6. fejezet

A lápvidék

 A nap már magasan fennjárt az égen, mikor a borostás, fekete ruhás, karcsú alak előmerészkedett hűvös barlangjából.

Augusztus vége volt, már lassan másfél hónapja élt önkéntes száműzetésben, itt a lápvidéken, ami remek búvóhelyül szolgált számára. Senkinek, még csak eszébe sem jutott, hogy ezen az elátkozott földön keresse.

Senki földje. Így hívták a helybéliek a különböző rejtélyes esetek miatt, amik az utóbbi években itt történtek.

A helyi legenda szerint kísértetek lakta vidék ez, ahol a nap huszonnégy órájában nyughatatlan lelkek találkoznak, hogy együtt zaklathassák a békésen élő környékbeli embereket.

Mikor Piton meghallotta ezt az égbekiáltó ostobaságot, ráadásul Mordon szájából, nem állhatta meg nevetés nélkül. Az idős auror ekkor szigorúan ránézett és közölte vele, hogy örül, hogy ennyire tetszik neki a hely, mert innentől kezdve ott fog élni.

Perselus azóta persze tudja, hogy akiket a muglik kísérteteknek hisznek, azok nem mások, mint az itt élő vadkoboldok, akik úgy próbálják védeni területüket, hogy mindenkit elüldöznek onnan. Vele is megpróbálták, azonban ő közölte kerek perec, hogy nem más, mint az a gyilkos, akit a minisztérium most különleges erőkkel keres, mire a koboldok jobbnak látták őt nem zavarni. A férfi tudta, hogy nem árulnák őt el, hiszen ők is több százan, illegálisan élnek ezen a területen. Ezzel maguknak ártanának a leginkább.

Ő nem bántotta a koboldokat és azok is békén hagyták. Sőt, még néha figyelmeztették is, ha illetéktelen lépett be a területükre. A békés együttélés csodái.

Bár Piton soha nem volt oda a természetért és egyéb ilyen nyavalyákért, ezt a helyet mégis festőien szépnek találta.

Nevével ellentétben, nem az egész vidéket borította mocsár, hanem csak egészen kicsi részt, a férfi barlangjától nem messze.

A vidék selymes füve és dús növényzete kellemes, ám kissé nedves klímáról tanúskodott. Túl a mezők zöld négyszögein egy elterpeszkedő erdősáv mögött, szürke, komor hangulatot árasztó dombvidék látszott. Különös, elmosódott szaggatott sziklasor koronázta, olyan volt az egész, mint egy mesebeli álomtáj.

Perselust minden egyes alkalommal ámulatba ejtette a látvány, pedig már nem először látta.

Most is, mint minden egyes reggel élelemért ment a közeli erdőbe. Hetek óta bogyókon és egyéb növényeken élt, így alaposan le is fogyott. Ha néha sikerült is elejtenie egy- két madarat vagy egyéb állatot a kezdetleges csapdáival, az éppen csak arra volt elég, hogy egy kicsit magához térjen a hústól és ne térjen át teljesen a növényzabálásra, ahogy ő nevezte

Varázslattal nem is próbálkozhatott, hiszen a Minisztérium a legapróbb gyanús jelre is felkapta volna a fejét és pillanatokon belül megszállták volna a vidéket. Akkor pedig biztos, hogy azonnal elkapták volna.

McGalagony és Mordon a lelkére kötötték,  hogy addig ne merjen semmi ostobaságot csinálni, értették ezen a varázslást és egyéb mágikus dolgokat, míg ők nem küldetnek érte. Így hát a nap huszonnégy órájában leste az eget, hátha feltűnik egy kósza bagoly, levéllel a csőrében, benne a megváltó szóval: Jöjjön!

Azonban hiába várt. Nemhogy bagoly, de még egy fia veréb sem kószált arra az utóbbi napokban. Pedig nagyon jó lett volna híreket kapni. Legalább Florence-ról, hogy jól van-e. Bármit, csak valami kapcsolata lehessen a külvilággal, különben úgy érezte, megőrül.

Próbálta ugyan kiverni a nőt a fejéből, de arca és bájos mosolya valahogy mindig visszatért álmaiban.

Most már belátta, hiba volt akkor elmenni a temetésre és utána az kis házhoz merészkednie, hogy láthassa a őt. Bár ne tette volna!

Azóta se éjjele, se nappala. Amikor álmaiból felriadt, rémülten kereste maga mellett feleségét, aztán belehasított a tudat, nincs vele!

Ilyenkor általában fájdalmasan felnyögött és dühében elindult az éjszaka kellős közepén az erdőbe, hogy levezesse a feszültséget.

Soha nem volt egy érzelgős típus, de el kellett ismernie, hogy felesége hiánya szinte már fájt.

Röhej! – gondolta mérgesen. – Tizenöt évig nem is találkoztunk, kutyabajom sem volt. Most pedig látom néhány napra és a feje tetejére áll a világ! Teljesen kiforgat magamból ez a nő! Már nem is vagyok önmagam! Egy érzelgő, nyálas ember lett belőlem! Úgy nyekergek, mintha egy csöpögős lányregény főhőse lennék! – dünnyögött magában.

Lassan elérte az erdő határát és az első csapdát, amit itt felállított néhány nappal ezelőtt.

Üres! Remek!

Egyre beljebb ment, míg el nem érte a következő ügyesen felállított szerkezetet.

Ez is üres! Meg van átkozva, ez már nem is kétséges! Lassan két hete már, hogy nem evett húst és úgy tűnt, ez a tendencia most folytatódik!

A harmadik csapdához közeledve úgy gondolta, talán meg sem kéne nézni, valószínűleg úgy is üres! Ha az első kettőben nem volt semmi, már nem sok esély van rá, hogy ennyire bent lenne bármi fogás is.

Meglepődve vette észre, hogy az ügyes faszerkezet mégsem teljesen üres!

Valami mozgolódott benne!

A férfi szeme felcsillant. Már maga előtt látta íncsiklandó mai lakomáját. Istenem, hát mégis jól fog lakni!

Egészen közel ért a csapdához és ekkor látta, hogy a foglyul ejtett élőlény nem más, mint egy nyúl. Kiszabadította a fokságból és fülénél fogva közel emelte arcához a rémült állatot és összeszűkült szenekkel vizsgálgatta.

Meg mert volna esküdni, hogy a nyúl könyörgőn néz rá és talán még meg is szólalna annak érdekében, hogy szabadon engedje. Apró orra folyamatosan mozgott, az állat nem is kapálózott.

- Remélem tudod, hogy ma te leszel a vacsorám! – szólt Perselus mogorván, miközben az állat szemébe nézett.

- Éhes vagyok! Napok óta nem ettem normális ételt.

A nyúl továbbra sem mozdult, csak orrocskája mozgott megállás nélkül.

- Ez nem lehet igaz – fordította el fejét az egykori tanár és égnek emelte tekintetét. – Lelkiismeretfurdalásom van egy nyúl miatt! Tudod mit, menj! De figyelmeztetlek, ha legközelebb elkaplak, nem leszek ilyen lágyszívű! – azzal szabadon engedte az állatot, ami néhány pillanat múlva eltűnt az erdő mélyén.

Perselus lemondóan felsóhajtott és csalódottan ballagott vissza a barlangja felé, útközben összeszedve néhány bogyót és növényt, amik kivétel nélkül táplálóak voltak, de közel sem elegek egy felnőtt ember számára.

Gondolataiba merülve haladt ideiglenes otthona felé, mikor kiabálásra lett figyelmes.

Megállt egy pillanatra, hogy pontosan meghatározhassa, honnan jön a hang, aztán hirtelen futásnak eredt.

Tudta, hogy a mocsár irányából érkezik a segélykérés.

A sok idióta egyszerűen nem hajlandó észrevenni az egyértelmű jeleket, hogy a közelben mocsár van! Pedig nem olyan bonyolult! Ő is meglátta., pedig nem egy nagy természetjáró!

Egyre gyorsabban futott és csak reménykedni tudott benne, hogy nem késik el.

Mikor a láp közelébe ért, léptei óvatosabbakká és megfontoltabbakká váltak.

Nem akart hibát elkövetni. Tudta, hogy itt egy rossz lépés is végzetes lehet!

Ügyesen lépkedett egyik lábáról a másikra, kikerülve a mocsár előtti mély gödröket.

Ekkor megpillantotta a segítségért kiáltó és rúgkapáló férfit.

- Kérem! – hallotta meg az idegen hangját. – Segítsen, kérem! Mindjárt elnyel!

- Ne kapálózzon! Akkor csak még gyorsabban elmerül! – adta ki a szigorú parancsot Perselus és megpróbált minél közelebb jutni a mocsár széléhez.

 Nem fogja elérni! – futott át az agyán a kétségbeesett gondolat.

- Segítsen már!

Varázslatot nem használhat! Azzal nem csak önmagát, hanem az egész varázslóvilágot leleplezheti, arról nem is beszélve, hogy a Minisztérium emberei azonnal ellepnék a környéket!

Piton valami kapaszkodó vagy ág után nézett, amit a férfi felé nyújthat és aminek segítségével kihúzhatja, de nem talált semmit.

- Segítsen, kérem! – könyörgött tovább az idegen.

- Képzelje, azon vagyok! – kiáltott fel türelmetlenül Perselus és arcára egyre inkább kiült a kétségbeesés. Soha életében nem érezte magát még ilyen tehetetlennek! Mi a fene van vele mostanában!

- Ha nálam lenne a pálcám… - hangzott fel a férfi tehetetlen nyögése és arca egyre közelebb került a mocsár felszínéhez.

A tanárnak nem kellett több. Előkapta nadrágja zsebéből a varázspálcáját, és az idegenre irányította.

- Vingardium leviosa!

A fuldokló idegen ekkor kiemelkedett a mocsárból és Piton a part felé repítette, majd a földre lebegtette az eszméletlen férfit.

A varázsló végigmérte a földön fekvő, körülbelül vele egykorú alakot.

Igen, alakot, mert annyira koszos és mocskos volt, hogy szinte semmi nem látszott belőle.

Egy dolog volt biztos, és az az, hogy megmentette ezt a… ezt!

Ha ezt Florence, látta volna, padlót fogott volna döbbenetében, az biztos! – elmosolyodott magában erre a gondolatra, majd mielőtt újabb vágyakozás öntötte volna el a szívét a nő után, úgy döntött, jobb, ha ezt az idegent elviszi a barlangjáig. Ott majd eldönti, mi legyen a további sorsa.

Ha tévedett és mégsem varázsló a férfi, akkor majd törli a memóriáját vagy kitalál egy képtelen történetet, ahogy a muglik szokták, ha valami őrültséget akarnak bebeszélni egymásnak.

Az idegen nem sokkal azután, hogy visszaértek a barlangba, mozgolódni kezdett, majd szemei hirtelen felpattantak.

- Hol vagyok? –kérdezte és ijedten tekintett körbe, míg meg nem pillantotta a mellette ülő fekete hajú férfit és segélykérően nézett rá.

- Sikerült belesétálnia egy mocsárba! – hangzott a komor válasz és Perselus arcáról egyértelműen leolvasható volt a megvetés az idegen irányában.

- Emlékszem! – bólintott az. – És maga megmentett… Maga is varázsló?!

Piton fellélegzett. Legalább hazudnia nem kell és nem kell kitörölni a memóriáját ennek az alaknak.

- Az vagyok.

- Miért van itt? – mérte végig gyanakodva a zöldszemű férfi megmentőjét.

- Maga miért van itt?

- Tanár vagyok. A Roxfortba tartok. Én fogom tanítani a bájitaltant – jött a közlékeny válasz.

- Valóban? – kérdezett vissza gúnyosan Perselus és ajkai egyetlen vékony vonallá váltak a hallottak hatására. – Ez igen érdekes. És mondja, kihez van szerencsém?

- Ó, ezt nem mondhatom meg. Csak egyetlen ember tudja,ki vagyok, a Mágiaügyi miniszter. Ő küldött a Roxfortba. Mindenki más előtt a nevem titok.

- Jól őrzi az inkognitóját Mr. Titok! – gúnyolódott tovább Piton és végigmérte a férfit, akinek a kosztól igen csak nehezen lehetett volna megállapítani a személyazonosságát.

Erre úgy tűnik az idegen is felkapta a fejét és arcához kapott, amit vastag sárréteg borított, aztán úgy tűnt, ha ideiglenesen is, de megbékélt a helyzettel.

- Na és, én Önben kit tisztelhetek?

- Az őrangyalát. Elégedjen meg ennyivel – nézte továbbra is elgondolkodva a férfit Perselus és már meg is fogant a fejében egy zseniális ötlet. Arcára gonosz mosoly ült ki, amit láthatóan a zöldszemű észre sem vett, annyira bele volt merülve gondolataiba.

- Hát, először is, köszönöm, hogy megmentett! Másodszor pedig: hogy jutok el a kastélyig?

- Sehogy.

- Ezt hogy érti? – kapta fel fejét ijedten az idegen és zöld szemeiben aggodalom tükröződött, ahogy a fekete hajú férfi arcát vizsgálgatta, amiről semmi érzelmet nem tudott leolvasni.

- Nem megy a Roxfortba.

- Már hogy ne mennék?! Ott fogok tanítani! – szökkent talpra az idegen.

- Nem, nem hinném – hangzott a közömbös felelet és Piton fenyegetően magasodott a férfi fölé.

- Nem… nem értem, mire gondol – hátrált, ahogy Perselus közeledett felé, de a barlang fala megállította őt. Mikor felismerte, hogy már nincs menekvés, feltette azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta. – Ki a fene maga?

- Perselus Piton, szolgálatára – hajolt meg mesterkélten az egykori tanár. Úgy tűnt, az idegen nem igazán honorálja ezt a gesztust és először  nem is tudta hova tenni megmentőjét.

- Perselus…Piton… Perselus Piton! – kiáltott fel hirtelen és arcán most már komoly félelem tükröződött. – A gyilkos – suttogta maga elé.

- Jó helyen kapizsgál – mosolyodott el gonoszul a férfi és lassan zsebe felé nyúlt.

- Mit csinál? Meg akar ölni? – reszketett a zöldszemű egész testében. Úgy lapult a barlang falához, mintha odapaszirozták volna.

- Megölni?! Olyan csúnya szavakat használ! – sziszegte Piton, miközben pálcáját pörgette az ujjai között és lassan sétálgatott a férfi előtt, mint ahogy a sólyom köröz áldozata fölött, mielőtt lecsapna rá. – Eszemben sincs megölni magát!

- Akkor, mégis mit akar?

- A személyazonosságát.

- Hogy? – nézett rá értetlenül az idegen, de választ már nem kapott, mert ellenfele elkiáltotta magát:

- Rictus sempra!

A zöldszemű férfi pedig, hiába állt a falnál, olyan volt, mintha visszapattant volna róla és átrepült a barlang másik felébe, majd eszméletlenül rogyott a földre.

- Ma nincs jó napod – lépett mellé Perselus. – Sajnálom, de nekem dolgom van a Roxfortban. Suvickusz!

Azzal az idegen egyik pillanatról a másikra tiszta lett és elővillant az arca is.

Jól érezte Piton, valóban vele egykorú, talán egy-két évvel idősebb férfi volt. Rövid szőke haja és zöld szeme beleilleszkedett szépívű arcába.

Egészen biztos, hogy aranyvérű – futott át az egykori tanár agyán. –Nos, akkor, öltsük fel ennek a bájgúnárnak az alakját!

Azzal pálcáját hosszú, fekete hajához érintette, ami a következő pillanatban szőkévé vált, majd egész arca átalakult, egyetlen részlet kivételével. A saját szájához ragaszkodott. Ez az egyetlen testrésze volt az arcán, amivel tökéletesen elégedett volt.

Egy ideig idegenkedve figyelte új arcát törött tükrében, majd a férfihez lépett és átkutatta a zsebeit, hátha talál valamit, ami felfedi az idegen személyazonosságát. Egy szemüvegen kívül nem talált semmit.

- A francba! És még szemüveges is! – kiáltott fel olyan hangnemben, hogy az ember azt hihette volna, hogy a világ legrosszabb dolga történt vele az imént. – Most úgy fogok kinézni, mint Potter! Merlinre, miért?! – majd sóhajtott egy hatalmasat és ismét gondolkodóba esett. – Tökéletes a külső, mert egy cseppet sem hasonlítok magamra, így az a veszély sem fenyeget, hogy Florence vagy bárki esetleg felismer… Már csak egy név kéne… egy név, egy név… Perselus Piton… P –E-R… Peter S. Noulsip! Nem túl fantáziadús név, de azért a célnak megfelel. Főleg, hogy senki nem tudja, ki is ő valójában. Csak egy ember és mennyi az esélye annak, hogy a miniszter ellátogat a Roxfortba? Semmi!

Mikor sikerült meggyőznie magát igazáról, ismét az idegen férfi felé fordult.

- Ezer bocsánat, de meg kell tennem, mert még a végén bajba sodorsz! – nézett rá magyarázkodó szemekkel. – Ex memoriam!

Tudta, hogy memóriatörlő -varázst csak különleges esetekben szabad használni, de mi ez, ha nem különleges eset!

Mielőtt elindult volna a Roxfort felé, még egyszer belenézett a tükörbe, ahonnan új arca nézett rá vissza.

- Viszlát, Perselus Piton! Isten hozott Peter S. Noulsip!