13. fejezet

Mozgalmas éjszaka

Perselus álmatlanul forgolódott az ágyában. Bármennyire is próbálkozott, sehogy sem tudott elaludni, pedig rettentő fáradt volt. A Florence-szel való hadakozás igen csak kimerítette, arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretett volna belelátni felesége fejébe, hogy vajon őt most milyen gondolatok gyötrik. Egy pillanatig se volt kétséges számára, hogy a nő szereti őt.

Még szép, hiszen tizenöt évet várt rád! - dorgálta meg magát, majd elkomorodott.  – Várt rám egyáltalán? És mi van, ha nem? Mi lenne? – rázta meg a fejét. – Te jó Ég! Lehet, hogy van valakije? – lökte magát ülőhelyzetbe. Most már egy cseppet sem volt meggyőződve arról, hogy Florence még mindig szereti.

Felkelt és az ablakhoz lépett. Az eső áztatta föld illata úgy lopózott be a szobába, mint egy láthatatlan alak. A férfi mélyet lélegzett a friss levegőből. Sikerült a maradék álmot is kiűznie magából.

Ez így nem mehet tovább!

Magára kapta köntösét és elindult egyenesen a konyha felé. Fogalma sem volt róla, miért odamegy, amikor kismillió helyre mehetne még, de eszébe jutott, hogy régebben, még kezdő tanár korában, ha nem tudott elaludni, nem szeretett bájitalaihoz, hanem egy pohár gyümölcsléhez fordult segítségért.

Bekanyarodott a folyosón és a bejáratnál megcsiklandozta a festményen lévő körtét, mire a konyha ajtaja kitárult.

Belépett a helyiségbe és egyenesen a hűtőszekrényhez ment, hogy feltárja annak tartalmát. A gyenge fényben ekkor megpillantott egy ismerős alakot, aki az egyik asztalnál ült.

-Hogy hogy nem alszol? – kérdezte Florence-től még mindig a hűtőben kotorászva, majd megtalálta, amit keresett, fogott egy poharat és lehuppant a nő melletti üres székre.

-Nem mondtam, hogy leülhetsz – érkezett a cseppet sem barátságos válasz.

-Nem is kérdeztem – szólt gúnyosan Piton és töltött magának egy pohár narancslevet, majd Florence felé intett a dobozzal, hogy kér-e, de a nő nemet intett.

Perselusnak most volt ideje először végignézni feleségén és tetszett neki, amit látott. A lány haja ki volt engedve, így tincsei szabadon verdeshették vékony pizsamája által meztelenül hagyott vállait, amiről a köntöse állandóan le- lecsúszott. Talán észre sem vette, de a férfi arcán átsuhant egy igencsak elégedett mosoly. A látvány kiűzött belőle minden kételyt arra vonatkozólag, hogy Florence esetleg ne szeretné. Vagy csak el akarta hitetni magával.

-Az a délutáni… - kezdte a nő, de Piton a szavába vágott.

-Felejtsük el!

Mi van?! – torkolta le önmagát. – Nehogy már elfelejtsük, hiszen… nem is történt semmi! – nyugtatta le magát.

Ismét kínos csend következett, melyet a barna hajú nő tört meg.

-Nem félsz, hogy lelepleződsz? Álca nélkül járkálni… veszélyes, főleg neked.

-Meghat az aggódásod, köszönöm – érkezett a cinikus válasz. Mikor azonban Piton a Florence előtti asztalrészre pillantott, majdnem leesett az álla. Egy egész csoki torta és két szendvics hevert a nő előtt. – Ezt mind meg akarod enni?

-Gondoltam kicsit csipegetek…

-Csipegetsz?! Vannak olyan földrészek, ahol ennyi ételből vígan elélnének!

-Nem tudtam aludni.

-Biztos, hogy nem éhes voltál?

-Az igazat megvallva, le sem feküdtem  -engedte el füle mellett férje szavait Florence.

-Pedig lehet, hogy úgy könnyebb lenne…

-Miért, Perselus? – kérdezte kétségbeesetten a nő és a férfi értetlenül nézett vissza rá.  – Miért nem tudunk mi normálisan beszélgetni? Miért nem veszel engem komolyan? Mindig elhülyéskeded a dolgokat.

-Téged mindig komolyan veszlek – válaszolta csendesen Perselus és fekete szemeit feleségére emelte. Aki, ha félhomályban látta volna azt a tekintetet, egészen biztosan a füle tövéig elpirult volna, ehelyett komolyan folytatta:

-Mi történt velünk, Perselus?

-Nem tudom  -rázta meg fejét a férfi. – Én rontottam el azzal, hogy halálfaló lettem.

-Ez nem is kérdés – bólintott a nő és barna tincsei előre omlottak.  – De, mindez talán nem történt volna meg, ha mi…

-…valóban szeretjük egymást – fejezte be felesége mondatát a férfi, de egy cseppet sem értett egyet Florence-szel és ennek hangot is adott. – Én szeretlek, még mindig.

-Túl sokszor mondtad ezt el azóta, mióta találkoztunk. Nem tudom, hihetek-e neked. Hogy komolyan gondolod – e? – suttogta maga elé a nő és ekkor megérezte Perselus simogató kezét az arcán, amivel maga felé fordította feleségét.

-Ha másban nem is, de ebben hinned kell. Nem csak, hogy komolyan gondolom, hanem komolyan is mondom: szeretlek és mindig is szerettelek. Az pedig, hogy erre az útra léptem, amin most vagyok, egyedül az én hibám. Azt viszont, hogy milyen okok vezettek idáig, még te sem tudhatod.

-Ha jól sejtem, nem is akarod elmondani – csattant fel Florence és egyenesen a csoki tortára nézett. Rettenetesen dühös volt. Így szereti őt, Perselus, úgy szereti őt, de ezt a titkát sem hajlandó elárulni neki. Mégis, hogy higgyen így neki?  - Tortát? – kérdezte férje felé fordulva, aki szomorúan felsóhajtott. Nem lehet beszélni ezzel a nővel! Egyszerűen, nem és kész!

-Megmérgezted? – kérdezett vissza élesen. Bántani akart, úgy ahogy őt is megbántották.

-Csak olyan mérgeket használok, amiket a te készleteidből csentem el, együttélésünk igen rövid ideje alatt  - azzal levágott magának egy jókora darabot és jóízűen neki kezdett.

Perselus elmosolyodott és ő is szelt magának egy kis szeletet.

-Mi az? Felséged már nem fél, hogy mérgezett tortát eszik? – kérdezett vissza gúnyosan Florence, amint meglátta, hogy férje is neki látott a tortának. Tudta, hogy a herceges történet igen csak mélyen érinti a férfit, de nem érdekelte. Azt akarta, hogy fájjon és ha ő szenved, szenvedjen Piton is.

-Csak utánad, drágám! Ó, be szép is lesz, ha majd együtt fetrengünk görcsök között, egy vesetálon és egy infúziós palackon osztozkodunk…

-Elegem van, ebből a magas röptű társalgásból  - szakította félbe Perselus eszmefuttatását és faképnél hagyta a férfit.       

Végigment a hideg folyosón. Össze kellett húznia magán a köntöst, mert érezte, hogy egész testében vacog. Úgy döntött, a szobabájba megy, ám ekkor lépések zaját hallott meg a háta mögött. Hátrafordult, és látta, hogy Piton követi.

-Mit akarsz még? – kérdezte tőle hátra sem fordulva és folytatta útját.

-Azt hiszem még nem beszéltünk meg mindent – érkezett a válasz a jól ismert bársonyos hang formájában. Ám ahelyett, hogy Florence megállt volna, inkább futásnak eredt. Ő már lezárta magában ezt a beszélgetést és esze ágában sem volt folytatni. Csak futott, amerre a lába vitte. Mintha egy gyilkos elől menekülne…

Perselus értetlenül nézett utána. Csak akkor kapott észhez, mikor meglátta, hogy a nő egyenesen a kastély parkja felé tart.

Mit csinál ez az őrült nőszemély? – futott át az agyán.  – Egy szál semmibe van, még megfázik odakint. November közepe van, az istenért!

Neki sem kellett több. Florence után indult és futott, ahogy a lába bírta. Kettejük lépteit visszaverték a folyosó üres falai és, ha netán el-elhaladtak egy festmény előtt, annak lakója értetlenül és dühösen nézett utánuk, amiért felverték legszebb álmából.

-Florence, az istenért, állj már meg! – kiáltott utána Perselus és mikor egy karnyújtásnyira volt, megragadta a nő karját, még mielőtt az kilépett volna a kastélyból.

Szinte dulakodtak a bejárati ajtó előtt, miközben a hideg, téli szél befújt a tárva nyitva álló kapun.

-Eressz el! – parancsolt a férfire a lány és megpróbált kiszabadítani karjait az erős szorításból. Egy nagyot rántott még karjain és már szabad is volt, de csak addig a pillanatig, míg a nagy lendülettől elvesztette egyensúlyát és egyenesen kiesett az ajtón, bele a kapu előtt lévő pocsolyába.

Piton, bármennyire is megrémítette először  jelenet, harsány nevetésben tört ki, mikor meglátta, hogy Florence-nek kutya baja.

-Milyen elbűvölő látvány! Florence kisasszony a lábaim előtt fetreng a porban, helyesbítek, a sárban. Milyen szép holdfényes éjszakánk van, mintha direkt egy könnyed csevegésre teremtették volna, nem?

-Hogy te milyen egy mocskos alak vagy! – sziszegte a nő és szemei csak úgy szikráztak a dühtől.

-Ellentétben, veled, kedvesem, aki ugyebár maga a megtestesült kellem és báj – érkezett a viszontválasz egy gúnyos mosoly kíséretében.

Florence végignézett magán és igaz, ami igaz, rettenetesen nézett ki. Sáros volt tetőtől talpig. A lába kisujjától a feje búbjáig.

Dühösen kifújta a levegőt és elfogadta a férfi felé nyújtott kezét, hogy kihúzza a termetes pocsolyából.

-Fázom – vallotta be, mikor már ismét a folyosón trappoltak és Florence minden lépése után cuppogó hangok hallatszottak, a lábbelijére ragadt sártól.

-Nem csodálom!Hogy lehetsz, ilyen buta. Úgy futottál, mintha üldöznélek. Elég nagy a kastély, de neked ki kellett rohannod a novemberi hidegbe – dorgálta meg Perselus, miközben feleségére terítette köntösét, hogy legalább addig ne fázzon meg, míg el elérik a szobáját.

Mikor átlépték a küszöböt, Florence udvariasan megköszönte férje segítségét és hátra sem nézve bevetette magát a fürdőbe, abban a hiszemben, hogy Piton már elhagyta a szobát.

A férfinek azonban esze ágában sem volt távozni. Úgy gondolta, ha törik, ha szakad, ma igenis beszélgetni fognak és kiszedi a nőből, hogy mit érez iránta. Ha semmit, elmegy és vissza se jön többé, bármennyire is nehezére esik elszakadni tőle.

Addig, amíg várakozott, körbenézett a helyiségben. Teljes mértékben felesége ízlését tükrözte az egész szoba. Mindenhol a világos színek uralkodtak. A krémszínű kanapé, a fenyő kisasztal… A kandallón egy ezüst keretbe foglalt kép állt, Dumbledore-ról és Florence –ról. Az idős mágus büszkén ölelte át unokáját, aki boldog mosollyal állt nagyapja mellett.

Perselus kezébe vette a képet és végigsimított az ezüstös kereten.

Ismét elöntötte a lelkiismeret-furdalás, mint már annyiszor, ha Albus az eszébe jutott.

A képet nézve úgy érezte, semmi joga nincs ahhoz, hogy itt legyen, a varázsló egyetlen élő rokonának szobájában, bármennyire is szereti feleségét.

Azonban még sem bírt távozni. Mintha lábai nem engedelmeskednének. Az esze azt súgta, menjen, a szíve viszont azt, hogy maradjon.

Florence csukott szemmel élvezte a meleg víz jótékony hatását. Imádta a fürdőhabot. Úgy érezte, ennyi kényeztetés igen is jár neki, az egész napos kemény munka után.

Elmosolyodott a gondolatra, hogy képes lenne, akár órákat is elüldögélni a melegvízben, anélkül, hogy bármi negatív gondolata támadna. Ilyenkor minden kellemetlenséget kiűzött a fejéből és átadta magát a teljes nyugalomnak és békének.

-Neked még nem monda soha senki, hogy a fürdőkádban elaludni veszélyes? – hallotta meg a bársonyos hangot maga mellett. Szemei azon nyomban felpattantak és mélységes felháborodást tükröztek.

-Neked még senki nem mondta, hogy kopogj, mielőtt belépsz valahova? – kérdezte Florence, miközben lejjebb süllyedt a vízben, hogy a hab jótékonyan eltakarhassa.

-Milyen szégyenlős lettél – mosolyodott el a férfi, miközben leguggolt a kád mellé. – Nincs olyan porcikád, amit ne ismernék úgy, mint a tenyeremet. Inkább igyál velem egy kis pezsgőt, mielőtt eltűnik az összes buborék. Nem a habra gondoltam, hanem pezsgőre – tette hozzá nevetve, mikor felesége ijedten nézett rá. Piton a nő felé nyújtotta a poharat, aki elfogadta.

-Pezsgő? Mire fel?

-Mondjuk arra, hogy eltelt egy újabb nap és még mindketten élünk. Egészségedre! – azzal koccintottak és mindketten belekortyoltak a nedűbe.

-Honnan szereztél pezsgőt? – kérdezte kissé megenyhülve Florence és visszaadta  poharat a férfinek, mert már így is érezte, hogy kezd az ital a fejébe szállni.

-Varázsló vagyok, vagy mi a szösz! Használtam a képességeimet – és egy csettintéssel eltüntette mindkét poharat, majd egyik kezét belelógatta a langyos fürdővízbe.

-Azt hittem, már rég elmentél – mosolygott rá a nő. – És erre tessék, beállítasz két pohár pezsgővel és a kezed együtt fürdőzik velem.

-Szorits egy kis helyet és nem csak a kezemmel fürödhetsz együtt – nevetett fel Perselus, majd kicsit komolyabbra vette a figurát. – Amit odalent mondtam, komolyan gondoltam… tényleg szeretlek. Tudom, hogy ezt már sokszor mondtam, de hidd el, komolyan gondolom. Ha viszont te már nem érzel semmit irántam, akkor elmegyek és ígérem, hogy soha többé nem zaklatlak.

Florence elgondolkodva nézte férjét. Nem is nagyon figyelt arra, mit mond, csak őt figyelte. Hosszú fekete haját, karakteres orrát, szép ívű száját… Istenem! Mennyire vágyik rá!

-Szóval? – kérdezte ismét a bársonyos hang és egy kis fürdő vizet locsolt a nő vállára, majd végigsimogatta karját, hogy mindenhová jusson a vízből és már a háta felé haladt.

Florence becsukta szemeit és úgy élvezte a férfi tevékenységét, ahogy vizes kezével végigsimogatja a hátát is.

-Van egy kis problémám, Florence – búgta bársonyos hangján Perselus és mikor felesége felé fordította kék tekintetét, folytatta. – Őrülten kívánlak! Minden egyes porcikádért odavagyok! – azzal óvatosan a nő nyaka fölé hajolt és megcsókolta, végig, minden egyes részeltét a nyakának apró csókokkal borított be és a nő nem ellenkezett.

-Istenem, Perselus – súgta elhaló hangon. Semmit sem kívánt jobban, minthogy a férjével lehessen, hiszen annyira régóta vágyik rá. Kinyújtotta karját és kezével beletúrt a férfi hajába.

-Florence… - suttogta felesége nevét, miközben az ajkaira hatolt.

Ó, Uramisten, ezt nem lehet kibírni! – futott át a nő agyán és már éppen azon volt, hogy teljesítse férje kérését és helyet szorítson neki maga mellett, amikor egy pillanatra minden kitisztult.

Tisztán látta maga előtt kettejük jövőjét, ahogy az égegyadta világon semmi sem változna közöttük. Hiszen Perselus eddig is kettős játékot űzött. Ha netán a háborúban a jó oldal elbukna és Voldemort kerekedne felül, a férfi valószínűleg ismét halálfaló lenne és továbbra is ártatlanokat gyilkolna.

-Menj el! – mondta ki a kegyetlen szavakat és Piton értetlenül meredt rá. Fekete szemiben még mindig ott tombolt a vágy, de most mellé került más is: szomorúság.

-Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezett vissza rekedt hangon.

A nő bólintott. Nem mert férje szemébe nézni, félt, hogy akkor meglátná benne az elsöprő vágyat, amit érezte és még nehezebb lenne.

-Miért?

-Kérlek, menj el!

-Nézz  szemembe és úgy mondd! – kiáltott rá Piton. Egyszerűen nem értette, mi ütött feleségébe, hiszen az előbb még ő is olyan vadul és szenvedélyesen csókolta, ahogy ő őt. – Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy menjek!

Florence erőt vett magát, felemelte fejét és megpróbált minden érzelmet eltüntetni az arcáról.

-Menj el!

Perselus megpróbált a nő fejébe látni, de az ismét megelőzte őt és ügyesen lezárta elméjét. A férfi bólintott. Lassan felemelkedett a kád mellől, majd az ajtóhoz lépett és onnan még egy utolsó pillantást vetett a mereven maga elé bámuló nőre, majd elhagyta a helyiséget és végül a szobát is.

Florence szeméből abban a pillanatban patakokban kezdtek folyni a könnyek. Átkozta magát, azért, amit tett. Egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy jól cselekedett, főleg azok után, hogy eszébe jutottak McGalagony szavai, miszerint Perselust a másik oldalról is üldözik…

-Én hülye! – kiáltott fel és dühösen a víz felszínére csapott.

Aznap este már nem volt gondja az alvással. Mély álomba sírta magát…