19. fejezet

Babona vagy mágia?

A felkelő nap sugarai már ébren találták Perselust. Már órák óta fent volt, tudta hamarosan indulnia kell, de valahogy nem vitte rá a lélek, hogy felkeljen. Attól félt, ha megteszi, véget ér ez az álom: Diane itt van mellette és csak ez számit. Néha már –már el is felejtette, hogy Voldemort előtt lesz jelenése néhány órán belül. Olyan messzinek tűnt minden.

Mosolyogva nézett a karjaiban tartott lányra és gyengéden megcsókolta.

A nő álmában elmosolyodott, motyogott valamit, amiből Perselus kihallani vélte saját nevét és egy ,,szeretlek”- hez hasonló szót.

Nem akarta felébreszteni Dianet, így hát próbált minél óvatosabban kikecmeregni az ágyból. Lefejtette magáról a lány kezeit és a tőle telhető legnagyobb csendben elindult a fürdőszoba irányába.

Diane néhány perccel később ébredt és rögtön a férfit kereste maga mellett. Amikor nem találta, hirtelen átfutott az agyán, hogy talán csak álmodta azt, ami tegnap éjjel történ, de mikor körülnézett és látta, hogy Perselus szobájában van, némileg megnyugodott. Tudta, hogy a férfinek Voldemorttal van találkozója korán reggel és azt hitte már elment, azonban meghallotta a fürdőszobából jövő zajokat és nyugodtan feküdt vissza a puha ágyba.

Boldog volt! Hosszú évek óta először ismét boldognak érezhette magát! Az, hogy fontos neki a férfi és ő is legalább olyan fontos volt neki már nem is volt kétséges . Úgy érezte bármire képes lenne! Akár még azzal az őrült Voldemorttal is végezni tudna.

- Azt hittem még alszol – hallotta meg a bársonyos hangot a fürdőszoba ajtajából. Ránézett Perselusra, aki már teljesen felöltözve állt vele szemben. Az ágyhoz lépett és leült a szélére, a lány mellé, hogy felvegye a cipőjét is.

- Már mész is? – kérdezte csalódottan Diane és a férfi barna szemeibe nézett.

- Nem sok kedvem van, de muszáj – válaszolta, majd lassan megcsókolta a szőke nőt. Kissé szenvedélyesre sikerült, mert azon kapta magát, hogy ismét az ágyon fekszik és úgy simogatja Dianet, mint az éjjel. Elszakította száját a lányétól és a székhez sétált, hogy felvegye talárját is, majd egy- két másodperc csend után folytatta. – Mit is mondtál, hol van az a titkos ajtó?

- A könyvtárszobában. Harmadik emelet, második ajtó balra. Rögtön az első asztalon van egy ábra. Nem is tudom, valami madár volt rajta. Nem emlékszem milyen.

- Az nem is fontos.

- Ezek szerint utána jársz a dolognak? – kérdezte Diane, miközben ő is öltözködni kezdett.

- Dumbledore megkért, úgyhogy igen.

- Óh, igen! – jutott a lány eszébe. – Emlékszem, hogy az az ajtó vagy mi, nagyon hamar bezárult. Nem tudtam semmit kezdeni vele, mert mire odaértem már ismét könyvespolc volt az átjáró helyén.

- Majd kitalálok valamit – mosolygott rá a férfi. – Már én is kíváncsi vagyok hova vezet az az út. Arra meg még inkább, hogy miért kellett elrejteni.

- Légy nagyon óvatos! – lépett elé Diane és gyengéden megcsókolta. Azokból a kék szemekből annyi aggodalom és féltés sütött a férfira, amelyhez foghatót még életében nem látott.

Diane egyik kezét óvatosan becsúsztatta Perselus talárjának zsebébe, így csempészte a szerencsét hozó láncot a bájitaltan tanárhoz. A tegnap este után tudta, hogy Piton féltésből nem hajlandó elfogadni tőle, mégis úgy érezte, jobb, ha nála van.

Mikor végre ismét elszakadtak egymástól a férfi a zsebébe nyúlt,  kivette az ékszert és a lány kezébe adta.

- Ügyes próbálkozás! – szólt elismerően. – De korábban kell felkelned, hogy túljárj az eszemen. Vigyázz  magadra! – simogatta meg mosolyogva a csinos arcot és kilépett az ajtón.

- Vigyázz rá! – mondta Diane a kezében tartott ékszernek, mikor egyedül maradt a szobában, majd egy varázslattal visszacsempészte Perselus zsebébe.

- Rettenetes hideg van odakint! – dörzsölte meg kezeit a korán őszülő férfi, amikor leült a reggelihez Diane mellé.

Borzasztó sápadt volt és nagyon fáradtnak látszott. Nem is csoda, hiszen tegnap volt holdtölte, Remus számára a legrettenetesebb éjszaka.

- Minden rendben? – nézett rá szánakozón a szőke hajú lány.

- A körülményekhez képest jól vagyok! Perselus főzete nagyon sokat segít. Nélküle már nem is tudom hol lennék. Hálás vagyok neki, hogy még élek! Na, és te? – váltott témát a nő felé fordulva, miközben magvajazott magának egy szelet pirítóst. Nyoma sem volt a tegnapi nagy étvágyának és ez meg is mosolyogtatta Dianet. – Veled mi van? Beszéltél már vele?

- Igen, de még tegnap…

- Csak mert este Tonks úgy gondolta, hogy beugrik hozzád kicsit beszélgetni – szakította félbe, ügyet sem vetve arra, hogy a lány válaszolt a kérdésére. Majd észbekapott, a pirítós megállt a levegőben és a férfi még a száját is eltátotta csodálkozásában.  – Te… beszéltél… Perselussal? – dadogta. Diane bólintott Remus pedig elmosolyodott. – Akkor ezért nem talált téged Nymphadora a szobádban. Nem is kérdezem meg mi történt, hisz csak úgy sugárzol a boldogságtól! Örülök! És ő… hol van? – nézett körbe a Nagyteremben a bájitaltant keresve tekintetével.

- Voldemortnál – válaszolta kurtán a lány.

- Tényleg! –kapott a fejéhez Lupin. – Mondta is, hogy… vagy az Dumbledore volt? Mindegy valamelyikük mondta, ez a lényeg – majd komolyan folytatta. –Aggódsz?

- Nem. Egy cseppet sem! Biztonságban van! – felelte magabiztosan Diane.

- Mit csináltál vele? Bűbájt bocsátottál rá vagy megittad valami kotyvalékkal?

- Ugyan! – szólt tettetett felháborodással a nő. – Mégis mit képzelsz rólam? – nevetett.

- Azt, hogy foggal körömmel megvéded, akit szeretsz! Mit neked mindenféle Voldemort meg hasonló őrültek!- nevetett most már a férfi is a lánnyal.

Perselus összébb húzta magán kabátját. Olyan farkasordító hideg volt, hogy  a férfi azt hitte helyben megfagy!

Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy most már van kiért visszamenni a Roxfortba. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az elmúlt éjszaka néhány képe.

Soha nem hitte volna, hogy azok után, amit a lánynak mondott, ő még meg is bocsát neki, ráadásul az ágyban kötnek ki mindketten! Hihetetlen és csodálatos éjszaka volt!

Boldogsággal töltötte el a tudat, hogy Diane már az övé és senki másé! Nem felejtette el, ahogy a lány hozzásimult, ahogy a nevét suttogta és ahogy a vad, szenvedélyes csókok után többet és többet követelt!

Mi a fenét keresek én itt a hidegben, amikor nem is olyan messze egy gyönyörű nő vár, aki mindenkinél fontosabb számomra! – futott át a férfi agyán. Az is megfordult a fejében, hogy ha most azonnal visszafordul, akkor fél órán belül ismét a karjaiban tarthatja Dianet.

Aztán észhez tért! Ha megtehetné, hogy sarkon fordul, akkor sem kaphatná karaji közé a lányt, mikor visszaért a kastélyba, hiszen ha minden igaz éppen órát tart. Elmosolyodott azon a képen, hogy beront a nő Sötét Varázslatok Kivédése előadására, felkapja és már viszi is a szobájába!

A másik ok, amiért nem teheti meg, hogy hátat fordít ennek az egésznek, az az, hogy ígéretet tett Dumbledorenak. Nem hagyhatja cserben, hiszen sokkal tartozik neki!

Nem felejtette el, amit az idős mágus tett érte az elmúlt években. Megmentette az életét. Ha ő nincs, akkor az Aszkaban  egyik sötét cellájában sínylődne a többi halálfalóval együtt, ha egyáltalán túlélné! Valószínűleg már az első hónap után meggálgyult volna.

Nem árulhatja el Dumbledoret!

Gondolataiból kizökkentette a távolról jövő fények játéka. Tudta, hogy hamarosan megérkezik a Denem – házba, Voldemort és a halálfalók főhadiszállására.

Össze kell szednie magát, míg odaér a hatalmas épülethez! Ki kell üríteni gondolatait, hisz a Nagyúr mindig azzal kezdi a kihallgatásokat, hogy vájkál egy kicsit a delikvens fejében! Perselusnak nem okozhat problémát, hogy kivédje ezt a varázslatot anélkül, hogy Voldemort észrevenné, hisz az évek során tökéletesre fejlesztette a védekező bűbájt. Nem sokan tudták átrázni a Nagyurat, de neki eddig mindig sikerült. Nem kell mást tennie, mint homlokegyenest az ellenkezőjére gondolni, mint amire az adott helyzetben gondolna! Nem is olyan nehéz!

Eddig mindig sikerült is, csak hát tegnap óta annyi pozitív inger érte, hogy lehetetlen nem rájuk gondolni!

Ismét eszébe jutott Diane.

Na, ezt nem szabad csinálni! – határozta el magában a férfi. – Ha rágondolok, azzal őt sodrom a legnagyobb bajba! Voldemort azóta nem rajong érte, mióta sikerült megszöknie! Sőt.

Hirtelen nagyon rossz érzése támadt a lánnyal kapcsolatban!

Talán mégis vissza kéne fordulnia!  - torpant meg hitelen. – Nem, azt nem lehet! Dianenak nem eshet semmi baja. Dumbledore és Lupin is mellette vannak és vigyáznak rá! – nyugtatgatta magát.

Akkor mégis miért van ilyen furcsa érzése?!

Jobbnak látta, ha elhessegeti a rémképeket és viszonylag nyugodtan lépi át az egykori Denem –ház ajtaját. Vett egy mély lélegzetet és belépett a pokol kapuján.

Alig néhány halálfaló volt ott, ők jobbára a nappaliban üldögéltek és csendesen beszélgettek vagy valamelyik sarokban szunyókáltak. Külső szemlélő számára teljesen normális embereknek tűntettek volna. Pedig nem voltak azok! Egytől egyik gyilkosok mind!

- Perselus! –hallott meg egy hangot a háta mögött. Megfordult és Malfoy állt vele szemben. A barna szemek várakozóan a hideg kékekbe fúródtak. – A Nagyúr már vár! – fejezte be ridegen a hosszú szőke hajú férfi.

- Még mindig neheztelsz rám a múltkori miatt? – kérdezte Perselus, miközben a lépcsőn haladtak felfelé. Úgy gondolta, nem árt, ha társalgást kezdeményez a varázslóval.

- Nem. Már nem! És nemsokára megtudod miért.

- Ez nem hangzik túl megnyugtatóan!

- Nem is annak szántam! – válaszolta ridegen., majd a kilincs után nyúlt. A bájitaltan tanár ekkor vette észre, hogy Lucius karja be van kötve és a fehér kötés helyenként átvérzett.

- Mi történt?

- Majd ezt is megtudod! Idekint megvárlak! Menj! – nyitotta ki előtte az ajtót. 

A fekete hajú férfi belépett a már oly jól ismert szobába. Körülnézett, de Voldemortot sehol sem látta, mégis tudta, hogy ott van. Érezte a jelenlétét.

- Elhoztad? – hallotta meg a sziszegő hangot a helyiség másik végéből. A hang irányába fordult és ekkor meglátta az ablaknál álló Nagyúr körvonalait. A szobában félhomály volt, az ablakok zsalui mind becsukva. Csak a kandalló tüze adott némi fényt, ahogy visszaverődött a penészes falról.

- Igen, uram. Itt van, ahogy kérted.

- Tedd le az asztalra! –adta ki a parancsot a rideg hang.

A férfi engedelmeskedett és lehelyezte az üvegcsét a háromlábú bútordarabra.

Félt. Nem tudta mire számítson. Az előjelek amúgy sem voltak túl kedvezőek számára. Kezdve Lucius sérülésével, egészen a bezsaluzott ablakokig. Eddig erre sosem volt példa. Arról nem is beszélve , hogy a halálfalók a nappaliban meglehetősen csendesek voltak. És persze, elég sok minden volt Perselus számláján, amiről Voldemort még nem tudott, vagy ha tudott is, eddig ügyesen titkolta.

Meredten nézett a szoba másik végében álló alak felé, aki néma maradt továbbra is. A bájitaltan tanár tudta, mi következik most: a legilimencia.

Megpróbált semmi másra sem gondolni, csak arra, hogy itt van és várja a feladatát. Egy pillanatra sem szabad elkalandoznia a gondolatainak, mert akkor Voldemort mindenre rájön és minden elveszett!

Végre vége! – sóhajtott fel megkönnyebbülten magában, mikor megérezte, hogy a láthatatlan jeges ujjaknak már nyomuk sincs a fejében. – Az első vizsga sikerült!

- Te titkolsz előlem valamit! – hallotta ismét a hideg hangot és látta, amint a Nagyúr egyre közelebb jön hozzá és egyre tisztábban kirajzolódnak arcának vonalai. Ahogy a tűz megvilágította olyan volt, akár maga az ördög.

- Nem értem, mire gondolsz, uram! –válaszolta alázatosan.

- Van egy gyanúm, Perselus! Van egy áruló köztünk! És úgy hiszem, hogy te ugyan nekem készíted a bájitalokat, mégis mást szolgálsz!

A férfi érezte, hogy megremeg a félelemtől, de remélte, hogy ez nem látszik kívülről. Próbált nyugalmat erőltetni a hangjára és némileg értelmes mondatot kinyögni.

- Engedelmeddel, uram, rosszul látod a helyzetet! Kihez lennék hűséges, ha nem hozzád?

- Ahhoz a szenilis, vén bolondhoz! –csattant fel Voldemort.

- Nem, ez nem így van, uram! – Perselus érezte, hogy most már a hangja is meg- meg remeg, de a tőle telhető legnagyobb magabiztossággal folytatta. – Biztosítalak, hogy tévedsz!

- Majd mindjárt meglátjuk! – sétált a háromlábú asztalhoz a varázsló és felvette az azon heverő kést.

A férfit még a hideg is kirázta, amikor meglátta, hogy Voldemort késsel a kezében felé közelit. Ösztönösen hátrálni próbált, de nem jutott messzire, mert beleütközött a szoba közepén álló fotelba.

- A karod! – kiáltott rá a mágus. – Add ide a karod!

- Uram…

- Azt mondtam, nyújtsd a karod! – és elkapta a férfi kezét. Olyan erővel szorította, hogy Perselusnak esélye sem volt a menekülésre. Tehetetlenül nézte, ahogy a Nagyúr felrántja ingujját és közvetlenül a Sötét Jegy fölött egy  vágást ejt a karján.

 Rosszullét kerülgette, forgott vele a világ. Érezte, ahogy a hideg penge a húsába váj és a meleg vér végigfolyik a karján egy tálkába. A pókszerű kezek továbbra is erősen szorították, aztán hirtelen a szorítás gyengülni kezdett, míg végül Voldemort elengedte a csuklóját.

A férfinek fogalma sem volt, mi folyik körülötte. Kezét karjára szorította, hogy a vérzést valamelyest csillapítsa.

- Mindjárt meglátjuk, kihez vagy hűséges! Gyere ide! – parancsolta ridegen Voldemort és Piton engedelmeskedett neki. Nem tehetett mást. – Látod ezt a tálat és benne a véredet? Néhány pillanaton belül ki fog rajzolódni annak az arca, akinek az oldalán állsz. Nézzük együtt!

Mindennek vége! – futott át a bájitaltan tanár agyán. – Mindjárt megjelenik Dumbledore arcképe és a Nagyúr azon nyomban rájön mindenre és végez vele!

Soha többé nem látja Dianet. Nem látja az arcát, a bájos mosolyát… És még egyszer sem mondta neki, hogy mennyire szereti!

- Itt is van! – kiáltott fel a mágus. – Nocsak, nocsak! Úgy látszik tévedtem!

Perselus azt hitte, rosszul hall. Ő is belenézett a tálba és szinte leesett az álla a csodákozástól. Dumbledore arca helyett Voldemortté kavargott a fekete színű edényben!

Ez meg hogy lehet?

- Belátom, tévedtem! Most pedig elmehetsz! A feladatod továbbra is ugyanaz: kikémlelni annak a vén bolondnak a következő lépését és jelenti nekem! Megértetted?

- Igen, uram! –válaszolt alázattal a férfi és kisétált az ajtón, amelynek túloldalán Malfoy várta.

- Nos – kezdte a szőke varázsló. – Minden rendben?

- Nagyjából – felelte zúgó fejjel a férfi. Még mindig szédült, és nem is látta teljesen tisztán a vele szemben álló férfit.

- Látom téged is meglékelt! Ezt tette mindannyiunkkal, akik itt voltunk. Tessék, ezzel szorítsd le! -  nyújtott át neki egy fehér anyagot. – Na aggódj, nem halsz bele! Néhány percen belül eláll a vérzés és a seb elkezd begyógyulni.

- Kösz szépen! – kötözte be kezét Perselus.

- Nincs mit! Nekem most mennem kell! Még találkozunk! –azzal Lucius sarkon fordult és eltűnt a lépcső alján.

Piton még mindig nem fogta fel, hogy hogy történhetett meg, hogy Voldemort jelent meg a tálkában és nem Dumbledore, de aztán úgy döntött nem agyal rajta tovább, hiszen feladata van, amit teljesítenie kell. Úgyis kiderül minden, ha meg nem, akkor sem kár érte. A lényeg, hogy így alakult. Azzal  elindult a harmadik emeleti könyvtár szoba felé.

Diane utasítását követve azonnal megtalálta az ábrát az asztalon. Rögtön felismerte! Amit a lány madárnak nézett, az valójában a Sötét Jegy volt, bár eléggé megkopott már a karc, mégis avatott szemek számára viszonylag jól kivehető volt a halálfej és a kígyó.

Most már csak azt kéne kitalálni, hogy nyíljon ki úgy az ajtó, hogy mire odaér ne záródjon be ismét. Odasétált ahhoz a könyvespolchoz, amelyik mögött az átjárót sejtette és közelebbről is szemügyre vette.

Semmi! Ez nem lehet! Valahogy csak át lehet jutni rajta, különben nem lenne itt!

Már éppen feladta volna, amikor észrevette, hogy az egyik könyv egy kicsit kilóg a többi közül és az oldalán ismerős szimbólum ékeskedett: a Jegy! Ismét!

A vaskos könyv felé nyúlt, hogy levegye a polcról, de az megakadt és a férfi legnagyobb meglepetésére az ajtó eztán kinyílt.

- Ócska trükk, de hatásos! –jegyezte meg hangosan.

- Én a helyében nem tenném!- hallott meg egy ismerős hangot a háta mögött. Megfordult és az a fiatal halálfaló állt vele szemben, akinek a nyakába varrta Diane szökését és akit ki akart emelni ebből a bandából.

Perselus óvatosan a pálcája után nyúlt.

- Dobja el! – szólította fel a bájitaltan tanárt. – Dobja el, ha nem akar kínok kínjai közt meghalni!

Ezt mintha már hallottam volna! –gondolta magában Piton. Tudta, hogy egy pillanat alatt legyőzhetné a fiatal férfit, de nem akarta, hogy bántódása essék, így hát inkább eldobta a pálcáját.

- Figyelj! Beszéljük meg… - lépett közelebb felemelt kézzel a fiúhoz.

- Ne jöjjön közelebb! Álljon meg!- remegett meg a halálfaló kezében saját pálcája.

- Alkut ajánlok! –torpant meg a férfi.

- Nem!

- Kiviszlek innen, megígérem…

- Nem! Nem akarok elmenni innen. Én ugyanis idetartozom! Soha nem tagadnám meg a családom!

- A családod?! Azt sem tudják, hogy a világon vagy!

- Majd megtudják, ha látják, hogy megöltem az árulót!

- Térj észhez!

- Avada Kadevra! – kiáltott el magát a fiú és a halálos átok egyenesen Perselus felé tartott, aki már felkészült a legrosszabbra, amikor a sugár kikerülte őt, a halfaló pedig a falnak vágódott.

Piton megkövülten nézte a jelenetet és rettentően dühítette, hogy már megint nem érti mi történt körülötte!

Egy őrült gondolat hasított a fejébe. Kezét talárja zsebébe süllyesztette, ahol megtalálta Diane láncát, ami zöldes fénnyel izzott a kezében.

Tehát te voltál! –nézett az ékszerre. – Megmentetted az életemet! Ma már másodszor!

- Bocs, öcsi! – kapott észbe, miután az ékszert visszasüllyesztette talárja zsebébe és pálcáját felvette a földről. – Mindkettőnk érdekében jobb, ha törlöm az elmúlt tíz perc történéseit a fejedből. Ex memoriam! – célzott a fiúra.

Majd a még mindig nyitott titkos ajtóra nézett és úgy döntött, ha már itt van, megnézi merre vezet. Amint belépett a fal mögé, az ajtó rögtön visszacsukódott, Perselus pedig elindult, hogy végére járjon a titkos átjáró rejtélyének…