7. Peter S. Noulsip professzor
7. fejezet
Peter S. Noulsip professzor
McGalagony hosszú léptekkel rótta a köröket irodájában. Több dolog is nyugtalanította, először is az új professzor érkezése, mivel szinte semmit nem tudott róla: se a nevét, se a korát, se semmit, mindössze annyit, hogy bájitalokkal foglalkozik és remekül űzi ezt a szakmát, bár gyerekekkel még nem volt gyakorlata.
Perselusnak is küldött ma reggel egy baglyot és még nem érkezett válasz rá, pedig a hely, ahol bujkál, alig van néhány kilométerre Roxforttól. Már rég meg kellett volna kapnia a levelet.
Gondolataiból kopogás zökkentette ki.
A bebocsátó szavak után egy fiatal, barna hajú boszorkány lépett be az irodába.
- Florence, jöjjön csak! Foglaljon helyet!
- Köszönöm – válaszolta a nő és lehuppant az egyik kényelmes fotelba, McGalagonnyal szembe. Kék szemeit a professzor asszonyra emelte és kérdő tekintettel figyelte az idős boszorkányt.
- A többi érintettel már beszéltem mai nap folyamán, de Önt, kedvesem, sehol sem találtam.
- A temetőben voltam - hajtotta le fejét Florence, mintha szégyellné, amit tett.
McGalagony elgondolkodva figyelte.
Mennyire hasonlít Dumbledore –ra! Egyre jobban formázza őt, napról napra: a makacssága és a hajthatatlansága már régóta feltűnt az idős boszorkánynak, de a Florence szemeiből áradó erő, ami egyszerre tudott nyugtató hatású lenni, és akár gyilkos pillantás is, az csak a napokban jelent meg.
- Új professzor érkezik az iskolába – szólalt meg az idős nő. – Mivel Ön is a tanári kar tagja, így jobbnak láttam, ha tud róla.
- Rendben.
- Bájitaltant fog tanítani – tette hozzá McGalagony és nem kerülte el a figyelmét a fiatal boszorkány arcán lejátszódó érzelmek kavalkádja.
Florence először elmosolyodott, majd arca elkomorult és végül düh vette át a helyét.
- Remek, akkor ezek szerint Perselus nem jön vissza! – reagált szavakkal a nő és dacosan felemelte a fejét. Kék szemeiben fájdalom tükröződött. Minerva tudta, ismerte ezt a tekintetet, de nem szólt, inkább azon gondolkodott, elmondja-e a lánynak a történet másik felét is. Mi lesz, ha megtudja? Aggódni fog vagy inkább mérges lesz? Kérdések helyett döntött.
- Ma reggel, küldtem egy baglyot a férjének… Perselusnak – javította ki magát az idős boszorkány, mivel a lány szemei felszikráztak. – Nem válaszolt.
- Lehet, hogy még nem ért oda a levél.
- Odaért.
- Ezt miből gondolja?
- Perselus búvóhelye nincs olyan messze innen, mint azt sokan hiszik… A levél már rég megérkezett.
- És, akkor… akkor ez mit jelent? – dadogta Florence, miközben fejében egyre másra kergették egymást a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok.
- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni - mosolygott rá bátorítón McGalagony. Még hogy gyűlöli a férfit! Bárhogy is tiltakozik az érzései ellen, Florence még mindig szereti Perselust. Két hónapon át arról győzködött mindenkit, beleértve önmagát is, hogy egyáltalán nem érdekli, mi van Pitonnal. Tőle akár, fel is fordulhat, ott, ahol van. Hát, úgy tűnik, nem sikerült meggyőznie önmagát. Aggódik a férjéért!
-Én nem… tőlem, akár… nem kell, hogy… – próbált tiltakozni a nő és összeszedni a gondolatait, de csak értelmetlen szavak jöttek ki a száján.
Minerva elmosolyodott, a lány mögé sétált és kezét a vállára helyezte.
- Mégis, kit akar becsapni, kedvesem? Ne áltassa magát, Ön is tudja, mit érez valójában.
- Ez olyan nehéz – sóhajtott fel megadón Florence. – Kegyetlen tréfája a Sorsnak, hogy mi ketten… illetve csak én még mindig…
Az idős boszorkány szomorúan nézte a fiatal nőt.
Perselust talán már el is fogták. Nem, az nem lehet, hiszen, az már rég benne lenne valamelyik újságban. De mi van akkor, ha megszerezték a baglyot és az elvezeti a minisztérium embereit a férfihoz?
Most nincs idő arra, hogy ezen merengjen. Meg kell nyugtatni ezt a fiatalt lányt, akinek most talán még nagyobb szüksége a megértésre, mint eddig bármikor.
- Lehet, hogy egyszerűen csak elment máshová, talán…
- Ön is tudja, hogy ez nem igaz, professzor – mosolyodott kényszeredetten Florence. – Én szeretném a legjobban, ha igaza lenne, de… valljuk be, erre semmi esély. Lehet, hogy már az Azkabanban van, de az is lehet, hogy már halott.
- Ugyan! Ne mondjon ilyeneket, kedvesem! – háborodott fel McGalagony és leült a nővel szembe. – Ha meghalt volna, arról, higgye el, tudnánk! Él, ebben biztos vagyok! Vannak embereink a minisztériumban és ők rögtön tájékoztatnának minket arról, ha bármelyik lehetőség megtörtént volna. Amíg nem kapunk hírt felőle, biztosak lehetünk benne, hogy életben van – azzal átölte a csendben ülő lányt, akinek kék szemeiben megjelentek az első könnycseppek. Hogy miért, azt ő sem tudta. A hirtelen felismeréstől,hogy mit is érez valójában vagy inkább a félelemtől… mellékes. Jól esett sírni. Hónapok óta először, igazán…
Perselus egyre közeledett útja vége felé. A távolban már az égnek meredeztek a kastély tornyai, és ő úgy érezte, hazatért.
Egy ideje már tudta, hogy az otthona nem az egykori londoni lakása, hanem az a hely, ahol Florence is van.
Vajon hogy fog reagálni a nő, ha meglátja?
Ekkor eszébe jutott, hogy nem a saját alakjában fogja átlépni a Roxfort kapuját. Akkor meg nem mindegy, mit fog szólni?
Beszéd! – villant be neki a gondolat. – Ha a külseje más is, hangja ugyanaz maradt. Még jó, hogy idejében eszébe jutott! El kell változtatnia a hangját. Ezen majdnem lebukott!
Pálcáját torkához emelte, elsuttogta a bűbájt, mire hangja sokkal mélyebbé változott.
- Tökéletes – próbálgatta új hanghordozását. –Nem, nem jó! Túl mély.
Ismét változtatott egy kicsit hangján, és már teljesen meg volt elégedve.
Időközben elérte a Roxfort kapuját. Vett egy mély lélegzetet és belépett a hatalmas előcsarnokba. Már éppen indult is volna tovább, mikor egy ismerős hang csendült fel a háta mögött.
- Elnézést! Segíthetek valamiben?
Piton megfordult és szembetalálta magát Lupinnal, aki kedvesen mosolygott rá.
Na, ha őt átverem, akkor a többiekkel sem lehet nagy gond – gondolta magában.
- Peter S. Noulsiep professzor, az új…
-… bájitaltan tanár – szakította félbe a férfit Remus és kezet nyújtott felé, mire Perselus kicsit hátrahőkölt. Nem nagyon szokott ő parolázni Lupinnal, de most kivételt kell tennie. – Remus Lupin.
A bájitaltan tanár elfogadta a kézfogást és még egy bizonytalan mosolyt is eleresztett egykori ellenfele felé.
- Én tanítom a Sötét Varázslatok Kivédését – azzal végigtekintett új kollegáján. Rövid szőke haj, szépmetszésű arc, zöld szemek… mégis annyira ismerős! – Jöjjön, bemutatom a többieknek – nézett rá továbbra is összehúzott szemekkel és elindult a tanári szoba felé, Piton pedig követte.
Nem létezik, hogy rájött volna – gondolta magában a szőke férfi. – Mégis úgy nézett, mintha tudná. Mindegy! Innentől még a lebukás lehetőségét is el kell hárítani. Nem követhetek el egyetlen hibát sem.
- Minden irodához van egy jelszó, amivel be tud jutni bárhová, jelen esetben a tanáriba - magyarázta Lupin. – Merlin! – adta meg a jelszót a férfi és a tanári ajtaja feltárult.
- Igazán fantáziadús! – jegyezte meg gúnyosan Piton. – Ez lett volna az első, ami eszembe jut.
- Biztos nem találkoztunk azelőtt? – fordult felé Remus és kérdőn nézett rá
- Egészen biztos vagyok benne, hogy emlékeznék, ha találkoztunk volna – tolta fel orrán szemüvegét Perselus. – Csak megjegyeztem, hogy ennél azért óvatosabbak is lehetnének ilyen vészterhes időkben.
Lupin ugyan bólintott, de még mindig furcsálkodva nézte a szőke férfit, aki belépett a tanáriba, ő pedig követte.
Ez is változatlan – gondolta Perselus, mikor szétnézett a helyiségben. Az egymással szembeállított asztalok és a mögöttük álló kényelmes székek igen kis helyet foglaltak el a tanáriban. A kandalló körül több fotel is sorakozott, azok számára, akik inkább pihennének vagy egy jót beszélgetnének az egész napos munka után.
- Ez lesz az ön asztala – hallotta meg Remus hangját, aki az egyik bútorhoz lépett.
A régi asztalom - futott át Piton agyán és gondterhelten szőke hajába túrt.
- Nem tetszik? – kérdezte a mellette álló férfi.
- De… hogyne! Hol vannak a többiek? – tekintett körbe a helyiségben. – Azt mondta bemutat nekik.
- A tanárok nagy része ma érkezik. Vannak, akik a diákokkal jönnek és…
Mondatát azonban nem tudta befejezni, mert felpattant a tanári ajtaja és egy dühös, barna hajú boszorkány robogott be rajta, nyomában egy idősebbel, aki próbálta valamelyest lecsillapítani.
A két nő láthatóan tudomást sem vett az új tanerőről.
Nem így Perselus a feleségéről.
Le sem tudta venni szemét Florence-ról. Csak nézte, nézte. Úgy itta magába felesége látványát, mint a sivatag a hirtelen jött esőt.
A pokolba is, mennyire hiányzott!
- Nem értem, McGalagony professzor, miért nem lehet elintézni ezt a dolgot csak úgy, hogy más ne tudjon róla! – csendült fel a rég nem hallott hang és a szőke hajú varázsló rögtön felriadt gondolataiból. Oldalra pillantott és látta, hogy Remus mosolyogva nézni a fiatal nőt. Perselus összehúzta szemöldökét és összeráncolta homlokát, ajkai pedig egyetlen vékony vonallá változtak.
Mit méregeti ez a Lupin az ő feleségét?
- Elnézést, hogy megzavarom Önöket, hölgyeim! – szólalt meg egy köhintés után a korán őszülő férfi, mire Florence és McGalagony is felé fordultak. Ekkor pillantották meg a Remus mellett álló szőke férfit. – Megérkezett az új bájitaltan tanárunk.
- Nahát… - lépett előre az idős boszorkány. -Üdvözlöm nálunk, kedves…
- Noulsiep – vágta rá nevét Piton. – Peter S. Noulsip.
- Igen, nos üdvözlöm professzor. Minerva McGalagony vagyok, az iskola kijelölt igazgatója. A hölgy pedig – mutatott Florence felé – Florence Harper, iskolánk mugliismeret professzora.
- Nagyon örülök! – nyújtotta kezét a fiatal nő újdonsült kollegája felé.
- Szintén – mosolyodott el a férfi és gyengéden megfogta felesége apró kezeit.
A lány úgy érezte, mintha áramütés érte volna, ahogy Perselus zöld szemeibe nézett.
Néhány pillanat alatt alaposan végigmérte a professzort. Magas, fiatal, jóképű… zöld szem, vékonykeretes szemüveg.
Igen, első ránézésre valóban vonzónak találta a férfit, bár normális esetekben nem tette volna. Soha nem szerette a tipikus szépfiúkat, pedig Noulsip professzor pont ilyen volt.
- Nekem mennem kell – hallatszott McGalagony professzor hangja. – Még van egy kis elintézni valóm, mielőtt a diákok megérkeznek. Kérem, bocsásson meg professzor! Majd Lupin professzor és Miss Harper körbevezetik.
Azzal az idős boszorkány elköszönt és távozott a tanáriból.
- Sajnálom, Florence, de nekem is mennem kell – szabadkozott Remus a nő felé fordulva. – Tudod, Tonks bármelyik pillanatban megérkezhet és minden percet ki szeretnék használni, amit vele tölthetek.
- Menj csak! – mosolygott megértőn a boszorkány és kék szemeit Perselusra emelte. – Majd én körbevezetem Noulsip professzort. Persze csak akkor, ha neki nincs ellene kifogása.
Már hogy lenne! – futott át a férfi agyán. – Több hónapja erre a percre várok!
- Nem, természetesen nincs! – válaszolt a férfi.
Florence elmosolyodott és előrement, Piton pedig követte.
Néha már-már zavarba ejtően közelmerészkedett feleségéhez, aki mit sem tudva a férfi valódi kilétéről, próbált minél távolabb húzódni tőle.
Na és, ha úgy néz ki ez a férfi, ahogy kinéz? – gondolta magában a nő, miközben egyre lejjebb értek és már csak néhány lépcső választotta el őket az alagsortól. – Csak rá kell nézni és máris láthatja mindenki, hogy az a típus, aki mindig megkapja, amit akar. Most is, milyen idegesítően közel jött! Jóképű és rámenős! A legrosszabb párosítás, ami csak létezik.
- Ez lesz az ön szobája! – nyitotta ki Perselus egykori szobájának ajtaját.
- Ki lakott itt előttem? – próbálkozott a férfi. – Egy vámpír?
- Nincs több üres szoba! – vonta meg a vállát a nő. – Ha nem tetszik, tőlem alhat a földön is vagy ahol tetszik!
- Mondja, és a maga lakosztálya merre van? – feszítette tovább a húrt Piton. Próbálta ugyan magát türtőztetni, de rosszabbik, kötözködő énje nem hagyta magát elnyomni.
- Elég messze a magáétól! Hála az Égnek!
- Mondták már magának, hogy milyen szép, amikor mérges? Csak úgy szikráznak azok a gyönyörű kék szemek…
- Mondták már magának, hogy milyen faragatlan? Csak úgy szikrázna a balta, ha alakítania kéne azt a fát, amiből magát formázták!
- Ha az Ön szépséges kezeiben lenne az a balta, még én is bedőlnék alá… - játszotta Perselus tovább a bájgúnár szerepét.
Florence felhúzta a szemöldökét, majd dühösen fújt egyet és elindult a folyosón, a férfi pedig elégedett mosollyal az arcán követte.
- Remélem tudja, hogy csak azért vezetem körbe, mert McGalagony professzor megkért rá – folytatta, hátra sem nézve Pitonra. – Tőlem, akár bóklászhatna itt naphosszat, mert egy idegen elég nehezen ismeri itt ki magát.
- Hálás vagyok, hogy megmentette az életemet és nem vagyok örök kóborlásra kárhoztatva! – ekkor azonban az egyik lépcső, amin éppen álltak megmozdult, Perselus pedig elvesztette az egyensúlyát és meg kellett kapaszkodnia a korlátban, hogy ne essen le.
- Vigyázzon, mert a lépcsők mozognak. Kissé szeszélyesek! – mosolyodott el elégedetten Florence anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a férfit.
- Kedves, hogy szól! – morogott Piton a nő után.
A nap további része eseménytelenül telt. Kisebb szópárbajok ugyan még kialakultak a nő és férfi között, környezetük nem kis örömére, így legalább egy kicsit még szórakozhattak, mielőtt belevetik magukat az egész éves munkába.
A beosztási ceremónia is ugyanolyan unalmas volt, mint eddig bármelyik évben. Perselus néha azon kapat magát, hogy hatalmasakat ásít és ezzel igencsak magára vonta a mellette ülő Lupin figyelmét, aki eddig is gyanakodva méregette őt, most azonban úgy tűnt, ez a tevékenysége egy cseppet sem hagyott alább.
Furcsa! – gondolta magában Remus. – A beosztási ceremónia minden új kollegát csodálattal tölt el! Noulsip professzor ez alól úgy tűnik, kivételt képez.
Piton oldalra pillantott, a McGalagony oldalán szálfaegyenesen ülő barna boszorkány felé és lágyan elmosolyodott, ahogy Florence-t figyelte. Az egész nő olyan bájos, hogy minden férfit az ujja köré tudna csavarni. Vajon tudja ezt?
Ekkor egy hatalmas szakáll zavarta meg a férfit a kilátásban, Hagridot láthatóan nem érdekelte különösebben, hogy úgy mond ,, bele lóg a képbe”. Önfeledten társalgott a mellette ülő Flitwick professzorral.
Perselusnak így hát fel kellett hagynia felesége ,,kukkolásával” és mindezt egy jellegzetes fintor kíséretében tette meg. Dühösen felsóhajtott, majd oldalra fordult és szembe találta magát Lupin gyanakvó tekintetével. Jobbnak látta, ha visszavonulót fúj és tovább figyeli a mélységesen unalmas ceremóniát.
Nem láthatta azonban, hogy Remuson kívül más is szemmel tartja őt.
- Harry! –szólongatta a szemüveges fiút a mellette ülő vörös hajú társa. Mikor azonban látta, hogy barátja mereven tekint előre, tenyerét végighúzta a barna fiú szeme előtt. – Talán megint Tudjukki van a fejedben? – kérdezte, mikor Harry nem reagált.
- Ron, ezzel nem jó viccelni! – dorgálta meg Hermione. – Harry, szóljunk valakinek?
- Nem tartjátok furcsának a tanári asztalt? – szólalt meg végül a szemüveges fiú, mire többiek követték pillantását, de semmi furcsát nem láttak.
- Hát… Dumbledore nélkül nem az igazi – fintorgott Ron és az egyik húsos tál után nyúlt.
- Nem, most nem róla van szó – rázta meg fejét Harry és továbbra is elgondolkodva nézett az asztal irányába. Valami nem stimmelt, ebben biztos volt! Nem az új tanárok miatt érezte kellemetlenül magát, hiszen azok minden évben akadtak szép számmal… Egészen pontosan nem is tudta, mi is az, ami aggasztja, de csak egyetlen személy kötötte le a figyelmét. A Lupin mellett ülő szőke férfi.
- Talán nem vagy éhes, Harry? – kérdezte nyugtalanul most már Seamus is, majd próbálta kideríteni, hogy mi is az egészen pontosan, ami ennyire leköti társa figyelmét. – Á, az a nő temetésen is ott volt.
- Nő? Milyen nő? – kérdezett vissza a fiú és ekkor megakadt a szeme a fiatal boszorkányon, aki közvetlenül McGalagony mellett foglalt helyet, és mosolyogva társalgott az apró Flitwick professzorral. –Ja, igen.
- Tudjátok, ki ő?
Erre a kérdésre a környékükön ülő társaik mind Seamus felé fordultak és várták a választ.
- Ő Dumbledore unokája.
- Hülyeségeket beszélsz – intették le a többiek csalódottan.
- Már hogy lenne Dumbledore-nak unokája?! – kérdezte szinte felháborodottan Dean Thomas.
- Miért ne? – szólt közbe Hermione, mire társai hitetlenkedve megcsóválták a fejüket. – Azért mert mi nem tudnunk róla, attól még lehet!
- De Hermione! Dumbledore az… Dumbledore! Ő nem egy szimpla varázsló volt! Ő volt a világ legnagyobb mágusa! Akitől még Tudjukki is félt…
- Nem látom indokoltnak, hogy miért ne lehetne Seamusnak igaza…
- Igen , nekem apám mondta! – suttogta a fiú úgy, hogy a Mardekár asztalánál ne hallják. – És azt is mondta, hogy sokkal hatalmasabb varázserővel bír, mint a nagyapja.
- És ezt te honnan tudod? – nevetett fel Hermione. – Szerintem az a nő tényleg Dumbledore unokája, de azt nem hiszem, hogy nagyobb ereje lenne, mint a nagyapjának.
- Nézzétek a szemét! – suttogta fojtott hangon Seamus. – Majd nézzétek meg, ha lesz vele óránk. Apám szerint ugyanolyan a szeme, mint Dumbledore –é volt.
Úgy tűnt, mindenki megelégedett a válasszal és a döntést későbbre halasztották, figyelmüket pedig az előttük lévő tányérjuk kötötte le, ami tele volt minden jóval.
Harry azonban továbbra is mereven nézett előre, majd oldalba lökte Ront, aki majdnem kiejtette a csirkecombot a kezéből.
- Mi van?
- Az a férfi, Lupin mellett…
- Az új bájitaltan tanár? – csatlakozott a beszélgetésbe Hermione is. – Megbízhatónak látszik.
- Mihez viszonyítva? Szerinted Piton is megbízható volt és nézd meg, mi lett belőle! – gúnyolódott Ron. – Elárulta a Rendet és ami még szörnyűbb, megölte Dumbledore-t.
A lány komor pillantásokkal fordult vörös hajú barátja felé.
- Rendben, tévedtem! Hányszor fogjátok még az orrom alá dörgölni?
- A remek emberismereted a tavalyi évvel becsődölt…
- Piton egy aljas féreg, aki arra sem érdemes, hogy beszéljünk róla - nézett barátai szemébe Harry.
- Én még mindig azt mondom, nem tudhatjuk, mi volt az indító ok – replikázott Hermione, de a szemüveges fiú nem hagyta meggyőzni magát.
- Majd én megmondom! Ugyan az, ami arra ösztönözte őt, hogy feladja a szüleimet Voldemortnak!
- Harry! – csitította Hermione, mikor már mindenki őket nézte. A fiú jobbnak látta, ha hallgat a lányra és több figyelmet szentel a vészesen fogyó ételeknek. De azért úgy gondolta, nem árt szemmel tartani az új bájitaltan tanárt.
- Professzor! – fordult Perselus felé Lupin. – Mit is mondott, mióta foglakozik bájitalokkal?
Úgy gondolta, jobb minél többet megtudni a férfiról. Még mindig nagyon gyanús volt neki, arról nem is beszélve, hogy egyfolytában Florence felé tekingetett, ő pedig megígérte Pitonnak, mikor elment, hogy vigyázni fog a feleségére. Bár soha nem rajongtak egymásért egykori kollegájával, de ha ő egyszer megígért valamit, akkor ahhoz tartotta magát.
- Elég régóta- hangzott a tömör felelet a szőke férfi szájából.
- Esetleg gyerekkora óta?
- Annyira azért nem régóta- válaszolt Perselus és óvatosan oldalra pillantott Florence felé. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, mikor Hagrid hatalmas szakálla nem takarta ki a nő arcát és így büntetlenül gyönyörködhetett benne, ha csak néhány másodpercig is.
- Szép, ugye? – hallotta maga mellől a kérdést és önkéntelenül is oldalra fordult. – Ő sem tökéletes ám – bökött fejével Remus a nő felé. – Van egy óriási hibája: férjnél van.
- És maga a gardedámja, ha nem tévedek! – vetette oda gúnyosan a férfinek Piton. – Ha jól látom elég nagy lány már, tud magára vigyázni!
- Egy cseppet sem féltem. Viszont tettem egy ígéretet a férjének, mielőtt elment, hogy vigyázok a feleségére.
- Milyen férj az, aki elhagy egy ilyen nőt, mint ő? – tette fel a kérdést, szinte csak magának, ezért is lepődött meg azon, mikor válasz érkezett.
- Férjnek csapni való és barátnak sem első, de az adott szó kötelez, ahogy Florence-t is az esküje.
Perselus csendben meredt maga elé. Barát. Lupin a barátjának tekinti őt, még ha csapni való is, ahogyan ő mondta, de mégis a barátja. Érdekes, ő soha nem gondolt rá barátként. Mindig csak Potterék csatlósának tekintette őt, bár való igaz, Remus ártott neki a legkevesebbet a Tekergők közül.
Florence mosolyogva hallgatta Flitwick professzor legújabb beszámolóját az unokáiról. Néha elnevette magát, mikor a kis Demetrius csetlése-botlása került szóba. A kisfiú még nem érte el a totyogós kort, így inkább csak mászott, azt is csak hátrafelé, így amikor bekormányozta magát a szekrény és a fal közé, ahonnan már csak előre fele lehetett kijutni, éktelen sírásba kezdett.
A fiatal boszorkányt mulattatták a történetek, azonban néha lopva oldalra pillantott a Lupin mellett ülő szőke férfi irányába.
Olyan furcsán viselkedik, vajon mit akarhat? Nem, nem az a kérdés, hogy mit akarhat – dorgálta meg magát. – A férfi szándékai egyértelműek voltak és ezt nem mulasztotta el kimutatni a mai nap folyamán többször is!
Miért tűnik olyan ismerősnek? Miért érzem úgy, hogy régebb óta ismerem, mint egy nap? Furcsa, nagyon furcsa! Egy biztos, nem az, akinek mutatja magát, de ki fogom deríteni, hogy ki is ő valójában! Erre mérget vehet!
|