9. fejezet

Lupin megmondja

Florence zaklatottan lépkedett a folyosón, míg el nem érte a tantermet, ahol órát kellett tartania. Az ajtó előtt vett egy mély lélegzetet és megpróbált némi nyugalmaz erőltetni az arcára. Mikor úgy érezte, sikerrel járt, lenyomta a kilincset és belépett a terembe.

Magabiztosan ellépkedett a padsorok között és legalább olyan határozottan megtartotta élete első mugliismeret óráját.

Belülről azonban fel tudott volna robbanni.

Olyan mértékben feldühítette Noulsiep professzor arroganciája!

Hogy merte venni a bátorságot, hogy a családját egyáltalán a szájára vegye! Nem tud róla semmit, mégis elsőre rátapintott a legfájóbb pontjára.

De hiszen nem tudhatta – gondolta szomorúan. – Nem tudhatja ki vagyok! De akkor is! Az ember csak úgy nem szólja le másnak a családját!

Nem is ezt tette – szállt vitába magával. – Nem a családomat, hanem engem akart megbántani.

Erre a gondolatra még inkább elszomorodott. Semmit nem utált jobban, mintha ha őt utálták. Ő soha nem gyűlölt senkit, a halálfalókat leszámítva, akik elvették tőle az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett.

Hirtelen bevillant neki Perselus arca és próbálta kihasználni a ragyogó alkalmat, hogy összehasonlítsa Noulsiep professzorral.

Szöges ellentétei egymásnak, azonban volt valami, ami mégis hasonlított: a szájuk. Be kellett ismerni, hogy mindkét férfinak nagyon szép vonalú ajkai voltak.

Elmosolyodott a gondaltra. Visszaemlékezett, mikor Perselus csókolta néhány hónappal ezelőtt. Azt hitte, minden rendben lesz és talán újra kezdhetik, de akkor bevillantak azok a képek…

Perselus, vajon merre jársz most?

Piton a tanáriban üldögélt, mivel éppen lyukasórája volt és már a jegyek is átvezette a hivatalos okiratra, úgy döntött újságolvasással üti el az időt.

Egy valami azonban akadályozta ebben és ez a szemüvege volt.

Még hogy vak vagyok nélküle! – nevetett fel magában gúnyosan. – Ebben a vacakban nem látok semmit!

Azzal óvatosan körülnézett, hogy látja-e valaki és a zsebébe csúsztatta a szemüveget.

Mindig is jó szeme volt, de meg volt győződve arról, hogy ha még sokáig kell ezt a vacakot viselnie, akkor hamarosan tényleg elromlik a szeme.

Ez az őrült akárki, akinek sikerült a bőrébe bújnom még nem hallott a kontaktlencséről! – dohogott továbbra is és megrázta az újságot, hogy legalább annak lapjai kisimuljanak.

Aztán persze elismerte magában, hogy a szemüveg pont kapóra jön, így még inkább el tud rejtőzni az avatatlan szemek elől. Senki nem tudja, hogy ki is ő valójában.

Alig néhány sort olvasott, mikor dühösen levágta az újságot az asztalra. Tette mindezt olyan vehemenciával, hogy a tőle nem túl távol ülő apró termetű Flitwick professzor összerezzent és rosszallóan nézett fiatal kollegájára. Perselus magára erőltetett egy elnézést kérő mosolyt, majd ismét gondolataiba merült.

Mégis csak bocsánatot kéne kérnie Florence-től. Semmi értelem nincs annak, hogy megbántotta. Tudta, hogy hibát követett el és úgy döntött, most az egyszer szakít szokásaival és igenis elnézést fog kérni feleségétől.

Lehet, hogy elküld a búsba – gondolta – de azért talán mégis csak megéri.

Na jó, de mit mondjon neki, amivel nem leplezi saját magát!

Gondolkozz, öregem, gondolkozz! – ösztökélte magát. – Mégsem mehetek csak úgy oda, hiszen akkor teljesen hülyének nézne. És egyébként is, én, mint egy vad idegen – erre a gondolatra elmosolyodott – honnan is tudhatnám, hogy ezzel a megjegyzésemmel megbántottam. Nehéz ügy, nehéz ügy! – azzal gondterhelten beletúrt szőke hajába.

Végül is megállapodott magával abban, hogy nem fogja keresni a nőt, úgyis mindenki itt köt  ki óra végén. Majd itt találkoznak és akcióba lép! Csak vigyáznia kell, hogy nehogy leleplezze magát.

Néhány perc múlva a tanári ajtaja kinyílott és Vector professzor lépett be rajta. Perselus az órájára pillantott.

Remek! – gondolta mosolyogva. – Vége az órának, hamarosan itt lesz.

Innentől kezdve le sem vette szemét az ajtóról.

Először McGalagony, majd Vector professzor lépett be a tanáriba.

Mikor már jó pár perce eredménytelenül sasolta a faajtót és már feladta a reményt, mondván Florence biztos nem jön, ismét kezébe vette az újságot és idegesen olvasni kezdte Rita Vitrol egyik borzasztó cikkét, közben pedig ujjaival türelmetlen dobolt az asztal lapján.

Ekkor azonban az ajtó ismét kinyílott és berobogott Florence.

Perselus már – már megszokásból feltekintett és mikor meglátta a mellette elhaladó nőt, ismét lecsapta az újságot, amivel megint csak kivívta Flitwick professzor rosszalló pillantását, most azonban nem törődött vele. Felpattant és a fiatal boszorkány után eredt.

- Florence! – kiáltott a lány után, mire ő hátrafordult és mikor meglátta ki is szólította meg, hátat fordított és mintha nem hallotta volna, tovább ment, hogy öntsön magának egy pohár teát.

- Miss Harper!  -érkezett oda mögé a férfi, mire a lány szembefordult vele és a kezébe nyomott egy bögre teát. Perselus döbbenten nézett a nőre, aki ismét elfordult, hogy saját poharát is megtöltse.

Piton mély lélegzetet vett és úgy döntött belevág.

- Florence, nagyon sajnálom, amit az imént mondtam a családjáról – beszélt a még mindig neki háttal álló lánynak, aki hirtelen szembefordult vele és kérdőn tekintett rá. – Nem volt szándékos – folytatta a férfi. – Tudom, hogy túllőttem a célon és kérem, bocsásson meg!

- Rendben – vágta rá Florence gondolkodás nélkül és elindult az asztala felé.

- Ennyi? – kérdezett vissza döbbenten a tanár és követte a lányt. – Én bocsánatot kérek, maga meg annyit mond, rendben?

- Mégis mit várt? Hogy a karjaiba omlok és megveregetem a vállát, mondván: Ugyan semmi baj, már rég megbocsátottam? Nem, kedves professzor! – válaszolt gúnyosan a nő, miközben leült helyére. – A nagy összeborulás ma elmarad.

- Azért egyszer majd bepótolhatnánk – mosolygott a férfi és lehuppant a Florence melletti székre és csendesen figyelte feleségét, ahogy a teát kortyolgatta. – Legközelebb fehér zászlóval jövök.

- Nézze, én nem tudom mit vár el magbocsátás gyanánt, Noulsiep professzor, de attól tartok,  nem vagyok az ön elvárásaira szavatolva.

- Még egyszer, nagyon sajnálom, hogy megbántottam! Tudom, hogy az ember általában nagyon háklis a családjára. Én is az vagyok – kezdte a csevegést a férfi és egyik lábát felhúzta és térdét megtámasztotta az asztal szélében, amolyan jellegzetes Piton – módon.

Florence gyanakodva személte a professzort, majd egy gonosz mosoly suhant át az arcán és úgy döntött, belemegy a férfi által kezdeményezett beszélgetésbe.

- Van családja?

- Igen – bólintott Perselus. – Nős vagyok – szaladt ki a száján a meggondolatlan válasz és máris megbánta. – De már nem élünk együtt  -tette hozzá gyorsan. – És Ön? Ha hírforrásaim nem tévednek, Ön szintén házas.

- Nem csalnak – mosolyodott el Florence és végigmérte a férfit. – De már mi sem élünk együtt.

- Elváltak? – kérdezte csak úgy mellékesen a szőke hajú professzor.

- Nem, a férjem meghalt – válaszolta közömbösen a lány és Piton majdnem megfulladt attól a korty teától, amit éppen lenyelni készült. Még szerencse, hogy Lupin a közelben volt, aki eddig remekül mulatott az eseményeken és egy lépéssel a férfi mögött termett és két jókorát vágott a hátára.

- Nana! Meg ne fulladjon! – és mikor Piton végre levegőhöz jutott és nagy nehezen kibökött egy köszönömöt, bár már szükségtelenül, de még egy nagyot kapott a hátára .

Perselus pedig szemrehányóan felnézett Remusra, aki kajánul elmosolyodott.

- Jobban van? – kérdezte a korán őszülő férfi kollegáját.

- Az attól függ! Azt hiszem leverte a tüdőmet! – válaszolta rekedten a bájitaltan tanár.

- Ugyan! – csatlakozott Hagrid is a beszélgetésbe és gyengéden meglapogatta Perselus hátát, aki majdnem arccal borult az asztalra. Az óriás nem volt tisztában saját erejével.

- Most már a hátam is beszakadt.

- Ugyan, Noulsiep professzor! Ne legyen ilyen mazsola! – nevetett fel gonoszul Florence és faképnél hagyta a döbbent férfit.

- Mazsola? Én mazsola? – hápogta Piton és egy lesújtó pillantást mért a távozó nőre.

- Professzor, én nagyon sajnálom – szabadkozott Hagrid. – Tudja, mindig elfelejtem, hogy én nem olyan vagyok, mint maguk és hogy a teremtő igen bőkezű volt velem, mikor a testi erőt osztotta.

- Hagyd csak, Hagrid! Jól vagyok, köszönöm! – állt fel Perselus a helyéről és a hátát tapogatta. Gondolta, megszámolja, vajon minden csigolyája a helyén van –e, de aztán rájött, hogy túl rövid hozzá a karja.

Inkább elsétált a bájitaltan teremig és úgy döntött, megtartja az óráit és csak vacsorázni megy fel a Nagyterembe.

Esze ágában sem volt kitenni magát még egy ilyen kínszenvedésnek, mint amit az elmúlt órákban átélt. Sőt, még Florence- szel sem volt kedve találkozni.

- Még hogy meghaltam! – nevetett fel kínjában az ágyán, háton fekve. – Hát hogy mondta meg McGalagony az igazat ennek a nőnek?! És Lupin?! Tegnap a vacsoránál még azt mondta, ami a valóság, ma meg azt kell hallanom a saját feleségemtől, hogy halott vagyok?! Mi a fene folyik itt?!

Kopogás hallatszott és meg sem várva a feleletet Remus robogott be az ajtón.

- Úgy gondoltam, mehetnénk együtt vacsorázni – közölte jókedvűen a férfi.

- Én nem vacsorázom. És egyébként is, nem mondtam, hogy bejöhet – próbált feltápászkodni az ágyról Perselus és még mindig szemrehányóan nézett imént érkezett kollegájára. – Mit akar?

- Már megmondtam, leviszem vacsorázni!

- Nem vagyok éhes!

-Dehogynem! Jöjjön csak! – azzal egy gyors mozdulattal a fürdőszoba felé terelte a szőke férfit, aki megpróbált ugyan ellenkezni, de sikertelenül.

- Megmondtam, nem!

- Rendbe kéne hoznia magát, így valóban nem mehet emberek közé! – bólogatott Remus bőszen és szinte belökte Pitont a fürdőbe. – Ne ellenkezzen, McGalagony professzor beszélni akar magával és a lelkemre kötötte, hogy vigyem le a Nagyterembe.

Perselus vetett még egy dühös pillantást Lupinra, majd beleegyezően bólintott és egy fintor kíséretében bevágódott a fürdőbe, hogy valamelyest rendbe hozza magát. És be kellett látnia, Remusnak igaza volt. Valóban szörnyen nézett ki, rövid világos haja az égnek állt, míg szemei alatt kis lila karikák sorakoztak. Hiába, a fáradság!

Miközben Piton próbált emberi külsőt ölteni, addig Lupin szétnézett a szobában, hátha talál még valami árulkodó jelet, ami gyanúját még inkább alátámasztja.

A kandallóhoz lépett, ahol az égegyadta világon semmit nem talált. Semmi fénykép, semmi…

Óvatosan körbetekintett és ekkor, mintha az ágy melletti éjjeliszekrényen valami megcsillant volna a pislákoló lángok fényében.

Odalépett hát és felemelte a vékony kis láncot, amin egy gyűrű lógott, két egybefonódó P és F betűvel.

A férfi elmosolyodott és úgy gondolta, ideje akcióba lendülnie.

- Olvasta a Nem csak metamorf mágusoknak áll a világ című könyvet? – kérdezte érdeklődő hangsúllyal és már szinte összedörzsölte mindkét kezét elégedettségében.

- Micsodát? – dugta ki fejét a fürdő ajtaján a szőke hajú férfi és gyanakodva méregette vendégét. – Miért kérdezi? – azzal rendezett arccal és jól fésülten éjjeliszekrényéhez lépett, majd nyakába akasztotta a láncot.

- Mert nagyon érdekes könyv. Tudja, a menyasszonyom metamorf mágus és az ember általában irigyli az ilyen képességű boszorkányokat vagy varázslókat.

- Nem csak a metamorf mágusok képesek az alakváltásra – vette magára sötétkék talárját Piton.

- Nem? – kérdezett vissza ártatlan képpel Lupin.

- Az átváltoztatástan órákon is megtanítják az alapokat, ha jól tudom. De ezt inkább McGalagony professzortól kéne megkérdezni.

- Igen és a Százfűlé – főzet is csodákra képes.

- Ahogy mondja – azzal Perselus végignézett a szobán, hogy minden rendben van-e és ekkor vette észre, hogy az egyik ablak nyitva maradt. Bár nem volt különösebben hűvös odakint, éppen elég hideg volt az alagsorban anélkül is, hogy egész estére nyitva hagyja az ablakot. Odalépett hát és becsukta.

Lupin érezte, hogy most vagy soha.

- A lámpákat nehogy elfelejtsd leoltani, Perselus!

- Nem felejtem, mindig… - olyan sebességgel fordult szembe Remusszal, akár egy forgószél és sápadtan nézett a diadaltól ittas borostyán színű szemekbe. Érezte, hogy minden elveszett, lebukott, de még próbálta menteni a menthetőt. – Mármint… én… milyen nevet is mondott?

- Kár a gőzért, Perselus! Tudom, hogy te vagy az.

- Ugyan… - próbált tiltakozni a férfi, Lupin csendre intette.

- Perselus! Engem nem versz át!

- Mióta tudod? – rogyott le erőtlenül az ágy szélére és arcát tenyerébe temette.

- Régóta sejtettem, de a lánc és gyűrű győzött meg végleg!

- Honnan…?

- Apránként raktam össze, mint egy kirakóst, míg minden részlet a helyére került. Először is, mikor beléptél és én felvittelek a tanáriba olyan gúnyosan válaszoltál, ahogyan rajtad kívül senki nem képes rá. Másodszor, a vacsoránál úgy bámultad Florence-t, hogy majd kiesett a szemed a helyéről, harmadszor pedig a szemüveg.

- A szemüveg?

- Igen, amikor ma elmentél az első órádra otthagytad az asztal szélén és én szóltam neked, emlékszel? – Piton bólintott. – Akkor te azt mondtad, hogy szinte teljesen vak vagy nélküle. Mikor pedig a jegyeket vezetted át óra után, nem volt rajtad szemüveg…

- A francba!

- A negyedik nyom pedig a láncod volt a gyűrűvel. Mit mondjak, igen okos megoldást választottál, hogy ne kelljen elszakadnod tőle.

- Gratulálok, Sherlock! – ütötte össze két tenyerét gúnyosan Perselus. – És akkor, most mész és elmondod mindenkinek, hogy itt vagyok? Csak rajta! – intett az ajtó felé.

- Miért tenném?  -nézett rá értetlenül Lupin. – Semmi értelme, bár McGalagony már riadóztatta a minisztériumban dolgozó Rendtagokat, hogy nézzenek utána, nem kaptak-e még el, de idővel úgyis kiderül, hogy nem, úgyhogy nem látom akadályát, hogy miért ne maradhatna rejtve Noulsiep professzor valódi kiléte.

- És Florence? – kérdezte pillanatnyi csend után Piton.  –Ő már tudja? Ő is rájött?

- Florence sem teljesen hülye, de lehet, hogy még nem tudja. Talán nem vétettél el olyan nagy hibákat, mikor vele voltál,  mint mondjuk velem szemben. De most te jössz! Honnan ez a név és ez a… szívtipró alak?

Perselus egy pillanatig elgondolkozott, vajon tanácsos-e elmondania mindent Remusnak, de végül úgy döntött, most már nem veszíthet semmit.

- A lápvidéken, ahol éltem, éppen valami élelem után akartam nézni és kiáltozást hallottam. Egy idióta ügyesen belesétált a mocsárba, én kihúztam és elvittem a barlangomba, ugyanis eszméletlen volt…

- Barlang?! – kérdezte döbbenten Lupin. –Te egy barlangban éltél?!

- Folytathatnám? Mikor magához tért, sikerült kiszednem belőle, hogy ide, a Roxfortba igyekszik, méghozzá bájitaltan tanárként. A nevét nem árulta el, így a saját nevem betűiből raktam össze egy új személyazonosságot…

- Te jó Ég! – szakította félbe ingerülten Remus. – Mit csináltál vele? Megölted?

- Dehogy! – kiáltott felháborodva Perselus.  –Én soha nem gyilkolnék – majd Lupin jelentőségteljes pillantására hozzátette. – Hacsak nem muszáj. Elkábítottam és töröltem a memóriáját, az alakját pedig a McGalagony által tanított átváltoztatástan órákon rámragadttakból… - nem fejezte be, hanem pálcáját hajához emelte és a rövid, szőke fürtök máris hosszú, feketékké váltak, a zöld szem barnává és az arca is visszanyerte eredeti alakját, míg végül a hangja is ugyanúgy csengett, mint régen.

Remus megkövülten nézte a jelenetet.

- Ezért biztos a pokolra a jutsz – szólt tátott szájjal.

- Már egy ideje ott vagyok – hangzott a halk válasz.