1. fejezet

Florence

A fekete taláros alak hosszú, határozott léptekkel indult meg a hatalmas rét közepén álló apró ház felé. Tudta, hogy lelepleződhet, de nem bírt magával.

Már akkor tudta, mit fog tenni, mikor a temetésen megpillantotta a nőt.

Őt magát senki sem láthatta. Az egyik távoli dombról nézte végig a szertarást. Tudta, ha lemenne a gyászolók közé, azzal saját halálos ítéletét írná alá és ezt Dumbledore sem akarná.

Dumbledore… Az ördögbe is! Miért is hallgatott az öregre! Ha nem teszi meg, amit kér, ha még idejében kiszáll… Ha…

Az utóbbi napokban kivétel nélkül ilyen ,,ha” – val kezdődő mondatok fogalmazódtak meg a fejében. Tudta, nem változtat semmin, ha felőrli magát, de mégis, ő ölte meg Dumbledoret.

Megölte… Hányszor tért vissza ez a kegyetlen szó és hányszor férkőzött be gondolataiba nap mint nap. Gyilkos lett belőle.

Egy elvetemült, gonosz gyilkos, akinek a fejére vérdíjat tűztek ki, és akinek az arcképe ugyanúgy ott virít a mágikus közintézmények falain  és a varázslóújságok hasábjain, mint annak idején Sirius Blacké.

A fenébe is, hiszen igazuk van! Megölte őt. Azt az embert, akire a varázslóvilágban a leginkább szükség volt és ezzel akaratlanul is előnybe hozta a halálfalókat.

De ennek így kellett lennie. Így volt megírva és Dumbledore kérte, mit kérte, parancsolta, hogy tegye meg, mást különben ő hal meg!

Sokat érek vele! – gondolta keserűen. – Néhány ember tud csak arról, mi is történt valójában akkor… ott…

Tulajdonképpen ők bújtatták őt. Megparancsolták neki, hogy addig, míg nem küldetnek érte, ne merjen emberek közé menni!

De hát mégis, mit gondoltak?! Hogy nem fog eljönni a temetésre? Annak az embernek a temetésére, aki a legtöbbet jelentette neki a világon egy bizonyos személy után?!

Florence! – sóhajtott fel, ahogy egyre közelebb ért a kis házhoz. –

Hiába a felesége, ha még csak látni sem akarja. Talán még jobban meggyűlölne, ha megtudná, hogy miattam vesztette el az egyetlen élő rokonát, a nagyapját. Az elmúlt években mindenütt kereste a nőt, de eredménytelenül. Dumbledore -nál is érdeklődött iránta, de ő ilyenkor csak hamiskásan elmosolyodott és annyit mondott:

- Florence remekül van, barátom!

Ennél többet nem sikerült kiszednie az idős mágusból és most, hogy már ő sincs, attól félt, minden kapcsolat megszakad a feleségével. Ha lehet ezt egyáltalán kapcsolatnak nevezni…

Most is csak azért merészkedik el a házig, hogy legalább egy pillanatra láthassa őt. Esze ágában sem volt bemenni! Dehogy! Tudta, hogy azzal mindent elrontana. Inkább csak messziről nézi majd… Senki sem fogja észrevenni! Csak az ablakból lesi meg, de úgy, hogy senki se láthassa meg. Még véletlenül se!

Egyre közelebb ért a házhoz és akkor megpillantotta őt, ahogy háttal állt az ablaknak. Ezer közül is megismerné Florence-t, pedig már jó pár év eltelt hogy nem látta… te jó ég mennyi is? Tizenöt év is talán… Tizenöt év! Tizenöt hosszú, kínkeserves, magányban eltöltött nyomorult év! Ennyi idő alatt már egy új generáció is felnövekvőben van. És ő elvesztegette ezt az időt… Hogy lehetett ennyire önző?!

- Eljött a köpeny ideje – suttogta maga elé és a kezében tartott finom szövésű, láthatatlanná tevő köpenyt óvatosan a vállára terítette. Még Dumbledore-tól kapta a halála előtt arra az estre, ha bajba kerülne és bujkálnia kéne. Most már tudta, mire gondolt az igazgató.

Immáron minden emberi szem elől rejtve, bátran közelebb lépett az ablakhoz, ahonnan büntetlenül figyelhette a házban zajló eseményeket.

Alig voltak odabent! Csak McGalagony, Mordon, Tonks és Lupin…

Hát persze! – kapott észbe a férfi. – Nyilván az utolsó tennivalókat végzik, mielőtt ők is elmennek. A Rend többi tagja pedig biztosan Pottert kísérgeti!

Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Úgy érezte, kimarad valamiből. Nem, egyáltalán nem a Potter-kölyök babusgatása hiányzott neki, hanem valami más.

A Főnix Rendjében való munkálkodása ideje nagy részét lekötötte és most, hogy nincs rá többet szükség…

Száműzött! – villant be neki hirtelen a szó, amit keresett jelenlegi állapotának pontos meghatározására. – Ez lett hát belőle: egy száműzött! Nem tartozik már senkihez és semmihez! Egyedül van, magára maradt, mint régen…

Gondolataiból vad ugatás zökkentette ki, mely közvetlenül mellőle jött.

- Agyar, maradj csendben! – próbálta csitítani Hagrid hatalmas méretű ölebét, aki egyébként rendkívül gyáva és ostoba jószág volt. Régebben egy csúnya pillantás is elég volt ahhoz, hogy a kutya a világ végére szaladjon félelmében. Ha pedig Perselus még rá is kiáltott…

Azonban ezek a régi, jól bevált módszerek most nem igazán akartak működni, a kutya nyilván megérezte szagát és azzal, hogy ő rákiabált, már nem volt nehéz beazonosítani pontos tartózkodási helyét..

Agyar egyre hangosabban ugatott és arra is vette a bátorságot, hogy a férfi nadrágjának szárát elkezdje cibálni.

- Rohadt dög! Átlátsz a köpenyen vagy mi? Nem hallod? Hagyj békén! – próbálkozott Piton továbbra is, de eredménytelenül. – Felriasztasz mindenkit! Maradj már csendben!

Ekkor Perselus egy erőteljes rántást érzett a lába környékén és mire újra észbekapott már a földön hevert és próbálta nadrágja szárát kiszabadítani a kutya erős fogai közül.

- Megnézem mi az! – hallatszott egy ismerős hang és a láthatatlanná tévő köpeny alatt rejtőző férfi holtsápadttá vált.

Ha itt találják… Ha Hagrid megtalálja…Ha…

Felhangzottak az óriás döngő léptei. Még a vad kutyaugatástól is tisztán kivehető volt.

- Mit találták, kiskutyám? – kérdezte Hagrid, miközben egyre közeledett felé. Hirtelen azonban megtorpant és elsápadt. - Mordon professzor! Jöjjön gyorsan! Egy láb… egy emberi láb!

Piton ekkor vette észre, hogy a köpeny alól kilóg az a lába, aminek nadrágszára még mindig Agyar fogai közt raboskodott.

- Miket beszélsz, Hagrid?! – hangzott fel Mordon recsegő hangja. – Még hogy emberi láb…

Az idős auror ekkor megjelent nyomában az eddig a házban tartózkodókkal és mindannyian hátrahőköltek a látványtól.

Perselus pedig azon kapta magát, hogy még levegőt is elfelejt venni ijedtében.

Látta, ahogy Alastor közeledik felé és gyanakodva végigméri. A feketehajú férfi tudta, hogy lelepleződött, hiszen az öreg átlát a köpenyen.

- Nos, ha biológiai ismereteim nem csalnak, akkor egy lábhoz kell tartoznia egy másiknak is, jó esetben – kezdte az idős auror. – Sőt, ha van két lábunk, akkor lennie kell itt egy testnek is – és azzal a mozdulattal lerántotta Pitonról a láthatatlanná tevő köpenyt.

Nos, ha az előző reakciót Perselus lábával kapcsolatban döbbenetnek minősítettük, akkor ezt az esetet nyugodtan illethetjük a totális döbbenet jelzővel.

Agyar miután észrevette, hogy kinek a lábát tartotta a szájában, fülét- farkát behúzva menekült gazdája háta mögé és csak onnan mert néha- néha előlesni.

- Perselus! – kiáltott fel hitetlenkedve Lupin. – Te mi az ördögöt keresel itt?!

- Nos, találtak valamit? – csendült fel egy hang a hátuk mögül. Florence épp akkor ért ki a házból és mikor meglátta Perselust a rosszullét kerülgette. – Te jóságos Ég!

- Te jóságos Ég! – reagált a férfi, mikor meglátta a nőt.

- Ó, te jó Ég! – tört elő a felismerés McGalagonyból és zavartan kapkodta tekintetét hol egykori kollegájára, hol pedig a mellette álló lányra.

- Mi a fenére várnak?! Befelé! Gyerünk, mielőtt még meglátja valaki! – adta ki az utasítást Mordon és a következő pillanatban már mindannyian a házban találták magukat. Az idős auror cseppet sem szeretetteljesen az egyik fotelba lökte Perselust és türelmetlenül fölé magasodott.

- Magyarázatot várok, fiatalember!

- Egy- két jó kifogás itt most kevés lesz, ugye? – kérdezett vissza a férfi. Úgy érezte magát, mint egy rossz diák, akit csínytevésen kapnak és most nagyon kemény büntetés előtt áll.

Ó, embereld meg magad, öregem! – rivallt magára. – Harminchét éves vagy, nem vagy már gyerek! Mi van veled?!

- Hallgatjuk! Mintha megbeszéltük volna, hogy nem megy emberek közé…

- Igen, igen, tudom, de nem várhatták el, hogy ne jöjjek el…

- Mégis mi a fenének kellett Önnek itt lennie?! – vette át a szót McGalagony. Rettentő dühös volt. Nem is csoda, hiszen mindannyiukat veszélybe sodorhatta volna. –Olyan izgága, mint Potter!

- Na, ezt személyes sértésnek veszem!

- Miért nem mehet Perselus emberek közé? – kérdezte az eddig csendben álldogáló Florence. Piton felé kapta tekintetét. Egy ideig teljesen elfeledkezett róla, hogy miért van itt. Miatta. Csak miatta jött el idáig. Végignézett a nőn. Magas, karcsú alakját remekül kihangsúlyozta az a fekete ruha, amit éppen viselt. Hosszú, világosbarna, hullámos haja rendezetten hullott vállaira. A bájos arca és vérvörös ajkai, melyeket annyiszor olyan vadul csókolt és amikkel az ő ajkait érintette. A csodálatos kék szempár, amiből annak idején annyi szenvedély sugárzott… És most mit lát benne? Vad gyűlöletet.

Tudja – futott át a férfi agyán. – Tudja, mit tettem. De ha tudja, akkor, miért kérdezte meg, hogy miért nem mehet emberek közé.

Zavartan McGalagonyra pillantott, aki kitalálhatta gondolatait, mert óvatosan megrázta a fejét.

Perselus fellélegzett. De csak egy pillanatra, mert rögtön eszébe jutott, hogy valószínűleg azért gyűlöli őt a felesége, amit a múltjában tett. Ezt még tisztázni kell, ami nem lesz egyszerű…

- Még mindig várjuk a válaszát! – recsegett Mordon ellentmondást nem tűrő hangja. – Van fogalma róla mit tett?!

- Óvatos voltam!

- Igen, ezt mindannyian láthattuk! Tudja, mekkora bajba kerülhettünk volna mindnyájan?!

- Nézze, én csak…

- Perselus nyilván Florence-t akarta meglátogatni – szakította félbe Piton mondandóját Lupin. – Végül is a felesége vagy, mi?

- Kösz, de nem vagyok rászorulva, hogy megvédj! – tiltakozott a hosszú fekete hajú férfi. Dühítette, hogy Remus ennyire átlát rajta. Nincs ő rászorulva senki segítségére!

- Na már most – szólalt meg a barna hajú nő. – Perselus tizenöt évig felém sem nézett és most hirtelen látni akar? Minek köszönhetem ezt a hevességet?

Mi az, hogy felé sem nézett?! Pitonnak már nyelvén volt egy következő gúnyos megjegyzés, de úgy döntött, inkább nem szól semmit. Nem rontja tovább amúgy sem túl rózsás helyzetét. Inkább mélyen a nő szemébe nézett és ekkor meglátta… A tekintete, a szeme színe… pont, mint Dumbledore-é.

Hirtelen rettenetes lelkiismeretfurdalás kerítette hatalmába. Ugyanolyan szempárral találta szembe magát, mint az igazgatóé… olyan szemekkel, melyek parancsolóan villantak rá, nem is olyan régen.

Perselus nem bírta tovább. Elkapta tekintetét róla és lázadóan Mordonra pillantott. Utálta, ha megszabták neki, mit kell tennie, de most tudta, hogy jogosan teszi ezt vele az auror. Jogosan fogja visszaküldeni oda, ahonnan jött.

- Most azonnal vissza kell mennie! – szólt határozottan Alastor. – Hiába néz rám úgy, mint, aki legszívesebben elvágná a torkomat, akkor is visszamegy!

- Talán várhatnánk még egy kicsit – lépett elő Remus. Tudta, hogy Mordonnak igaza van, viszont ismerte Perselus helyzetét is. Legalábbis azt hitte.

- Mégis, mire várjunk, hogy elfogják és ezzel kútba essen minden tervünk?! Minden, amit eddig véghezvittünk?! Akkor értelmetlen lenne ez az egész helyzet és Dumbledore…

- Alastor, az Istenért!- szakította félbe hirtelen McGalagony és idegesen Florence felé pillantott. Mordon láthatólag megértette a célzást, vett egy mély lélegzetet és távolabb lépett a fotelben ülő férfitól.

- Addig maradhat, míg mi is itt vagyunk és utána, ha kell én magam ráncigálom vissza oda, ahonnan jött! Megértettük egymást, fiatalember?!

Perselus nem szólt semmit, nem is bólintott. Egyébként sem nagyon lelkesedett Mordonért, de azt kifejezetten utálta, ha fiatalembernek hívta. Nem, egyáltalán nem a szóval volt baja, hanem azzal, ahogy az auror ezt mondta. Olyan lekezelően, mintha csak egy gyerek lenne, akinek mindig mindent háromszor a szájába kell rágni, hogy egyszer megértse.

De mindegy! Amíg itt van, legalább addig is emberek közt van, még ha ilyen ellenségesen is bánnak vele.

Tekintete Florence felé vándorolt, aki csendesen figyelte az eddigi eseményeket és gyanakodva nézett a fekete hajú férfira.

Miért van olyan érzésem, hogy valamit titkolnak előlem? – gondolta a lány. – Mi ez a hirtelen lelkesedés Perselus részéről, hogy ismét látni akart? És miért nem szabad, hogy észrevegyék? Talán valamit elkövetett? Ha így volt, akkor minden bizonnyal igen súlyos dologról lehet szó, ha Mordon így viselkedik vele.

Itt elmosolyodott. A nagyapjától tudja, hogy a két férfi sosem lelkesedett igazán egymásért. Igen, ő mindent tudott Perselusról Albustól. Szinte minden lépését figyelemmel követhette nagyapja leveleiből és beszámolóiból, de még ezek sem tudták meggyőzni arról,hogy bízzon a férjében.

Tudta, hogy a férfi is érdeklődik iránta, de ő a nagyapja lelkére kötötte még az elején, hogy egy szót se áruljon el róla Pitonnak.

Amikor Dumbledore azon munkálkodott, hogy a két fiatalt újra egymás felé terelje, Florence ellenállt, Dumbledore pedig hiába kérte, hogy gondolja át még egyszer, ő határozottan elzárkózott az egész helyzet elől. Válaszát pedig azzal indokolta, hogy, aki egyszer áruló volt és átállt a Sötét Oldalra, abban soha nem lehet megbízni és óva intette a férfitól nagyapját is.

Nem, egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem szerette Perselust. Még mindig ugyanazt érezte iránta, mint mikor találkoztak.

Egy ilyen viharos, vad és szenvedélyes szerelemnek soha nem lehet vége – mondogatta neki mindig Dumbledore és McGalagony felváltva és ő gondolatban igazat is adott nekik, de mégis az évek során felhalmozott keserűség és bánat, gyűlölettel is keveredett, azért, amit a férfi annak idején tett. Tulajdonképpen azért is lett vége a kapcsolatuknak és most már csak azért voltak papíron házasok. Soha nem volt hozzá lelki ereje, hogy törvényesen is véget vessen házasságuknak. Talán azért, mert még mindig szereti…

- Nos, Miss Harper… – zökkenttette ki gondolataiból Mordon recsegő hangja. Perselus felkapta a fejét.

Harper?! – vonta kérdőre magában a lányt. – Tehát úgy döntöttél, Florence, hogy a leánykori nevedet használod?! Miért is lepődöm meg ezen, hiszen már csak papíron vagyunk házasok! Azt csinál a nevével, amit akar.

-…mit szándékozik tenni most?

- Először Londonba megyek. Van még egy kis elintéznivalóm és utána haza. Miért kérdezik?

McGalagony és Mordon sokat sejtetően egymásra pillantottak és Perselus már tudta, mit jelent ez, hisz az igazgató még a halála előtt utasította őket, mit kell tenniük, ha vele esetleg történne valamit.

- El kell neki mondanunk, Alastor – győzködte a boszorkány az aurort.

- De most?!

- Mikor, ha nem most? Megvárjuk, míg Tudjukki kideríti ki is ő valójában és…

- Nem hiszem,hogy ez lenne a jó megoldás.

- Ha maguk nem mondják el neki, majd elmondom én! – elégelte meg Piton az előtte zajló tétlenséget.

- Maga maradjon ki ebből! Itt sem kéne lennie! – szállt vitába Mordon a férfival, aki már legszívesebben egy jó kis átkot zúdított volna az öregre, de neveltetése és mérhetetlen önuralma visszatartotta őt. Így inkább indulattól telve a szemébe nézett és várta, hogy Mordon kapja el előbb a tekintetét, hogy legalább egy kicsi győzelmet arathasson a mai nap.

- Eszemben sincs megzavarni ezt a néma párbajt – szólalt meg Florence kissé idegesen – de nem gondolják, hogy valamit esetleg tudnom kéne?

A két férfi szinte egyszerre pillantott a lányra, aki türelmesen várt, bár türelme igen csak fogytán volt már.

- Miss Harper – kezdte Mordon. – Nem mesélt Önnek a nagyapja arról, hogy mi történne, ha ő meghalna?

- Nem, soha nem beszélgettünk erről! – felelte őszintén a nő és kék szemeivel az aurorra figyelt, de a szeme sarkából látta, amint Perselus visszaül a fotelba és összefonja karjait.

- Azt, ugye tudja, hogy Dumbledore volt az egyik leghatalmasabb mágus a világon? Tőle még…

- Voldemort is félt, igen tudom! – fejezte be a lány Mordon mondatát és nem kerülte el a figyelmét, hogy Voldemort  nevének említésére a szobában lévők nagy része összerezzent.

- Nos, igen. Amíg a nagyapja élt, létezett egy szövetség… egy hármas szövetség, ami belőle, McGalagony professzorból és a… férjéből állt.

- Nocsak, Perselus! – mosolygott rá gúnyosan Florence. – Mik vannak?

- Térjünk vissza a tárgyhoz, Miss Harper, ha kérhetném! Szóval, Dumbledore halálával ez a szövetség felbomlott…

- Ennek be kellett következnie. Ezt ne feledje, Alastor! – figyelmeztette az aurort McGalagony, miközben lopva Pitonra nézett.

A férfi szemében most annyi keserűség volt, mint talán még soha. Az idős boszorkány csak sejteni tudta, mekkora terhet róhat valakire, ha ilyen kegyetlen jóslat részesévé kell válnia, mint Pitonnak.

Őszintén sajnálta a férfit és néha már- már úgy gondolta, Perselusnak nem lesz elég ereje ahhoz, hogy elviselje, amit a sors kiszabott rá. Kezdődött azzal, hogy még a tragédia előtt ki akart szállni, de Dumbledore nem hagyta. Máig nem tudja, mivel sikerült akkor meggyőznie. Aztán folytatódott azzal, hogy nem akarta megtenni, amire felesküdött a mágusnak, csak az igazgató parancsára volt hajlandó kimondani rá a halálos átkot!

Most pedig itt van Perselus, sebzett szívvel és nyilván hatalmas lelkiismeret furdalással. Bujdosnia kell azért, amit tett, pedig nem önszántából tette.

- És mivel a szövetség már nem létezik – zökkentette ki mordon hangja a gondolataiból – a Roxfort és a varázslóvilág szinte teljesen védtelenné vált.

- És, mit tehetek én? – kérdezett vissza Florence.

- Nos, a szövetséget újra létre lehetne hozni.

- Hát akkor, tegyék meg!

- Nos, igen, de ehhez kell még valaki, aki olyan erővel bír, mint Dumbledore.

- És tudják már, hogy ki az?

- Ön.