23. A Grimmould-tér és a Denem-ház
23. fejezet
A Grimmould tér és a Denem- ház
A hoppanálás sikeres volt, a következő percben már mindannyian a grimmould- téri házban voltak.
Dumbledore feltette a védővarázst és végre munkához láthattak, bár a többi rendtagra még várniuk kellett.
Diane ámulva nézett szét az egykori Black- házban. Sirius ugyan nem sokat mesélt az otthonáról, de egy –egy történetében megemlítette. A lány azonban álmában sem gondolta volna, hogy a ház a valóságban ilyen hatalmas.
- Sirius biztosan örülne, ha látná, hogy ámulatba ejtett ez a hely! – mosolygott Lupin a lányra, aki még mindig nem tudott betelni a látvánnyal.
- Csak… a mi házunk ennél sokkal kisebb! – válaszolta Diane. – Jó, ha elfér az előtérben!
- Azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül! – és Remus elindult Dumbledore után abba a szobába, amit tárgyalónak szoktak használni.
- Azért nem olyan nagy szám – szólt csendesen Perselus, miközben lesegítette a lány könnyű kabátját és egy laza mozdulattal az ajtó mellett álló fogasra dobta.
- A ti házatok mekkora volt?
- Fogalmam sincs! Nem emlékszem. Próbálok minden emléket kitörölni, ami a gyerekkorommal kapcsolatos, ugye megérted? – válaszolt sokat sejtetőn a férfi.
Diane pontosan tudta, mire gondol. Piton szinte semmit nem mesélt a családjáról, de amit tudott, az éppen elég volt ahhoz, hogy véleményt alkosson róluk, de legalábbis az apjáról: egy erőszakos, goromba fráter! A lány nem tudta, hogy az akkori kisfiú hol tölti a szünidőket, de abban egészen biztos volt, hogy nem otthon.
- Tudod mi kéne neked? –lépett a férfi elé mosolyogva.
- Tudom, de a helyszín nem a legmegfelelőbb – vigyorgott rá a bájitaltan tanár.
- Hé! –bokszolt játékosan Perselus karjába a lány. – Olyan vagy, mint egy rossz gyerek! Mindig csak arra tudsz gondolni! Én személy szerint egy beszélgetésre szerettelek volna rábeszélni. Olyanra, mint régen!
- Olyan, mint régen már biztosan nem lesz. Szerencsére –tette hozzá somolyogva.
Egy végtelennek tűnő pillanatig néztek egymás szemébe és Diane ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy ráhangolódjon a férfi érzelemire és meglesse közös jövőjüket, ha van ilyen egyáltalán. Azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát és inkább egy mosolyt eresztett el Piton felé.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy a professzor úr bemenjen az igazgató úr után, míg a többiek meg nem érkeznek! – csendült fel Mrs. Weasley hangja a hátuk mögött. –Szeretne Önnel pár szót váltani, mielőtt elkezdődik a tanácskozás – magyarázta az asszony. – Addig én gondjaimba veszem Miss. Westbridget! Jöjjön, drágám! – fogta karon a lányt és bevezette a konyhába, ahol már Tonks is várakozott. – Mindjárt Önök is bemehetnek, de előbb Dumbledore szeretne beszélni Piton professzorral! – folytatta az asszony és egy kis lisztet szórt a gyúródeszkára.
Diane és a zöld hajú Tonks is besegítettek a sütésbe és lassan beszivárogtak a többiek is.
Remus egyfolytában a frissen elkészült csokoládékrémre fente a fogát Mr. Weasleyvel együtt. A lányok nem győztek a kezükre csapni, ha megközelítették a tálat. Végül Charlie volt a legélelmesebb, mikor senki nem nézett oda, egy kis krémet varázsolt ez egyik csészébe, de mire a többiek észbe kaptak, már késő volt.
- Nem tudom, mi tart ennyi ideig! – pattant fel a székről Remus. – Soha nem szoktak ilyen sokáig beszélgetni.
- Nyilván sok megtárgyalni valójuk van! – nyugtatta meg Mrs. Weasley a férfit.
- Hova sietsz? – viccelődött Charlie, akinek már az egész arca tiszta csokoládé volt. –Nem ráérsz? Vasárnap van!
- Hát éppen ez az!
Ekkor kivágódott a konyha ajtaja és Stipor, a házimanó robogott be rajta, láthatóan nagyon sietett valahova. Majd sipító hangon megszólat, de úgy tűnt csak magához beszél:
- Mumusok! Mumusok a szekrényben, mumusok mindenütt. Stipor mindig mondta: mumus rossz! De senki nem hallgat Stiporra! – és az egyik szekrényhez lépett, ahonnan egy kulcsot vett elő és azzal a mozdulattal ki is fordult a konyhából.
- Jobb, ha megyünk és utána nézünk mit csinál ez a félőrült manó, mert még a végén kiengedni a mumust és akkor lesz itt őrültek háza! – vetette fel az ötletet Lupin és a többiek beleegyezően bólintottak.
- Legalább nem ülünk itt tétlenül addig sem! – állt fel az asztaltól Mr. Weasley. – Molly, drágám, hozd azt a hogyishívjákot! – bökött az asszony mögötti polcra a vöröshajú varázsló.
- A súrolószerre gondolsz? Több házimunkát kéne végezned! – és azzal Mrs. Weasley is kiment a konyhából.
Diane egyedül maradt. Elmélázva dugta bele ujját a csokikrémbe, de ekkor hitelen megérezte az erős karokat a dereka körül és ijedtében ugrott egy nagyot.
- Hé, nyugi! Csak én vagyok! – hallotta meg a bársonyos hangot háta mögött és megérezte, ahogy a férfi félresimítja szőke haját és csókolgatni kezdi nyakát.
- Mit csinálsz? – hunyta be szemét a lány, teljesen átadva magát az élvezetnek. – Bármikor visszajöhetnek!
- Nem jönnek! – dünnyögte Perselus. –Valami mumussal vannak elfoglalva.
- Legalább heten vannak arra az egy szerencsétlen mumusra! – fordult szembe a lány a bájitaltan tanárral, aki tőle szokatlan módon elnevette magát. – Most meg mi van?!
- Hogy nézel ki? Tiszta liszt az arcod! – és felemelte kezét, hogy letörölje Diane arcát. Majd mikor ezt megtette gyengéden megcsókolta, a nő pedig viszonozta a csókot és a fekete hajzuhatagba túrt. Ha nem itt lettek volna és nem ilyen körülmények közt, kitudja mi történhetett volna!
Léptek zaja hallatszott, de mikor Mrs. Weasley belépett a konyhába már csak egy csendben üldögélő bájitaltan tanárt és egy szorgoskodó boszorkányt látott.
- Megmondtam, hogy ne nyissák ki addig azt a nyomorult szekrényt, amíg nem találjuk meg az igazi kulcsot! Á, professzor úr, már végeztek? – mosolygott barátságosan a férfira az asszony, mert csak most vette észre. –Szólok a többieknek, de előbb el kell látnom egy- két sebet! Borzasztóak ezek a férfiak! Mindig csak a saját fejük után mennek és nem hallgatnak a női szóra! – azzal eltűnt a lengőajtó mögött.
Diane komolyan nézte a vele szemben ülő, elmélázó férfit, aki amint megérezte magán a lány pillantását, rögtön ráemelte tekintetét.
- Halljuk, mi az?
- Mi mi? – válaszolt kérdésre kérdéssel a kékszemű nő, majd az asztalhoz lépett, kihúzta az egyik széket és leült Perselussal szembe.
- Látom, hogy valami baj van!
- Ezt meg miből gondolod? –hitetlenkedett a lány. Az nem lehet, hogy ennyire kiismerte a férfi.
- Ismerlek, tudom, ha bánt valami. És most bánt valami, igaz?
- Nem, csak… olyan rossz érzésem van! – válaszolt lehajtott fejjel a lány és szórakozottan rajzolgatott a gyúródeszkán lévő finom lisztbe. A bájitaltan tanár egy darabig nézte kedvesét, majd leállította a nő további ,,művészi” ténykedését azzal, hogy megfogta a kezét.
- Nem akarsz róla beszélni?
- Ez most pont olyan, mint egy mugli pszichológusnál – mosolyodott el Diane. – Már csak egy kanapé hiányzik és kiönthetném neked a lelkem!
- Fogalmam sincs miről beszélsz, de szívesen meghallgatlak, ha gondolod! – bizonygatta a férfi.
A tanárnő egy hosszantartó pillanatig nézte Piton arcát, majd egy nagyot sóhajtott és belekezdett mondókájába:
- Tudod, amióta tisztában vagyok a képességeimmel és, hogy ezek milyen terheket rónak rám… a lényeg az, hogy csak akkor használom őket, ha nagyon muszáj, mert egyszer már előfordult, hogy annyira rá akartam hangolódni egy halálfaló érzelmeire, hogy megöltem, mielőtt sikerült volna vallomásra bírnom. Azóta leginkább csak a megérzéseimre hagyatkozom és most nagyon rosszat érzek.
- És pedig?
- Attól félek, hogy ma este látjuk egymást utoljára… így, ahogy most vagyunk!
- Lisztesen? –mosolyodott el a férfi.
- Nem, így együtt! –válaszolta komolyan a lány.
Perselus komoran nézett a kék szemekbe. Nem merte elárulni a nőnek, hogy az imént az ő fejében is megfordult az a gondolat, hogy talán ez az utolsó estéjük együtt.
Erőt vett magán és elővéve a legszebb mosolyát, megpróbált nyugtatólag hatni Dianera.
- Szerintem ez butaság! Még rengetegszer fogunk így üldögélni egymással szemben, kéz a kézben és meg vagyok arról győződve, hogy beszélgetni is fogunk még… sokszor! –tette hozzá magabiztosan.
- Voldemort ma hivatni fog! Szeretném, ha… - de a mondatot még be sem fejezte, Perselus már a kezét nyújtotta. Tudta, hogy a lány ismét oda akarja adni neki a nyakláncot és tudta, hogy megnyugtatja, ha szó nélkül elfogadja tőle.
Diane leakasztotta nyakáról az amulettet és a férfi tenyerébe csúsztatta.
- Jobb lesz, ha most megyünk! Ne várassuk tovább Dumbledoret! –emelkedetett fel helyéről Piton. – Még valami! –folytatta, miközben az ajtó felé sétáltak. –Emlékszel, hogy egyszer azt kérdezted tőlem: képes lennék-e meghalni érted, mint az a pasi abban a történetben, azért a nőért. Tudod, az a limonádé…
- Trisztán és Izolda?
- Az az – bólintott a férfi. –Nos, azt hiszem, hogy igen. Képes lennék rá! De csak, ha úgy adódna! – tette hozzá hirtelen.
- Csak is.
- A többiek is lassan befutnak! Apránként. Annak függvényében, hogy Molly milyen gyorsan képes őket ellátni! – kezdte mosolyogva az igazgató a szobában összegyűlt maroknyi csapatnak.
Néhány percen belül az összes Rend tag a helyén volt és várták Dumbledore utasításait.
- Úgy vélem, a harc kezdete már csak napok kérdése – vágott bele mondandója közepébe az idős mágus. –Perselust nyilván hamarosan hivatni fogja Tudjukki és közli vele is a támadás időpontját. Ez alatt az idő alatt, mi elkészítjük a csapdákat a legalsó színre és megpróbáljuk összetoborozni szövetségeseinket. Hagrid! – fordult a vadőr felé. – Tudod mi a feladatod, de sietned kell! Néhány napunk van csupán! Legjobb lesz, ha most rögtön elindulsz! – az óriást nem kellett noszogatni, elköszönt társaitól, hogy minél hamarabb elvégezhesse a rászabott feladatot. Hosszú út állt még előtte és valóban sietnie kellett, hogy nehogy kifusson az időből.
- Tonks kisasszony és Remus! Önök is tudják a feladatukat! Ha sikerrel jártak, kérem, küldjenek egy baglyot!
A férfi és a nő szintén távoztak a Rend székhelyéről.
- A többiekkel, mi előkészítjük a helyszint! Nekem, viszont előtte Párizsba kell utaznom egy fontos ügyben! – itt sokat sejtetően a bájitaltan tanár felé nézett, aki pontosan tudta, hogy Harris aktái miatt teszi meg ezt az utat az igazgató. – Legkésőbb holnap hajnalban visszatérek!
- Perselus, ha nem tévedek mennie kéne! – nézett a férfire, aki egyik karjára szorította a kezét.
Dianenak igaza volt! Voldemort valóban hivatta! Miért van ezen meglepve, hiszen a lány tisztánlátó. Nyilván nem csak a megérzése súgta neki a mai menetrendet!
- Minden megvan?- kérdezte az idős mágus a bájitaltan tanárt. Piton bólinott, majd az ajtó felé vette az irányt. Tekintetével elbúcsúzott a szőke lánytól, aki aggódó pillantással kísérte, egészen addig, míg az ajtó be nem csukódott mögötte. Diane úgy érezte, hogy helyben elsírja magát. Még csak el sem tudott búcsúzni tőle!
- Miss Westbridge! – zökkentette ki gondolataiból Dumbledore kedvesen csengő hangja. – Magának nincs dolga odakint? – kérdezte félhold alakú szemüvege mögül cinkosan mosolyogva.
Tudja! Dumbledore tudja! – futott át a nő agyán, a következő pillanatban pedig már azon kapta magát, hogy beront a szomszéd szobába, Perselus karjaiba veti magát és olyan szenvedéllyel csókolja a döbbent bájitaltan tanárt, mintha tényleg ez lenne az utolsó együtt töltött pillanatuk.
Érezte, ahogy könnyei menthetetlenül elerednek és patakokban folynak végig arcán. Olyan erővel kapaszkodott a feketehajú férfiba, mintha most rögtön elvesztené.
Nem akarta elengedni. Félt, ha megteszi, talán soha többé nem fogja látni.
Mikor végre elszakadtak egymástól, Diane ráemelte tekintetét Perselusra, aki mosolyogva nézett vissza rá.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – könyörgött a lány.
- Vigyázok! Megígérem! – a férfi megsimogatta a könnyáztatta arcot, miközben mélyen a nő szemébe nézett. Emlékezetébe akarta vésni a gyönyörű égszínkék szemeket, a puha ajkakat, a csinos arcot. Dianet úgy, ahogy van!
Egy utolsó csók után lassan hátrébb lépett a lánytól és a következő pillanatban már el is tűnt.
Egyenesen a Denem- ház elé hoppanált. Úgy tűnt, Voldemort feloldotta a tiltást a gyorsabb érkezés érdekében, ami azért volt furcsa, mert fényes nappal egy muglik lakta környéken egy ilyen helyzetben igen nagy a lebukás veszélye.
Éppen Lucius Malfoyjal együtt érkezett, így együtt lépték át a főhadiszállás ajtaját.
Nem ők érkeztek elsőként.
A ház már tele volt halálfalókkal, aki izgatottan kérdezgették egymástól, mi okból hivathatta őket a Nagyúr fényes nappal.
Perselus nem bonyolódott beszélgetésbe senkivel. Próbálta magát minél távolabb tartani ettől a társaságtól.
Hanyagul a falnak támaszkodva várta, hogy Voldemort megjelenjen. Ekkor megpillantotta az egyik sarokban gubbasztó fiatal halálfalót. Azt, akit ő minden áron meg akart menteni! Mekkora egy marha volt!
Úgy döntött nem mozdul semerre. Vár a Nagyúrra, aztán visszacsempészi a holdkövet, amivel Dumbledore megbízta és le is út fel is út!
Nem kellett sokáig várnia.
Voldemort nem sokkal később megjelent a szoba közepén életnagyságban.
- Üdvözöllek benneteket, barátaim! – sziszegte vészjóslósan, - Elérkezett az idő! Erősebb vagyok, mint valaha! Erősebb, mint bárki, akit ismertek a varázsló világban! Ideje, hogy teszteljük, mennyire vagyunk összeszokott csapat! – végighordozta tekintetét a halálfalókon, majd folytatta.
- Eljött az igazság pillanata! Támadunk, méghozzá három napon belül!
A szobában lévő feketeruhás alakok egy emberként hördültek fel.
- Három nap? Nagyúr, ez borzasztó kevés!
- Talán kételkedsz a hatalmamban, Lestrage?
- Nem, uram! Egy percig sem! – állt vissza a halálfaló helyére.
Három nap? Az rettentő kevés! – futott át Piton agyán. – Ebből egy napot Dumbledore nem is tölt itthon. Képtelenség ennyi idő alatt felkészülni!
- Ti vagytok a világ legjobb varázslói és boszorkányai – folytatta Voldemort. –De ez nekem nem elég! Hűségesnek kell lennetek hozzám! – azzal pálcája utána nyúlt. Többen ismét felhördültek, de most félelmükben. Nem tudták, mire számítsanak. – Minden mást törölnötök kell az agyatokból! Csak a harc éltessen titeket! Ezért drasztikus eszközökhöz kell folyamodnom! – pálcáját a plafon felé emelte. – Fidei! – kiáltotta el a varázsigét, melynek hatására kék fénybe burkolózott a szoba. Többen felkiáltottak ijedtükben!
Perselus tudta, mi történik! Nem menekülhet ő sem! Ez a hűség bűbáj! Néhány perc múlva nem fog emlékezni senkire és semmire. Csak a Voldemort iránti hűsége fogja éltetni! És ez ellen nem tehet semmit! Vége mindennek!
Egy gondolat cikázott át a fején: most kell értesíteni Dumbledoret, amíg még eszénél van! De hogy? Aztán hirtelen eszébe jutott.
Ha ő tudja venni Diane jeleit, akkor lehet, hogy a lány is képes rá, hiszen telepata vagy mi az ördög!
Akkor gyerünk, mire vársz! – sürgette magát. –Gyorsan mielőtt még késő lenne!
Behunyta szemét és erősen koncentrálni kezdett. Érezte, ahogy a sötétség egyre jobban elborítja az agyát. Még ne!
Gyerünk! Koncentrálj! – biztatta magát. – Diane! Három nap múlva támadnak! – kezdte. – Három nap! Három napotok van! – ismételte. Remélte, hogy eljut az üzenete a nőhöz. – Engem ne várjatok! Nekem végem! Vigyázz magadra…- azonban nem tudta befejezni, mert érezte, ahogy a sötétség rátelepszik az agyára. Most már csak egy dolog éltette: Dumbledore és csapatának meggyilkolása…
|