10. fejezet

Az igazi férfi

Mi a fenét képzel magáról ez a lány! – mérgelődött magában Piton, miközben az egy fiolát emelt le a polcról. – Én megpróbálom megmagyarázni a helyzetet, de nem is hallgat meg! Úgy rontott rám, mintha legalábbis gyilkos lennék! Hah! – nevetett fel magában gúnyosan. – De hiszen az vagy! Egy aljas gyilkos… hiába álltál át Dumbledore oldalára, a múltadat nem törölheted el! Ugyanolyan vagy, mint a többi Halálfaló!

- Bárki is az, menjen el! – szólt ingerülten, mikor meghallotta a kopogást. Szent meggyőződése volt, hogy aki átlépi a küszöböt, azt meg fogja átkozni.

- Sajnos nem tehetem! – hallotta meg az ismerős hangot.  –Lehet, hogy nem emlékszel, de lógsz nekem egy bájitallal! Bejöhetek? – dugta be fejét a félig nyitott ajtón Lupin.

- Már bent vagy!  - nézett vissza rá gúnyosan a bájitaltan tanár. És valóban, Remus már a szoba közepén állt.

- Ne haragudj! De tudod… sürgős!  - szabadkozott a szürke taláros férfi.

- Tudom, és már kész van! Épp most akartam betölteni ebbe az üvegcsébe!  -mutatta fel a fiolát Perselus, miközben egy kis tölcsért vette elő az egyik szekrényből.

- Akkor megvárom, ha nem gond!

Semmi válasz.

- Nem gond? – ismételte meg a kérdést Lupin hátratett kézzel.

Ismét semmi reakció.

- Szóval nem gond! – bólintott saját magának és körbe nézett, majd lehuppant az egyik fotelba.  – Köszönöm, hogy hellyel kínálsz!

Semmi válasz, csak erősen összpontosító tekintet a másik oldalról.

- Áh, most inkább nem kérek semmit!  -folytatta párbeszédét saját magával a férfi, hiszen, ha vendégségbe megy, először hellyel kínálják, majd valami kis rágcsálni valóval. – Bár talán egy kis vizet  elfogadnék…

- Befognád végre?! – rivallt rá a fekete taláros alak. – Ha nem tűnt volna fel, koncentrálni próbálok… A TE bájitalod miatt! – intette csendre Lupint. Remus figyelte, milyen precízen dolgozik Piton és hogy egy csepp sem vész kárba az értékes nedűből.

- Nem tudom, mi lenne, ha a küldetés közben átváltoznál vérfarkassá és széttépnél minket!  - folytatta a bájitaltan tanár, miután az utolsó cseppet is beletöltötte a kis üvegbe és átnyújtotta Remusnak.

- Nagyon köszönöm! – mosolygott vissza rá egykori kollegája. – Nélküled már biztos halott lennék!

- Ez elég valószínű! De az még inkább, hogy valahol a világ végén kóborolnál… Vacak érzés lenne! Neked természetesen! – tette hozzá sietve.

- Természetesen! Akkor még egyszer köszönöm! – és becsukta maga mögött az ajtót. A fekete taláros férfi pedig egyedül maradt… megint.

Diane a szobájában ült íróasztala fölé hajolva és a tanrendet fürkészte. Remélte, hogy ez legalább eltereli figyelmét arról a fekete taláros alakról, akit jelen pillanatban még Voldemortnál is jobban gyűlölt és a pokolra kívánta nem csak a férfit, hanem azt az átkozott napot is, amikor találkoztak.

- Ugye nem zavarok? – csendült fel az ajtóban az ismerős hang.

- Te sosem zavarsz Remus! – fordult a férfi felé a lány mosolyogva. –Gyere be!

- Csak rövid időre jöttem… tudod holdtölte…

-Áh, igen, igen! – kapott a fejéhez a lány és szánakozva nézte az előtte álló szürke taláros alakot.

- Jaj, csak ezt ne! Ne nézz így rám, könyörgöm!  - emelte az égnek tekintetét Remus. – Utálom, amikor ezt látom a szemedben.

- Ne haragudj! – szabadkozott Diane. – Csak kicsit nehéz megszokni… ennyi az egész!

- Most jövök Perselustól! – váltott témát a férfi, miközben leült a karosszék karfájára, a lánnyal szemben.

- Tényleg? Biztosan fantasztikus élmény lehetett! – válaszolt gúnyosan és újra a tanrend fölé hajolt.

- Úgy látom…

- Jól látod! – szakította félbe barátját, de egy percre sem nézett fel rá.

- Még azt sem tudod…

- De tudom, mit akarsz mondani és ebben a témában nem akarok vitába bocsátkozni. Nem érdekel, hogy mit csinál Ő, az sem, hogy mit gondol. Végrehajtjuk a feladatunkat és én már itt sem vagyok!

- Ugyan már, kislány! – lépett mellé a férfi. – Legalább hallgasd meg!

-Nem – vagyok – hajlandó – vele- beszélni! Világos? Az sem érdekel, ha ott helyben felfordul.

Lupin úgy nézett rá, mintha most látná életében először. Nem is hitte volna, hogy ez az édes, szőke teremtés ilyen kegyetlen is tud lenni.

- Mondd, hogy megszállt, valami gonosz izé, amitől ilyeneket mondasz! Kérlek, mondd, hogy ez nem te vagy! – könyörgött Lupin. – Nem ilyennek ismertelek meg…

- Na és arról hallottál már, hogy a gyűlölet mennyi mindent megváltoztat? – kérdezte ingerlten a lány Remus felé fordulva. A szemében annyi düh volt, hogy az elegendő lett volna egy kisebb falka Halálfaló meggyilkolásához.

- Erről még nem hallottam! – válaszolta mosolyogva és az ajtó felé indult. – Arról viszont már igen, hogy a gyűlöletet egy hajszál választja el a szerelemtől! – tette hozzá félhangosan.

- Hogy mondtad?

- Semmi, semmi! Mennem kell… Randim van a holddal! Ha érted mire gondolok… Jó éjt!

Teltek múltak a napok, a hetek, de Voldemort még mindig nem hivatta a bájitaltan tanárt. A helyzet változatlan volt a frontvonal mindkét oldalán. Sem Diane nem volt hajlandó szólni Pitonhoz és fordítva. Ha a folyosón véletlenül meglátták a másikat, nagy ívben elkerülték egymást. Ha mégis kötelező beszélgetésre került a sor – például a Főnix Rendjének ülésén – csak a legszükségesebb szavakra szorítkoztak. Ha egy helyiségben tartózkodtak nem néztek egymásra, de még csak abba az irányba sem, ahol a másik ült.

Dumbledore tett ugyan egy halovány kísérletet a békítésre, de beismerte, halva született ötlet volt, hogy akár csak egy percre is két méternél közelebb tudja egymáshoz két kollegáját. Egyikük az irodája egyik, míg másikuk a  másik végében talált helyet magának.

Remus sem volt rest. Ő is hasonló gondolatokat forgatott a fejében, mint az igazgató, bár ő még kevesebb sikerrel járt, mint az idős mágus. Ha Ő akart valamit kérni a férfitól és a nőtől, azok rögtön átláttak rajta és lehurrogták, mondván, ne avatkozzon bele kettejük dolgába! Így hát inkább a visszavonulás mellett döntött és úgy gondolta, kivárja a megfelelő időpontot és akkor lép akcióba. Helyzetét jócskán megnehezítette, hogy Tonks néhány napja a Roxfortban tartózkodott és levakarni sem tudta magáról… később meg már nem is próbálkozott. Jól érezte magát ezzel a lánnyal. Ő legalább szólt hozzá… Vele legalább tudott beszélgetni.  Nem hurrogta le percenként és nem indította minden beszélgetésüket az ,, Inkább a holdat ugasd, mint békítési terveket fabrikálsz!” monológgal.

Így teltek hát a napok az ódon kastély falai közt.

Ezt nem hiszem el! Hova a fenébe tehettem! – dohogott magába Diane a tanári szobát is feltúrva a Mágusok és kedvenc varázslataik című bőrkötéses könyve után. Kollegái már mind órát tartottak, így egyedül maradt a tanáriban. Tudta, hogy ma el fog késni! Borzasztó egy nap!

Hirtelen ajtónyikorgást hallott és a zaj felé fordult. A hatalmas tölgyfa ajtón ekkor lépett Perselus, aki már a küszöbön megtorpant, mikor megpillantotta a lány.

- Neked nem órán kéne lenned? – kérdezte meglepetten.

- De… kéne! – válaszolta röviden Diane, miközben a papírokat is lesöpörte az asztaláról, hogy megtalálja a könyvet.

- Talán keresel valamit?

- Nem, csak gondoltam rendet rakok! – válaszolta gúnyosan a szőke teremtés.

- Segítsek?

- Óh, ha lehet, akkor inkább ne! – emelte fel két kezét a segítséget elhárítva.  –Megy egyedül is, köszönöm!

- Kérlek! – válaszolta a férfi nyugodtan és leült az egyik ajtónál álló székbe, ahonnan zavartalanul nézhette  Dianet.

Olyan szép, mint egy tündér!  - tűnődött magában. Zöld színű talárja kiadta csodálatos alakját, hosszú szőke haja  pedig lazán volt feltűzve, így egy – két rakoncátlan tincs mindig kicsúszott.

- Csak egy kérdés… - fordult felé a lány.

- Igen?

- Neked nincs órád?

- Peched van… most pont nincs! -  mosolyodott el a férfi. – Hadd segítsek!

- Ne! Nincs szükségem a segítségedre! Megoldom! – és már kereste is tovább a könyvet, most éppen McGalagony asztalánál járt.

- Tudom, hogy nem vagy rászorulva segítségemre, de…miért nem használsz varázslatot?

A lány szinte szoborrá merevedett. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Hogy lehetett ennyire ostoba!

- Óh meg is van! – kilátott fel örömében. – Látod, nem kell ide varázslat… Megy ez anélkül is! És most, ha megbocsátasz… - és azzal az ajtó felé indult, de Piton hirtelen elkapta a karját.

- Diane, kérlek, beszéljük meg! – nézett a szemébe a férfi.

- Nekünk nincs mit megbeszélnünk! És most engedj!

- Nem! – válaszolta határozottan Perselus. – Nem engedlek, amíg meg nem beszéltük, mi történt…

- Mi történt? – hitetlenkedett Diane. – Majd megmondom én neked mi történt! Becsaptál, elárultál és ami még rosszabb…

- Miért nem hallgatsz meg?! – szakította félbe a férfi kétségbeesetten. Így még soha nem viselkedett, de érezte, hogy ezért a lányért bármire képes lenne. – Csak azt kérem, hogy hallgass végig! Öt percet kérek az életedből!

- Egy percet sem érdemelsz! Így is többet pocsékoltam rád a kelleténél! – azzal kiszakította magát, a férfi erős kezéből és kisietett a tanáriból.  Szinte gondolkodás nélkül végigfutott a folyosókon, egyenesen annak a tanteremnek az irányába, ahol már legalább negyed órája tanítania kéne. Becsapta maga mögött az ajtót és neki látott az órájának.

- Jó reggelt mindenkinek! Úgy döntöttem, ma egy kicsit lazábban vesszük a dolgokat. Néhány érdekességet szeretnék megosztani veletek a Mágusok és kedvenc varázslataik című könyvből. Bizonyára tudjátok, hogy minden híres varázslónak van legalább egy kedvenc varázslata, amitől azzá vált, aki – végigjáratta tekintetét a hatod éveseken és mosolyogva látta az érdeklődést a szemekben. – Meg tudná nekem mondani valaki, hogy ki  volt  Isold?

A teremben mélységes csend uralkodott, csak egy valaki jelentkezett, Hermione.

- Igen, Miss Granger?

- Az ír mitológia szerint Tristan herceg szerelme, aki a gyógyítás tudományában is jeleskedett. Úgy tartják, hogy Ő gyógyította meg a herceget és ekkor szerettek egymásba!  - hadarta a lány a választ.

- Helyes. Így van! Öt pont a Griffendélnek! – mosolygott Diane. – A legenda szerint Isolda gyönyörű nő volt hosszú arany hajával. És igen, valóban Ő gyógyította meg a lázadó Tristan herceget, akit nagybátyja Mark király örökösévé kívánt tenni, de mint tudjuk mindig vannak olyanok, akik ezt megakadályozzák!

Mosoly suhant végig az osztályban lévők arcán, majd Diane folytatatta.

- A király kijelentette, hogy csak akkor fog megnősülni, ha valaki megtalálja azt a lányt, akinek aranyhajszálát ép akkor ejtette el egy fecske pár. Tristan felismerte Isolda hajszálát és Írországba indult, hogy megkérje a lány kezét nagybátyja számára. Csakhogy az országot ekkor egy sárkány tartotta rettegésben. A fiú rájött, hogy úgy nyerheti el legbiztosabban Isolda kezét a király számára, hogy legyőzi a szörnyeteget. Meg is tette és feleségül kérte a lányt, de amikor az megtudta, hogy Tristan a nagybátyja számára kérte meg őt, nagyon elkeseredett, de mégis úgy döntött legyen. Anyja kevert számára egy bájitalt, amit a szolgálójának adott, hogy a nászéjszaka előtt itassa meg a lányával és annak férjével. Úgy hitte, akkor a lány örökre szerelemes lesz a királyba. Csak hogy  a hajón Tristan megszomjazott és ő itta meg a lánnyal együtt a bájitalt. A következményeket gondolom nem kell részleteznem! A házasság megköttetett Isolda és Mark király között, de a lány szolgálója óriási áldozatot hozott. Ő feküdt aznap éjjel a király mellé, nem pedig Isolda. Tristan és a lány között folytatódott a viszony, egészen addig, míg le nem leplezték őket. A királyné visszament férjéhez, Tristan pedig boldog házasságban élt. Csak hogy egy napon megbetegedett és Isoldáért küldetett. Feleségét megkérte, hogy figyelje az érkező hajót. Ha fehér zászló lobog az árbocon, az azt jelenti, hogy Isolda eljött, ha fekete, akkor pedig nem. A Felesége azonban féltékenységből azt hazudta férjének, hogy a hajón fekete zászló volt. Tristan elkeseredettségében kardjába dőlt, Isolda pedig követte őt halálba –itt Diane tartott néhány másperc szünetet, így várta szavai hatását.     

- Hogy ez milyen romantikus! – sóhajtott fel az első sorba ülő Patil.

- Romantikus?! – kiáltott fel Malfoy. – Ez egy limonádé! Ki hiszi el, hogy egy pasas képes megölni magát egy nő miatt!

- Hogy te milyen érzéketlen vagy! – szállt be a vitába Hermione is.  –Ez igenis nagyon romantikus volt.

- Elég-elég! – csitította le a társaságot Diane. – Nem ezért meséltem el nektek a történetet, hanem mert kíváncsi vagyok rá, mit tudtok a fehér mágiáról!

- Tanárnő! Az óra címe Sötét Varázslatok Kivédése! Nem ezzel kéne inkább foglalkoznunk? – szemtelenkedett a szőke hajú fiú.

- Pontosan ezt tesszük, Mr. Malfoy! A fehér mágia is tananyag! De úgy látom erre már csak a következő órán fog sor kerülni – pillantott karórájára a lány. – Elmehettek!

Egyszerre több szék is megcsikordult a padlón, ahogy a diákok felálltak helyükről és elhagyták a tantermet. Diane épp a könyveit és a jegyzeteit próbálta összepakolni, mikor egy csapat lány lépett oda hozzá.

- Jaj, tanárnő! Ez olyan szép történet volt! – lekendezett Levender.

- Nincs is szebb annál, mikor egy férfi képes meghalni egy nőért! Ilyen az igazi férfi! Nincs is sok belőlük a földön! – kontrázott Patil.

- Örülök, hogy tetszett! – mosolygott rájuk barátságosan a lány, miközben összeszedte holmiját és az ajtó felé indult. – De most menjetek! – adta ki a parancsot és már fordult is, hogy bezárja a tantermet, mikor egy ismerős hang szólt meg a háta mögött.

- Beszélnünk kell! Most!

- Perselus, már megmondtam: nekünk nincs miről beszélnünk!

- Szerintem meg nagyon is van!

A következő pillanatban már ismét a teremben voltak, egymással szemben.

- Nekem mennem kell! Nincs időm… 

- De igenis van! – szakította félbe a férfi, miközben egy varázslattal kulcsra zárta az ajtót. – Most pedig beszélgetni fogunk!

- Perselus…

- Addig innen ki nem megy egyikünk sem míg meg nem hallgattál! –válaszolta határozottan a bájitaltan tanár. Megvárta míg a lány elhelyezkedett és csak ezután kezdett bele a történetébe.  – Nem én öltem meg Richardot! Ezt jobbnak látom az elején tisztázni, mivel téged ismerve… nem sok esélyt adok annak, hogy végig várod a mondandómat. Megtennéd, hogy rám nézel?

Diane kelletlenül felé fordította tekintetét és felhúzott szemöldökkel várt.

- Így jó lesz? – kérdezte gúnyosan.

- Kiváló. – bólintott a tanár. – Amikor néhány hónappal ezelőtt a szobádban beszélgettünk, akkor azt mondtad, biztos vagy benne, hogy a férjed miattad halt meg. Mert a Halálfalók téged akartak elkapni. Ez nem így volt. Senki nem tudta, hogy kihez is megyünk azon az éjszakán, csak a Nagyúr! Ő jelölte ki a beavatás helyszínét.

- Beavatás?

- Amikor új ember érkezik a ,,csapatba” , be kell avatni. Általában egy mugli megkínzásával vagy megölésével. A bevatandó személynek kell végrehajtania a tettet. Volt egy körülbelül velem egy idős férfi, aki már rég dolgozott a Nagyúrnak, de még nem lett igazi Halálfaló.

- Micsoda veszteség! – jegyezte meg gúnyosan a lány.

- Neki az volt. Senki nem tudta ki Ő, csak azt, hogy Voldemortnak dolgozik, aki  most elérkezettnek látta az időt, hogy bevegye a csapatba. A srác maszkot húzott és néhány kísérővel kiment egy mugli házhoz. Én is a ,,szerencsés” kiválasztottak között voltam, bár már akkor Dumbledore oldalán álltam. Nem tudtam jelenteni neki mire készülnek… egyik pillanatról a másikra történt minden. Már a házban álltunk és a fiú ráfogta a pálcáját Richardra és… de már tudod.

- Miért nem tettél semmit? – kérdezte kétségbeesetten a lány. – Megakadályozhattad volna!

- Tudom! Gyáva voltam… Féltem, mi lesz, ha leleplezem magam. Nem csak én kerülök bajba, hanem Dumbledore is! – csendben figyelte a lány lehajtott fejét és várt. Várta a következő kérdést, de hiába. – Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert tudom, hogy lehetetlen. A célomat elértem. Elmondhattam neked az igazságot, végighallgattál és nekem ennyi elég! Köszönöm!

Azzal megindult az ajtó felé és varázslattal kinyitotta, majd kilépett rajta és becsukta maga mögött. Diane egyedül maradt a gondolataival és átkozta magát, hogy miért nem hallgatta előbb végig a férfit. Miért volt ilyen makacs és erőszakos. Több héten át elhatározta, hogy gyűlölni fogja, de  képtelen volt rá. Arra vágyott, hogy a közelében legyen és a férfi ismét karjaiba zárja, mint akkor lent a bájitaltan teremben! De lelkiismerete nem nyugodott. Azt hitte abba a férfibe szeretett bele, aki megölte a férjét, de most már minden tisztázódott és most rajta a sor. Neki kell tisztáznia mindent Perselussal! Most rögtön, mielőtt még késő!

Felpattant a székről, becsapta maga mögött az ajtót és végigrohant a hosszú folyosón, de nem jutott sokáig, mert egy rég nem hallott hang megállította.

- Diane?

A lány lassan a hang forrása felé fordult és azt hitte menten elájul attól, amit illetve akit lát.

- David? David Harris?