Előre mondom: rémlik valami, hogy megszeghetetlen eskühöz elv. három ember kell, de nem vagyok benne biztos és nincs nálam az eredeti könyv, így, hát meglátjátok. A menetére ugyanez vonatkozik… én csak nyersfordítást olvastam, így a pontos menetére se emlékszem, remélem elnézitek nekem… jó olvasást ;) 

VII. Esküszó 

• Téged, hiszen egy igazi férfi nem hagyja, hogy védtelen lányok egyedül sétálgassanak az erdőben, főleg nem ilyen későn, mindjárt lemegy a nap – felelt a fiú ördögi vigyorral. Lily megborzongott, maga sem tudta, hogy a hidegtől, vagy a rémülettől, hogy kihallgathatta őket.
  
  
• Mióta vagy itt?
  
  
• Elég régóta, elhiheted. Mindent hallottam, amire szükségem lehet.
  
  
• Le tudlak győzni… - emelkedett fel erre a lány fenyegetően, pálcáját még leengedve tartva, de már felkészülve a támadásra.
  
  
• Nem akarok párbajozni, kicsi Lily – reagált nevetve. Mégis, a látszólagos jókedve ellenére a szeme jéghideg fénnyel égett és a másik minden rezdülését figyelemmel követte. – Egyébként is, ha le is győzöl, megölni nem fogsz. Griffendéles vagy… és ismerlek. Így bármikor elfecseghetem a titkodat… - fejezte be fenyegetően.
  
  
• Mit kérsz a hallgatásodért? – kérdezett vissza a lány feszülten. Nem mutatta, de rettegett az előtte állótól. Bármit kérhet tőle… bármit, csak hogy Perselus ne kerülhessen bajba.
  
  
• Oh, ennyit ér neked az áruló mardekáros?
  
  
• Nem áruló! – sziszegett vissza. Egyre dühösebb lett és egyre jobban félt, ahogy meglátta a fiú szemében tükröződő fényt. Érezte, hogy ebből a beszélgetésből jó nem származhat.
  
  
• Elárulta a szeretett aranyvérűek elveit, és elárult téged, akkor visszatért hozzájuk. Miért véded még mindig? Nem látod, hogy mennyit jelentesz neki? – Élvezettel kínozta a lányt. Ő volt az, aki soha nem állt be a sorba a többi hódolójuk közé, aki mindig különálló volt, aki akkor is leszidta őket, ha mindenki más büszke volt rájuk. Az örök eminens, nyugodt és megbízható… és egy mardekáros szeretője.
  
  
• Nem érdekel a véleményed – felelt mosolyogva. Az arckifejezése láttán Sirius jobbnak látta a lényegre térni, mert ismerte már, hogy tudja, a következő szó után a lány már nem kérdez, hanem átkoz… és akkor ő a gyengélkedőre kerül.
  
  
• Ha a véleményem nem is, valahogy mégis rá kell venned, hogy ne beszéljek – kezdte sokat sejtetően.
  
  
• Mégis miért kellene? Mit tudhatsz te?
  
  
• Oh, csak néhány apróságot. Hogy a tökéletes griffendéles egy mardekáros kurvája lett…, vagy hogy a denevérnek az Azkabanban járna egy előmelegített cella… - sorolta ártatlan arccal.
  
  
• Miért kellene az Azkabanba mennie? Mert szeret? – kérdezett vissza. Még reménykedett, hogy Black nem hallott mindent, hogy menekülhet valahogy.
  
  
• Azt hiszem a gyilkosságért Azkaban jár, és amennyire én tudom, Voldemort csak ezt a dicső tettet fogadja el a hűség bizonyításaként. A legelégedettebb, ha sárvérűeket ölnek az új hívei – tette még hozzá, látva, ahogy a lány összerándul a szavakat hallva.
  
  
• Mit akarsz elérni, Black? – Feladta. Mindent hallott, vége, nincs tovább. Nincs semmije, amit adhatna ennek az aranyvérű ficsúrnak. Beképzelt, gazda, a lányok a lábai előtt hevernek, az iskola tanári karával együtt… Perselus! – hallotta a fájdalmas kiáltást visszhangozni a gondolatai között.
  
  
• Csak egy aprócska esküt kérek cserébe a hallgatásomért – felelt a fiú félrehajtott fejjel, angyali mosollyal és ördögi pillantással. Végre, a markomban van – gondolta.
  
  
• Esküt?
  
  
• Megszeghetetlen esküt, kicsi Lily.

A lány először csak nézett rá, elkerekedő, rémült szemmel, majd néhány pillanat múlva fáradtan bólintott. Rendben, érte megteszem. 

• Add a kezed! – parancsolt rá, és ő szó nélkül engedelmeskedett. Először összeérintették a tenyerüket, majd a fiú könyörtelenül elkezdte. – Esküszöl, hogy erről a találkozásról, és mindarról, ami itt történt, nem beszélsz soha senkinek?
  
  
• Esküszöm, hogy nem beszélek róla senkinek. – Ahogy befejezte a mondatot egy vékony fényes szál rajzolódott ki a kezük körül és szorosabbra vonta az érintést.
  
  
• Esküszöl, hogy soha többé nem beszélsz meg találkozót Perselus Pitonnal?
  
  
• Esküszöm.  – Ezzel kirajzolódott a második szál is.
  
  
• Esküszöl, hogy nem beszélsz soha többé Perselus Pitonnal az érzéseidről, vagy mással arról, hogy mit érzel, éreztél iránta?
  
  
• Esküszöm. – a korábbi két fényes szál mellé húzódott egy harmadik is. Lily sírni kezdett, némán, ahogy ezt megfogadta. Sirius azonban nem foglalkozott vele, látta a fájdalmat a szemében, de a győzelmen kívül semmi sem érdekelte. Végre bosszút állhat a fiún, ott bánthatja, ahol a legjobban fáj majd…
  
  
• Esküszöl, hogy ha James Potter ismét randevút kér, vagy megkéri a kezed, igent mondasz? – tette fel elégedetten a következő kérdést. Sejtette, hogy ez már nem fog olyan nyugodt fogadtatásra találni, mint a korábbiak. Lily szeme még jobban  elkerekedett, körbenézett, kiutat keresve, megpróbálta elhúzni a kezét, de a vékony szálak nem engedték, szorosra vonták a kört, és szinte égették a bőrét. Hát itt a vége, ezt akarta… Perselus, szeretlek…
  
  
• Esküszöm – suttogta, szinte halkabban, mint egy lélegzetvétel, remélve, hogy talán elkerülheti a sorsát, de hiába, a negyedik szál is kirajzolódott a korábbiak mellett.
  
  
• Ha megszeged a szavad…
  
  
• Akkor meghalok – vágott közbe.
  
  
• Oh nem, ilyen könnyen nem adom. Ha megszeged a szavad, kicsi Lily, Perselus Piton hal meg. Ismered az Eskü szabályait, a saját életedre, vagy arra, ami még annál is fontosabb neked…
  
  
• Sirius… - nézett rá könyörgően. Ezt nem kérheti, erre nem esküdhetek meg…
  
  
• Esküdj meg, vagy az Azkabanba kerül, élete végéig!
  
  
• Megesküszöl, hogy soha senkinek nem beszélsz arról, ami ma itt történt, és amit ma megtudtál? James életére? – kérdezett vissza remegő hangon.
  
  
• Esküdj és megesküszöm. – Újabb szál rajzolódott ki a többi mellett, halványan, várva a végső szót.
  
  
• Esküszöm Perselus Piton életére, hogy megtartom a szavam – mondta ki a döntő szavakat Lily, halk, tiszta hangon, de egész testében remegve, olyan fájdalmas pillantással, ami egy másodpercre még Sirius lelkéig is elért. Mit tettem vele? – Esküdj, Sirius! – szakította ki a gondolataiból a lány, parancsolóan, hidegen.
  
  
• Esküszöm, hogy soha, senkinek nem beszélek arról, ami ma itt történt, és amit megtudtam, James Potter életére – nyugodtan mondta, biztos volt magában. Elérte, amit akart, Ágas végre boldog lehet és elfelejtheti ezt a lányt, ha már megkapta, és még Perselus Piton életét is tönkretette. Az még belefér, hogy soha nem mondhatja el neki, hogy ő volt…

Ahogy kimondta a szavakat, erősen felvillant az utolsó fénysugár is, majd eloszlott az összes. Lily összerogyott, némán, könnyezve, és remegve ült a harmatos avarrétegen, üres szemekkel maga elé meredve. 

• Perselus… - suttogta maga elé, tudva, hogy talán soha többé nem mondhatja ki így.

** 

Lily csak órák múltán tért magához az öntudatlan szenvedésből, ahogy megérezte az éjszakai sötétséggel együtt leszálló csontig hatoló hideget. Körbenézett, mint egy álomból ébredő, majd lassan tudatosodott benne, hogy hol is van és miért. Nehézkesen felállt, s öreges léptekkel, darabosan a kastély felé indult. Nem vette észre, hogy a kertben már teljes csend honol és kastély ablaki már sötétek, csak ment előre, körbe sem nézve. Nem sokkal később már az igazgatót őrző kőszobor előtt álldogált, ahogy szembesült vele, hogy nem ismeri a jelszót.  

• Beszélnem kell Dumbledore professzorral! – próbált hatni végül a kőszörnyre. Úgy tűnt, szerencséje van, néhány pillanattal később már lépkedhetett a keskeny lépcsőkön. Bekopogott, majd azonnal be is lépett, meg sem várva a jóváhagyó választ, semmi nem zavarhatta meg, egyetlen gondolat lebegett a szeme előtt.
  
  
• Jó estét, Evans kisasszony! Miben segíthetek? – fogadta az igazgató barátságos mosollyal, mintegy természetesnek véve, hogy az iskola egyik legjobb diákja éjszaka engedély nélkül kószál a folyosókon és keresi fel őt.
  
  
• Jó estét igazgató úr! – nézett fel Lily, s ahogy zöld szemei találkoztak a mindentudó kék szempárral, mintha álomból ébredt volna, eltűnt arcáról a korábbi fásultság és fájdalom és helyét halvány remény vette át.
  
  
• Megkínálhatom egy teával? Esetleg citromporral? – tette fel szokásos kérdéseit. A megszokás segít, hogy mindent természetesnek hasson… A lány azonban csak tiltakozóan megrázta a fejét és még mindig élénken csillogó szemekkel, szokatlan, elrévedő arckifejezéssel nézte az előtte ülőt. – Foglaljon helyet! Hallgatom.
  
  
• Kérni szeretnék valamit – kezdte határozott hangon, majd félbehagyta a mondatot. Elpirult, zavartan kitért a kutató pillantás elől.
  
  
• Természetesen Miss. Evans, szívesen segítek bármiben, ami hatalmamban áll.
  
  
• Azt… azt szeretném kérni, hogy ígérje meg, hogy ha valaki Önhöz fordul, később, valamikor, akkor segít neki és megbízik benne!
  
  
• Értem. Megtudhatnám esetleg, hogy kiről van szó? – kérdezett vissza bátorítóan mosolyogva.
  
  
• Perselus Pitonról.
  
  
• Perselus? – ismételte meg elgondolkodva. – Azt hiszem értem… Azt kéri, ha később felkeres, mert ráébred, hogy nem a megfelelő döntést hozta meg, támogassam? De hát ez csak természetes. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget.
  
  
• Ő más. Ő nem közéjük való. Nem is akart igazán oda tartozni, egyszerűen csak… beleűzték a Tekergők és az állandó kiközösítettség. Nem akar velük lenni, de úgy gondolta, nincs választása. Ígérje meg, hogy megadja neki az esélyt, ha Önhöz fordul. Hogy megbízik majd benne!
  
  
• Úgy tűnik, nagyon jól ismeri Mr. Pitont – jegyezte meg vidáman. Érezte, hogy valami rejlik e mögött, valami több és más. A lány egy pillanatra megrándult, majd szeme könnybe lábadt, elpirult és végül falfehér lett. Dumbledore érdeklődve figyelte ezt a változást. – Esetleg meg tudná indokolni, hogy miért kellene majd megbíznom benne?
  
  
• Nem… nem mondhatok semmi pontosabbat. Nem beszélhetek róla… mert… egyszerűen nem – felelt akadozva. – Kérem, hinnie kell nekem, egyszer meg fogja keresni Önt, és szüksége lesz egy második esélyre. Egyszerűen tudom. – Csak azért merte mindezt elmondani, mert arra esküdt, az érzéseiről nem beszélhet… és arról sem, ami köztük történt. De ezt tudta, tudta, hogy egyszer visszatalál még ide, és segítségre lesz szüksége. Ő nem lehet majd mellette…
  
  
• Értem. – Albus Dumbledore olyan tettre szánta el magát, amire már hosszú-hosszú évek óta nem volt példa – egyetlen kivételtől eltekintve-, beletekintett egy diákja fejébe. Egyszerűen azt súgták a megérzései, hogy itt többről van szó, mint arról, hogy a lány nyilvánvalóan szerelmes és bízik benne, hogy Perselus még jó útra tér. Óvatosan kereste a fiúhoz kapcsolódó erős élményeket, nem akarta, hogy megérezze a jelenlétét. Néhány másodpercre látott is egy jelenetet, ahol a lány Siriussal áll, és – ezen teljesen megdöbbent – egyértelműen Megszeghetetlen Esküt köt. Ekkor azonban Lily felsikoltott.
  
  
• Azonnal tűnjön el a fejemből! – ugrott fel a székből és meredt dühösen az igazgatóra. – Ehhez nincs joga! Nem tudja, mit kockáztat! Hogy merte?!
  
  
• Miss. Evans, ön tehetségesebb boszorkány, mint azt bárki is gondolhatta… Eddig két ember érezte meg, ha a gondolatait vizsgáltam.
  
  
• Ki? – kérdezett vissza még mindig szikrázó szemmel.
  
  
• Tom Denem, talán hallotta már a nevét, és Perselus Piton.
  
  
• Perselus?!
  
  
• Igen, ő. Mit gondolt, honnan tudom, miről beszélt korábban? Nem ő jött ide hozzám, hogy teázgatás közben elmesélje, mivel is foglakozik szabadidejében. Mégis, már olyan szintű védelmet alakított ki, hogy szinte lehetetlen behatolni a gondolatai közé.
  
  
• Megígéri, hogy megbízik benne? Hogy ad neki még egy esélyt? – tért vissza Lily az eredeti kérdésre.
  
  
• Megígérem – egyezett bele végül Dumbledore. S ezzel együtt megfogadta, hogy ki fogja deríteni, mire esküdött meg Lily Evans.
  
  
• Köszönöm.

**

Lily még mindig elgondolkodva forgatta ujjai között a megsárgult pergament. Biztos volt benne, hogy Perselus hagyta a házban, mégsem értette, hogy mi vette rá a férfit. Elhatározta, hogy először hazamegy, hogy megnyugtassa Jamest, majd felkeresi Dumbledore-t és megmutatja neki is. Ha valóban Voldemort fő célpontjává váltak, akkor még a Fidelius-bűbáj is kevés lehet, ha kiderül, ki a titokgazda. Óvatosnak kell lenniük… 

** 

Ezalatt Perselus Piton egyedül ült, fázósan összekuporodva egy patak partján, a Roxfort mellett. Ahogy megérezte a nő távozását, halkan felnyögött. Mikor megtanította neki a varázsigét, nem volt vele tisztában, milyen következményekkel jár, ha nem megy oda, mikor a másik várja. Olyan érzés volt, mintha kiszakítottak volna a lelkéből egy darabot, a szíve szinte megfagyott, a tagjai ólomnehezek lettek. Az évek során megtanulta elnyomni ezt az érzést, mert képtelen volt megakadályozni, hogy Lily beléphessen a házba. Az ő házukba…

Megtehette volna, egyetlen varázslattal, mégis, úgy érezte, azzal örökre elárulná az egyetlen dolgot, ami még jó volt benne, az érzést, ami a lányhoz kötötte, még ha akaratlanul is, csak fájdalmat okozva.

Biztos volt benne, hogy a levele megérkezett, és remélte, hallgat majd rá a lány és elmenekül. Az ő élete már úgysem számít, három hét múlva véget is érhet, hiszen a kudarc halállal jutalmazott a Nagyúrnál. Mégis, ha Lily megmenekül… akkor megérte. Miért is kellene még élnie? Mivel tölti a napjait? Parancsra öl, parancsra kínoz… gyűlölte magát, undorodott mindattól, amit az elmúlt hónapokban tett. Egyre többször gondolt arra, hogy fel kellene keresnie Dumbledore-t. Talán… talán ő adna még egy esélyt. Talán megbízna benne. De mégis, ez mit segítene? Ezzel űzte el újra és újra  a csábító gondolatot. Hiszen hiába bízna meg benne az igazgató, ha a Nagyúr megtudja, úgyis meghal. Nem mindegy akkor?  

Tudta, hogy lassan mennie kell, találkozó lesz, Halálfaló-bál. Gyilkosság, kínzás, minden, ami ezeknek az állatoknak örömet okoz. Ott kell lennie, és még látványosan jól is kell éreznie magát…

Mégis, nem tudott elindulni, csak ült ott, fáradtan, remegve a hidegtől, és szeme előtt egy régi éjjel eseményei játszódtak le.  

** 

Lily enyhe megkönnyebbülést érzett, ahogy ballagott a klubhelység felé. Tisztában volt vele, hogy éjjel van, ha elkapják büntető munkára, és pontlevonásra számíthat, mégsem érdekelte semmi. Csak arra tudott gondolni, hogy Pereslusnak lesz még egy esélye. Valahogy el kell neki mondania, hogy keresse fel Dumbledore-t, ha… ha végre ráébred arra, hogy van választása. Neki még van… 

A Kövér Dáma képe előtt egy pillanatra megtorpant, mégis, hogy kerülheti majd el Jamest, ha nap, mint nap egy helyen kell tartózkodniuk? Nem engedheti meg, hogy a fiú randira hívja. Ha el kell mennie vele, azt az egész iskola tudni fogja, és Perselus is… 

Végül kimondta a jelszót, és belépett. Egyszer úgyis szembe kell néznie Siriusszal is, és bármennyire is el szeretné kerülni, Jamesszel. S hogy ebben milyen igaza van, azonnal egyértelmű is lett számára. A tűz előtt két álmos alak üldögélt, varázslósakk felett. 

• Nézd James, ki jár erre! Mondtam én, hogy álmatlanságban szenved! – vágta hátba vidáman társát Black. Ágas álmosan felpillantott, majd boldogan elmosolyodott.
  
  
• Lily! Nem jössz ide hozzánk?
  
  
• Álmos vagyok… - próbált kitérni a válasz elől. Nem mert nemet mondani. Még utána kell olvasni az Eskünek, hogy mennyire értelmezi a varázs pontosan a kimondott szavakat.
  
  
• Kérlek Lily! Vagy holnap gyere le velem Roxmortsba! Még te sem akarhatsz tanulni a karácsonyi szünet előtt! – A lány teste megdermedt, csak bámult némán, elkerekedő szemekkel a kutyapillantással őt bűvölő fiúra. Ha most nemet mond… és ha igent….
  
  
• Na de Evans, hát nem akarsz randizni Jamesszel? Minden lány boldogan lenne a helyedben! – avatkozott közbe Sirius.
  
  
• Tapmancs! – mordult rá James. – Ne avatkozz bele… csak rontasz a helyzetemen. Tűnj el! – Löködte erősen a fiúk szintje felé. – Lily, kérlek, találkozz velem! Csak most az egyszer, adj egyetlen esélyt! – fordult ismét a lányhoz.
  
  
• Rendben van – válaszolt végül a lány, majd könnyes szemekkel kirohant a klubhelységből. Gyűlölte Sirius Blacket. Ebben a pillanatban mindennél jobban. Hát nincs tisztában vele, hogy nem csak az ő és Perseus életét teszi tönkre, hanem Jamesét is? Útját a Kövér Dáma panaszos szóáradata követte, amiért ismét felébresztette, de szinte meg sem hallotta. Úgy érezte, rendet kell teremtenie a fejében uralkodó káoszban.

Nemsokára elhagyta a Roxfort területét és hoppanált. Néhány perccel később már a tűz előtt ült, a régi kis házban, a kopott fotelban. Várt, egy apró neszre, ami mutatja, hogy Perselus megérezte, hogy itt van. 

• Kérlek, kérlek, Merlinre, csak most az egyszer jöjjön el! – imádkozott halkan. Arca falfehér volt, a pattogó tűz ellenére remegve, fogvacogva ült ott, és feszülten várta, hogy végre megérkezzen a fiú, akivel talán utoljára lehet itt.

Néhány perc elteltével Perselus belépett az ajtón, majd azonnal meg is állt, és kérdőn nézett a zöld szemekbe.  

• Azt hittem, nem tudod megbocsátani, amit tettem – szólalt meg végül halkan, hogy ne hallatszódjon, mennyire remeg a hangja. Ha Lily megbocsát, akkor talán van remény, akkor még képes lehet kiutat találni ebből a borzalomól… erre vágyott mindennél jobban, hogy ismét vele lehessen.

Lily némán kelt fel, odalépett hozzá, majd lábujjhegyre állt és szájon csókolta. Ahogy megérezte, hogy az erős karok a teste köré fonódnak egy fájdalmas sóhajjal a fiúhoz simult. Ezt az utolsó éjszakát neki ajándékozza, és saját magának. Egy emlék, ami örökre az övék marad. Szeretlek…  

* 

Másnap reggel Lily ébredt fel hamarabb, és óvatosan kibújt az őt szorosan tartó karok közül. Szomorúan felöltözött, körbesétált a szobában minden apró kis tárgyat megérintve, mindent az emlékezetébe vésve. Még egyszer megállt az alvó mellett, lágyan végigsimított a hófehér arcon, arrébb simogatott egy fekete tincset, és halkan elköszönt. 

• Ne haragudj…

**

FREDERICO GARCIA LORCA: TALÁLKOZÁS

 
Se neked, se nekem  
egymás felé nem szabad  
lépni sem, nézni sem.  
Tudod, tudod már, miért?  
Oly nagy a szerelem.  
Megy az ösvény, menj tovább!  
Kezemen  
szögek sebe  
élesen  
Nem látod, hogy  
vérzem?  
Ne nézz hátra, lépegess  
csöndesen.  
S imádkozz, akár csak én,  
hogy legyen kegyelem,  
mert se neked, se nekem  
egymás felé nem szabad  
lépni sem, nézni sem.