19. Fejezet

Chamille nekivetette hátát az ajtó lapjának, és megpróbálta az ismeretlen vonások között megtalálni az ismerőst. Ahogy a szürke szemek dermesztő érzéketlenségét érezte magán, már meg is bánta, hogy eleget tett a levél kérésnek, és idejött ebbe a házba, ami cseppet sem kellemes élményekre emlékeztette azzal a férfival, aki most éppen annyira nem mutatta a kedvesség szemernyi szikráját sem, mint ahogyan az elmúlt találkozások alkalmával sem. Mindig zavarta, hogy Perselus más alakot ölt, hiszen nehezen tudott elvonatkoztatni attól, amit látott. Ráadásul utolsó emlékeke is azt sugallta, hogy ez az új külső sem hoz semmi jót.
Hideg borzongásként futott át rajta a félelem. Hát nem volt elég már a bosszúból? Nem lakolt már éppen eleget múltbéli botlásáért? Még mindig büntetni akarja?
A férfi megelégelte a csendet, és felállt a fotelból. Az első, ami Chamille-nak feltűnt, hogy a mozdulat kissé darabos volt, cseppet sem emlékeztette Perselusra. A másik, ami eddig ismeretlen volt számára, az a kígyófejes sétabot volt. Sohasem látta eddig a férfi kezében. Ő, aki világ életében imádta a változatosságot, most cseppet sem örült ezeknek az idegen dolgoknak. Elbizonytalanította, félelmet keltett benne. Hirtelen nem volt kíváncsi már rá, miért is hívatta a férfi. Egyértelműen menekülni akart.
Keze felcsúszott a háta mögött. Óvatosan tapogatta ki a kilincset, miközben farkasszemet nézett a közelgő rideg tekintettel.
-          Nos tanárnő, milyen új hírek vannak az iskolában? - kérdezte a férfi, és egészen közel lépett hozzá.
-         Semmi... semmi új...- hebegte Chamille fulladozva a félelemtől. Tudta, hogy ha a kilincset le is tudná nyomni, távozni már képtelen lenne.
-         És ezt el is higgyem? - csattant föl a férfi hirtelen, orrcimpái tágra nyíltak. - Azok után, ami történt, az igazgató és sleppje tétlenül ücsörögne?
-         Az iskola biztonságos...
-         Óh, valóban? - görbült a férfi sápadt ajka gonosz mosolyra, majd elsötétült arccal Chamille állához nyomta a kígyófejes bot végét. - Ne szórakozz velem, mert megbánod! Nem azért vártam órákon át, hogy rebegő szempillákkal megpróbálj félrevezetni!
-         Én nem...- nyöszörögte Chamille a húsába vájódó kígyófejtől. - Ez fáj!
-         Ó, hát nem ehhez vagy szokva! - húzta el száját gúnyosan a férfi, és tolt még egyet a boton, amitől Chamille keservesen feljajdult. - Talán mást szoktatok itt csinálni? Hát persze, egy ilyen vonzó nő...
Azzal elrántotta Chamille-t az ajtótól, és a szoba közepére cibálta, ahol a mécsesek fénye a legerősebb volt, és úgy vizsgálgatta arcát, mint valami piaci portékát. A botot végre leengedte, de olyan erősen szorította karját, hogy Chamille nem is tudta eldönteni, az álla fáj-e jobban, vagy a karja.
-          Mondd csak, milyen célból találkozgattok ti itt? - faggatózott tovább a férfi.
-         Én nem találkozgatok itt senkivel! - feszengett Chamille, és arcával igyekezett minél távolabb kerülni a férfiétól, aki minden igyekezetével egyre közelebb húzta magához.
-         Ne hazudj! - fortyant föl a férfi, akinek durvasága még a szilveszteri ittas Perseluson is túltett. - Hol van most a cinkosod?
-         Milyen cinkosom? - nézett Chamille a férfi szürke szemeibe egyre nagyobb gyanakvással.
-         Ne játszd meg magad, mert ha nagyon feldühítesz, még talán kárt tehetek benned!
Chamille nem tudta, miként került a sétabot helyébe varázspálca, de a következő pillanatban a féri már szemei előtt hadonászott vele. Most már egyre inkább úgy vélte, hogy ez az idegen külsejű ember nem lehet Perselus. Ettől a felismeréstől azonban félelme csak tovább nőtt. Pánik uralkodott el testén, és agyán. Gondolkodni alig volt képes, csak a menekülés útját kereste. Ez az út azonban olyan szűk volt, mint egy egérlyuk.
-          Nos kedvesem, hajlandó leszel végre értelmesen válaszolni a kérdéseimre? - vicsorgott fenyegetően a férfi.
-         Értelmetlen kérdésekre képtelenség értelmesen válaszolni! - felelte Chamille nyöszörögve, miközben kézzel-lábbal kapálódzott, csakhogy egy szemernyit lazuljon a férfi szorítása.
A szorítás engedett is, de a következő pillanatban akkora pofon csattant az arcán, hogy nekivágódott a falnak
-          Senkitől sem tűröm, hogy ilyen hangon beszéljen velem, nemhogy egy olyan sehonnaitól, mint te vagy!  - tajtékzott a férfi, és pálcáját a riadt nőre szegezve lassan közeledett felé.
Rövid ideig maradt fönn ez pár lépésnyi távolság, de Chamille felismerte a helyzet adta lehetőséget. Összeszedte hát magát, és a férfit kikerülve az ajtó felé rohant. Szíve a torkában dobogott, fülében nem hallott mást, mint saját zihálását. Egy cél lebegett előtte: az ajtón túlra jutni, és megszabadulni a férfitól. Miközben összeakadó lábakkal botorkált előre, reszkető kezével a kabát zsebét kutatta, ahol saját pálcája lapult. A pálcát elérte ujjaival, és már majdnem a kilincset is, amikor őrült fájdalom nyilallt a lábába, és összecsuklott, mint a colostok.
Levegő után kapkodva pillantott hátra, ahol tőle nem messze a férfi pálcája meredt rá. Hogy a végzetes varázsigét csak saját zaklatottságától nem hallotta, vagy valóban nonverbálisan átkozta el a férfi, azt képtelen lett volna megállapítani, de ez már nem is volt érdekes. A fájdalom, ami lábából indult, lassan elhatalmasodott egész testén, még szája széle is elzsibbadt, és határozottan érezte, ahogy arcából kiszökik a vér. Már az ájulás kerülgette, amikor az ajtó kicsapódott, és egy másik férfi jelent meg a szobában.
-          Bob! - kiáltotta szinte önkívületben.
A betoppanó férfi gyorsan felmérte a terepet, majd nyársaló tekintettel a szemközt álló másikra meredt.
-          Mi történt? - kérdezte, pedig semmi sem volt nyilvánvalóbb ennél.
-          Hát te meg ki a fene vagy? - kérdezte a szőke férfi, aki láthatóan cseppet sem volt kevésbé megzavarodva, mint a kínoktól ziháló nő. - Piton?
-          Nem tudom, ki az a Piton... Úgy látom, inkább önnek kellene magyarázkodnia! Gondolom, magánlaksértésért, valamint testi bántalmazásért azonnal lecsukathatnám - felelte amaz higgadtan. Ezek a szavak olyannyira jellemzőek voltak Bobra, hogy Chamille-nak komoly aggályai támadtak afelől, hogy ki is az, aki előtte ál: Perselus, avagy a tényleges személy, akitől a férfi külsőségeit kölcsönözte.
-          Itt senki nem fog feljelenteni senkit! - lépett közelebb a szőke a másikhoz, és pálcáját fenyegetően az orra elé nyomta.
-          Azt javaslom, tegye el a pálcáját! - sziszegte a Bob kinézetű férfi, és észrevétlenül előkerülő pálcáját a férfi mellkasának szegezte.
-          Úgy látom, a reflexeid még mindig nagyon jók, Piton! - sziszegte a szőke, és szürke szemeit mereven a másikéba fúrta.
-          A reflexeim valóban jók, bár nem vagyok Piton - felelte amaz higgadtan. - A nevem Robert Learty, és követelem, hogy azonnal hagyja el a házamat, különben rövid időn belül megtalálom a módját, hogy lecsukassam a...Mi is a neve az itteni börtönnek? Ja, igen, Askabanba!
-          Ha jól tudom, a ház a hölgyé!
-          Igen, és a hölgy a menyasszonyom!
Egy hosszú gondolat erejéig csönd támadt. Szavak röpködtek a levegőben, amiknek mindhárman a jelentését próbálták megfejteni. A szőke férfi, akárcsak Chamille, azon gondolkodott, hogy vajon hihet-e az elhangzott szavaknak, és tényleg nem Perselus bújik meg a feltűnően vonzó test mögött. A Bob kinézetű pedig talán a következő érveket keresgette, ha az eddigiek nem lettek volna elég hathatósak. Végül úgy döntött jobb, ha továbbra is támad:
-          Azt mondtam, távozzon a házamból! - ismételte, és arrébb lépett, hogy szabad utat adjon az ajtó felé.
A másik azonban nem mozdult, csupán pálcájával követte ellenfele mozgását.
-          Nekem ugyan nem fog senki sem parancsolgatni! - károgta aztán őrült fintorok kíséretében. - Akárki is vagy, nélküled nem távozom!
Chamille iszonyatos fájdalmairól átmenetileg elvonta figyelmét az előtte zajló szóváltás. Egyre erősebben tudatosult benne, hogy nagyon nagy veszélyben vannak mindketten, ő és a másik, akár Bob, akár Perselus. Lassan nyilvánvalóvá vált számára, hogy a szőke férfi célpontja minden bizonnyal Perselus volt, és célját mindenáron el akarja érni akkor is, ha a számára idegen külsejű férfi mögött nem a keresett személy áll.
-          Pedig kénytelen lesz nélkülem távozni - lett egyre türelmetlenebb Bob. - akár az élők sorából is!
-          Fenyegetsz? - lépett egészen közel a szőke, idegesen rángatózó arccal.
-          Eszembe sincs. Csak tényeket közlök - felelte az olyan higgadtan, ahogy csak Perselus tudta kiosztani a másikat. Ez valószínűleg a szőkének is feltűnt, mert egy pillanatra megint elgondolkodott.
-          Á, elegem van ebből - kiáltotta aztán, majd magasra emelte a pálcáját, átokra készen.
-          Capitulatus! - kiáltotta ekkor gondolkodás nélkül Chamille.
A férfi szemei fennakadtak, majd összeesett.
-          Hamarabb is megtehetted volna - jegyezte meg epésen a magas férfi, akiről most már Chamille biztosan tudta, hogy nem Bob, hanem Perselus.
-          Mint ahogyan te is! - lihegte Chamille elfúlva, és végre leeresztette reszkető kezét.
-          Jobb, ha az ember óvatosságra inti magát, ha Lucius Malfoy-jal áll szemben! - tette el saját pálcáját Perselus, majd vetett egy megvető pillantást a padlón heverő férfira.
-          Malfoy? - nézett fel Chamille az ismerősen csengő név hallatán. - Aki Dumbledore-t akarta megölni?
Perselus döbbenten fordította fejét a nő felé. Jól látszott arcán, hogy meglepte Chamille tájékozottsága.
-          Az a fia volt - mondta, aztán mint aki csak most vette észre, hogy Chamille is jelen van, sőt még mindig a padlón fekszik, elindult felé. - Minek jöttél ide?
-          Kaptam egy levelet...
-          Én nem írtam semmilyen levelet!
-          Most már tudom - sütötte le szemét Chamille.
-          Gyere, el kell innen mennünk, mielőtt magához tér - hajolt le Perselus, hogy felsegítse a nőt.
-          Azt hiszem, eltörte a lábam - nyüszögte Chamille, és fájós végtagja felé nyúlt.
-          Akkor sem maradhatsz itt! - erősködött tovább Perselus, majd leguggolt Chamille lábaihoz, és finoman vizsgálgatni kezdte a vékony bokákat.
Chamille reszketett, és izzadt a fájdalomtól. Ahogy a férfi kezei közeledtek a fájdalmas ponthoz, önkéntelenül összerándult, és amikor rá is tapintott a törés pontos helyére, hangosan feljajdult.
-          Én nem sokat tehetek vele, de Madame Pomfrey csodákra képes hasonló törésekkel - jelentette ki aztán Perselus, aki szép lassan már nem Bob, hanem saját maga testét kezdte mutatni.
Ismét elővette pálcáját, és orra alá mormolva a fájdalmas terület fölé szegezte. Chamille teste megkönnyebbült, ahogy a kínok csökkentek. Hálásan nézett fel a férfira, és melegséggel szívében figyelte az ismerős arc vonásait.
-          Perselus, miért jöttél ide? - kérdezte halkan.
-          Mert hívtál - felelte szárazon Perselus. - Mondtam, ha idejössz, tudom, hogy beszélni akarsz velem.
-          De azt is mondtad, hogy kvittek vagyunk... Azt hittem, többet nem...
-          Én is azt hittem - bólintott kíméletlen ridegséggel Perselus, majd karon ragadta Chamille-t. - Gyere, menjünk!
Chamille torkát keserű pirulaként marta Perselus nyerssége. Hiába szokhatott eddig már hozzá, képtelen volt elfogadni, hogy ennyire hidegen hagyja a férfit.
Könnybe lábadt szemekkel próbált engedelmeskedni Perselusnak, de lába nem bírta el, így már zuhant is volna vissza a padlóra, ha a férfi nem tartja meg.
Erősen szorította magához, arcuk egészen közel került. Chamille egy pillanatra nem a fájdalmat, nem a kimerültséget érezte, és nem is a félelmet, hanem teljesen mást. Forróság öntötte el testét, arcába szaladt a pír.
          „Akár egy kamaszlány!”- korholta magát.
-          Nem tudok járni - nyögte ki végre, hogy az átmeneti csendet megtörje.
-          Majd én visszaviszlek az iskolába - jelentette ki Perselus magától értetődően.
-          Nem jöhetsz az iskolába! - kerekedett el Chamille szeme. Felfoghatatlan volt számára a férfi gondolkodása.
-          Hagyjalak inkább itt, és megvárod, amíg Malfoy magához tér?
-          De... de felismerhetnek! - hebegte Chamille zavartan. Persze, hogy nem akart itt maradni azzal az őrülttel, de Perselust sem akarta veszélybe sodorni. Meg hát... mit fog mondani az iskolában, ki ez a férfi?
-          Drága Bobod alakjában kétlem, hogy rám ismernének! - zárta le a vitát gúnyos megjegyzésével Perselus, majd kissé körülményesen, hiszen Chamille szinte teljes súlyával ránehezedett, előkotorta a százfűléfőzetet tartalmazó fiolát, kortyolt belőle, majd visszacsúsztatta a zsebébe.
Néhány pillanat múlva ismét Bob tartotta Chamille-t a karjaiban.
 - Exmemoriam! - intett még pálcájával Malfoy eszméletlen teste felé, majd felnyalábolta Chamille-t, és elindultak.
Odakint már esteledett. Hideg szél támadt, mely a ruhákon átfújt. Chamille becsukta szemét, és a férfihoz bújt. Rettenetesen fázott, lába ugyan már nem fájt annyira, de feszítően lüktetett.
Tudta, hogy képtelen lenne akár egy lépést is önállóan megtenni, mégis most szívesebben sétálgatott volna Roxmorts utcáin, mint a járókelők fürkésző tekintetét magán elviselni, ahogy kislány módjára kapaszkodik Perselus nyakába.
Biztos volt benne, hogy másnapra a Két seprűben arról fognak beszélni az emberek, hogy a fiatal tanárnőt daliás lovagja karjában cipelte végig Roxmorts főutcáján.
Rettenetesen zavarban volt. Inkább belefúrta arcát a férfi talárjába, és  csak akkor mert megszólalni, amikor kiértek a faluból.
-          Perselus...
-          Ne feledd, most a te Bobod vagyok! - sziszegte a férfi ingerülten, bár kizárt volt, hogy bárki is meghallhatta volna őket.
Chamille nyelt egyet, majd folytatta:
-          Az a Malfoy, mit akart tőled?
-          Valószínűleg trófeának az ura számára - felelte Perselus szárazon.
-          Miért?
-          Mert árulónak tart.
Ezt a szót Chamille jól ismerte, hiszen hallott már mást is, aki ezzel a jelzővel illette a férfit. Nem merte azonban méltatni a dolgot. Ráadásul meglepte Perselus szokatlan őszintesége is. Ha nem bizonyosodhatott volna meg korábban arról, hogy Bob külseje csak álca, bizony nehezen hitte volna el, hogy Perselus az, aki most a karjaiban tartja, aki féltőn óvja a széltől, és aki olyan higgadtan beszél vele, sőt képes visszatérni a Roxfortba, csak hogy őt Madame Pomfrey kezeire bízhassa.
Szíve nagyot dobbant a felismeréstől: Perselus nagyon nagy veszélybe kerülhet, ha lelepleződik, és ha lelepleződik, arról csakis ő tehet.
Amikor beléptek a vaskapun, hirtelen megemelte a fejét, és felnézett a férfira. Először megzavarták Bob vonásai, hiszen mindvégig Perselust képzelte maga elé, de aztán belenézett a szemekbe, és megkereste a férfit, aki bármennyire is igyekezett eddig meggyőzni magát az ellenkezőjéről, igenis fontos volt számára.
-          Nem jöhetsz tovább! - mondta, és maga sem értette, miért, de szemeit könnyek lepték el. Talán csak a széltől...
-          Te is tudod, hogy képtelen lennél felmenni - tiltakozott a férfi, és bár már igen hosszan meneteltek, most úgy nyújtotta meg lépteit, mintha csak most indultak volna útnak.
-          Valahogy majd...
-          Ne vitatkozz! - torkolta le a férfi. - Én tehetek róla, hogy bajba kerültél!
-          Ostoba voltam. Igazad volt, én egy ostoba...
-          Hallgass, mindjárt odaérünk! - fojtotta Chamille-ba az önkritika szavait Perselus, majd valóban néhány lépés után beléptek a nagy tölgyfaajtón.
Odabent nyüzsgés volt. A tanulóidő végeztével a diákok szétszéledve igyekeztek körleteikbe. Ahogy a bejárati kapu kinyílt, és a hideg szél befütyült rajta, mindenki odakapta a fejét. Hirtelen csend támadt. Igen szokatlan látvány volt, ahogy a tanárnő egy idegen férfi karjaiban csüngött.
-          Felkísérne valaki a gyengélkedőre? - kérdezte Perselus, Bobra jellemző méltóságteljes hangon, de Piton professzorra jellemző szigorral.
Egy szemüveges lány állt tőlük nem messze.
-          Mi történt tanárnő? - lépett közelebb bátortalanul.
-          Valami útonállók támadtak ránk, és eltört a tanárnő lába - felelte Chamille helyett gyorsan Perselus. - Gondolom, van aki segíthetne.
-          Iiigen - pillantott fel félve a lány a magas férfira.
-          Theodora, megkeresnéd Madame Pomfrey-t? - szólalt meg Chamille is minden igyekezetével azon, hogy Perselus nyersességét tompítsa. Egyfolytában olyan érzése volt ugyanis, hogy a jelenlévők közül nem csak ő van tisztában azzal, kit is rejt ez az idegen külső.
-          Mmáris tanárnő! - sikkantotta izgatottan a harmadéves hollóhátas, majd sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn.
-          Az utat majd én mutatom - jelent meg mellettük segítőkészen egy hórihorgas fiú, a hatodéves Paul Krawosky szintén a Hollóhátból. Chamille ritka jóképűnek találta, és valahányszor rápillantott azokkal a világítóan kék szemeivel, mindig zavarba jött.
-          Nem szükséges Paul Annyira nem vagyok rosszul, hogy ne tudjak navigálni. Köszönöm! - mondta Chamille, majd a lépcső felé mutatott. - Arra kell menni.
Elindultak hát. Perselus cipőjének koppanásai visszhangzottak a csendben. A diákok végig feszülten figyelték vonulásukat, amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban.
-          Mikor múlik el a főzet hatása? - suttogta Chamille aggódva.
-          Még van idő - felelte fogai között Perselus, miközben az ismerős falak, ismerős portréival nézett farkasszemet.
-          Chamille! - csendült ekkor Justus félreismerhetetlen hangja a következő lépcsősor tetejéről.
Chamille felkapta a fejét, majd érezte, ahogy a forróság elönti testét, ahogy belenézett az igazgató összeszűkült szemeibe.
-          A kis hollóhátas mondta, hogy mi történt - mondta, amikor felértek elé. - Köszönöm, hogy segített a tanárnőnek! Madame Pomfrey már a gyengélkedőn várja. Innen már átveszem!
Azzal nyújtotta karját, hogy az idegentől átemelje Chamille-t, de Perselus semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy megszabaduljon terhétől.
-          Ó, nem szükséges - rázta a fejét Perselus, majd a folyosón túlra nézett jelezve, hogy inkább már továbbhaladna.
-          Gondolom, elfáradt. Nem sokára vacsoráznak a diákok. Szívesen látjuk...
-          Nem köszönöm. Inkább a menyasszonyommal tartanék. Aggódok a lába miatt. Merre is kell akkor menni?
Döbbent csend következett. Chamille fel sem mert pillantani. Nem kívánt most Justus szemeibe nézni, akinek karja tétován lendült a megfelelő irányba.
Szó nélkül haladtak tovább. Elöl Perselus, egy lenyűgöző férfi alakjában, Chamille-t cipelve, mögöttük pedig a meglehetősen zavart igazgató caplatott.