30. fejezet

Szép, új világ

Diane ott ült a gyengélkedőn, már több, mint három napja Perselus ágya mellett. A férfi azonban még mindig nem tért magához.

A lány nagyon megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy a bájitaltan tanár nem halt meg. Nem értette, hogy történhetett, hiszen az vada Kadevrát eddig senki nem élte túl. Leszámítva Harry Pottert – mosolygott magában. Tudta, hogy előbb –utóbb mindenre magyarázatot fog kapni, csak meg várnia, míg a férfi felébred. Igen…- sóhajtotta és próbálta kitörölni a szörnyű képeket a fejéből: mikor Perselus eléugrott és mikor holtan esett össze. Mert ez történt. Biztos, hogy ez történt!

Lassan megfogta a bájitaltan tanár kezét, megsimogatta arcát, melyen fáradság tükröződött.

Diane várt. Várta, hogy Piton magához térjen és ő végre újra mellette lehessen.

- Hivatott, igazgató úr! – lépett be Dumbledore irodájába McGalagony és kérdő tekintetét a varázslóra emelte.

- Igen, Minerva! Jöjjön csak, foglaljon helyet! –mosolygott rá az idős mágus.

- Rájött valamire… hogy hogy történhetett mindez?

- Nos, ami azt illeti… nem, de nagyon rossz érzéseim vannak professzor. Nagyon rosszak –válaszolta jelentőségteljesen Dumbledore. –Minden jel arra utal, hogy felborítottuk a természet rendjét. Olyan dolgok történtek meg, melyeknek nem lett volna szabad bekövetkezniük.

- Ezt hogy érti? Hiszen minden jól sült el! Tudjukki halott, ahogyan a halálfalók nagy része, akik életben maradtak, azok mind az Aszakabanban raboskodnak és gondos őrizte alatt állnak. Piton professzor életben van… alig veszítettünk embert. Nem értem, miért elégedetlen!

- Tévedés, Minerva! Nem elégedetlen vagyok, csupán azt mondtam, hogy minden pont az ellenkezőjeként sült el, mintahogyan lennie kellett volna.

- Lennie kellett volna? – kérdezett vissza kíváncsian McGalagony. – Hogy kellett volna lennie?

- A legnagyobb hiba, amit elkövettünk, az az volt, hogy hagytuk, hogy Harry megölje Voldemortot.

- Hogyan?! –hitetlenkedett a tanárnő és ennek jeléül fel is pattant a kényelmes székből és értetlenül bámult az igazgatóra.

- A jóslat szerint, nem ennek az összecsapásnak kellett volna lennie a végsőnek. Pont egy évvel később kellett volna bekövetkeznie Tudjukki halálának.

- Ezt nem értem. A jóslat nem határozott meg konkrét időpontot, csak azt, hogy Tudjakinek meg kell halnia és hogy Harry fogja megölni. Azt, hogy mikor... hát, arról nem volt szó.

- Nem egészen! –intette nyugalomra Dumbledore McGalagonyt, aki még mindig hitetlenkedve nézett rá. – A jóslat azt mondta, a végső csapásnak akkor kell bekövetkeznie, mikor a Merkúr és a Vénusz együtt állnak az ikrek jegyében. Ez pedig jövő ilyenkor lenne és nem most.

- Na és a professzor? –érdeklődött tovább Minerva, kissé takarékra állítva hangerejét. –Vele mi van? Hiszen azt mondta, minden az ellenkezőjeként történt.

- Igy van –bólinott az igazgató és lassan elkezdette járkálni a szobában, egy pillanatra sem levéve szemét kollegájáról. Figyelni akarta a reakcióit. – Neki meg kellett volna halnia.

- Ez is benne volt a jóslatban?

- Tulajdonképpen, igen. Egy feketeruhás alakról szólt ez a rész… Más nem lehet, csak ő. Azzal, hogy túlélte elveszett valami … vagy inkább valaki.

- Nagyon homályosan fogalmaz, igazgató úr! Be kell  vallanom, nem sokat értek abból, amit mond.

- Ha a professzor meghalt volna, a jóslat szerint az utóda nagy és jó cselekedeteket vitt volna véghez. De így, hogy Perselus életben maradt, félek, elvesztettük az utolsó esélyünket is a varázslóvilág végső megtisztítására a gonosztól –fejezte be gondolatát Dumbledore majd néhány másodperces csend után elmosolyodott és folytatta. – Mindemellett, Minerva, boldog vagyok, hogy Miss Westbridge és a professzor új életet kezdhetnek, hiszen, velük együtt a remény is tovább él egy szebb, új világra.

De félek, nagyon nagy árat fogunk mi még fizetni ezért! –tette hozzá magában.

- Na, mi a helyzet? –dugta be fejét Remus a gyengélkedő ajtaján. Majd mikor meglátta Diane sugárzó mosolyát tudta, minden rendben, így nyugodtan léphette át a kórterem küszöbét, nyomában a vöröshajú Tonkssal.

Mikor Perselus ágyának lábához értek, hirtelen megtorpantak.

- Még mindig nem tért magához Csipkejózsika? Ez azt jelenti, hogy senki nem fogja leordítani a fejem még legalább… öt percig? – nevetett fel a férfi, miközben karóráját szemlélte.

- Remélem hamarosan felébred –válaszolta mosolyogva a szőke lány. – Bár tény, hogy már az is haladás, hogy nem rosszabbodott az állapota. Azt hiszem elégedett vagyok.

- És még milyen elégedett leszel, nézd csak! –mutatott az ágyon fekvő bájitaltan tanárra Tonks.

Perselus szeme lassan kinyílt, de gyorsan be is csukta. Zavarta a hirtelen, erős fény. Aztán ahogy tudatosult benne, hogy életben van, ismét kinyitotta barna szemeit és először hunyorogva, homályosan, majd egyre biztosabban nézett körbe.

Ahogy a helyiség falai és bútordarabjainak kontúrjai egyre erősebben rajzolódtak ki, úgy tekintett ösztönösen maga mellé és meglátta, amit látni akart.

Azt a mosolygó, kék szempárt, amire azt hitte, talán már soha nem fogja látni.

Elmosolyodott és a lány visszamosolygott rá.

- Hogy vagy? –csendült fel Diane hangja és a férfi megérezte kezén a nő kezét.

- Óh… remekül –válaszolta kissé kábán. – Főleg, ha figyelembe vesszük a másik lehetőséget is.

Egy végtelennek tűnő pillanatig néztek egymás szemébe.

Diane hálát adott az Égnek, hogy visszakapta Perselust, a férfi pedig azért, hogy Dianet ismét maga mellett tudhatja.

Piton lassan felemelte a kezét és óvatosan megérintette a szőke fejet, végigsimított a puha, selymes hajzuhatagon.

- Azt hiszem, mi itt feleslegesek vagyunk! – súgta oda a koránőszülő férfi a mellette álló vöröshajú nőnek és karon fogta, hogy kivezesse a kórteremből.

Mikor azonban elérték az ajtót Dumbledoreba és McGalagonyba ütköztek.

- Amint látom, épp jókor érkeztünk! –mosolygott az igazgató. – A professzor már felébredt. Hogy van, barátom? –lépett a férfi ágya mellé, aki már valamivel élénkebben reagált az új látogatók látványára.

- Jól, már amennyire a helyzet engedi –mutatott végig magán Perselus, egy pillanatra sem elengedve Diane kezét.

- Nagyon ránk ijesztettél, ugye tudod? – lépett mellé Remus is.

- Képzelem mennyire megijedhettél! –gúnyolódott a bájitaltan tanár.

- Látom, jobban van, professzor! –mosolygott rá Dumbledore. –A lényeg, hogy kipihenje magát és néhány nap múlva már sokkal jobban legyen. Szükségünk lesz magára.

- Hogy történt mindez? Mármint… hogyhogy élek?

- Nos, ez jó kérdés – ült le az igazgató az ágy szélére. –Normális esetekben senki nem élné túl ezt az átkot. Harrynek ugyan sikerült, de nyoma maradt. Ön viszont, kedves barátom, sértetlenül megúszta. Tudja, mit találtam a talárja zsebében?

- Fogalmam sincs róla –rázta meg a fejét Piton tanácstalanul.

- A Holdkövet. Nézze csak! –azzal elővett zsebéből egy zölden izzó követ és a magasba emelte, hogy a kórteremben tartózkodók mind láthassák.

- Ugyan, hisz a Holdkő nem zöld! –hitetlenkedett Lupin. –A saját szemmel láttam- bizonygatta.

- Valóban, de ez elnyelt egy Avada Kadevra átkot –figyelmeztette az igazgató, majd folytatta. – Nyilván nem volt ideje visszacsempészni Voldemorthoz, igazam van, Perselus?

- Most, hogy mondja… -kapott észbe a férfi. – A Grimmould- téren adta oda azzal az utasítással, hogy vigyem vissza a Nagyúrhoz. A Denem-házban pedig nem volt időm a helyére tenni, mert szinte azonnal telibe kaptam a hűség –bűbájt… igen, biztosan, ezért maradhatott nálam. De valamit nem értek –folytatta. – Diane nyakláncában is holdkő van, az mégis visszaverte egyszer az átkot. Akkor ez miért nem?

- Áh, igen. Miss Westbridge, ez az öné, ha jól sejtem! –nyújtotta át az igazgató a lány amulettjét. –A kérdésére válaszolva, barátom, csak sejtéseim vannak. Abban az amulettben rengeteg varázserő van. Több, mint egy átlagos holdkőben. Ha jól tudom, generációról generációra öröklődött a családjában, igaz, Diane? –a nő némán bólintott. – Egyszerű babonából tették a nyakukba a szerettei és adták tovább egymásnak. Akaratlanul is rengeteg szeretetet továbbítottak vele együtt és mint tudjuk… -mosolyodott el a varázsló, de nem fejezte be mondatát, hanem kacsintott egyet Diane felé.

Csend telepedett a kórteremre, amit végül a szőke nő tört meg.

- Csak még egy utolsó kérdés… Voldemort miért nem tudta megtörni az ön bűbáját, ami a terem lefedésére irányult? Hiszen ő is hatalmas mágus volt…

- Ez így igaz, Miss Westbridge –helyeselt Dumbledore. –Csakhogy a bűbájjal együtt elhangzott egy másik varázsige is, ami arra irányult, hogy az átkot csak az tudja feloldani, aki azt elmondta. Tudom, hogy nagyon kockázatos volt, mert hát, akár történhetett is volna velem valami, de nem történt. Így, ez a probléma sem volt probléma többé.  Nos, azt hiszem, nekünk itt már nincs több dolgunk! –azzal McGalagony professzorral a nyomában megindult az ajtó felé, Lupin és Tonks pedig követték őket. Remus azonban  még visszafordult egy pillanatra:

- Én azért örülök, hogy életben maradtál, Perselus! –szólt szelíden.

- Kösz –válaszolta a bájitaltan tanár és egy alig látható mosoly suhant át az arcán.

Amikor az ajtó becsukódott és ő egyedül maradt Dianenal, felé fordult és várt. Ő sem tudta mire, de várt.

Talán arra, hogy szavakba tudja önteni érzéseit, el tudja mesélni neki, amit látott abban a másik világban. Mert egy más világ volt, efelől kétsége sem volt. Mégis úgy érezte, felesleges lenne felzaklatni a lányt, hiszen a jövő úgyis megváltozik. Köszönhetően Valakinek odafentről, aki visszaküldte az életbe, így adva neki még egy esélyt a boldogságra.

Ebben a percben már tudta, mit akar mondani.

- Diane –kezdte csendesen, miközben megfogta a mellette ülő szőke lány kezét és mélyen a kék szempárba nézett. A nő mosolyogva hallgatta a férfi hangját, azt a hangot, amiről azt hitte, soha többé nem csendül már fel. A bájitaltan tanár mély lélegzetet vett és folytatta. – Nem tudom pontosan mennyi ideig nem voltam magamnál, de…

- Három napig – válaszolta komolyan a szőke teremtés.

- Tényleg? – hitetlenkedett Perselus. – Pedig nem tűnt annyinak –fejezte be elgondolkodva, majd mikor meglátta Diane értetlenkedő pillantását inkább folytatta. – Olyat fogok most neked elmondani, amit lehet, hogy nem hiszel majd el, de így volt, megtörtént. Egy olyan világban jártam, ami csodálatos volt. Aki végleg ott marad, annak nem létezik többé a bánat, a fájdalom, a keserűség. Csak boldogság és jóság volt. És… találkoztam Siriusszal, Lilyvel, Jamesszel és Richarddal.

- Perselus, jól vagy? Furcsán viselkedsz! Ők meghaltak.

- Tudom, de egy pillanatra én is…

- Mindannyian azt hittük, hogy te is meghaltál, de aztán a Holdkő megmentett. Csak képzelted ezt az egészet! –simogatta meg a férfi karját gyengéden. –Képzelődtél!

- Igen, lehet, hogy igazad van – bólintott beleegyezően a bájitaltan tanár. – Csak képzelődtem.

De legbelül tudta, hogy amit látott, az valóban létezik. Van egy sokkal jobb hely ezen a világon kívül. Egy más világ.

- Mindenesetre –folytatta –kaptam egy második lehetőséget és ezt nem áll szándékomban eltékozolni. Érted, mire gondolok? Ebben a szép, új, Voldemort nélküli világban azt hiszem kezdhetnénk valamit ezzel a… ezzel a helyzettel! –mutatott végig kettejükön.

- Egészen pontosan, mire gondolsz?! –kérdezett vissza a lány mosolyogva.

- Hát, mondjuk arra, hogy ne menj vissza Londonba! Maradj itt a Roxfortban. Dumbledore biztosan ezer örömmel alkalmazna jövőre is. Csak meg kell kérned és…

- Nem lehet –válaszolta a nő kétségbeesetten és felpattant a férfi mellől.. – Vissza kell mennem!

- De hát miért?!

- Te is tudod. Mindketten tudjuk. Ott van dolgom. A Minisztériumban…

- Ki a fenét érdekel az a nyüves Minisztérium?! –fakadt ki Piton. –Ha nem tűnt volna fel épp most próbálok szerelmet vallani?!

- Elég ügyetlen módszert választottál –nevetett fel Diane, majd visszaült a tanár ágyára. –Mindazonáltal –kezdte – úgyis csak nyáron dolgoznék Londonban, de –tette hozzá ezt az utolsó szót kissé fenyegető hangnemben és hogy fokozza a dolgot, még mutatóujját is felemelte, így fojtva el az ágyon fekvő férfi arcán egyre inkább szétterülő mosolyt. - …van egy feltételem!

- Csak rajta! –válaszolta komolyan Perselus.

- Soha, de soha többet ne merj így rámijeszteni!

- Nem fogok. Megígérem –és közelebb húzta magához a mosolygó Dianet és lassan megcsókolta. Soha nem volt még ilyen boldog és tudta, hogy ezt az érzést már senki nem veheti el tőle… illetve, tőlük.

Ekkor nyitott be csendben a kórterembe Dumbledore, de éppen csak a fejét dugta be az ajtón és így közölte társaival:

- Még nem végzetek – suttogta.

Ekkor Lupin is bedugta őszülő fejét az ajtó résén.

- Ez igen! –szólt elismerően. –Tökéletes befejezés.

- Ó, nem, professzor! –mosolyodott el az igazgató. –Tökéletes újrakezdés.

VÉGE