16. Újra a Roxfortban
16. fejezet
Újra a Roxfortban
Amint Perselus elhagyta a szobát, ahol Dianet őrizték, a lányon végigfutott a félelem. Ezer- és ezer gondolat cikázott át agyán, kellemetlenebbnél kellemetlenebbek és hiába próbálta őket elhessegetni, azok mindig visszatértek.
Többször megfordult a fejében, mi lesz, ha a férfi szöktetési terve nem sikerül és ő előbb érinti meg a könyvnek álcázott zsupszkulcsot, mint az szabadna és előbb tűnik el, mint hogy Perselus mondta neki. Akkor mindenki tudni fogja, hogy ő szöktette meg. Hiszen már így is egyfolytában arra gondol, hogy bár a Roxfortban lenne és bár túl lennének már ezen az egész hajcihőn.
Mit is mondott neki a férfi, gondoljon bármi másra, csak arra ne, hogy hova akar majd eltűnni. Ez menni fog! – gondolta magában, majd körülbelül öt másodperc múlva egy fintort vágott. – Nem, mégsem fog menni! Csak nem sikerül!
Hirtelen léptek zaját hallotta, ahogy a lépcsőn egyre közelebb érnek és az ajtó előtt elhalkulnak. Diane próbált olyan fájdalmas képet vágni, amilyen csak tőle telt. Az igazat megvallva nem is volt túlságosan nehéz, hiszen az átkoktól még mindig minden tagja fájt, alig bírt mozdulni és még a lélegzés is nehezére esett.
Az ajtó kinyílt és egy fiatal, barnahajú varázsló lépett be rajta. Csendben a lány mellé lépett és elkezdte vizsgálgatni. Diane még a szemét is lehunyta, hogy minél élethűbbnek tűnjön az alakítása. Érezte, ahogy a varázsló megérinti a kezét, pulzusát keresve, majd néhány perc múltán távozott.
A nő ekkor hangokat hallott kívülről. Felismerte Perselus jellegzetes, bársonyos hangját. Róla beszélgettek. Tudta, hogy eljött az ő ideje. Most kell észnél lennie! Megérintette a talárja zsebében lapuló apró könyvecskét és arra a helyre gondolt, ahol már valószínűleg Dumbledore és Remus már várják. Aztán már csak erős rántást érzett a gyomra környékén és a következő pillanatban már a Roxfort parkjában ért földet, nem messze Hagrid házától. Megkönnyebbülten látta, hogy már valóban várták.
Lupin felkapta a könnyű testet és már indultak is a kastélyba. Diane szeme pedig lecsukódott és nyugodt, mély álomba merült.
A bájitaltan tanár csendben üldögélt a halálfalókkal megtelt szoba egyik sarkában. Ez volt az az időpont, amikor a Nagyúr új parancsokat adott a következő találkozásukig. Most sem volt másként. Voldemort a hatalmas nappali közepén állt, a központban, mint mindig és beszélt. Perselus azonban nem tudta volna megmondani, hogy miről. Gondolatai mindig egy irányba terelődtek.
Aggódott Dianért. Remélte, hogy már biztonságban van.
Aztán egy tőle nem messze ülő fiatal férfire szegezte tekintetét, akinek keze még mindig remegett a rengeteg átoktól, amit Voldemorttól kapott, mert a Nagyúr azt hitte, ő szöktette meg Dianet. Szánalommal nézett végig a fiatal arcon, amely most úgy nézett ki, mintha legalább ötven éves lenne. Pedig alig múlt húsz a fiú. Önmagára emlékeztette. Arra a végzetes és elhibázott lépésre, hogy csatlakozott a halálfalók ,,elit” csapatához. Még mindig a hideg futkos a hátán, amikor belegondol, hány és hány embert ölt és kínzott meg ez alatt a húsz év alatt. Talán még lehetne valamit tenni ezért a fiúért. Csak egy erős kéz kell, aki kirántja őt ebből a pokolból, ahogy hajdan Dumbledore tette vele. Miért ne lehetne most ő az, aki segít ennek a gyereknek jó útra térni?
Gondolataiból a halálfalók örömujjongása zökkentette ki. Tekintetét a kör közepén álló varázslóra emelte és akit ott látott, az maga volt az ördög. Megsokszorozódott erővel! Jóval erősebben és hatalmasabban, mint eddig bármikor!
De hát hogy csinálhatta?
Aztán hirtelen észbekapott.
Hát persze! A holdkő! Ezért kellett neki, hogy megnövelhesse az erejét! De hát akkor ez az egész őrült akció hiába volt! Hisz már elkéstek! Voldemort ereje nagyobb, mint valaha! Ki lehetett az, aki segített neki kivonni a kőből azt, amitől ennyire hatalmassá vált! Egy biztos: nem ő! De akkor ki? Ki az, aki rajta kívül még ért ezekhez a varázslatokhoz!
Hirtelen senki nem jutott eszébe a halálfalók közül! Mindenki jó valamilyen területen, de ezekhez az igézetekhez csak ő ért!
Ezek szerint a Nagyúr már nem bízik benne! De akkor már rég megölte volna, ha így lenne!
Egyre jobban úgy érezte, hogy kezd összezavarodni. Már nem tudta mit gondoljon! Ha lebukott, akkor mindennek vége! De akkor miért hagyta még mindig életben?
Kérdések, kérdések, amire csak később fogja megkapni a választ!
Arra lett figyelmes, hogy Voldemort elindul a kijárat felé és int neki, hogy kövesse. Feltápászkodott a kényelmesnek egyáltalán nem mondható fotelből és követte a mágust egészen annak szobájáig.
Alig lépte át a küszöböt és csukta be maga mögött az ajtót, amikor a Nagyúr hirtelen felé fordult és ő életében először nagyon megijedt, így önkéntelenül is hátrált néhány lépést.
A vörösen izzó szemek semmi jót nem ígértek számára. Arról nem is beszélve, hogy Voldemort ismét rászegezte pálcáját és egészen a torkának nyomta.
- Hazudtál nekem! – sziszegte, miközben egyre közelebb lépett a bájitaltan tanárhoz. – Tudom, hogy hazudtál, ne is tagadd!
- Uram… nem értem… mire gondolsz! – dadogta a férfi és érezte, hogy minden bátorsága egy másodperc alatt elillan.
Most kell erősnek lenni!- gondolta magában. – Nem szabad kimutatnod, hogy félsz! Ha megteszed, halott vagy! – önnön ösztönző szavaira kihúzta magát és határozottan nézett szembe a vele szemben álló mágussal.
- Talán emlékeztessek téged, Perselus? – eresztette le a pálcáját és távolabb lépett a férfitól. –Azt hazudtad, hogy nem láttad azt a cafkát, mióta visszatért a Roxfortba! Tudom, hogy hazudtál! Miért tetted?
- Átláttál rajtam, uram! -vágta rá Piton határozottan. – Valóban találkoztam a lánnyal.
- Akkor ő miért hazudta azt, hogy nem?
Huh! Ez fogóskérdés! – ismerte el magában a tanár. – Most kell kitalálni valami hihető dolgot!
- Uram! Te azt a feladatot adtad nekem, hogy kémkedjek Dumbledornál… nos a lány nyilván azt hitte, hogy…
- Hogy?!
-…hogy az ő oldalukon állok és nem akart bajba sodorni! Nevetséges! - nevetett fel a férfi.
- És?!
- Nos, azzal, hogy azt mondtam, hogy neki van igaza, azzal elhintettem benne, hogy valóban az ő oldalukon állok és ebben nem is kételkedhet ezek után!
- Ez igen! – bólintott elismerően Voldemort. – Sokat fejlődtél Perselus!
Ezt rólad nem lehet elmondani! – gúnyolódott magában a férfi. – Ott verlek át, ahol akarlak! Szánalmas!
- Köszönöm, uram!
- De hol lehet a lány?
- Lehet, hogy már nem is él! – vetette fel Piton. De miközben ezt kimondta még a hideg is kirázta. – Amilyen állapotban volt, lehet, hogy valamelyik árokban haldoklik!
- Igazad lehet!
- Miért olyan fontos ez a nő, uram? –kérdezősködött tovább óvatosan Piton.
- Már nem fontos! Megszereztem tőle, amit akartam. És ez éppen elég!
- Mégis mit? – kérdezte a férfi hirtelen. Talán túl hirtelen.
- No, no! Mi ez a hevesség, Perselus? Nem ismerek rád!
- Sajnálom, uram! Én csak…- hajtotta le fejét tetetett alázattal a tanár.
- Mivel ma jó kedvem van, ezért elmondom neked! Megszereztem ezt itt! – és elővett egy fiolát benne egy szőke hajszállal.
- Minek ez neked, uram? – értetlenkedett Piton. Ezt nem kellett tettetnie. Egy szót sem értett az egészből.
- Majd ha eljön az ideje, megtudod! – válaszolta sziszegve Voldemort. –Most pedig menj! Menj vissza a Roxfortba, ahhoz a szenilis vénemberhez és derítsd ki mire készülnek legközelebb! Kapsz rá… öt napot!
- Ötöt?! De hát az iszonyú kevés!
- Tudom! Pont ezért ennyi! Most pedig menj!
- Igen, uram! – hajolt meg Perselus és kihátrált az ajtón. Mikor már kellő távolságban volt a Nagyúrtól, tehetetlenségében toppantott egy hatalmasat, majd megindult a lépcsőn lefelé, egészen a nappaliig. Nem felejtette el fogadalmát, mely szerint jó útra téríti azt a szerencsétlen fiút. Feltéve, ha megtalálja.
Szerencséje volt. A fiatal férfi még mindig ott üldögélt azon a rozzant széken, ahol félórával ezelőtt és tekintete a semmibe révedt.
- Minden rendben? – lépett mögé a bájitaltan tanár. A barna hajú fiút láthatólag kizökkentette áldásos tevékenységéből és Perselusra emelte hatalmas szemeit.
- Nem egészen! Nem tudom, maga hogy lenne tíz Crutiatus átok után?
- Én ugyan ezt kérdeztem, amikor az első húszas adagot megkaptam belőle.
- Húsz?! Hogy lehet húszat elviselni ebből a borzalomból?
- Nehezen és fájdalmasan! – ült le a fiúval szembe Perselus. – De el lehet!
- Én azt hittem, abba már bele lehet halni!
- Nem, húszba még nem!
- Nem én voltam – válaszolta néhány másodperc csend után a fiú. – Nem szabadítottam ki az a lányt!
- Tudom! Én hiszek neked!
- Akkor miért kaptam mégis ennyi átkot? Hisz… hisz nem tettem semmit!
- Az élet kegyetlen és még többször igazságtalan. Hogy kerülsz ide? Nem kéne otthon lenned a szüleiddel?
- Nekem nincsenek… szüleim. Meghaltak, amikor kicsi voltam!
- Tudom mit érzel! – nézett szemébe szánakozón a tanár. - Ezért lettél halálfaló?
- Nem! Csak tartozni akartam valahová.
Hihetetlen hasonlóság! És mégis igaz! Itt ül szemben húsz évvel ezelőtti ,,önmagával”. Ugyanazok az érzések: a bizonytalanság, kétségek és a félelem!
- Azt tanácsolom, menekülj, amíg lehet! Még van időd elmenni! Nem ismer senki, kezdő vagy még! Menj, fuss innen, mert ha az első áldozatodat megölöd, akkor vége! Örökre itt maradsz! Hidd el, tudom mit beszélek! – azzal a fekete hajú férfi kisétált a helyiségből és magára hagyta a fiút gondolataival.
Remélte, hogy legalább a kezdő lökést megadta neki! Aztán majd még ráér segíteni, de most csak egyetlen fontos dolog van! Minél hamarabb visszaérni a Roxfortba, hogy lássa Diane épségben megérkezett -e!
Amint kilépett a Denem –házból, ki a szabadba, úgy érezte ő is felszabadult. Mélyeket lélegzett a friss levegőből. Szokatlanul enyhe idő volt az évszakhoz képest. Igaz, már kora tavasz volt, de az időjárás elég szeszélyesnek mutatkozott az utóbbi hónapokban.
Az ég olyan tiszta volt, hogy látni lehetett a csillagokat és az öreg hold fénybe burkolta a Roxfort felé vezető utat, így a férfinak még a pálcáját sem kellett használnia.
Néhány órával később, mikor már hajnalodott, a felkelő nap fényében előtűntek a hatalmas kastély körvonalai. A bájitaltan tanár átvágott a Tiltott Rengetegen, hogy minél hamarabb láthassa Dianet.
- Még mindig semmi? – kérdezte Dumbledore a gyengélkedőn fekvő szőke nő ágya fölé hajoló Madam Pomfreyt.
- Semmi! Olyan mélyen alszik, hogy nem is tudom felkelteni -válaszolta fejcsóválva a javasasszony. – Tanácstalan vagyok! Ilyen esetem még nem volt!
- Ugyan, Poppy! Nem kell kétségbeesni! A lány fáradt! Majd ha kialudta magát magához tér!
- Én éreztem, hogy nem lett volna szabad elengednem! – háborgott a Diane ágyánál ülő barnahajú férfi.
- Jól van, David! Ezt már hallottuk egy párszor! – reagált kissé ingerülten az ajtónál álló Remus.
Nem csodálom, hogy Perselus ki nem állhatja ezt az alakot! – gondolta magában. – Én is mindjárt a torkának ugrom, az biztos!
A gyengélkedő ajtaja kinyílt és mindenki a belépő bájitaltan tanár felé kapta a fejét.
- Áh, Perselus! Hát visszatért! – mosolygott rá Dumbledore félhold alakú szemüvege mögül. – Örülök, hogy újra itt van!
- Hogy van? - kérdezte a férfi fejével Diane felé biccentve.
Egész úton majd megette az aggodalom! Most hogy itt van… hát igen… most hogy végre itt van, vele van mindenki és még csak egy percre sem láthatja.
- Azt kérdezed, hogy hogy van? – háborgott David. – Neked köszönhetően még mindig nem tért magához, mivel te nem vagy képes rá vigyázni!
- Nagylány már! Tud magára vigyázni!
- Ezek szerint nem!
- Na idefigyelj Harris! – válaszolt ingerülten a bájitaltan tanár, miközben fenyegetően a férfi fölé magasodott. – Hagyj ki ebből az egészből! Világos? Ne húzz fel, mert annak csak te látod kárát!
- Perselus! Jöjjön velem! – hallotta az igazgató hangját a háta mögül. –Azt hiszem meg kell beszélnünk egy –két dolgot! És maguknak mind van munkájuk, ha jól emlékszem! Kérem, végezzék! Biztos vagyok benne, hogy Miss Westbridge egyedül is fel tud ébredni! Perselus, jöjjön!
Amint átlépték az igazgató szobájának ajtaját, az idős mágus rögtön hellyel kínálta kollegáját.
- Nézze, igazgató úr! Én nagyon sajnálom, ami az előbb történt. Nem… - kezdett szabadkozni a bájitaltan tanár, de az idős mágus félbeszakította.
- Nem ezért hívtam ide! Nagyon sokat segítene, ha el tudná mondani, hogy Diane említette –e Mr. Harrisnek a küldetést.
- Attól tartok nem igazán értem!
- David mindenről pontosan tudott. Mármint arról, hogy önöket elküldtem Voldemorthoz. Honnan tudhatta? Lehetséges, hogy Miss Westbridge mondta el neki?
- Nem tartom kizártnak! Elég sok mindent elmondott Harrisnek rólam is! Tudja, hogy mi a helyzet. És…
- Igen?
- Emlitette, hogy nincsenek titkaik egymás előtt, úgyhogy akár el is mondhatta! De van itt egy ennél jóval nagyobb probléma. Ha megengedi inkább erről beszélnék!
- Hallgatom! – dőlt hátra az igazgató székében és figyelmesen követte a férfi minden szavát. Onnantól kezdve, hogy honnan jött a zsupszkulcs ötlete, odáig, hogy Voldemort ereje mennyire megnőtt.
- Tehát, ezért kellett a holdkő? – kérdezte végül Piton. – Mert ez megnöveli az erejét?
- Nem gondoltam volna, hogy elkésünk. Azt hittem magát bízza meg a kivonat elkészítésével.
- Ez a másik probléma! Attól tartok, elvesztettem a bizalmát. Pont emiatt. Gondolkodtam, hogy ki lehet az, aki rajtam kívül még ért ezekhez az igézetekhez, de nem találtam senkit.
- Szerintem még nincs minden veszve! Ha visszahívta magát, akkor minden rendben!
- Még valami! Ha Diane magához tér, vigyáznunk kell rá Malfoy miatt! Bármikor megláthatja itt!
- Igaza van! –bólinott az igazgató. – De most menjen! Ha jól gondolom jelen pillanatban senki nincs Miss Westbridge mellett! Nem ártana, ha valaki vigyázna rá! – mosolygott cinkosan.
Dumbledornak megint igaza volt. Valóban teljesen üres volt a gyengélkedő. Perselus magragadta az alkalmat és csendben Diane ágya mellé lépett és leült a mellette álló székre. Percekig csak nézte a nőt és most először hihetetlen könnyebbséget érzett, hogy látja, épségben visszatért.
Lassan megfogta a lány kezét és arra gondolt, mennyire őrült volt néhány hónappal ezelőtt, amikor bosszút esküdött a nő ellen. Hogy miért tett így, arra már nem is emlékezett, de nem is volt fontos. Mióta tudja mit érez, csak egy dolog számit: ez a törékeny, szőke termés, aki mindenkinél fontosabb a számára.
Ajtónyikorgást hallott. Nem is kellett felnéznie, tudta, hogy ki az.
- Húzz el innen, Remus! Most tényleg nem alkalmas!
- Pedig fontos lenne! – suttogta Lupin és elmosolyodott, mikor meglátta, hogy a bájitaltan tanár még mindig kezében tartja a lány kezét.
- Nem hiszem!
- De az! Beszélned kéne Tonkssal!
- Nekem? - kérdezett vissza értetlenül a fekete hajú férfi. – Mi dolgom nekem azzal a lánnyal?!
- A helyzet az, hogy adódott, némi probléma! De csak egy ilyen kicsi! – hüvelyk- és mutatóujját épphogy összeérintette, szemléltetve ezzel a probléma nagyságát.
- Ha az a gond ilyen kicsi – utánozta a tanár Remus mozdulatát - akkor miért nem tudod te megoldani?
- Mert te is kellesz hozzá.
- Miről lenne szó? – adta be a derekát a férfi és Lupin elé lépett.
- Tonks azt hiszi, hogy én… én…
- Te mi? – türelmetlenkedett Perselus. – Nyögd már ki!
- Azt hiszi, hogy kedvelem Dianet… úgy. Tudod?
- De te nem kedveled, ugye?! -emelte ki a tagadó szót a férfi egyik szemöldökét felhúzva.
- Dehogy nem! De nem úgy, ahogy gondolod! – emelte fel a kezét háritólag Lupin. – Csakis barátként. De Tonks ezt nem tudja!
- Miért nem mondod el neki te?
- Mert nekem nem hisz! Az egész dolog ott kezdődött, hogy kicsit aggódtam Dianért! Kicsit nagyon… de csak barátként. És ezt értette félre ez a lány! Hát most szólj hozzá!
- Oké! Megteszem: te nem vagy normális! És nem segítek!
- De miért? Én is segítettem neked!
- Mikor?!
- Hát, mikor gondjaid voltak… tudod a Richard ügyben! Nos? Segíts! – nézett kérlelően a vele szemben álló fekete taláros alakra.
- Mit is mondtál, mekkora az a probléma?
- Kicsike! Ekkora! – szemléltette ismét Remus két ujjával. Piton hozzálépett és a két ujjat olyan távolra tette egymástól szép lassan, amilyen messze csak lehetett.
- Inkább ekkora! – azzal elindult az ajtó felé.
- Én addig vigyázok Dianera! És köszi!
Az ajtó becsukódott Perselus mögött, a kórteremben ismét síri csend lett.
|