, kislány lobogó talárral tűnt el egy saroknál befordulva üldözői elől. Dühtől villogó szemmel körülnézett, valami rejtekhely után kutatva, ahol néhány percig meghúzhatná magát. Nem volt szerencséje, sehol egy ósdi páncél, vagy egy libegő függöny, így egy elkeseredett fintorral, fáradtan szusszanva tovább rohant. Zajt hallott maga mögül, így ijedten hátrakapta a fejét, remélve, hogy korábbi pillanatnyi habozása nem okozza vesztét. Nem látott senkit, úgy tűnt, még nem érték utol…

Ekkor egy kar nyúlt ki elé, majd erősen megfogta és berántotta a kárpit mögé. Először sikítani akart, majd átgondolta a dolgot. Akárki is „támadta meg”, valójában elrejtette a támadói elől. Megéri előbb tisztázni a helyzetet, mintsem kapásból odavezetni a többieket. Összeharapta a száját, és belebólintott a sötétségbe, jelezve ezzel a száját befogónak, hogy rendben van, nem akar kiabálni.

Érezte, ahogy a másik lassan elhúzza a kezét, és suttogva fényt varázsol.

-         Daniel?

-         Ilena… - mosolyodott el keserűen. Arckifejezése nem illett egy tizenegy éveshez, túlságosan komoly, érett volt. – Gondolhattam volna, hogy te kerültél megint bajba.

-         Nem kerültem bajba – emelte fel sértődötten a hangját.

-         Biztosan azt akarod, hogy meghalljanak? Már közel vannak – nevetett halkan, cinikusan.

Ilena dühösen összeharapta az ajkait, s nem is sejtette, mennyire emlékeztet így édesapjára, majd ismét bólintott. A fiúnak igaza volt, hiába bizonygatja, hogy nincs semmi baj, attól még nem változik semmi. Benne egyébként is megbízott, már amennyire bárkiben is meg tudott bízni…

-         Rendben. Mit csinálsz itt?

-         Menekülő gólyákat mentek meg vérengző prefektusok karmaiból – felelt csevegő hangnemben. – Hát te?

-         Vérengző prefektus karmaiból hagyom magam kimenekíteni – intett kecsesen a fejével.

Halkan felnevettek, de mindkét hang mélyén ott rejtőzött a félelem.

-         Miért vagy itt, Daniel? – kérdezte végül, elkomolyodva.

-         Laura azt akarta, hogy neveljem meg a nem jól teljesítő szolgáját. Mérgező növényeket kellett volna a táskájába rejtenem, egy levéllel.

-         Megtetted?

-         Nem tudtam…

-         Megint bajba sodortad magad, tudod, hogy nem vagy biztonságban, amíg nem bizonyítasz.

-         De miért kell ehhez másoknak ártanom? Gyűlölöm ezt…

-         Mit keresel te tulajdonképpen a Mardekárban?! – forgatta meg a szemeit türelmetlenül a kislány.

-         A süveg szerint büszke vagyok, és bizonyítani akarok…

-         Hát, eddig még egyiket se nagyon vettem észre. Mindegy, nem mondhatsz ellent Laurának, ha életben akarsz maradni.

-         Azért ez túlzás, nem gondolod?

-         Hét év lelki terror szerinted élet?

-         Téged miért kergettek? – terelte el végül kelletlenül a témát.

-          Azt hiszem az egyik felsőbbéves töklevébe valami bájital került. És érthetetlen módon engem gyanúsítottak. Nem igazán vették komolyan, amikor azt mondtam, hogy nem én voltam.

-         Ki volt az a felsőbbéves?

-         Laura fiúja.

-         Aki tegnap megátkozott, mert nem mentél le neki ételért a konyhára.

-         Hm, hát igen…

-         Vajon miért is pont téged gyanúsítanak? Az évfolyam legjobb bájitalkeverője, talán az első néhány évfolyamé, aki éppen tegnap került vele összetűzésbe.

-         Látod ez az. Én se értem. Semmi okuk nem lenne rá – nevetett fel, bár mosolya inkább vicsornak látszott.

-         Mi legyen?

-         Valamikor vissza kell mennünk a klubhelységbe.

-         Nem sok kedvem van hozzá.

-         Tudod, én imádom, amikor Laura kis vérebei üldöznek, de gondoltam szusszanok egyet. Talán itt az ideje, hogy ne várassam őket tovább – morgott hasonlóan boldogan vissza.

-         Jam?

-         Azt hiszem valahol a parkban van. Egyébként se szállna szembe nyíltan az egész bagázzsal. Tudod, hogy csak úgy segíthet, hogy nem látják, különben elveszti a helyét, és annyit se tehet, mint most.

-         Igaz. Menjünk?

Egy bólintás volt a válasz, és először kilestek a függöny mögül, majd, mivel a folyosó üresnek tűnt, kiléptek. Lassan, folyamatosan a hátuk mögé pillantgatva elindultak vissza, a klubhelység felé. Nem szóltak egymáshoz, mindketten el voltak foglalva azzal, hogy kitaláljanak valamit, amivel megúszhatják a bajt.

- Bele kell tenned a lány táskájába azt a levelet – jelentette ki végül teljes nyugalommal Ilena.

- Már úgyis mindegy. Nem tettem meg időben.

-         Laura hamarabb megnyugszik.

-         Viszont én nem tudok egy hónapig tükörbe nézni…

-         Gyáva vagy.

A fiú nem szólt semmit, csak a szeme villant meg, fájdalommal, tiltakozással tele. Rossz érzés volt, hogy senki nem képes megérteni azt, hogy nem akar másoknak fájdalmat okozni. Sem embernek, sem állatnak… Még Ilena is gyengének tartja emiatt. Nem volt boldog, bár, ha jobban végiggondolta azóta nem volt boldog, mióta betette a Roxfortba a lábát.

Ilena fejében hasonlóan sötét gondolatok kavarogtak. Semmi jót nem várt attól, hogy az idősebb mardekárosok szeme elé kerül, de tudta, egyszer úgyis muszáj szembenéznie velük. Minden héten történt valami, mióta itt volt. Valaki mindig a gólyákon töltötte ki, ha rossz napja volt, és persze, jó szokás volt, hogy nem csak a szolgáknak parancsolgattak. A különbség csupán abban állt, hogy ők enyhébb büntetést kaptak. Néhány átok, esetleg egy elnémítás, de semmi maradandó. Már rengeteg időt töltött a könyvtárban, hogy valami védekezési módot találjon ellenük, de még nem járt sikerrel. Eddig a leghatékonyabb megoldás a bosszú volt. Vagyis, be kellett ismerni, ez inkább arra volt eleinte jó, hogy még jobban magára haragítsa őket. De miután a büntetést csak még hatékonyabb bosszúval hálálta meg, úgy tűnt, egyre kevesebben próbálgatják rajta a karmaikat.

Sőt, egy halvány mosollyal idézte fel magában az emléket, egyesek már kifejezetten tartanak tőle. Felrémlett előtte, ahogy a felsőbbéves fiú elküldte őt a könyveiért, de nem mozdult, mintha mit se hallott volna. A diák megelégelte a mozdulatlanságot, és rászórt egy gumilábrontást. Ezt hamar feloldotta, mivel ittléte óta nem először került vele szembe, majd rávicsorgott a fiúra és tanult tovább. A válasz ismét egy átok volt, mígnem a negyedik kísérlet után Ilena felállt, és könyveivel együtt felsétált a lányok hálójába. Úgy tűnt, ezzel el van intézve az ügy, a mardekáros ráparancsolt egy másik gólyára, és a nap rendben folyt tovább. Azonban másnap reggel, ahogy a fiú beleivott a töklevébe egy pillanatra csend lett körülötte, majd társai dülöngélni kezdtek a nevetéstől, miközben felé mutogattak. Nem is sejtette, hogy haja rózsaszínre váltott és megnőtt, így hosszú loknikban omlott a vállára. A legszebb az volt, hogy semmilyen bűbájjal vagy bájitallal nem lehetett eltüntetni és Madam Promfey is csak annyit tudott mondani, hogy néhány órán belül minden a régi lesz. Az esetnek igen hamar elterjedt a híre, bár nem lehetett senkire rábizonyítani a cselt, a Mardekárban nem volt kérdés, ki lehetett a bűnös.

Ilenát kellemes emlékeiből egy hang zökkentette ki.

-         Jelszó? – rikoltott rájuk a kárpit.

Feleltek, majd mélyet lélegezve beléptek a klubhelységbe.

-         Megjöttek a jómadarak – nézett rájuk mosolyogva a terem közepén ülő Laura. Határozottan királynői képet nyújtott így, „alattvalói” körülötte ültek és bámuló szemmel néztek fel rá, majd kellő megvetéssel a belépőkre.

-         Daniel, miért nem végezted el a feladatot?

-         Nem volt rá lehetőségem.

-         Hazudsz, kisfiú. Ráadásul mardekáros létedre igen rosszul. De rendben van, hogy lásd, jó napom van, kapsz még egy lehetőséget. Holnap! De ha nem teszed meg… - mosolyodott el úgy, hogy a fiú hátán hideg verejték indult útnak.

-         Értem.

-         Ilena, azt hiszem, veled is van még elszámolni valónk. Mondd csak, mit tudsz Garedről?

-         Semmit? – nézett vissza ártatlan pillantással. Sejtette, hogy ez nem a megfelelő alkalom, hogy meggondolatlanul provokálja az idősebb lányt.

-         Semmit? – visszhangozta hidegen. – Tehát nem tudsz arról semmit, hogy miért tudott egész nap csak bégetni? – kérdezte gúnyosan. Bár akárhogy igyekezett, még így is inkább viccesnek hangzott a mondat.

-         Egyébként mást is szokott? – Csúszott ki a fekete hajú kislány száján. Ahogy észbe kapott, már késő volt. Legszívesebben fejbe vágta volna saját magát, amiért megint meggondolatlanul válaszolt. De már mindegy volt, így ártatlannak látszódva várta a sorsát.

A lány szeme dühösen felvillant és lassan felállt a székben, majd ugyanolyan tempóban az előtte állóra szegezte a pálcát. Ekkor azonban egy szőke fiú lépett be a kárpiton át.

-         Mi folyik itt Laura? – fordult azonnal a prefektushoz.

-         Bájitalt csempészett Gared töklevébe – mordult oda a lány, le se véve jegesen szikrázó szemét az áldozatáról.

-         És az a tökfilkó megitta? – nevetett fel látszólag vidáman Jam. Ilena érezte a fiúból áradó feszültséget és koncentrálást. Minden gondolatát az töltötte ki, hogy hogyan menthetné meg a kislányt.

-         Jam! – ugrott át a gyűlölködő pillantás a fekete lányról a szőke mardekárosra.

-         Mi volt a hatása, drága? – faggatózott tovább vidáman. Egy kicsit felengedett, haladás, a pálca már felé néz, nem a kicsire.

-         Egész nap… bégetett… - az utolsó szót már szinte suttogta. Maga is érezte, hogy ezzel már önmagát teszi nevetségessé.

-         Valóban? – kacagott most már megállíthatatlanul a szőke. – És ez mennyiben volt más, mint a szokásos helyzet? Eddig talán értetted, amit béget, de ma nem? Vagy évek óta először feltűnt, hogy a fiúd száját egyetlen értelmes mondat sem hagyja el? – provokálta tovább a dühtől remegő prefektuslányt.

-         Éjfélkor várlak a tó mellett, ne késs! – sziszegett vissza dühtől remegve Laura, majd királynői tartással elsétált, udvartartása pedig követte. Néhányan együtt érző pillantást vetettek Jam felé, de senki nem szólt semmit. A lány jól párbajozott, veszélyesen jól, különben nem lehetett volna ott a Mardekár házban, ahol…

-         Jam? – fordult Ilena döbbenten a szőke felé. – Miért?

-         Kicsi, te még nem tudod magad megvédeni. Szeretem a vicceidet, de nem kéne őket provokálni. Nem leszek itt mindig… - nézett rá lágyan. A kislány odalépett hozzá, s magát is meglepve a hozzásimult.

-         Bátyó – susogta halkan.

-         Fogadott? – nevetett végre őszintén a fiú.

-         Fogadott – értett egyet Ilena.

**

Hermione egyre türelmetlenebbül állt az ajtóban. Tisztában volt vele, mire megy ki a játék, de kezdte határozottan úgy érezni, betelt a pohár.

-         Perselus! – Hangja vészjóslóan járta körbe a ház apró szobáit.

-         Már csak néhány perc! – mordult vissza a férfi.

-         Mit csinálsz még?

-         Megiszom a kávém.

-         Azt már tíz perce megittad.

-         Még találtam egy érdekes cikket a Prófétában.

-         Perselus, a Próféta itt van a kezemben – nyomta meg az utolsó szót.

-         A tegnapiban…

-         Tegnap nem jött Próféta. Elég legyen, Perselus. Egyszer muszáj elindulnunk.

-         Nem akarok – motyogta halkan az orra elé, de lassan elindult a bejárati ajtó felé.

-         Megígérted, hogy velem jössz házat keresni!

-         De arról volt szó, hogy még ráér. Még van két heted, amíg dolgoznod kell. Másrészt innen is mehetnél minden nap. – Állt meg a konyhaajtóban, megtámaszkodva a fa kereten, keresztbe font karral, dühös arccal.

-         Tudod, hogy innen nem tudok bejárni, túl messze van, nem érnek el, ha hirtelen szükség van rám. Házat pedig nem vehetünk az utolsó pillanatban – felelt olyan kioktatóan, mintha felcserélődtek volna a régi szerepek. – Kérlek… - váltott át könyörgő pillantásra. Ha más nem, ez beválik…

-         Nem ismered a „NEM” szó jelentését, ugye? – kérdezte, mintegy beleegyezve.

-         Valamit hallottam már róla… - mosolyodott el lágyan. Majd a férfi elé lépett, lábujjhegyre állva átkarolta a nyakát és magához húzta, hogy adhasson egy csókot.

-         Így akarsz lefizetni? – suttogta gyorsabban lélegezve Perselus, néhány perccel később.

-         Miért ne, ha működik? – felelt huncutul mosolyogva.

Kézen fogva, együtt léptek ki az ajtón és hoppanáltak Roxmortsba. A férfi arcáról nem tűnt el a zárkózottság, és szeme még mindig dühösen villogott. Száját összeszorította, de némán követte makacs feleségét. Egy mellékutcába fordultak be éppen, amikor Hermione halkan felsikkantott.

-         Nézd! – mutatott egy régi kőházra. Az épület ősöregnek tűnt, falai különböző méretű kövekből álltak, és szinte a tetőig borostyán fedte. A kertje inkább egy vadonra hasonlított, mégis buja, vad indáival csábító volt. Az egész házat körüllengte valami mesebeli hangulat. Idilli kis otthonnak tűnt.

-         Igen? – felelt a kérdésre morcosan. Ő csak egy régi omladozó kőhalmot látott, amit valaki talán háznak nevezne. Nem vágyott másra, csak visszatérni a saját otthonukba, a régi kőházukba.

-         Gyönyörű, ugye? – fordult boldogan kacagva férjéhez.

-         Te vagy gyönyörű. – Mérte végig az örömtől kipirult arcú, csillogó szemű boszorkányt.

-         Perselus, kérlek – húzta magával. – Nézzük meg!

-         Nézzük… - hangzott egy egyáltalán nem lelkes motyogás.

„JÓZSEF ATTLILA : BOLYONGOK

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.”