1.

Fáradtan lépkedett a folyosókon, minden apró neszre ijedten összerándult. Tudta, már rég az ágyában lenne a helye, csak megint elmerült a könyvében, elfelejtkezve az idő múlásáról. Hangokat hallott, így gyorsan kiábrándító bűbájt szórt magára, majd türelmetlenül körbepillantva kiválasztott egy páncélt, s elrejtőzött mögötte. Reszketve várta, hogy a beszélgető páros elhaladjon rejtekhelye mellett, de akaratlanul is meghallott néhány mondatot.

- Ő sosem fekszik majd az ágyadba, barátom – nevetett gúnyosan az egyik éjszakai bóklászó.

- Nem bízol a képességeimben? – felelt sértett hangon a másik.

- Ha nem vetted volna észre, átnéz rajtad…

- Ahogy mindenki máson! – reagált felháborodottan.

- Na igen, de mások nem is akarnak tőle semmit.

- Szeretem.

- Persze, mint eddig az összes libát, ugye? Meddig tart a szerelmedből származó végtelen türelmed?

- Amíg kell. Amíg belém nem szeret…

- Nem fog, barátom – hangjából aligha lehetett együttérzést kivenni, leginkább csak azt érezte, hogy már unalomig ismételt szavak ezek.

- Bebizonyítom!

- Fogadunk? – kapott az alkalmon.

- Határidő?

- A karácsonyi bál másnapja.

- Rendben.

- Remélem, ha addig sem sikerül, túlteszed magad rajta, Ágas… - morogta az orra alatt olyan halkan, hogy társa ne hallja meg.

A páncél mögött rejtőző alak azonban minden szót hallott, mert korábban pont előtte álltak meg kezet fogni. A beszélgetők nem vették észre, s nem sejtették, hogy valaki minden szavukra egyre jobban elsápadt. A remegő lány szorosan összeharapta az ajkát, nehogy hallani lehessen, ahogy sír. Kezeit ökölbe szorította, körmei mélyen tenyerébe vájtak, s némán, reszketve nézett a távolodó, nevetgélő alakok után, rejtekhelyéről kilépve. Teljesen megfeledkezve mindenről, arcán legördülő könnycseppekkel sétált a klubhelység felé.