28. fejezet

Ha eljő Black...

- Miket beszélsz?! –rivallt rá Féregfarkra a bájitaltan tanár. Annyira ideges lett attól, amit hallott, hogy kezében megremegett a pálca, amit a halálsápadt férfira fogott, aki még mindig a falhoz lapulva reszketve várta sorsát. –Mi köze van Dianenak Voldemorthoz?!

- Ne mond ki a Nagyúr nevét! –húzta összébb magát Pettigrew, kezét arca elé emelve, mintegy védekezésként, ha netán a feldühödött bájitaltan le akarná átkozni helyéről. –Tudod, hogy megtiltotta, hogy…

- Teszek rá, hogy mit tiltott meg Voldemort és mit nem! –szakította félbe a férfit Perselus és egy ugrással mellette termett, majd pálcáját a szőke varázsló torkának szegezte. – A kérdésre válaszolj! –sziszegte. –Most!

Féregfarkot amúgy sem faragták valami kemény fából, egy szóval, gyáva volt a leggyávábbak közt, de most, hogy Pitont ilyen dühösnek látta és megérezte pálcája végét két nyirokcsomója közt, még inkább úgy gondolta, nagyon rosszul tette, hogy teljesítette ura parancsát.

Ugyanis maga a Sötét Nagyúr szólította fel őt arra, hogy animágusként, patkány képében kémlelje ki, mit forgat a fejében Dumbledore. Először vonakodott a parancs teljesítése miatt, de végül Voldemort egy kis fenyegetéssel rábírta, ő pedig kötélnek állt.

Azonban most, hogy leleplezték és ilyen szorult helyzetbe került, egy cseppet sem kételkedett abban, hogy ha megtagadja ura parancsát még mindig jobban jár, mint így, két, végletekig dühös férfivel, akik bármelyik pillanatban megölhetik őt, a varázsló világ egyik legjobb aurorjával és a világ leghatalmasabb mágusával.  Bár kétségtelen, hogy illusztris társaság és bármelyik varázsló lapban szívesen látná őket így együtt, na de nem ilyen közelről és ami még fontosabb, nem ilyen helyzetben.

- Túl sok vaj van a füled mögött, Féregfark! Ha nem válaszolsz most rögtön Perselus kérdésére, akkor saját kezemmel öllek meg – sürgette a férfit Lupin és a nyomaték kedvéért és ő is közelebb lépett hozzá és két szeme közé szegezte a pálcát. –Szóval?

- Jó, jó! Elmondom, csak ne bántsatok! –rimánkodott Pettigrew. Tekintetét ráemelte a rászegeződő pálcák tulajdonosaira és folytatta. – Diane kell neki, mert tud valamit, amit más nem…

- Azt ajánlom, ne feszítsd túl a húrt, öregem! –fenyegetőzött Piton. –Folytasd vagy…- és egy laza pálcamozdulatot tett a szőke varázsló orra előtt, aki rögtön megértette a célzást.

- Jó, jó! Máris, csak nem hagytad, hogy befejezzem…

- Azt hiszem nem vagy abban a helyzetben, hogy humorizálj!

- Hadd fejezze be! – lépett Perselus mellé Diane és karjára tette kezét, a bájitaltan tanár fejével Pettigrew felé intett, hogy folytassa a mondandóját

- Köszönöm –hálálkodott Féregfark. - Szóval  Diane azért kell neki, mert ott volt Jamesék halálakor.

Mindenki egyszerre nézett a szőke lányra, aki legalább annyira megdöbbent a hallottakon, mint a többiek.

- Ez nem igaz – suttogta és kérlelőn nézett a mellette álló fekete hajú varázslóra, aki kérdőn tekintett vissza rá. –Én nem… nem voltam ott!

- Dehogynem! –erősködött Féregfark. –Gondolkozz csak!

- Hazudsz! –rivallt rá Piton és éppen azon volt, hogy kimondja rá a halálos átkot, amikor Diane megszólalt.

- Igazat mond –szavainak nagy súlya volt, mert ismét mindenki őt nézte. Harry, aki eddig kimaradt az eseményekből gyűlölködő tekintettel nézett tanárára. Perselus és Remus arcán egyszerre futottak át az érzelmek. Először a hitetlenkedés, majd az értetlenség végül pedig a düh. Egyedül Dumbledore maradt közömbös. Ő már tudta, mi következik.

- Azon az estén –kezdte Diane a mondandóját – tudtam, hogy Voldemort készül valamire. A Minisztérium is tudott róla, de más időpontot és más helyszint adtak meg a kémeink, így hát azzal a tudattal, hogy még van időnk, úgy gondoltam , lehet még egy nyugodt éjszakám –Diane lassan és kicsit szaggatottan beszélt, láthatóan nehezére esett az emlékek felidézése. – Elaludtam és álmodtam. Azt, hogy egy nagy házban vagyok és… hogy megölöm Jamest és Lilyt. Ezek szerint mégsem álom volt. Nem tudom, hogy történhetett! –rázta meg fejét a lány. Végignézett döbbent hallgatóságán, de senki nem szólt semmit. Remus a földet nézte, Harry elgondolkodva a falat kémlelte. Egyedül Perselus nézett rá, de Diane azt kívánta, bár ne tette volna. Annyi keserűség és fájdalom volt abban a tekintetben, amennyit még soha nem látott.

- Maga ölte meg a szüleimet? Nem Voldemort? – törte meg a csendet a szemüveges fiú. – Megölte őket! Maga ölte meg! – kiáltotta.

- Állítsd le magad, Potter! –parancsolt rá Piton. Nehéz volt megszólalnia, de úgy érezte, meg kell védenie a lányt, bármit tett is. Ha tényleg ő tette egyáltalán. –Egyenlőre még a tanároddal beszélsz!

- Megölte őket és ennyi időn át titkolta! –kiabálta tovább Harry, mit sem törődve az elhangzottakkal.

- Nos, ha szabad közbe szólnom –szakította félbe Dumbledore a fiút. Eddig csendben szemlélte az eseményeket, de most már úgy érezte, ideje közbelépnie. – Azt hiszem, mindannyian rosszul látják az eseményeket. Egy embert kivéve, aki önök közül pontosan tudja az igazságot, mégis hallgat. Nem igaz, Mr. Pettigrew?- nézett a szőke varázslóra. – Ön tisztában van vele, mi történt azon az éjszakán, hiszen ott volt. Nem Miss Westbridge tette, hanem Voldemort. A kisasszony csupán nem volt még tisztában az erejével. Nem tudott róla hogy mennyire képes ráhangolódni más érzelmeire. Pedig ez történt. Amikor aludt, ahogy ön fogalmazott, akaratlanul is megkezdődött a tisztánlátás folyamata, így Ön, kedvesem –nézett ismét a lányra az igazgató- Voldemort szemszögéből végignézte az eseményeket és akármilyen hihetetlen is, de akkor éjjel Ön mentette meg Harry életét.

- Én? – kérdezett vissza a lány. –De hisz az előbb mondta, hogy ott sem voltam. Akkor, mégis, hogy…?

- Annyira erősen ráhangolódott Tudjukki érzelmeire, hogy képes volt befolyásolni azokat. Amikor Harryt akarta megölni, talán véletlenül egy kicsit félre célzott. Igen, látom, már emlékszik! –mosolyodott el az igazgató, mikor meglátta Diane elkerekedő szemeit.

- Igen, most, hogy mondja… Volt ott egy tükör, Harrytől nem messze, és annyira nem akartam, hogy bármi baja essen a gyereknek, hogy Voldemort kezét arra irányítottam. Ezért tűnt el ő, mert nem közvetlenül érte az átok és ezrét maradt életben Harry. Ezért kapta a sebhelyet. Azt hittem álom volt – nézett a szemüveges fiúra. – Reggel, mikor megtudtam, mi történt rettenetesen éreztem magam. Nem tettem semmit, pedig lehetett volna.

Csend telepedett a jelenlévőkre, amit csak a harc hangjai törtek meg. Olyan volt, mintha teljesen el lettek volna zárva a külvilágtól.

- Köszönöm – törte meg a fájó csendet a fiú.

- Héhéhé! Hová ilyen sietős! –ragadta galléron Lupin Féregfarkot, aki kishijján megszökött. Olyan erővel rántotta vissza a földre, hogy csak úgy nyekkent. –Harry, tiéd a terep! Itt az ideje, hogy megbűnhődjön azért, amit tett.

A barna hajú fiú a szőke varázslóhoz lépett, aki reszketett, mint a nyárfa levél. Ráemelte a pálcáját és…

- Nem tudom megtenni! Nem vagyok képes megölni. Inkább kerüljön az Aszkabanba!

- Ismét nagylelkű voltál velem, Harry – lélegzett fel Féregfark. –Köszönöm!

- Ő lehet, hogy nagylelkű volt, de én nem vagyok az! – lépett elő Piton. –Ha megengeded, Harry…- a fiú bólintott. –Lupin, ez együtt lesz nagyon mókás! – a korán őszülő férfi a bájitaltan tanár mellé lépett és egyszerre emelték pálcájukat Pettigrewra, aki jobban reszketett, mint eddig. Szinte teljesen belelapult a falba. Bár teljesen megtehette volna!

- Remus, Perselus! Kérlek, ne! Ne tegyétek ezt! – könyörgött, de könyörgése süket fülekre talált.

- Késő.

A két férfi egyszerre emelete fel azt a kezét, amiben a pálcát tartotta és két akkorát húztak be könyökkel a szőke varázslónak két oldalról, hogy feje előrehanyatlott és a következő pillanatban már eszméletlenül feküdt a földön.

- Gratulálok, ez szép volt! Hol tanultad ezt a jobb egyenes? –dicsérte Lupin Piton produkcióját, aki lemondóan legyintett.

- A te balos ütésed sem volt semmi. Csak ez a harapás még mindig piszkosul fáj. Remélem nem volt veszett! – nézett a falnál fekvő ájult férfira, miközben annak teste köré szoros kötelek tekeredtek. – Gáz lenne, ha túlélném Voldemortot és ebbe a harapásba halnék bele. 

- Azt hiszem, ezen könnyen segíthetünk – lépett mellé a szőke boszorkány. Kezébe vette a férfi kezét és egy szempillantás alatt begyógyította a sebet.

- Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned! –súgta a bájitaltan tanár Diane fülébe, és a reakció egy ragyogó mosoly volt és a lány szájával a ,,szeretlek” szót formálta formálta.

- Eszemben sincs megzavarni ezt az idillt –  hallották meg Lupin hangját – de ki kéne találnunk valamit, hogy hogy jutunk vissza a harctérre.

Szavai elérték a kívánt hatást. Mindenki gondolkodóba esett a probléma megoldását illetően és akkor, mintha a semmiből tűntek volna csak elő, megjelentek a Weasley-ikrek.

- Jól hallottuk? – kezdte Fred.

- Valakinek segítségre van szüksége? – fejezte be testvére gondolatát George és elmosolyodott, mikor végignézett a döbbent arcokon.  –Nos, akkor Fred, kérlek, mutasd be ajánlatunkat a hölgynek és az uraknak! –fordult bátyja felé a vöröshajú fiú. Fred előlépett és egy pálcasuhintással előtte termett egy fadoboz, benne mindenféle furcsa eszközzel.

- Ezt nem hiszem el! –suttogta maga elé a bájitaltan tanár, Diane kezét fogva. – azt hittem kiismertem a Weasley-család minden tagját, de úgy látszik tévedtem.

- Nos, örülünk, hogy tudunk még önnek meglepetést okozni, professzor úr! –vigyorgott George, aztán a doboz fölé hajolt. – Mivel a hoppanálás nem ajánlatos az adott körülmények között…

-… ugyanis nem tudjuk, hová sikerülne…

-…és van rá esély, hogy egy kóbor átok eltalálna bennünket….

-…inkább valami egyszerűbbet javasolnánk! –azzal az ikrek szinte egyszerre nézték a doboz tartalmát. –Mit szeretnének? Fájdalmasat  vagy inkább valami ütőset?

- Mik ezek? –hitetlenkedett Lupin és kezébe vette az egyik tárgyat, hogy szemügyre vegye.

- Jól látom, mugli eszközök? –mosolyodott el a szőke lány, mikor felismerte a Remus kezén pihenő egyszerű jojót.

- Úgy van –bólintott Fred.

- És mégis, mit kezdjünk ezekkel a kacatokkal? – kérdezte gúnyosan Piton, aki eddig csendben figyelt.

- Ezek nem kacatok! –tiltakozott George. –Ezekből merítjük az ihletet a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb darabjaihoz – válaszolta, mire a bájitaltan tanár gúnyosan felhúzta szemöldökét és égnek emelete tekintetét, majd egy pillanatra hátrapillantott a csatatérre és ekkor látta meg, hogy egy csapat halálfaló közeledik feléjük.

- Nem lehetne, kicsit gyorsabban? Vendégeink lesznek –szólalt meg végül, fejével a közeledő alakok felé intve.

- Egy pillanat! –intette nyugalomra Fred, aki már könyökig a kis dobozban volt, keresve a megfelelő eszközt a szabaduláshoz.

- Tényleg, Mr. Weasley! Nem lehetne egy kicsit sietni? – kérdezte aggódva Diane is, mikor látta, hogy a halálfalók egyre közelebb érnek.

- Türelem…

- Siessetek már, az Ég szerelmére! –sürgette őket most már Harry is.

- Ilyen türelmetlen kuncsaftokkal még soha nem volt dolgunk, igaz George? –nézett testvérére Fred, aki beleegyezően bólintott, de még mindig a ládikában kutatott.

A halálfalók pedig egyre közelebb értek, pálcájuk pedig még csak nem is remegett kezükben.

- Idefigyeljetek! –kiáltott rájuk Piton. - Ha miattatok halok meg, esküszöm, életetek végégig kísérteni foglak benneteket!

- Meg is van! – húzott elő egy gömb alakú tárgyat Fred a dobozból. –A jó öreg bomba!

- Bomba?! – kiáltott fel Remus. – Ránk akarjátok robbantani az egész kócerájt?!

- Ugyan… -legyintett George. –Ez csak füst bomba. Nem robban! –azzal meggyújtotta a kanócot és eldobta, egyenesen a feléjük közelítő halálfalók lába elé, akik értetlenül nézték a tárgyat és a kezükben ,,robbant” fel, hatalmas füstöt csinálva.

A barikád mögött rejtőzők, kihasználva a hatalmas füstöt és a nagy zűrzavart, ,,kimenekültek” a csatatérre.

- A legjobb lesz –kezdte Dumbledore, miközben előrántotta pálcáját –ha Miss Westbridge Perselus közelében marad. Őt kell most védenünk elsősorban. Majd mi figyelünk Harryre! Jó lesz így?

Az érintettek bólintottak.

- Akkor hát, sok sikert, mindannyiuknak!

Azzal az igazgató Harryvel és Lupinnal eltűnt a még mindig sűrűn gomolygó füstben, otthagyva Dianet és a bájitaltanárt a csatatér közepén.

Hallották a kiáltozásokat és a levegőben érezték a halálfalók tehetetlenségét. Biztosak voltak benne, hogy nem tudják, honnan jött a sűrű füst.

- Most mi legyen? –nézett a férfire a lány.

- Hallottad, nem? Maradj mellettem! Én majd vigyázok rád – mosolyodott el Perselus és megfogta Diane kezét, hogy még inkább biztosítsa arról, hogy úgy lesz, ahogy mondta.

Az ördögbe! Én idióta barom! –szitkozódott magában Voldemort, aki egy biztonságos helyről figyelte az eseményeket. Látta, amint Piton küzd a lánnyal és azt is, mikor a nő lefegyverzi a férfit. Az utolsó kép pedig az volt, mikor Diane Perselus nyakába ugrott és megcsókolta. Akkor már tudta, hogy vége. Nem lett volna szabad hagyni, hogy ez megtörténjen. Való igaz, hogy senki ember fia nem törheti meg a gyűlölet –átkát varázslattal. Na, de ami történt, az a legkevésbé volt mágia.

Miért is nem gondoltam erre előbb! Ki kellett volna ölnöm Perselus érzelmeit, ehelyett csak elnyomtam a gyűlölettel  És most tessék! A lány él és virul, ráadásul elvesztettem az egyik legjobb halálfalómat! Arról nem is beszélve, hogy az az idióta Féregfark is tönkretette a tervemet. Nem őt kellett volna odaküldenem, hogy ölje meg azt a kis ribancot, meg Pitont!

- Lucius! – intette maga mellé a szőke varázslót. Malfoy alázatosan meghajolt előtt e és várta ura parancsát. – Elérkezett a te időd! Azt akarom, hogy öld meg a lányt és Perselust!

- Uram, kérésed parancs! –azzal ismét meghajolt és ment, hogy teljesítse feladatát.

- Rictus sempra! –kiáltotta el magát Diane és a rátámadó halálfaló méterekkel repült hátrébb. Oldalra pillantott és látta, hogy a tőle nem túl távol álló feketehajú férfi is végez eggyel.

- Nem is olyan rossz, igaz?- nézett rá mosolyogva.

- Jó páros vagyunk! –nevetett rá Perselus és egy ügyes mozdulattal kitért egy felé tartó átok útjából. –Capitulatus! –és egy újabb halálfalót sikerült lefegyvereznie, aki elkezdhetett imádkozni a Teremtőhöz, előző társaihoz hasonlóan. Végül Diane mondta ki rá a halálos átkot.

A terem másik végében Lupin és Tonks elszántan küzdött egy kisebb csapat halálfaló ellen.  Szinte a legkisebb nehézséget sem okozta számukra a legyőzésük, így amikor tehették, besegítettek a Harryt védelmező csapatnak.

- Még mindig vannak? Ezek soha nem fogynak el? –célzott a korán őszülő férfi a folyamatosan támadó csuklyás alakokra.

Hát, igen –gondolta magában Dumbledore. –A legkiválóbb varázslók a földön, a világ legnagyobb máguscsatájában harcolnak és még ezen körülmények között is van kedvük viccelődni.

- Nézzen rá Miss Westbridge és Perselusra! –adta ki a parancsot az igazgató. – Hogy bírják? És ha segítségre van szükségük, akkor menjenek!

Az említett párosnak, azonban ez idáig nem volt szüksége semmiféle segítségre. A legkülönfélébb átkokkal kényszeritették térdre ellenfeleiket.

- Amikor azt mondtam, jó páros vagyunk, komolyan is gondoltam – szólt a bájitaltan tanár, nem túl halkan. Mert bár egymás mellett álltak a lánnyal, de zaj akkora volt, hogy nem hallották egymás szavát.

- Igen kár lenne értünk –mosolygott rá Diane, miközben egy újabb halálfalót küldött a másvilágra. Hirtelen egy erős kéz szorítását érezte a karján és felszisszent. Megfordult, hogy lássa támadóját és egyenesen egy jeges, kék szempárba nézett.

- Lucius Malfoy!

- Úgy van, szépkisasszony! Személyesen.

Piton is megfordult és mikor látta a lány támadóját, pálcáját azonnal a szőke férfire fogta.

- Ereszd el! –kiáltotta. –Azonnal ereszd el!

- Sajnos nem tehetem – válaszolta tettetett sajnálattal a hangjában a varázsló. –Mivel te nem ölted meg, így rámhárult a feladat, szóval kisasszony, sajnálom, de…

- Azt mondtam ereszd el! –sziszegte a bájitaltan tanár és fenyegetően közelebb lépett.

- Különben mi lesz, Perselus?

- Előbb engem kell megölnöd!

- Kérlek, ahogy óhajtod! –vetette oda flegmán Lucius és eltaszította magától a lányt, pálcáját pedig egykori társára irányította. –Akkor hát, kezdhetjük? – a férfi bólintott.

Csak úgy záporoztak az átkok a levegőben. De mindegyik hatástalan volt. Mivel nagyjából egyforma ügyességgel bántak a pálcával, így egyiküknek sem volt könnyű dolga.

Mire egyikük kimondta az átkot, a másik már mormolta is az ellenátkot. Vagy ha netán nem így lett volna, ruganyosan elhajoltak a különböző színű fénycsóvák útjából.

Mindketten, szinte egyszerre kezdték el érezni a hirtelen rájuk törő  fáradságot.

Diane érezte, hogy tennie kéne valamit, mikor látta, hogy Perselus egyre jobban fárad, de éppen ekkor támadt rá egy halálfaló hátulról, így hát önmagát próbálta védeni.

Piton érezte, hogy most kell felül kerekednie és mikor látta, hogy Malfoy egy pillanatra nem figyelt egy ügyes mozdulattal kirúgta a halálfaló lábát, aki nagyot koppanva ért földet.

- Itt a vége! –fogta rá pálcáját a szőke varázslóra, aki közömbös arccal nézett vissza rá. Ő már látta azt, amit Perselus még nem.

- Én nem hinném –bökött fejével a férfi háta mögé. A bájitaltan tanár megfordult és ekkor látta, hogy egyszerre két csuklyás alak támad Dianera.

- Diane! –és már indult is volna, hogy segítsen a lánynak, mikor háta közepén megérezte Lucius pálcáját.

- Lassan fordulj meg! –hallotta a jeges hangot. –Dobd el a pálcádat! – és ő engedelmeskedett. – Igazad volt! Itt a vége! Avada Kadevra! –kiáltotta el magát Malfoy.

Perselus pedig csukott szemmel várta a halált. Szinte egész élete lepergett előtte néhány másodperc alatt. Soha többé nem láthatja Dianet! Úgy kell meghalnia, hogy alig érezte a boldogságot.

Várt. Várta a halált. Azonban nem történt semmi! Ellenben nagy hangzavar támadt a teremben. Piton kinyitotta a szemét és látta, ahogy Malfoy továbbra is ráfogja pálcáját és többször megismétli az átkot, de nem történik semmi.

- Mi az ördög?

Úgy tűnt nem csak Lucius pálcája mondta fel a szolgálatot. A teremben senki nem használta a varázslatot, illetve senki nem tudta használni.

- Dumbledore –suttogta maga elé Piton. Hát persze! Lefedte az egész termet, hogy ne lehessen varázsolni. Tisztában volt vele, hogy varázslattal nem tudjuk legyőzni Voldemortot. Hihetetlen!

Aztán hirtelen észbekapott, ahogy még rajta kívül még sokan a helyiségben.

Megpróbált bevinni egy gyors ütést Lucius gyomortájékára, de a férfi még idejében reagált. Elkapta Perselus kezét és hátracsavarta.

A bájitaltan tanár úgy érezte, menten kiszakad a karja a helyéről.

- Korábban kell felkelned ahhoz, hogy túljárj az eszemen! – kiáltotta a tejfel szőke varázsló és még jobban csavarta Piton kezét.

- Azért nem kell úgy eltelni magadtól! –sziszegte jól hallhatóan és egy gyors mozdulattal teljes erejéből rátaposott ellenfele lábára, aki a fájdalomtól elengedte a bájitaltan tanárt és lába felé kapott.

A fekete hajú férfi kihasználva a lélegzetvételnyi időt, oldalra pillantott, hogy lássa Diane jól van-e. Örömmel nyugtázta, hogy a lány a mugli harcművészetekben jóval otthonosabban mozog, mint ő. Sőt, még egy- két látványos elemmel is tarkította ,,produkcióját”.

De Lucius Malfoyt sem olyan fából faragták, aki hamar feladja a küzdelmet. Mikor látta, hogy ellenfele egy pillanatig mással van elfoglalva nekirontott, fellökve Pitont és egy közeli lovagi páncélhoz ugrott, kivéve a súlyos kardot a páncél kesztyűjéből és elindult a még mindig a földön fekvő férfi felé, aki amint meglátta a varázslót, rögtön talpra ugrott.

Malfoy egy jól irányzott csapással indított, de a bájitaltan tanár még idejében elugrott, majd a csapások egyre gyorsabbá és sűrűbbé váltak és Piton már úgy érezte, nem bírja tovább. A falnak tántorodott és tehetetlenül nézte, ahogy a penge éle vészes gyorsasággal közelit felé. Ismét behunyta a szemét, talán félt, attól, amit látna. Egyszerre pedig csend lett. Nem hallotta a kard suhanását, csak Lucius szapora lélegzetvételét és káromkodását.

Óvatosan kinyitotta szemeit. Mikor meggyőződött róla, hogy még életben van, lenézett, hogy ugyan, hol lehet az a tárgy, amivel az éltére törtek. Legnagyobb meglepetésére a kard pengéje a két lába közé fúródott, egyenesen a fal egyik mélyedésébe.

A bájitaltan tanár szája gúnyos mosolyra húzódott.

- Ez nem talált, Lucius!

Ekkor vette észre, hogy a falon, közvetlenül a feje mellett lóg egy másik kard. Nem várta meg, míg Malfoy kihúzza a sajátját a mélyedésből, gyorsan cselekedett és néhány pillanat múlva, már ott állt szemben a szőke halálfalóval, mindkettejük kezében kard és a végső csapásra készültek.

Lucius indított egy balos vágással, amit Piton sikeresen kivédett, majd ő támadott. Félelmetes gyorsassággal zajlottak az események. Mindegyik vágást, két újabb követte.

Gyorsítsuk fel az eseményeket! –gondolta magában a szőke férfi. –Hozzuk ki a jó öreg Perselust a sodrából!

- Soha nem értettem, miért véded olyan lelkesen a sárvérűeket –szólt Malfoy, mikor Piton kardjának pengéje vészesen közelített a nyakához, de az ő kardja még védekező állásban volt.

- Ne törődj vele! –sziszegte a fekete hajú varázsló. És érezte Lucius cipőjének talpát a gyomrában, amint ellöki magától.

- Először Lily Eavens, aztán meg Diane! – folytatta. És egyre gyorsabban mozgott kezében a kard. –Mind kis sárvérű szuka!

- Ne merj így beszélni róluk! –ordította a férfi olyan vadul kezdett el hadonászni ellenfele orra előtt, hogy sok apró sebet ejtett annak arcán.

Lucius érezte, hogy túl lőtt a célon. Nem kellett volna ennyire felhúznia a egykor társát. Tudta, hogy már nincs menekvés. Piton úgy ment előre, mint egy megszállott, hosszú, fekete tincsei szálltak a levegőben. Olyan volt, akár egy zabolázatlan vadló.

 A szőke varázsló pedig egyre csak hátrált és védekező állásba szorult, mígnem elbotlott valamiben és a földre hanyatlott, kardja kiesett kezéből, őmaga pedig már tudta, itt a vég.

- Megmondtam! Ne húzz velem ujjat, Lucius! Senki nem sárvérűzheti le őket!- sziszegte és kardjának pengéje a magasba lendült…

- Harry, mögötted! –kiáltotta Ron barátjának, aki sikeresen belekerült egy halálfalókból álló gyűrű közepébe. Hiába próbáltak mindketten kitörni, lehetetlen volt. Az őket védelmező felnőttek, pedig már saját életükért küzdöttek tőlük nem túl távol.

A kör egyre jobban összezárult és elzárta őket a külvilágtól.

Ha valahogyan meg lehetne bontani a gyűrűt –tanakodott magában Harry, ugyanakkor elismerte, semmi esélyük a halálfalókkal szemben.

- Hát, Ron! Úgy tűnik ennyi volt! –szólt oda mellette álló barátjának.

- Igen, örülök, hogy megismerhettelek! Jó barát voltál! –válaszolta a vöröshajú fiú.

Ekkor az egyik csuklyás alak hirtelen összeesett és a többi is szép sorjában. Helyükön pedig ott állt Hermione, Ginny, Neville és Luna, kezükben egy-egy súlyos tárggyal. Ki vázával, ki pedig egy súlyos kővel.

- Azt hittük, hazamentetek! – kiáltott fel a két jóbarát szinte egyszerre.

- Komolyan azt hittétek, hogy cserben hagynánk titeket? –kérdezett vissza Hermione.

- A vonatról szálltunk le és gyalogoltunk vissza a Roxfortba –magyarázta Neville.

- Lemaradtunk valamiről? – érdeklődött Ginny.

- Kell segítség? – kérdezte Perselus hanyagul Dianet, aki két halálfalóval küzdött egyszerre.

- Hát, ha besegítenél, azt nagyon megköszönném! – húzott be egyet az egyiknek a lány, aki lehanyatlott a földre és nem mozdult.

- Csak kérned kell – válaszolta a férfi és egy erős, jól irányzott ütéssel elintézte az egyik támadót. –Parancsolj! Jól megsoroztad az ürgét! –nézett a nő lábainál fekvő halálfalóra.

- Csak nem sajnálod? –nevetett fel Diane és egy gyors csókot nyomott a Perselus szájára.

- Nahát, nahát! –hallották meg a hátuk mögül az ismerős hangot. –Ezek szerint mégis összejött, kislány!

Mindketten a hang irányába fordultak és akkor látták meg az álarcos férfit.

- Muglikínzó –suttogták szinte egyszerre.

- Jaj, hagyjuk a formaságokat! – és egy laza mozdulattal levette az álarcát. Élvezettel nézte a vele szemben állók döbbent arcát.

- David Harris! – szólt döbbenten Piton. Diane megszólalni sem tudott, csak állt Perselus mellett és nézte egykori szerelmét.

- Úgy bizony! Én vagyok.

- Te ölted meg Richardot? – a férfi bólintott.

- De hát miért? –kérdezte értetlenül Diane. Ez volt a legtöbb, amit ki tudott préselni magából az adott pillanatban.

- Hogy miért? –nevetett fel David. – Ti mindketten egy terv részei voltatok –mutatott a férfira és a nőre. –Illetve csak te, drágám –nézett a lányra. – A Nagyúr már nagyon régóta szerette volna, ha Perselus beáll közénk. Azt mondta, engem biz meg a feladattal, hogy rávegyem, csatlakozzon közénk. És ha ügyes vagyok, végre valóra válthatom az álmomat és én is halálfaló lehetek! – arcán őrült mosoly terült szét, miközben Malfoy elejtett kardját a vele szemben állókra fogta.

- De hadd kezdjem az elején! Az anyám, mint tudjátok, korán meghalt. Apám pedig elsők között csatlakozott a Nagyúr seregéhez. De meghalt egy egyszerű muglik elleni támadásban. A mugli rendőrök lőtték le. Megígértette velem, hogy hűen fogom szolgálni az én uramat! És én betartom az ígéretemet. Igyhát, csatlakoztam. De nem történt meg a beavatás. Azt mondták, várnom kell, míg a Nagyúr alkalmasnak nem talál. És akkor jöttél te, Perselus! Igen, te. A Nagyúr azt akarta, csatlakozz hozzánk, de te többször nemet mondtál. Nem tett le rólad. Ki tudja miért, de tehetségesnek talált. Ekkor léptem én a képbe, de ezt már mondtam.

- Kellett valami, amivel rá tudlak venni, hogy csatlakozz közénk. Rájöttem, hogy kedveled Dianet és ő lehet a kulcs. Igyhát, eljátszottam, hogy belebolondultam. A bál pedig pont kapóra jött. Minden úgy alakult, ahogy akartam. Tudtam, hogy te el fogod őt hívni és így is lett. Innentől pedig már gyerekjáték volt az egész. Csak úgy kellett megcsókolnom, hogy te lásd és kellő mértékben csalódj benne, hogy aztán beállj halálfalónak. Nem sokkal később szakítottam Dianenal. Azt hazudtam, hogy Franciaországba megyek dolgozni.

- Ezért nem talált rólad iratokat Dumbledore a külföldi aktákban! –értett meg mindent Perselus.

- Úgy van! Nem hittem volna, hogy kutatni fog utánam, de alábecsültem az öreget! Szóval Franciaország… Az egész arra volt jó, hogy eltűnhessek a világ szeme elől és készülhessek a beavatásomra. És Perselus, nem volt igazad! Pontosan tudtam, hova megyünk és azt is, hogy kit kell megölnöm. A Nagyúr kérésére Dianet, de mivel ő nem volt ott, be kellett érnem Richarddal. De végül is mindegy volt –rándította mag vállát a férfi.

- Te őrült vagy! – suttogta a lány és csak nézte a vele szemben álló Davidet. –Nem vagy normális!

- Ezt azért nem mondanám. Mit gondolsz, hogy tudtam úgy kémkedni, hogy senki nem vett észre? Kapóra jött az alagút, ami a Denem-házból vezetett idáig. Az pedig, hogy egy időre eltűntem ismét, megint csak az én malmomra hajtotta vizet. Biztosan emlékeztek még, hogy elmentem Dumbledoreral Londonba, Nos, ez csak részben igaz. Amint egyedül maradtam hoppanáltam, és még akkor, mikor ti azon a bizonyos titkos küldetésen voltatok a Nagyúrnál, sikeresen betörtem Perselus szobájába és elloptam az össze láthatatlanná tevő bájitalt. Így észrevétlenül közlekedhettem a kastélyban akkor is, mikor mindenki azt hitte, hogy éppen a francia minisztériumot próbálom rászedni arra, hogy segítsenek nektek a Nagyúr legyőzésében! Továbbá észrevétlenül vehettem ki a szükséges hozzávalókat Perselus szekrényéből az én uram erősítő főzetéhez és a neked szánt gyűlölet- bájitalhoz! Ó, nem  egy őrült erre nem lenne képes! Viszont most, fájdalom, de meg kell, hogy öljelek, kedvesem! Bepótolván a néhány évvel ezelőtti tévedésemet! –azzal közelebb lépett hozzájuk és Diane felé suhintott kardjával, de a lány még idejében elhajolt. Azonban Harrisnek nem volt ekkora szerencséje. Egy hatalmas rúgást érzett a hátán és a falnak zuhant, majd pedig az egyik súlyos páncélnak, ami teljes súlyával rázuhant, őmaga pedig nem mozdult többé.

- Firenze! – kiáltott fel Diane hálásan. – Hát te…?

- Hagridnak segítségre volt szüksége! Eljöttünk páran! – válaszolta a kentaur és sarkon fordult, meg sem várva a köszönetet.

- Jól vagy? –lépett a lány mellé Perselus.

- Mondd ki! –nézett rá a nő. –Mondd ki, hogy te megmondtad!

- Ha azt hiszed érdekel Harris, akkor nagyon tévedsz! –válaszolta csendben a férfi. – A helyzet az, hogy engem csak te érdekelsz. Senki más. Ha nem tűnt volna fel, beléd vagyok bolondulva, kedvesem! Méghozzá nem is kicsit! –mosolyodott el a bájitaltan tanár, mikor a lány felemelte tekintetét és belenézett a szemébe.

- Remélem is. Az érzés ugyanis kölcsönös – suttogta Diane és már tudta, hogy emellett a férfi mellett akarja leélni az életét. Nem volt szükség arra, hogy megnézze, van-e közös jövőjük. Biztos volt benne, hogy igen.

- Vissza kell mennünk Dumbledorehoz. Segítségre van szükségük! –azzal kézen fogta a lányt és gyors léptekben elindultak együtt a terem másik végében küzdő csapat felé.    

Voldemort eddig figyelemmel követte az eseményeket és nagyon nem tetszett neki, amit látott. Hiába voltak erőfölényben Dumbledore seregéhez képest, úgy hullottak, mint a legyek.

Nincs ez így rendjén! –gondolta. –Az a szenilis vén bolond lefedte egy ellenátokkal a termet, így a varázslatok hatástalanok! Az ördögbe is! Elvesztettem a legjobb halálfalóimat egyszerű mugli módszereknek köszönhetően! Itt mindenki kontár. Úgy tűnik magamnak kell kezembe vennem a dolgok irányítását!

- Félre, idióták! – parancsolt rá a mellette sündörgő embereire és elindult a terem végében harcoló kis csapat felé, amihez már Diane és Perselus is csatlakozott.

- Ha bárkinek van bármi ötlete, csak szóljon! – kiáltott fel Lupin és egy halálfalót dobott át a hátán, aki nagy koppanással ért földet. – Ugyanis nem áll szándékomban meghalni!

- Senki nem kérdezte, hogy mi áll szándékodban, Lupin – szólalt meg mellette a bájitaltan tanár. –Ezek nem kérdeznek, csak gyilkolnak!

- Alastor, Hagrid! Hála az égnek, hogy itt vagytok! –lelkendezett Dumbledore, aki korát meghazudtolva küzdötte végig a napot és csak néhány sérülést szerzett.

Mordon és Hagrid, azonban nem jártak ilyen jól. A hatalmas óriás arcát és karját több seb is borította, az idős auror pedig láthatóan jobban elfáradt a mugli –féle adok- kapokban, mintha egész nap pálcával kellett volna üldöznie egy csapat dementort.

Gyorsan beálltak a Harryt védő sorfalba és megpróbálták a többiekkel együtt elhárítani a támadásokat.

- Ilyen esetekben mit tud ajánlani számunkra a Weasley Varázsvicc Vállalat? – kérdezte az igazgató a közelében álló ikreket.

- Nos, professzor úr! Azt hiszem az összes használható ötletet eldurrogtattuk! – válaszolták egyszerre.

- Harry, látogatód érkezik! – bólintott Charlie a közeledő Voldemort felé. A kört megpróbálták még szorosabbra zárni a fiú körül. Aztán hirtelen csend lett. A halálfalók megálltak harc közben és aki tehette, ura mellé lépett.

- Útálom a csendet! –suttogta Mr. Weasley. –Az mindig rosszat jelent.

Voldemort pedig ott állt velük szemben és gúnyosan mérte végig a csapatot, de nem szólt egy sem.

Most végetek van! Mind meghaltok! – gondolta, és szája őrült mosolyra húzódott.

- Mire vártok még?! Öljétek meg őket! –adta ki a parancsot végül. Mikor emberei megindultak Harryék felé és rávetették magukat a fiút védelmező varázslókra és boszorkányokra, ő nyugodtan odalépett a szemüveges fiú mellé, akinek szeméből hatalmas mértékű gyűlölet sütött rá.

- Harry Potter! –sziszegte. –Végre újra találkozunk!

A fiú segélykérően tekintett társai felé, de azok mind, egytől egyig a saját életükért küzdöttek.