12. fejezet

Véletlen tévedés

Perselus közömbös arccal állt az előcsarnokban, az lépcső forduló tetején, melle előtt összefont karokkal, úgy nézte Dianet és Davidet, amint kart karba öltve együtt lépik át a hatalmas bejárati ajtót. Pillantása végigkísérte őket egészen addig, míg be nem fordultak a következő sarkon. Őt magát nem láthatták, hiszen teljes takarásban volt, de ő mindent látott. Talán túl sokat is! Úgy érezte, menten megőrül, mikor meglátta a párocskát nevetgélve és boldogan! Nem, nem a boldogságot irigyelte tőlük elsősorban, hanem azt, hogy nem ő lépkedhet Diane mellett és nem az ő keze érinti a lányét!

Helyben vagyunk! – gondolta magában, miközben végigszáguldott a folyosón és talárja vészjóslóan lobogott utána.  – Visszajön ez a bájgúnár, Diane pedig rögtön a karjaiba ájul! Szép, mondhatom! Te meg olyan hülye vagy, hogy képes voltál akár csak egy pillanatig is elhinni, hogy ez a lány bármit is érez irántad! – korholta le saját magát, majd becsapta háta mögött a szobája ajtaját és levetette magát az egyik kényelmes fotelba, lábait pedig hanyagul feltette az asztalra.

De ha már egyszer ekkora marha voltam, legalább megmondhattam volna neki mit érzek! Hú, te tényleg hülye, Perselus! – döbbent meg saját gondolatain. – Még hogy megmondani… Azt hiszem kezeltetnem kéne magam! Ez már kóros! – nevetett fel kínjában.

Jobb, ha csinálok valami, különben tényleg megőrülök! – feltápászkodott és az íróasztalához lépett, hogy hátha megnyugtatja, ha néhány pontot levonogat a többi háztól. De ez sem használt! A gondoltai mind egy irányba terelődtek, arra a szőke lányra, akiért úgy érezte, bármire képes lenne. Szinte felkiáltott örömében, mikor kopogtattak az ajtón.

- Tessék! – szólt ki nagy sietve. Bármilyen látogatót szívesen fogadna, csak terelje el a gondoltait Dianeról.

Az elkövetkezendő pillanatban legalább ezerszer bánta meg, hogy ilyen elhamarkodott kijelentést tett, még ha csak gondoltban is! Ugyanis, aki átlépte szobája küszöbét nem más volt, mint akit a leginkább a pokolra kívánt Voldemort és a bandája után!

- David Harris!

- Személyesen! – válaszolt sejtelemesen mosolyogva a férfi. – Megengeded, hogy bejöjjek?

- Van más választásom? – kérdezte gúnyosan a bájitaltan tanár és kénytelen- kelletlen, de hellyel kínálta vendégét. –Miben segíthetek? Remélem semmiben, mert…

- Tudod, miért vagyok itt! – szakította félbe komolyan David.

- Honnan tudnám! – kérdezte közömbös arccal a tanár, de belülről úgy érezte menten ennek az alaknak a torkának ugrik.

- De, tudod!

- Nézd Harris, eljátszhatjuk egy még darabig ezt a játékot, de nekem erre nincs időm! Dolgom van!

- És mégis mi? – gúnyolódott a barna hajú, jóképű férfi. – Dolgozatokat javítasz?

- Ujjat akarsz velem húzni, Harris? Nem ajánlom! Mindig is jobb voltam a pálca forgatásában! – sziszegte vészjóslóan Piton. – És ismersz! Tudod, hogy útálom, ha szórakoznak velem!

- Diane miatt jöttem!

- Akkor már mehetsz is! Semmi közöm hozzá! – válaszolta ingerülten a bájitaltan tanár. – Soha nem is volt!

- Ha ez így van, miért hívtad el a bálba? – adta meg a kegyelemdöfést David.

Perselus mély levegőt vett, nyugalmat erőltetett az arcára és némileg higgadtabban folytatta.

- Az húsz évvel ezelőtt volt. És nem fogod elhinni, de azért tettem, mert senki nem hívta el és nagyon el akart menni! – húzta fel szemöldökét a férfi.

- Én el akartam hívni!

- Lehet, hogy akartad, de nem tetted!

- Mert te elhívtad!

- Mert te nem! –sziszegte Piton.

- Hát ti mit csináltok itt? – csendült fel Diane hangja az ajtóban, mire a két férfi, azon nyomban elhallgatott, de még mindig farkasszemet nézetek egymással. Végül David törte meg a csendet.

- Semmit! Csak tisztáztunk egy – két dolgot, kedvesem! – válaszolta a lánynak, az utolsó szót jó alaposan kihangsúlyozva, majd sarkon fordult és kisétált Perselus szobájából.

- Minden rendben? – kérdezte kedvesen a lány a bájitaltan tanártól.

- Persze! Minden a legnagyobb rendben! – válaszolta közömbösen a férfi. – Menj csak David után! Már biztosan nagyon vár!

- Fogalmam sincs miről beszélsz – éretlenkedett Diane közelebb lépve a férfihoz.  –Én hozzád jöttem!

- Akkor menj el! Dolgom van! Nem érek rá veled csevegni! Beszélgess inkább a barátoddal! – válaszolta cinikusan, miközben íróasztalához lépett és egy adag füzetet vett elő.

- Egy szót sem értek az egészből!

- Addig jó! Nem hagynál végre magamra?! – fordult felé hirtelen és a lány önkéntelenül is hátrált néhány lépést.

- Én azt hittem…

- Rosszul hitted! Nem vagyok kíváncsi sem a mondani valódra, sem pedig rád!

- Értem! – bólintott Diane és csendben becsukta maga mögött az ajtót. Perselus már csak a távolodó léptek zaját hallotta és mikor már azok is elültek, mélyen felsóhajtott, arcát, kezébe temette és gondolatban hálát adott az égnek, hogy semmi éles tárgy nem volt most a közelében.

- Furcsán viselkedik! De nem tudom miért! És ez aggaszt!- osztotta meg gondolatait Diane Tonkssal. Az elmúlt néhány napban nagyon jól összebarátkoztak. Köszönhetően annak, hogy a múltkor olyan készségesen útba igazította Lupin hollétét illetőleg.

Most is Tonks szobájában ültek és ügyes bajos dolgaikról beszélgettek.

- Ne haragudj, de szerintem ő mindig furcsán viselkedik! – válaszolta csendesen a jelen pillanatban rózsaszínű tüskehajjal büszkélkedő lány.

- Ez igaz! De mikor rendeztük a nézeteltéréseinket, úgy tűnt, minden rendben lesz. Nem tudom mitől változott meg ennyire, de…

- Tudom, tudom! Aggaszt! – fejezte be barátnője gondolatát Tonks fejcsóválva. – Szerintem eltúlzod! Bár én nem ismerem annyira, mint te!

- Egyszerűen nem értem! De mindegy! Inkább mesélj te! Mi van veled és Remussal? – dőlt előre érdeklődve Diane.

- Nem, nem! Beszéljünk inkább arról, hogy mi volt közted és David közt!

- Tulajdonképpen semmi! Egy darabig együtt voltunk, aztán másfél hónap múlva kapott egy állást külföldön és akkor vége lett, de ez most, ismétlem: Nem fontos!

- Sajnáltad?

- Az igazat megvallva: nem! Talán még kicsit meg is könnyebbültem… Nem is volt olyan jó a kapcsolatunk!

- És Perselus?

- Nem beszélhetnénk inkább másról? – vetette fel Diane.

- Nem, nem! Szóval?

- Ha arra gondolsz, hogy van- e köztünk valami, akkor a válaszom: nem! –válaszolta komolyan a szőke lány és elmosolyodott, majd gyorsan témát váltott. –Elég idegesítő ez a várakozás. Hónapok óta semmi hír Voldemort felől. Perselust még csak egyszer sem hivatta. Érdekes! Pedig már jó lenne túl lenni ezen a nyavalyás küldetésen és valamelyest nyugodtabban hátradőlni, mint eddig! – majd hirtelen az ajtó felé fordította fejét, melynek másik oldaláról kopogás hallatszott.

- Tessék! – szólt ki Tonks. Az ajtó kinyílt és Remus lépett be rajta. Diane óvatosan ránézett a mellette ülő lányra, aki a füle tövéig elpirult, mikor meglátta a férfit.

- Bocs, hogy zavarok, de Dumbledore küldött. Voldemort hivatta Perselust! Indulnunk kell!

- Már mehetünk is! – válaszolta Diane az ajtó felé vette útját. – Jót beszélgettünk! – köszönt el Tonkstól.

- Vigyázzatok magatokra!- szólt utánuk a lány, de ezt már  nem hallhatták, mert az ajtó becsukódott mögöttük.

A bájitaltan tanár a folyosón várta Dianet és Lupint. Amint meglátta a két közeledő alakot már indult is az ajtó felé. Mire beérték már a kastély parkrészében jártak.

- Már azt hittem nem is jöttök! – jegyezte meg gúnyosan Perselus, de egyetlen pillanatra sem nézett mellette lépkedő két társára. Egyre nehezebben viselte el, hogy Diane a közelében van és még csak meg sem érintheti! David Harris! Mi a jó fenének kellett visszajönnöd, hogy vinne el az ördög!

- Miért nem hoppanálunk?- hallotta meg hirtelen Lupin hangját.

- Csak!  - válaszolta ingerülten. – Nem kell mindenhova hoppanálással menni. Nincs olyan messze! És egyébként is, meg kell várnunk amíg a főzet hat! Nem állíthattok be eredeti alakotokban a Nagyúrhoz!

- Nem mehetnénk egy kicsit lassabban? Katonai kiképzésen nem vettem részt, azért, hogy elemeljek egy nyavalyás követ!  -csattant fel a lány. Már vagy tíz perce vannak úton, de olyan gyorsan rohantak, mintha rövidtáv futáson vennének részt.

- Gyors a tempó? – kérdezte gúnyosan a bájitaltan tanár.  – Pedig Harrishez képest csiga vagyok! Ő rögtön az első napon akcióba lépett!

- Mi van?! – háborodott fel Diane. – Fogalmam sincs miről beszélsz…

- Álljunk meg egy szóra! Aki itt elvesztette a fonalat az én vagyok! – szakította félbe két társát az eddig néma csendben mellettünk lépkedő Lupin. – Azóta nem értek egy szót se, mióta átléptem a  kastély kapuját, de valahogy úgy érzem, nem ez a legmegfelelőbb alaklom arra, hogy összekapjatok! Megint!

- Várj, Remus! Ezt tisztáznunk kell! – intette csendre a szürketaláros férfit a lány, majd a tanár felé fordult. – Mi bajod van megint Daviddel?

- Semmi az ég világon! – válaszolta közömbösen Perselus. – A séták az erdőben nagyon egészségesek! Tisztítják az ember tüdejét! Nem igaz, Diane?

- Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de mintha valaki néhány nappal ezelőtt azt mondta volna, hogy ,, Nem vagyok kíváncsi a mondani valódra és rád sem!” – utánozta a bájitaltan tanár néhány nappal ezelőtti viselkedését a szőke lány. – Akkor meg miért érdekel, hogy idézőjelesen tisztítja –e a tüdőmet a friss levegő? – szegezte a férfinak a kérdést, aki szúrós tekintettel nézett vissza rá. – Tán csak nem féltékeny vagy? – vetette fel mosolyogva. A fekete taláros alak nem szólt egy szót sem. – De igen, te féltékeny vagy! – nevezetett fel a lány.

- Dehogy vagyok! Miért lennék?! Hagyj végre békén! Rendben?

- Rendben! Rendben! De ismerd el! – ragadta meg hirtelen a férfi karját.

- Nem ismerek el semmit! Hagyj már!

- Akkor?

- Idefigyelj! – fordult hirtelen felé a férfi. – Davidet figyeltem, rendben?! – sziszegte.

- Hát nem, nem igazán! – rázta meg fejét mosolyogva Diane. – Nincs rendben, ha egy férfi figyel egy másik férfit. Az olyan… perverz!  -szemtelenkedett a lány.

- Dumbledore kérte, hogy figyeljem, mert szerinte nincs vele minden…

- Rendben?

- Pontosan! – nézett Dianera összehúzott szemmel és normális tempóban továbbindultak.

Ebbe majdnem belebuktál, öregem! – gondolta magában Perselus. –Nem sok hijja volt!

- Szerintem meg veletek nem okés valami! – vetette fel a lány.  – Ismerem Davidet. Tudom, hogy nem titkol előlem semmit. Ő a mi oldalunkon áll! Mikor étitek meg végre?!

- Harry mesélte, hogy előadtad órán Tristan és Isolda történetét! – szakította félbe a vitát Lupin, aki eddig mosolyogva nézte a jelenetet, de most jobbnak látta közbeavatkozni.

- Azt a limonádét, amivel mindig fárasztottál?! – csattant fel Perselus. – Rémes egy történet!

- Ne is figyelj rá, Diane! Morog, mint mindig! – jegyezte meg Remus barátságosan.  –Szerintem szép történet.

- Mi szép van abban, ha valaki meghal! Én láttam elég halált! Hidd el, semmi szép nincs benne!

- Ez nem olyan halál! Ők szerelemből haltak meg! – javította ki a lány Perselust.

- A halál az halál! Teljesen mindegy mi miatt történt. Egyébkén meg marhaság! – a férfi hirtelen elhallgatott és csendre intette társait is. –Megérkeztünk.

Diane és Lupin egyszerre néztek a Denem- ház felé és látták a befelé tartó halálfalókat.

- Ez a főhadiszállásotok? – kérdezte a lány, miközben még mindig a hatalmas házat nézte.

- Az enyém ugyan nem! De a halálfalók itt szoktak gyülekezni. Elég távol vagyunk! Nem vesznek észre bennünket. Tessék, itt vannak a bájitalok! Igyátok meg! – nyújtotta át nekik a tanár a két fiolát, melyet társai rögtön elvettek tőle. – Mire vártok még?! Gyerünk! Húzzátok meg! – adta ki a parancsot a férfi, mire, Diane és Remus szájukhoz emelték az üvegcsét és kiitták.

- Ez rettenetes! Olyan íze van, mint a…

- Diane! Ki ne mondd! – állította le a lányt Perselus. – Most pedig várunk!

- Megtudhatnám, kinek az alakját fogjuk felvenni?  - kérdezte a nő a férfi felé fordulva.

- Te Belláét, te meg Remus Crackét, ha minden jól megy!

- Sokáig tart? Én nem érzek semmit!

- Pedig már hatnia kéne! – furcsállta a bájitaltan tanár, miközben aggódva pillantott a ház felé.

A fenébe! Remélem senki nem vett észre minket! Mi a francért nem változnak át! Már rég bent kéne lennünk! – futott át Perselus agyán.

- Még mindig semmi? – kérdezte társai felé fordulva, akik még mindig eredeti alakjukban álltak előtte.

- Biztos, hogy jó bájitalt itattál meg velünk? – nézett rá Remus kérdőn. – Csak mert nem történik semmi! – suttogta.

- Ezt nem értem! Már rég hatnia kellett volna!

- Jó, ezt már hallottunk! – suttogta Diane. – De te is látod… - a mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert az átalakulás megkezdődött mindkettejüknél. Perselus elégedetten fordult ismét a Denem –ház irányába, hogy amíg a folyamat befejeződik, szemmel tartsa a halálfalókat.

- Látjátok? Mondtam, hogy sikerül! – szólt a bájitaltan tanár.

- Ebben azért ne légy olyan biztos… - hallotta Remus hangját a háta mögött. Megfordult, de Crack és Bella helyett, Crackkel és Monstróval találta szemben magát.

- Upsz!

- Valld be, hogy direkt csináltad! – válaszolt Diane hangján Monstro. –Valld be, különben…

- Nem direkt volt! – szabadkozott a férfi mosolyogva, mikor meglátta a vele szemben álló alakot. – Tényleg nem!

- Hát, pedig én így nem megyek ki!

- Ugyan, hisz senki nem tudja, hogy te vagy! – próbálta elfojtani mosolyát Remus, miközben Dianet nyugtatta.

- Még hogy ismeri a bájitalokat! – intett Diane  Perselus felé. – Tudom, hogy direkt volt! David miatt csináltad, igaz? Mert féltékeny vagy!

- Ennek semmi köze Harrishez! – válaszolta komolyan a férfi. – Véletlen volt!

- Te sosem szoktál tévedni! Emlékszel, mindig ezt mondtad?

- Egyszer el kell kezdeni!

- Indulnunk kéne, mert ha jól emlékszem a bájital csak néhány órát hat! – emlékeztette társait Lupin, majd a Diane- Monstrot maga elé engedve elindult, de még szúrós tekintettel visszanézett a bájitaltan tanárra.

- Tényleg véletlen volt! – bizonygatta a férfi, majd halvány mosollyal a szája sarkában követte társait a Denem – ház bejárata felé…