Előzetes: 1. nem vagyok Tekergő-barát. Remélem, azért tetszeni fog. 2. Köszönöm az ötletet Blissnek. Így még jobban igazodik az eredeti történethez… (6. fejezet)

V. Vágyakozás

Egy magányos férfi sétált lassan, semmibe révedő szemekkel a kihaltnak tűnő faluban. Egyetlen nesz sem törte meg a halott csöndet, a mágus mégsem érzékelte a körülötte uralkodó szokatlan, nyomasztó légkört. Teljesen elmerült a gondolataiban, szeme üresen, tompán fénylett, ahogy lélekben a múlt ösvényeit járta.

Egy régi emlék kísértette és nem hagyta nyugodni, egyetlen percre sem engedte szabadon. Az volt az első hibás döntés, vagy talán az első döntés? Maga sem tudta, akkor és ott nem látott más kiutat, mégis, ha akkor nem úgy, nem ott….

**

Perselus Piton vékony alakja bújt meg egy szobor mögött az éjszakai sötétség fedte Roxfortban, miközben a négy Tekergő vidáman beszélgetve, élcelődve rótta a folyosókat. James Potter mosolya most a maga teljességében kirajzolódott, mert a csínytevés elfeledtette vele viszonzatlan szerelmét néhány órára.

• Gyerünk Tapmancs, mert ha elkapnak mielőtt ezt a kis meglepetést elkészítjük, rajtad állok bosszút! – unszolta barátját, mert az éppen leragadt egy csábítónak ígérkező női prefektusfürdő ajtaja előtt, próbálkozva, hátha eltalálja a jelszót.

• Még visszajövök! – intett végül kisfiús mosollyal az ajtót őrző festmény szirénjének, majd csalódottan társai után eredt. – Ágas, már majdnem eltaláltam! Még néhány perc és beengedett volna!

• Nyílván… - felelt nevetve barátja.

• Sirius, ha beengedett volna pontot kellett volna tőled levonnom! – próbált beleszólni a társalgásba Remus.

• És most, hogy itt sétálsz éjszaka, nem érzed úgy, hogy pontot kéne levonnod? Mondjuk magadtól is? – nevetett vissza vidáman. Holdsáp szabályszeretete ugyan nem változott, de legalább már próbálta magát jól érezni.

• Nem értem, miért kell már megint Pitont kínoznotok. Van elég baja nélkülünk is, ahogy hallottam még otthona sincs. Legalábbis nem nevezhető otthonnak… - próbált társaira hatni, mint mindig, mindhiába.

• Az a denevér nem is érdemli meg, hogy otthona legyen – mordult fel elsötétülő arccal Sirius.

• Még mindig amiatt a régi apróság miatt haragszol rá? – kacsintott Remusra James jó szándékúan megveregetve Black vállát.

• Te APRÓSÁGNAK nevezed, hogy bájitalt kevert a töklevembe és női hangon énekeltem egész nap? Aznap találkoztam volna Laurával!

• Így viszont másnap találkoztál vele, ugyan már Tapmancs… - próbált közbeavatkozni ismét Remus. Nem szerette, ha James hergelte, mert a végeredmény mindig az volt, hogy valaki mást ért kellemetlen meglepetés. Főként Perselus Pitont. Ő maga sem kedvelte különösebben a mardekárost, aki egyértelműen elutasított minden társaságot és mindenkit, és nem titkolta érdeklődését a sötét tanok iránt sem. Mégis, csak egy diák volt ő is, semmi több… nem tudta megérteni azt a mérhetetlen utálatot, amit Sirius érzett. James inkább csak a hecc kedvéért volt benne mindenben, szórakoztató játéknak látta az egész életet. Peter pedig némán tűrt és segített, csak hogy velük lehessen. Remus sokszor úgy érezte szakadék van köztük, ami egyre mélyül, mindenkit más mozgatott és más éltetett és az évek óta tartó barátság mintha lassan megfakult volna.

Sirius gyűlölte a családját, amiért évek óta kínozták, mert a Griffendélbe került és látszólag nem volt hajlandó semmit sem komolyan venni. Remus biztos volt benne, hogy valahol mélyen jó ember és szenved, de nagyon ritkán látta, hogy ezt a fiú kimutatná. Úgy tűnt élvezi, hogy lebeghet az élet felszínén, barátnőt keres és udvarol, hódit és csínyeket tervez, de soha, soha semmi nem érinti meg igazán. Nem azért, mert érzéketlen, hanem mert nem engedi meg magának. Talán túlságosan megsérült már, amikor a családja elfordult tőle, talán így védi magát, mindenesetre ez a látszólagos érzéketlenség aggasztotta a leginkább Remust. Vajon mi rejtőzhet a lelke mélyén?

James játéknak tekintett mindent, örökös naivsággal nézte a világot és jókedvét nemigen lehetett elrontani. Holdsáp talán őt értette meg a legkevésbé, hiszen Sirius játéka legalább csak a felszín volt, alatta mélység rejtőzött, de Ágas egyszerűen meg sem próbált mögé látni a dolgoknak. Csak élt, vidáman, boldogan, elégedetten és legnagyobb problémája a Lilytől kapott sorozatos visszautasítás volt. Vidámsága, optimizmusa ragadós volt, így általában körülötte és jó hangulat uralkodott, mégis, Holdsáp úgy érezte, semmiről sem lehet vele igazán komolyan beszélni.

S most megint itt kóboroltak a folyosón éjszaka, tilosban járva, azért, hogy Perselus Pitont a lehetőségekhez mérten minél kellemetlenebb helyzetbe sodorják. Remus szeme bánatosan csillogott, ahogy arra gondolt, hogy nem képes hatni a barátaira.

Petert féltette igazán, aki mindvégig csak húzott az erősekhez, de magában nem érzett erőt. Mi lesz vele nélkülük? A Roxfort után? Sötét idők jártak, és Voldemort követőinek gyilkosságai lassan napi hírré váltak. Ha nem maradnak együtt, Peter elveszik, márpedig, ahogy most áll a helyzet, mi tartaná őket össze? Halkan sóhajtott, de a lelkére nehezedő súly nem enyhült.

Mindeközben egy vékony, magas, sötét taláros alak követte őket némán, rejtőzve, és kihallgatta minden szavukat. Már gyakorolta egy ideje az okklumenciát, legszívesebben ki is próbálta volna rajtuk, de még nem volt elég erős, hogy anélkül használhassa, hogy a szemükbe nézne, így hát némán és dühösen vicsorogva ment utánuk, várva a kínálkozó alkalmat.

**

Másnap a griffendéles négyes vidáman várta a reggelit, hiszen ha minden úgy alakul, ahogy tervezték, akkor Perselus rövidesen állatalakot fog ölteni. Méghozzá nem is akár milyet, ha minden jól megy majommá kell változnia egy teljes napra.

Lily feltűnés nélkül próbált elsétálni mellettük, remélve, hogy végre nyugodtan reggelizhet. Útközben egy félmosolyt megengedett magának Perselus felé, majd a Jamestől legmesszebb található helyre üt le. A fiú mindezt egy megtört sóhajjal vette tudomásul, majd figyelme visszatért a mardekárosok asztalához.

Azonban, amikor Piton ivott a töklevéből, s nem történt semmi. Felhúzott szemöldökkel fordult társaihoz, de Sirius is hasonló arckifejezéssel nézett vissza rá. Remuson leginkább megkönnyebbülés látszott.

• Tapmancs, úgy látom, elrontottad a bájitalt – mosolyodott el halványan.

• Az kizárt, hiszen… - kezdte, miután ivott egy kortyot, de befejezni már nem tudta, mert alakot változtatott. James hangos nevetéssel jutalmazta, Remus próbálta elfojtani a mosolyát, de hiába, mert néhány másodperc múlva már az egész terem a fiún nevetett.

A reggeli ezután a dühösen kirohanó Siriustól eltekintve nyugodtan telt, bár a diákok többsége kerülte a kupákat. Valahogy… nem bíztak a Tekergőkben.

**

Néhány nappal később Sirius morogva sétált a tó partján, apró kis átkokkal bosszantva az óriás polipot. Bosszút akart állni, szinte Piton vérét kívánta. Ez már a sokadik megaláztatás volt, és büszkesége nem bírta elviselni. James csak nevetett rajta, hiszen egy félresikerült csínynek vette, semmi többnek. Remus próbálta felhívni a figyelmét, hogy talán ha békén hagyná a mardekárost, akkor maga sem kerülne ilyen helyzetbe… de hiába. Sirius gyűlölte, ha bárki mások előtt megalázta. A családja ellen nem tehetett semmit, de itt, a Roxfortban senki nem teheti vele ilyet! A családja helyett is Pitonon fog bosszút állni…

Ahogy fel-le vonult a víz mellett egy sötét ötlet vert egyre mélyebb gyökeret a fejében, felnézett az égre és megállapította, hogy nemsokára holdtölte lesz, éppen ideális. Addig van ideje pontosan kialakítani mindent.

Határozott léptekkel indult vissza a kastélyba, hogy az első lépéseket megtehesse a bosszúért. Napok óta először mosoly ült ki az arcára, azonban ebben a mosolyban semmi szép nem volt, csak színtiszta gyűlölet sugárzott belőle.

**

Lily körül furcsa nyugalom uralkodott az utóbbi napokban, és ez meglepő módon zavarta. Úgy érezte, valami készül, mintha a nyugodt felszín alatt végzetes indulatok forrnának. James természetesen továbbra is kitartóan üldözte, de ezt szinte már fel se vette, most azonban Perselus körül sem volt minden rendben. A fiú titkolt valamit Sirius reggeli félresikerült csínye óta. És ha ő nem akarta elmondani, akkor soha nem is fogja megtudni, ebben biztos volt.

Aggódva sétált a megbeszélt találkozóra, habár semmi oka nem volt rá, egyszerűen a megérzései azt súgták, hogy valami rossz fog történni. Ahogy a kis patakhoz ért, meglátta a sötét taláros alakot, amint térdére támasztott fejjel háttal üldögél és egy apró rezzenés mutatta csak, hogy észrevette az érkezését. Ezen is mindig elcsodálkozott, soha nem tudott úgy
a közelébe menni, hogy a fiú ne érezte volna meg a jelenlétét.

Mögé sétált és lágyan végigsimított a vállán, majd mellé ült és némán, kérdőn a szemébe nézett.

• Ne nézz így rám Lily, kérlek! – sóhajtott fel halkan.

• Tudom, hogy nem vagy jól. És titkolsz valamit. Még sosem titkoltál semmit. Még azokat a könyveket sem…. – utalt Perselus fekete mágiával foglalkozó olvasmányaira.

• Nem titkolok semmit. Csak nem mondok el mindent – próbált kitérni a könyörgő szemek elől.

• A hallgatás is titkolózás. Perselus, nem bízol meg bennem? – nézett rá szomorúan.

• Te is tudod, hogy csak benned bízom.

• Akkor azt is tudod, hogy elmondhatod, nem tudok megnyugodni, amíg látom, hogy valami nyomaszt.

• Hallottál valamit mostanában arról a mágusról, aki muglikat gyilkol és… - kezdte felvillanó szemmel, majd váratlanul elharapta a mondat végét.

• Sárvérűeket? Ezt akartad mondani, ugye?

A fiú csak némán nézett a lány szemébe, a szeme egy pillanatra elhomályosult. Már attól, hogy mellé ült, valami mélységes, földöntúli nyugalom szállta meg. Ő volt az egyetlen, aki átlátott az álarcon, aki észrevette, hogy ő is ember. De valóban az? Ember még? Nem csak forrongó gyűlölet és kín?

Mégis mi lehet azokban a karcsú karokban, hogy egyetlen simítások elűzi a sötét gondolatokat?

• Tudod kire gondolok.

• Voldemort…

• Igen – villant meg ismét a szeme. Nem érezte biztonságosnak, hogy itt beszélnek róla, a Roxfortban. A férfi fekete mágus volt, és gyilkos. Azonban hatalmas volt, talán Dumbedore-nál is hatalmasabb. Ha támogatná, végre elismert lehetne és legyőzhetné az ostoba Tekergőket. Itt, jelenleg nem volt esélye ellenük, mindig négyen voltak és hátba támadták. Ha mégis őket is büntették az igazgató mindig kiállt értük. Persze, a kedvenc griffendélesei…

• Miért gondolkozol rajta? – próbált tovább haladni Lily, de a szemében már aggodalom csillogott.

• Tudod, hogy mit gondolok a Tekergőkről – kezdte halkan, lassan. A lány csak egy keserű mosollyal bólintott. – Nem tudok szembeszállni velük megfelelő tudás nélkül, amíg mindig négyen támadnak rám. Vagy inkább hárman, mert Pettigrew nem számít egy embernek – fejezte be megvetően.

• Csatlakozni akarsz ahhoz a gyilkoshoz?

• Nem bizonyították rá a gyilkosságokat.

• Mindenki tudja, hogy ő tette.

• Talán igen, talán nem. Nagyon hatalmas mágus, és tanulhatnék tőle. Szembeszállhatnék az apámmal…

Lily először összeharapta az ajkát, majd könnyes szemmel tette fel azt a kérdést, ami már percek óta kínozta.

• Tudod, hogy ő az aranyvérűeket tartja csak méltónak a varázslásra – végül nem is kérdezett, csak kijelentette.

• Tudom, de sokan így gondolják. Hogy tanuljak tőle, nem kell átvennem a nézeteit.

• Mardekáros vagy, és én sárvérű – ahogy kimondta, a mellette ülő fiú egy pillantra megremegett. Úgy érezte, mintha mérhetetlen súly nehezedne a lelkére, ez az egy szó valamit elindított, megindultak a kerekek és a sors már megállíthatatlan. Zavartan rázta meg a fejét, hogy elűzze ezeket az érzéseket és a mellette ülőre tudjon koncentrálni.

• Tudod, hogy nem számít.

• Most még nem, bár – emelte fel egy kicsit a hangját – most sem tud rólunk senki. Miért?

• Mert nem akarom, hogy a Tekergők rajtad álljanak bosszút – felelt vonallá feszülő szájjal.

• Te is tudod, hogy meg tudom védeni magam. Gyorsabb vagyok, mint James, vagy Sirius. Egyébként sem bántanának. Ez csak ürügy. Ellened fordulna a Mardekár, és valószínűleg engem is kiközösítene a Griffendél. Ha beállsz Voldemort emberi közé, a támogatója leszel, nem lehet sárvérű barátnőd.

• Te fontosabb vagy nekem mindennél. Nem foglak elveszíteni. Biztosan tanulhatok tőle, az életem pedig rám tartozik.

• Ha őszintén így gondolnád, nem látnám napok óta, hogy szenvedsz. Te sem tudod, hogy mi lesz a következménye, ha… közéjük állsz, de az biztos, hogy nem maradhatsz velem.

• Szükségem van rád – húzta magához egy nyers mozdulattal a karcsú alakot.

• Nekem is rád – lehelte a fiú vállába halkan. – Mindennél jobban. Kérlek, Perselus, gondold át, hogy mennyit ér neked a hatalom – nézett mélyen a szeretett fekete szemekbe, miközben némán folytak le a könnyei az arcán.

Hosszú ideig ültek még ott ketten, összesimulva, mindketten elgondolkodva. Mindketten érezték, hogy valami baljóslatú készül, úgy bújtak össze, mintha ezzel kizárhatnák a világot, minden rosszal együtt.

**

Sirius Black kaján mosollyal vette tudomásul, hogy az árnyékuk megint követi őket. Mióta jobban figyelt a denevérre, lévén nem akart még egyszer majommá változni, észrevette, hogy a fiú rendszeresen követi őket. Így hát megveregette Peter vállát és elég halkan, hogy más ne hallhassa, csak az őket követő alak, szólalt meg:

• Kialudtad magad?

• Miért? – kérdezett vissza aggódva a kis kövérkés fiú.

• Csak nem elfelejtetted? Ma este megyünk a rejtekhelyünkre. Már régen voltunk, legalább egy hónapja.

• Tapmancs, még valaki meghallja! – nézett körbe ijedten. – Erről senki nem tudhat, mert akkor irtó nagy bajba kerülünk.

• Ne legyél már ennyire gyáva, senki nem merne követni minket.

• Persze… - felelt oda se figyelve, miközben még mindig a környéket kémlelet. Hiába, a megfigyelőképessége elég gyenge volt, nem vette észre a feszülten hallgatózó alakot.

• Akkor ma éjfélkor, a főbejáratnál. Most mennem kell, Linda vár! – intett vigyorogva búcsút Sirius, majd elégedetten továbbállt.

Ezalatt Perselus mit sem sejtve arról, hogy direkt az ő fülének szánták a beszélgetést, elégedett, rosszindulatú mosollyal sétált a klubhelysége felé.

**