25. fejezet

Talán...

- Csakhogy végre itt vagy, Perselus! – sziszegte a szoba egyik sarkából Voldemort. A fekete hajú férfi közelebb lépett hozzá és méltóságteljesen meghajolt.

Tudta, hol a helye, legalábbis eddig úgy érezte, de most enyhe bizonytalanság fészkelődött tudatába. Nem tudta, mindezt minek vagy kinek köszönheti, de a bizalma, amit még néhány perccel ezelőtt odalent is érzett a nappaliban, egy pillanat alatt elszállt. Már nem volt biztos benne, hogy a ,,jó” oldalon áll, ahol valóban a helye van.

- Hivattál, uram. Hát itt vagyok! –hajolt meg még egyszer a fiatal férfi mestere előtt, állva annak kutakodó, rideg tekintetét.

- Feladatom van a számodra –kezdte mondandóját a Nagyúr, egy pillanatra sem levéve szemét a bájitaltan tanárról. Várt egy kicsit és mikor látta Piton érdeklődő tekintetét folytatta. –Meg kell ölnöd valakit! – mondta  mindezt olyan közönnyel, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról volna szó.

- És, ha szabad megkérdeznem, kit, Nagyúr?

- Egy nőt. A neve: Diane Westbridge. Úgy sejtem, ismered őt- szólt nyugodtan és alig halható sziszegő hangon a varázsló.

Örömmel nyugtázta, hogy Perselus szemében megjelenik a régi csillogás, amit évekkel ezelőtt a gyilkolás öröme okozott neki.

Tehát sikerült a varázslat !- gondolta magában elégedetten Voldemort.- Eltűnt az a pillantás, amit néhány nappal ezelőtt láttam a szemében, mikor az a lány fogságba esett nálam. Remek, tehát a bájital is használt! Nem véletlenül került az asztalra az a kupa, mikor rábocsátottam a hűség- búbájt. Annak a lánynak még egyetlen hajszála is csodákra képes. Én őrült, nem hittem el Muglikínzónak, hogy lehet gyűlölet bájitalt készíteni, szinte ugyanúgy, mint a Százfűlé főzetet, csak néhány hozzávalót kell megváltoztatni! És, íme, sikerült! Jobban gyűlöli azt a lányt, mint eddig bármikor!

- Igen, ismerem –válaszolta a férfi és egy pillantást vetett a kandalló előtt vadul tekerőző kígyóra.

- Megteszed? Megölöd a lányt? –kérdezte a mágus közelebb lépve a bájitaltan tanárhoz és lassan körbesétálta őt.- Gondolj csak bele, itt a remek alkalom, hogy bosszút állj a múltban okozott sérelmeken! –sziszegte alig hallhatóan. –Most megfizethetsz neki, csak egy pálcasuhintás az egész. Huss –szemléltette kezével a mozdulatot- és már vége is! –majd elhallgatott és egy darabig figyelte a fekete taláros férfit, aki szinte lelki szemei előtt látta a pillanatot, mikor végez a nővel. Mégis valamiért késett a válasszal. – Nos, megteszed? –tette fel ismét a kérdést Voldemort.

- Igen. Megteszem! –és a bájitaltan tanár arcán gonosz mosoly jelent meg.

Diane fáradtan dőlt be az ágyába. Az egész napos kemény munka és a megrázkódtatás, amit Perselus okozott neki, rettentően lefárasztotta.

Még mindig nem értette, miért döntött a férfi úgy, ahogy és miért árulta el őt is.

Félt, hogy Piton egyetlen szava sem volt igaz, még azok sem, amiket azon a szerelmes éjszakán a fülébe súgott.

Még hogy szereti! Hiszen egy halálfaló minden szava csupa hazugság. Ezek akkor is hazudnak, ha kérdeznek!

Miért kellett ennek az egésznek így történnie? Miért? És miért pont vele történnek meg ezek a dolgok. Előbb az édesapja lett tragédia áldozata, majd Richardot is elvesztette és most Perselust is.

Nincs szerencséd sem a családban, sem a szerelemben, kislány! Talán kártyáznom kéne! –mosolyodott el magában a gondolaton, majd úgy, ahogy volt, szinte rögtön álomba merült.

- Nos, sikerrel jártak? –kérdezte komor hangon az igazgató, a nem rég érkezett Lupintól és Tonkstól, akik fáradtan ültek egy-egy kényelmes székben Dumbledoreral szemben.

- Szerencsénk volt, igazgató úr! –kezdte a korán őszülő férfi a beszámolóját. – A levelét még időben kézhez kaptuk, de nem is kellett messzire mennünk. Hamar megtaláltuk a tündérmanókat és meggyőztük a vezetőjüket is, úgyhogy jönnek! A támadás napján érkeznek.

- Szeleburdi és köpönyegforgató egy népség, de minden segítségre szükségünk lesz. Talán pont a szeleburdiságuknak fogjuk hasznát venni –nézett maga elé komoran az idős mágus. –Örülök, hogy sikerrel jártak!

- Perselus már visszatért?

- Nem. És nem is fog.

- Miért? Mi történt? – kérdezett vissza halálsápadtan Remus.

- Ő már döntött. Voldemort oldalán fog harcolni.

Néma csend ereszkedett a szobára. Lupin mereven bámult maga elé, Tonks pedig a szája elé kapta a kezét, hogy nehogy sikítson meglepetésében.

- Ezt komolyan mondja? –törte meg a csendet a korán őszülő férfi és felállt a helyéről, majd idegesen sétálgatni kezdett az irodában. –Ez nem lehet! Perselus soha nem állna vissza Tudjukki oldalára. Legalábbis önszántából biztosan nem.

- Nem tudom, hogy miért tette, a lényeg az, hogy megtette. Sejtettem, hogy így lesz- válaszolta Dumbledore.

- Ugye most csak viccel?! –ripakodott az idős mágusra Lupin. –Sejtette és mégis hagyta, hogy így legyen? Miért nem akadályozta meg valahogy? Miért engedte vissza Tudjakihez, ha tudta, hogy vége?

- Félreért, professzor! Nem tudtam, hogy Perselus ismét Voldemort mellé fog állni, csak azt tudtam, hogy el fog jönni az idő, amikor választania kell! Egészen az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy helyesen fog választani, de sajnos, nem volt elég erős.

- Most tréfál, ugye?! El tudja képzelni, hogy önszántából elárulná Önt, aki kimentette annak idején abból a bandából?! Ezt ön sem gondolja komolyan! Arról nem is beszélve, hogy itt van Diane is…- hirtelen elhallgatott, mikor eszébe jutott a lány. –Ő már tudja?- kérdezte halkan.

Az igazgató csendben bólinott.

- És… hogy viseli?

- Azt hiszem, nagyon jól. Bár örülnék neki, ha beszélnének vele! Úgy vélem, nem ártana neki, ha valakinek elmondhatná mit is érez. Senkivel nem hajlandó társalogni az ügyről. Megteszik? Talán önökre hallgat.

- Ez csak természetes, igazgató úr!

- Elmondod végre, milyen feladatot kaptál a Nagyúrtól? –kíváncsiskodott a Denem-ház nappalijában Lucius Malfoy. A szőke varázsló és bájitaltan tanár már percek óta üldögéltek egymás mellett és Malfoynak eddig nem sikerült kiszednie Perselusból, hogy mi történt odafent.

- Nem – válaszolta kajánul mosolyogva, összefont karokkal Piton.

- Ugyan, miért nem? Eddig mindig mindent elmondtál.

- Hát, ezt most nem fogom.

Még szép, hogy nem teszi! Lucius mindig is imádott mugli nőket gyilkolászni, de Diane most nem lesz az övé! A saját kezével fogja megölni a lányt, beteljesítve a bosszúját, azokért a régi sérelmekért, melyeket a nő okozott neki, hosszú évekkel ezelőtt.

Diane kopogásra riadt fel álmából. Kipihentnek érzete magát, de még mindig elvolt keseredve a végletekig.

Álmosan lépett ajtóhoz és kinyitotta azt, melynek túloldalán Tonks és Lupin állt.

- Felébresztettünk? –kérdezte némi lelkiismeret furdalással a korán őszülő férfi, mikor megpillantotta az álmos szemű lányt.

- Á, nem aludtam –lódította mosolyogva a nő és félreállt az ajtóból, hogy barátai beljebb mehessenek. –Mi járatban vagytok? Sikerrel jártatok?

- Igen, de most nem ezért vagyunk itt –válaszolta Remus, miközben kényelembe helyzete magát a kanapén és Tonks is melléhuppant.

- Nem, akkor miért? –kérdezett vissza a lány, de választ nem kapott, csak néhány szánakozó pillantást. –Értem! Szóval miatta vagytok itt.

- Dumbledore mondta, mi történt és…- hallgatott el a vele szemben ülő, éppen vörös hajú lány.

-…úgy gondoltuk, ha szeretnél valakivel beszélgetni, mi itt vagyunk –fejezet be kedvese mondatát Lupin.

- Ez nagyon kedves tőletek, de most éppen nem sok kedvem van cseverészni, ugye megértitek. Róla pedig főleg nem. Hazudott, elment, kész, vége. Ennyi volt!

- Ugyan, Diane! Ugye, te sem gondolod komolyan, hogy önszántából átállt volna Voldemort oldalára?! –hitetlenkedett továbbra is a férfi. –Hisz szeret téged!

- Ezt ti sem hiszitek el, ugye?! – fakadt ki a szőke teremtés. – Minden, amit mondott, hazugság volt. Többek között az érzései is.

- Szerintem rosszul látod a helyzetet –próbálta megnyugtatni barátnőjét Tonks, de a lány kezével elhárította szavait.

- Te nem is ismered! És te sem Remus! –fordult Lupin felé Diane. – Én ismerem őt… egyedül csak én! Gyerekkorunkban sülve- főve együtt voltunk -kiabálta önmagából kikelve. –Ti nem is ismeritek!- és könnyei azon nyomban elkezdtek záporozni, ő maga pedig erőtlenül rogyott le ágyára és csak zokogott és zokogott.

Az elképedt Tonks és Lupin szinte egyszerre értek oda hozzá és leültek mellé.

- Ha annyira jól ismered, akkor miért hiszed, hogy önként képes lenne elárulni téged, akit szeret? –kérdezte csendesen Remus és megsimogatta a lány hátát.

- Én tényleg nem ismerem őt úgy, mint te, de biztos vagyok benne, hogy neked soha nem hazudott – nézett barátnője szemébe a vöröshajú lány.

- Te sem hiszed el, hogy képes lenne erre, igaz? –folytatta Lupin. –És bármennyire is tagadod még mindig szereted őt és biztos vagyok benne, hogy ő is téged.

- És bár nem tudjuk, miért tette, amit tett, de egyben én is biztos vagyok, nagyon jó oka volt rá, hogy így cselekedett. És ezt te is tudod!

- És mi van, ha tévedtek, ha mind tévedünk? – emelkedett fel Diane és könnyes szemeit barátaira emelte. Válla még mindig rázkódott a sírástól és a levegőt is szabálytalanul vette.

- Ha tévedtünk, akkor megkapja a büntetését és akkor meg is fogja érdemelni –mosolygott a lányra Lupin, aki megpróbált egy gyengén sikerült mosolyt erőltetni az arcára.

Dehogy gondolta egy percig is komolyan, hogy gyűlöli Perselust! Hisz, ha akarná se tudná, annyira szereti. És csak remélni merte, hogy a férfi érzései is őszinték voltak az ő irányába azon a bizonyos éjszakán.

És valamiért még mindig reménykedett, hogy talán Perselus még visszatér hozzá. Talán.

- Harry, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?- kérdezte aggódó arccal Hermione, mikor a barnahajú fiú rá akarta csukni a szekrényajtót, de a lány az utolsó percben megállította. –Szerintem ez egy őrült gondolat.

- Szerintem is –helyeselt a vöröshajú fiú. –Ugye nem gondolod komolyan, hogy az utazóládádban fogok gubbasztani egész idő alatt! Arról nem is beszélve, hogy bele sem férek…

- Maradni akartok vagy sem?- kérdezte türelmetlenül Harry barátait. –Mert, ha időközben mégis inkább a vonatút mellett döntöttetek, én nem haragszom. Sőt, megértem!

- Tudod jól, hogy nem erről van szó –lépett ki a szekrényből a lány és leült az egyik ágy szélére. A fiúk hálószobájában voltak, ahol már nem tartózkodott senki és így Dumbledore is feloldotta azt a bűbájt, hogy lányok nem tartózkodhatnak a fiúk hálókörzetében és fordítva.

- Akkor miről?

- Egyszerűen arról –magyarázta Ron –hogy semmi kedvem egy szűk ládában szorongani, ahol normális esetben a zoknijaidat tartod –vágott a végén egy erőteljes fintort.

- Ron, te könnyen vagy! Neked az egész családod itt fog harcolni, de az én szüleim muglik. Mi lesz, ha nem látom őket soha többé! –érvélt a barnahajú lány.

- Teljesen igazad van, éppen ezért nem is hibáztatlak, ha úgy döntesz, elmész –mondta őszintén a szemüveges fiú. –Én is így tennék, ha lenne kihez hazamennem.

- Igen, Hermione! Ha úgy gondolod, menj!

- Ez sajnos nem olyan egyszerű! –folytatta a lány. –Maradnék, mert úgy érzem, nem hagyhatlak titeket cserben, de… mennék is a családom miatt.

- Hát… ebben neked döntened. Mi nem segíthetünk.

- Igen, tudom –nézett komoran maga elé Hermione. Alig telt bele néhány másodperc, amíg meghozta döntését. – Ígérjétek meg, hogy nagyon fogtok vigyázni magatokra!

- Megígérjük! –vágta rá egyszerre a két fiú mosolyogva.

- Jól döntöttél –mosolygott Harry a lányra.

- Remélem is!

És még utoljára átölelték egymást, így hárman. Úgy érzeték, mintha az elmúlt hat év sehol sem lenne és még csak most találkoztak volna. De mindhárman reménykedtek benn, hogy nem utoljára látják egymást.

- Ez akkor azt jelenti, hogy enyém a szekrény? –bökte ki a vörös hajú fiú mosolyogva.

- Ron! –nevettek fel barátai egyszerre és ő együtt nevetett velük. Ki tudja, talán utoljára.

Piton idegesen járkált fel-alá a Denem- házban. Nem értette, mitől ilyen nyugtalan, de valami kezdettől fogva nagyon zavarja ezzel az egész Diane - üggyel kapcsolatban. Fogalma sem volt róla, hogy mi az.

Amikor a Nagyúr megbízta őt ezzel a feladattal, azt hitte minden könnyen fog menni. Az elmúlt néhány órában azonban olyan gyorsan váltogatta álláspontját az üggyel kapcsolatban, hogy ha egy kívülállóról lett volna szó, akkor még ő is elvesztette volna fonalat.

Amikor szilárdan elhatározta, hogy véghezviszi feladatát, akkor valami azt súgta neki, hogy mégse tegye! Észréveket nem tudott volna felsorakoztatni a döntése mellett, de így érezte helyénvalónak. Arról nem is beszélve, hogy mikor megpróbálta maga elé idézni a lány arcát egy kedves, szőkés teremtés jelent meg lelki szemei előtt, aki szinte alig hasonlított arra a lányra, akit ő olyan rég látott és, aki őt olyan rútul megalázta. Olyan volt az egész nő, mintha napokkal ezelőtt váltak volna el, nem pedig évtizedekkel korábban.

Az egész helyzet nagyon furcsa volt, ami rendkívüli módon dühítette a férfit. Arról nem is beszélve, hogy olyan érzése volt, mintha jó néhány év emlékeit csak úgy kitörölték volna a fejéből.

Az lehetetlen, hisz, csak a hűség –bűbáj hangzott el, annak pedig nincs ilyen hatása.

Akkor mégis, miért érzi ezt a hatalmas űrt a szíve környékén?

Furcsa. Ez az egész nagyon furcsa.

- Érdekes! –csendült fel egy női hang a háta mögül. –A nagy Perselus Piton vajon, min gondolkodhat?

A bájitaltan tanár lassan megfordult és szembe találta magát egy rendkívül csinos, barnahajú nővel.

- Soha nem láttalak még ilyen gondterheltnek és… feszültnek. Akarod, hogy segítsek? –duruzsolta fülébe a nő.

- Nem, Nora. Köszönöm.

- Régen nem utasítottad vissza az ajánlatomat.

- De most kénytelen vagyok. Holnap támadunk és későre jár…

- Régen az sem zavart, ha későn jöttem –szakította félbe a férfit, majd lassan elkezdte masszírozni a nyakát.

Piton sem igazán értette, mi ütött belé, hisz nem is olyan régen még ezzel a nővel ütötte el szabad óráit valamelyik fenti szobában, most pedig szinte teljesen hidegen hagyta Nora viselkedése.

Elkapta a lány kezét és eltolta magától.

- Azt mondtam, nem! –válaszolta határozottan, majd faképnél hagyta a megilletődött nőt, ő maga pedig visszavonult az egyik fenti szobába, hogy kipihenje magát a holnapi csatára.

Ruhástul dőlt le az ágyra és szinte azonnal álomba merült. Azzal a lánnyal álmodott, akit holnap meg kell ölnie. Talán minden másként alakult volna, ha nem történik meg az a bizonyos csók. Akkor most nem kéne megölnie őt. Talán…