A mesebeli fekete rózsáról azt tartják, mindössze egyszer virágzik, éppen emiatt keveseknek adatik meg, hogy lássak tündöklő, teljes valójában, viszont azon kevesek számára egy életre meghatározó emlék marad. Valami misztikum lengi körbe lényét, mely valójában nem több mint az érzelmek igaz továbbítása… 

 ***

• Granger, már megint éjszaka bóklászik a park területén? Ha most diák lenne…

• Még szerencse, Piton professzor, hogy már nem vagyok iskolás, mert ha jól sejtem, az jó sok pontjába kerülne a házamnak. Viszont immár én is tanár vagyok, mint Ön, így ha éjjel sétálni támad kedvem, nincs olyan szabály, mely megtiltja, hogy megtegyem – felelte mosolyogva a fiatal nő, mire a tanár csak még bosszúsabb lett.

• Aztán ha valami baja esik, ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! – morogta Perselus, de fekete szemeiben mégsem harag égett, hanem valami ismeretlen érzés, talán a félté…

• Csak nem aggódik értem, professzor? – kérdezte élénk hangon Hermione, mire egykori tanára hangosan felhorkantott.

• Nekem aztán mindegy, hogy a bájos pofijára a Sötét Nagyúr is szemet vet-e – mondta türelmetlenül, majd megfordult, hogy visszatérjen a kastélyba.

• Azt akarja mondani, hogy tetszem magának? – kiabált utána a boszorkány, mire a férfi visszafordult, fáradtan sóhajtott és visszalépdelt a mosolygó nőhöz.

• Egy árva szóval sem mondtam ilyet! – szögezte le Perselus, erre a lány csalódottan megcsóválta a fejét.

• Tudja mi a baj magával, professzor? Épp olyan, mint a mondabeli fekete rózsa; életében egyszer nyílik ki, de akkor, ha valaki látja, mindörökké emlékezni fog rá. Maga pontosan ilyen. Volt már valaha is őszinte másokhoz túl a gúnyos megjegyzésein és a cinizmusán?

A férfi elgondolkozni látszott, majd pillantása a nő érdeklődő gesztenyeszín szemeire vándorolt. Testét bizsergés járta át, majd a lányhoz lépett és lágyan megcsókolta. Hermione először meglepődött, majd viszonozta a szenvedélyez megnyilvánulást. Míg ők ketten összeforrtak, s örökre egybefonódtak, egy apró fekete rózsabimbó bontogatta szirmait…