14. fejezet

Hív a Sötét Oldal

- De miért? – kérdezte Lupin az ágyon keresztbe hanyattfekvő Perselust. Piton megrázta a fejét és szomorúan meredt a plafonra, mintha onnan megkapná a választ kérdéseire. Fogalma sem volt miért, de úgy érezte, el kell mondani valakinek, mi történt tegnap éjjel. És mivel Remus volt az egyetlen, vele egykorú férfi a Roxfortban és még benne bízott meg, úgy ahogy a leginkább, rázúdította összes gondját-baját, és Lupin csendesen végighallgatta. – Gondolod, hogy megint belenézett a fejedbe?

- Azt biztos nem- válaszolt a fekete hajú férfi. – Megéreztem volna…

- Múltkor megérzeted?

Nem érkezett válasz. Remus egy darabig nézte a csendben fekvő Pitont.

Még soha nem látta ilyennek. Mi ez az arcán? Kétségbeesés? Bűntudat? Rájött, hogy akkor sem tudná kiismerni a férfit, ha egy egész élet állna rendelkezésére, pedig Perselus megérne egy több kötetes tanulmányt, az egyszer biztos.

- Halljuk! Zúdítsd rám! Ne kímélj! – mosolygott Pitonra, aki értetlenül meredt rá. Lupin úgy érezte, az előbbi mondatai bizony, magyarázatra szorulnak. – Látom, hogy bánt valami. Talán jobban éreznéd magad, ha elmondanád…

A bájitaltan tanár komor arccal nézett az ággyal szemközti széken ülő borostyán szemű férfire, majd még mindig fekve belekezdett abba, ami a szívét nyomta.

- Talán jobb is, hogy így történt. Lehet, hogy Florence sejt valamit…

- Nem értem, miről beszélsz – nézett rá türelmetlenül Remus. Ki nem állhatta, ha valaki rébuszokban osztotta meg vele gondolatait. Nem sok türelme volt arra, hogy a sorok közt olvasson.

- Mindketten tudjuk, hogy nekem már nincs sok időm hátra.

- Te miről beszélsz?! – csattant fel dühösen Lupin. És kérdőn tekintett a fekete hajú férfira.

- A jóslat szerint…

- Jóslat, jóslat! Elegem van a jóslatokból! Mindenki csak erről beszél: Harry jóslata, Dumbledore látomása, most meg még te is! Mi az, Trelawney külön kurzust indított a kedvetekért?! Fogalmam sincs, hogy a te jóslatodban vagy midben mi áll, de te is tudod, hogy ez egy… egy nem megbízható tudomány. A legkétértelműbb dolog a világon egy jóslatot tanulmányozni. Te is tudod, hogy az egyetlen, amit megváltoztathatsz a világon, az a jövő!

Perselus elgondolkodva nézte a férfit. Úgy gondolta, jobb, ha nem mondja el neki, amit tud. Nem mintha kételkedett volna Remus titoktartási képességeiben, de még legjobb szándéka ellenére is képes kikotyogni valamit és akkor tényleg vége.

Ekkor kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról és Mordon robogott be rajta, McGalagonnyal a nyomában.

- Maguk meg mit lógatják itt a lábukat? – recsegett az idős auror hangja, mikor végignézett az ágyon elterülő fekete hajú férfin és széken üldögélő Lupinon.

- Szombat délután van – érkezett rövid, de annál velősebb válasz Remus szájából, de már fel is állt a székből és az ajtó felé indult.

- Mi az, Piton? Talán beteg? Mert különben nem látnám okát, hogy miért fekszik az ágyban… ruhástul – tette hozzá gúnyosan Mordon.

Perselus sóhajtott egy nagyot és erőt vett magán, hogy feltápászkodjon, bár még élni sem volt kedve, ha eszébe jutott a tegnapi apró incidens. Igenis, betegnek érezte magát. A szíve fájt, majd’ megszakadt…

- Arról nem is beszélve, hogy semmi álca, semmi… Változzon már át, az istenért! – parancsolt rá Mordon. Pitonnak pedig nem volt kedve ellenkezni. Most a legkevésbé sem… Néhány pillanat múlva már Noulsiep professzor állt a szoba közepén és az ajtó felé indult.

- Gyerünk, hercegem! – mosolygott rá barátságosan Remus és kinyitotta az ajtót. – Csak ön után, felség!

Mordon és McGalagony csendesen nézték, ahogy az ajtó becsukódik a két férfi mögött.

- Talán, tényleg beteg – vetette fel az idő boszorkány az aurornak, mire az értetlenkedve fordult felé.  –Még csak vitába sem szállt önnel  - szolgáltatott magyarázatot Minerva.

A Griffendél klubhelyiségében most is, mint mindig, zajlott az élet. Bár a Weasley- ikrek már nem jártak a Roxfortba, mégis igen keményen megérződött jelenlétük az általuk kifejlesztett vicces kütyük által.

Dean Thomas éppen egy zöld cukorkát vett a szájába, amitől nem csak hogy sziszegő hangot adott ki, hanem a nyelve is villás alakúvá változott. A többiek nagyon jót mulattak rajta.

Egyedül Harry ült az egyik sarokban, komoran maga elé meredve.

Ron észrevette, hogy barátját valami nagyon bántja. Odalépett mellé és lehuppant az egyik üres székre.

- Mi az, Harry? Neked nem tetszik, hogy a srácok marháskodnak? Gyere, csatlakozz! Hidd el, jó móka lesz! – azzal karon fogta a szemüveges fiút, de Harry nem mozdult. – Mi van?

- Semmi, csak nincs kedvem játszani, ennyi – érkezett a komor válasz.

- De miért?

- Nem tudom. Egyszerűen nincs és kész! – vágta rá hirtelen és elfordult vörös hajú barátjától. Ron megütközve nézte a fiút, de nem szólt semmit. Úgy gondolta, jobb, ha most magára. Azzal felállt és odébbállt.

Harry most valóban nem igényelte senki társaságát. Csak azért nem ment fel szobájába, mert nem akarta, hogy társai azt mondják, hogy mindig kimarad mindenből.

Pedig nem erről volt szó. A tavalyi év igen csak mély nyomokat hagyott benne. Dumbledore halála óta pedig egy cseppet sem érzi magát biztonságban, pedig tudta, hogy a Rend tagjai védelmezik, de most már nem csak Voldemorttól kellett tartania, hanem Pitontól is. 

Akárhányszor eszébe jutott egykori tanára, olyan mélységes gyűlöletet érzett, hogy ha a férfi előtte állt volna, gondolkodás nélkül megölte volna.

Pitont valószínűleg már nagy erőkkel keresi a minisztérium és a Rend is.

Soha senkinek nem beszélt még arról, milyen érzések kavarognak benne Dumbledore halálát illetően. Talán, mert soha senki nem kérdezte. Pedig olyan jó lenne beszélni róla, akkor talán nem látná maga előtt mindig azokat a rettenetes képek, ahogy Piton az igazgatóra fogja  pálcáját és hidegvérrel megöli.

Beszélnie kell valakivel, különben megőrül.

Talpra szökkent és a klubhelyiség kijárata felé vette az irányt.

Végig sietett a folyosón, egészen a tanári lakrészekig.

Kivel mással tudna beszélni legjobban erről az egészről, mint Dumbledore unokájával.

Elérte a nő lakrészét és bekopogott. Az ajtó ekkor feltárult és Florence mosolyogva nézett a kissé megszeppent fiúra.

- Segíthetek, Harry?

- Nem… nem zavarok? – kérdezte félénken a fiú.

-Nem, dehogy! Kerülj beljebb! – és kinyitotta az ajtót, hogy Harry is bejöhessen rajta. A nő hellyel kínálta a griffendélest, akiről már annyit hallott nagyapjától. Igen, a híres Harry Potter! – mosolygott magában a boszorkány.

Dumbledore mindig úgy emlegette őt, mint a varázslóvilág megmentőjét.

- Miben segíthetek, Harry?  - nézett kedvesen a kissé feszengő fiúra, aki nem igazán tudja, hogy kezdjen bele mondandójába. Kényes téma ez, bárhonnan is nézzük.

- Miss Harper, azt beszélik Önről, hogy Ön Dumbledore professzor unokája  -kezdett bele nehezen és várakozón a nőre tekintett, aki ráemelte égszínkék szemeit és Harry ekkor már tudta, hogy Seamus igazat mondott. Ilyen ragyogó kék szempárt csak egyetlen embernél látott, Albus Dumbledore-nál.

 - És szerinted az vagyok? – mosolygott rá továbbra is kedvesen Florence, végül Harry bólintott.

- Én ott voltam, mikor a nagyapját megölték – suttogta maga elé a szemüveges fiú.

-Tudom, Harry…

- Nem…nem tudtam segíteni! Én meg akartam ölni Pitont, de…

A tanárnő arcán a férfi nevének említésére fájdalom és keserűség jelent meg. Nem esett jól, hogy végig kell hallgatnia az egész történetet és csak most jutott el a tudatáig az, amit Harry az imént mondott.

- Te meg akartad ölni, Piton professzort?

- Igen, de ő…  - nem fejezte be, mert látta, hogy a szemben ülő nőt, igencsak feszéjezni ez a téma, mikor azonban Florence arra kérte, hogy folytassa, teljesítette kérését. – Ő azt mondta, hogy… nem fogad el tőlem halálos átkokat és hogy menjek…el! Aztán ő elmenekült. Remélem, elkapja a minisztérium és bezárják az Azkabanba a dementorok közé, mert odavaló! – Harry szemében olyan gyűlölet csillant fel, hogy még Florence is meglepődött.

Nem, egyáltalán nem próbálta mentegetni férjét, hiszen pontosan tudja, mit tett, csak Harry Potterrel ellentétben azt is tudja, miért.

Őrület ez az egész helyzet. Drámába illő. Azt a férfit szereti, aki megölte az egyetlen élő rokonát. Igen, szereti teljes szívéből. Ezerszer megbánta már, hogy tegnap éjjel elutasította a közeledését. Fogalma sem volt mi ütött belé. Pedig ennyire, még soha nem kívánta, hogy Perselusszal lehessen.

- Harry, te nem tudod, mit beszélsz! – próbálta csitítani a fiút, aki értetlenkedve tekintett rá vissza.

- Maga nem gyűlöli, mert megölte a nagyapját? Azt az embert, aki a legfontosabb volt az Ön számára?! Nekem a szüleimet árulta el!

- Hogyan?

- Ő árulta el Voldemortnak, hogy én lehetek az az ember, aki végez majd vele… Megölte a szüleimet!

- Harry, kérlek, csillapodj!

- Ön nem ismeri Pitont! Ez az alak mindenre képes! Egy aljas áruló… de ha találkozom vele, megölöm! Esküszöm, hogy megölöm!

Perselus és Remus éppen a folyosón rótták a köröket, hogy Mordon ne szólhassa meg őket, hogy kerülik a munkát, ami jelen esetben egyenlő volt a semmittevéssel. Bár mindketten tudták, hogy a figyelmeztetés, Pitonnak szólt, Lupin úgy gondolta, nem lenne jó magára hagynia a férfit, mikor ilyen állapotban van, így hát szolidállt vele.

Mikor már a sokadik tiszteletkört rótták minden szó nélkül, Remus kezdte elunni magát és úgy döntött beszélgetést kezdeményez.

- Mordon nem igazán bízik benned, remélem tudod!

- Mordon még a saját anyjában sem bízna – érkezett a felelet a szőke férfi szájából.

Pillanatnyi csend következett, majd Lupin belekezdett abba, ami már azóta foglalkoztatja, hogy Perselus beszélni kezdett róla.

- Milyen jóslatról beszéltél az imént? Odabent…

- Ez nem is annyira jóslat, mint inkább Dumbledore úgymond végakarata. Mielőtt meghalt volna, azt mondta nekem az irodájában, hogy ha mégis bekövetkezik az, hogy… tudod, akkor az én feladatom lesz, hogy Pottert megvédjem. Azt mondta, ha kell, haljak meg érte…

- Atyám… ez durva! – szólt döbbenten Remus. – Rád testálta Harryt? Miért nem rám?Végül is én jobban ismerem, mint te…

- Ha akarod, szívesen átengedem neked a megtiszteltetést – nézett rá dühösen Piton, mire Lupin arcán düh jelent meg, de nem szólt semmit.

- Na és Draco? Mi van a neki tett esküddel? – kérdezte hirtelen.  – Hiszen most nem tudod védeni. Nem félsz attól, hogy esetleg…

- Meghalok? Látod, ezt mondtam. Ez egy ördögi kör. Nem tudok kijönni úgy ebből az egészből, hogy életben maradjak. Még mindig szívesen cserélnél velem?

Lupin enyhén elmosolyodott és borostyán színű szemeiből szánalom tükröződött. Szeretett volna valami vigasztalót mondani a szőke férfinek, de tudta, hogy az semmit nem gyűlöl jobban a szánalomnál.

- Ígérd meg, hogy nem mondod el Neki! – emelte rá zöld szemeit és szinte könyörgőn nézett társára, aki beleegyezően bólintott.

Perselus karjába ekkor éles fájdalom hasított. Alkarjához kapott és egy kicsit meg is szédült a hirtelen jött fájdalomtól és a falnak támaszkodott.

- Jól vagy? – kérdezte ijedten Lupin és rögtön a férfi mellett termett.

- Hív… - érkezett a tömör válasz.

- Voldemort?

Piton bólintott és szemében aggodalom jelent meg. Néhány pillanat után már tudták mi a dolguk és egyenesen McGalagony irodájába mentek. Be sem kopogtak, csak úgy berontottak a helyiségbe. Tudták, hogy illetlenséget követnek el, de a helyzet nem tűrt halasztást.

Kisebb fajta meglepetés érte őket, mikor McGalagony és Mordon mellett megpillantották Florence-t is az irodában.

Piton egy darabig nézte feleségét, majd elkapta róla tekintetét és az idős boszorkány felé fordult.

- Helyzet van – előzte meg Lupin a beszámolóban, majd mikor a szőke férfi mély levegőt vett, hogy folytassa, Remus ismét megelőzte.  – Tudjukki hivatta Perselust.

- Kösz, Lupin. Egyedül tényleg nem tudtam volna ilyen körültekintően elmondani – nézett rá szúrós szemekkel bájitaltan tanár.

Egy pillanatra Florence-re nézett, hogy lássa, hogy reagál, de a nő arca  mozdulatlan volt. Semmit nem lehetett leolvasni róla. Akár egy kőszobor.

Pedig a boszorkány belül tombolt. Érzelmek tucatjai rohanták meg egy pillanat alatt. A düh, a félelem, a féltés, aggódás, szerelem…

Nem mehet oda, Perselus! Egyszerűen nem lehet. Hisz Voldemort megöli őt!

- Mit akar tenni? – érkezett a távolból McGalagony professzor hangja. Perselus megvonta a vállát és megrázta a fejét.

- Mit tehetnék, el kell mennem  -válaszolta.

A helyiségben lévők egy emberként kapták fel a fejüket és értetlenül meredtek a bájitaltan tanárra.

- Nem mehet oda! – kiáltott fel Minerva. – Megölik!

- Lehet – vonta meg vállát érdektelenül Piton. Valahogy nem tudta foglalkoztatni, hogy meg is halhat. Nem érdekelte, legalább vége lenne az egésznek.

- Lehet? – csendült fel Florence hitetlenkedő hangja. – Csak ennyit tudsz mondani?

- Ha nem jönnék vissza  -engedte el Piton a nő szavait füle mellett –akkor tudják mit kell tenniük – nézett sokat sejtetőn a többiekre. – Jobb, ha most megyek. Nem jelent jó pontot, ha megvárakoztatom – azzal elindult az ajtó felé, de még egy utolsó pillantást vetett Florence-re, aki döbbenten meredt maga elé. Mikor pedig a férfi kilépett a helyiségből és becsukta maga mögött az ajtót, úgy érezte beleőrül, ha nem mehet utána és ne búcsúzhat el tőle. Engedni fog. Igenis, most ő fog engedni.

Mire már észbe kapott , a folyosón szaladt és rimánkodott magában, hogy utolérje a férfit, mielőtt az hoppnál a Roxfort határáról.

Futott, ahogy csak a lába bírta, mígnem  folyosó végén megpillantotta Perselust.

- Várj! – kiáltott utána, mire a férfi megtorpant, de nem fordult hátra. Pedig legszívesebben karjaiba zárta volna a nőt és meg sem állt volna vele a szobájáig.

- Mit akarsz? – kérdezte inkább színtelen hangon, de még mindig háttal állt a nőnek.

- Csak azt szeretném mondani, hogy… vigyázz magadra!

- Miért érdekel téged, hogy mi van velem? – szólt csendesen.

- Nem néznél rám?

- Minek?

Hogy minek? – csattant fel magában  a nő.  – Hogy a szemedbe tudjak nézni és elmondhassam, mennyire sajnálom. Csupán ezért!

- Tudod mit? Nem fontos! Menj Isten hírével! Vissza se nézz! – kiáltott ingerülten Florence. Perselus lassan felé fordult és a szemébe nézett. Tekintetéből most mélységes szomorúság tükröződött.  

Hát már megint itt tartunk? Csak egyszer, egyetlen egyszer tudnánk beszélgetni egymással! Lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom…

Florence tekintete viszont nem árult el semmit. A szerepek felcserélődtek. A mindig kemény, érzéketlennek tűnő Piton fájdalmasan tekintett kőszobor feleségére.

Emlékeibe akarta vésni a nő minden vonását, hogy ha meg kell halnia, ezekkel az emlékekkel távozzon a másvilágra.

Perselus sarkon fordult és kilépett a kastély kapuján, szívében mély sebekkel.

Arcát megcsapta a hideg téli szél, talárját összébb húzta magán, mert egész testét átjárta a jeges fuvallat. Mikor pedig elérte a Roxfort határát, pálcáját fejéhez emelete és ismét felvette eredeti lakját, majd hoppanált.

Florence nehéz szívvel ballagott végig a folyosón, míg eljutott szobája ajtajáig, ahol kisebbfajta fogadóbizottság várta. Döbbenten nézett az előtte álló Lupint és Tonkst. Éppen elég baja volt még egyedül is, nem hogy látogatókat fogadjon. Szeretett volna egyedül maradni és sajnálni magát a hülyeségéért, azért, hogy szó nélkül elengedte Perselust.

Barátainak, azonban láthatóan már volt a terve, Florence hát keserűen elmosolyodott és beljebb tessékelte vendégeit.

Legnagyobb meglepetésére azonban, azok megálltak az ajtóban és becsukták maguk mögött.

Mi a fene folyik itt? – gyanakodott a nő és kérdőn tekintett Remusra és barátnőjére.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, míg végül a férfi megelégelte, hogy senki ne szól egy szót sem és belekezdett abba, amiért tulajdonképpen jöttek.

- Nézd, kislány, én nem fogok kertelni! – nézett komolyan Florence-ra, aki felhúzta egyik szemöldökét és kérdőn tekintett rá. – Nem tudom, hogy egészen pontosan mi történt közöttetek tegnap éjjel, de abban biztos vagyok, hogy Perselus nem érdemelte meg, hogy így bánj vele! Nem teljesen normális ő sem, de igencsak csúnyán elbántál vele, ugyanis egésznap lógatta az orrát, ami tőle igencsak szokatlan. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy most láttad őt utoljára!

Tonks szigorú pillantásokkal nézett kedvesére, így próbálva őt elhallgattatni. A férfi láthatóan vette is a lapot és csendben maradt, de továbbra is szúrós szemekkel méregette az előtte álló barna hajú boszorkányt.

- Remus, csak azt akarta mondani… - kezdte a rózsaszín punk hajú nő, de Florence félbeszakította.

- Tudom, mit akart mondani. És képzeld el, Remus, tudom, egyedül is, hogy most követtem el életem legnagyobb hibáját, hogy csak úgy hagytam őt kisétálni, anélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle! – maga sem vette észre, de már sírt. Olyan keservesen, ahogy a jelenlévők is megsajnálták, de ő folytatta.  – Veszekedtünk, megint. Én egyáltalán nem így terveztem, de így alakult.

Lupin és Tonks egyszerre léptek a nő mellé, aki már levetette magát az ágyra és úgy zokogott. Barátai pedig elültek mellé, a férfi az egyik, a nő a másik oldalára és próbálták megnyugtatni.

- Én annyira hülye vagyok – szipogta a nő. – Szeretem őt, de megijedtem…

- Megijedtél? – nézett rá hitetlenkedve a punk frizurás boszorkány. 

- Ugye tudod, hogy Perselus soha nem bántana? – simogatta meg a hátát Remus és Florence ráemelte vörösre sírt kék szemeit.

- Tudom, de most már késő – zokogott továbbra is és görcsösen kapaszkodott Lupin talárjába,míg Tonks a hátát simogatta.

Perselus már messziről látta az egykori Denem- ház pislákoló fényeit. Mire ideért, egészen besötétedett. Ahogy egyre közelebb ért a kúriához úgy húzta magán összébb fekete talárját. Nem tudta, hogy valóban fázik vagy csak a félelemtől reszket.

Félt, de nem attól, hogy meghalhat. Nem, arra már régóta felkészült, tudta, hogy hamarosan be kell következnie. Egész testében attól félt, hogy elveszíti Florence-t. Hogy nem láthatja soha többé feleségét. Nem láthatja bájos arcát, égszínkék szemeit és gyönyörű mosolyát. Hiányzott neki minden porcikája. Az orra körüli apró szeplőktől egészen addig a kis sebhelyig a szemöldökénél, amit még kiskorában szerzett, mikor leesett a bicikliről. A nő nevetve mesélte el neki a történetet és ő mosolyogva hallgatta végig. Aztán karajiba zárta és megcsókolta a forradást, ahol a szemöldök nem tudott összenőni.

Ebbe bele fog őrülni. Ha ezt az estét túléli, akkor biztosan.

Mikor elérte a ház ajtaját mély lélegzetet vett és lenyomta a kilincset. Meglepetésére társai már a küszöbön várták és amint belépett, szinte rávetették magukat.

- Itt a hős! – kiáltotta az egyik férfi és átölte Piton vállát, aki gyanakodva mérte végig a halálfalókat.

- Aki megölte Dumbledore-t!

- Hagyjátok! – csendült fel egy jeges hang, tőle nem messze. A magas, szőke varázsló előlépett és fensőbbséges mosollyal üdvözölte Perselust.

- Nocsak, Lucius, neked nem az Azkabanban kéne csücsülnöd? – tette fel kérdését a bájitalok mestere és fekete tekintetét Malfoy kékjébe fúrta. Azt remélte, talán megtudhat néhány dolgot. Többek között azt, hogy mire számíthat ma.

- Na és neked?  - nevetett fel a szőke varázsló. – Te is öltél, méghozzá, nem is akárkit. Tényleg, bájos hitvesed hogy vette az akadályt, hogy te ölted meg a nagyapját?

Piton gyomra öklömnyire zsugorodott. Tudnak Florence-ról! De vajon mennyit? És mit?

- A Nagyúr már vár – zökkentette ki gondolataiból Lucius hangja és már kísérte is volna fel a fekete hajú férfit, de az egy laza kézmozdulattal leállította.

- Kösz, feltalálok egyedül is – azzal megindult az öreg, nyikorgó lépcsőn, majd végig a sötét folyosón, egyenesen a leghátsó szoba irányába.

Félelme egyre inkább erősödött és mikor be akart kopogni, észrevette, hogy remeg a keze. Behunyta szemét és próbált nyugalmat erőltetni az arcára. Ellenőrizte, hogy pálcája kéznél van-e, de tudta, hogy a Nagyúr ellen úgysem menne semmire.

Vett egy mély lélegzetet és bekopogott. Mikor meghallotta a hívó szót, ismét habozott, pedig nem az a fajta volt, akinek az inába száll a bátorsága, de már ezerszer megbánta, hogy engedelmeskedett és visszatért.

Ahogy belépett a szobába, orrát megcsapta a falakból áradó dohszag. Az egész helyiségben félhomály honolt, csak a kandallóban égő tűz lángjai verődtek vissza a falakról, még sejtelmesebbé téve a helyet.

Először nem is látta Voldemortot, majd egy kicsit jobban körülnézett és ahogy szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz, úgy rajzolódtak ki az ablaknál álló varázsló körvonalai is.

A Nagyúr hirtelen felé fordult és hozzáindult, majd egy hirtelen mozdulattal pálcát szegezett a bájitaltan tanár torkának.

Piton pedig már felkészült a halálra és igencsak megdöbbent, mikor Voldemort távolabb lépett és mélyen a szemébe nézett.

- Semmi üdvözlés, Perselus?- sziszegte. – Hajolj meg a Mestered előtt! – adta ki az utasítást csendesen, de ez rosszabb volt, mintha kiabált volna. Piton engedelmeskedett a parancsnak és meghajolt Ura előtt. – Így már sokkal jobb. Nem szeretnél nekem valamit mondani, Perselus?

A férfi lenézett a lába körül vadul tekerőző kígyóra. Legszívesebben odébb rúgta volna, de nem tehette.

- Mire gondolsz, Nagyuram?  - kérdezte alázatosan.

- Hogy hogy mire? Sikerült? Beépültél újra a Roxfortba? Ne játssz a türelmemmel!  - sziszegte dühösen a varázsló és arca, ha lehet azt egyáltalán arcnak nevezni, eltorzult, amint meglátta Piton arcán a gonosz mosolyt.

- Nem jelentett problémát, uram.

- Elhitték, minden szavadat?

- Különben nem lennék most itt.

- Ne hozz ki a sodromból, Perselus!

Piton hirtelen nem is tudta, miről beszél Voldemort, egyszerűen csak tudta, hogy mit akar hallani és milyen körítéssel. Próbált alkalmazkodni a Nagyúrhoz és vigyázott, hogy ne fecsegjen ki olyan titkokat, amiket nem lenne szabad.

- És a lány a kastélyban? – folytatta tovább a kérdezősködést a varázsló. – Florence, ha jól emlékszem. Mondd csak, Perselus, jól emlékszem, hogy ő a te feleséged? Igen, látom, jól emlékszem – mosolyodott el gonoszul a varázsló, ahogy meglátta, hogy a fekete hajú férfi arcán megrándul egy izom.

- Ne bántsd őt, Uram!  -szaladt ki Piton száján, de már meg is bánta, amit mondott. Voldemort lassan elkezdett sétálni körülötte és közben továbbra is gonoszul vigyorgott.

- Majd meglátjuk, Perselus. Majd meglátjuk – sziszegte csendesen. – Ez csak rajtad múlik. Milyen képességekkel rendelkezik, gondolom nem véletlenül van a Roxfortban!

- Semmi különleges képessége nincs.

- Hazudsz!  - csattant fel Voldemort. – Te is tudod, hogy hazudsz! Akkor ki robbantotta fel azokat a halálfalókat, akiket a temetés után odaküldtem a házhoz?

- Én – vágta rá hirtelen a férfi és a Nagyúr elgondolkodva nézett rá.

- Te?

- Igen, én. Meg kellett őriznem az  álcámat és csak így lehetett, uram.

- Na és akkor miért van a lány a kastélyban? – kérdezte gyanakodva a varázsló. – Gondolom nem csak viccből szállítottátok oda.

- McGalagony professzor tett egy ígéretet Dumbledore- nak, hogy vigyáz az unokájára – hazudta a férfi, mintha könyvből olvasná. Úgy látszott, a Nagyúr megelégedett a válasszal és elfordult Pitontól. A kandallóhoz lépett és a ropogó tüzet nézte.

- Ma éjjel itt maradsz! – hallatszott a sziszegő hang. – Kiverem a fejedből az a kis ribancot – suttogta inkább csak magának. – Elmehetsz! – adta ki az utasítást és Perselus meghajolt, majd távozott.  

Amint kilépett a helyiségből, érezte, hogy feje úgy kavarog, mintha ezer és ezer információval töltötték volna tele.  Fáradt volt, iszonyú fáradt. Egykori szobája felé ment, hogy ledőljön egy kicsit. Semmire sem vágyott jobban, minthogy egyedül maradhasson és amint a nap felkel, elhagyhassa ezt az elátkozott helyet. Még mindig nem értette hogy lehet, hogy a Nagyúr nem büntette meg a habozásért, mikor megölte Dumbledore-t.

Fáradtan érte el szobáját és mikor kinyitotta az ajtót, még a szája is tátva maradt meglepetésében. Bellatrix Lestrage állt vele szemben és olyan csábítóan mosolygott rá, hogy normális esetekben nem kellett volna sokat gondolkodni, mit csináljon. Ez azonban nem volt ilyen eset. Florence-re gondolt és legszívesebben kihajította volna Bellát a szobájából, de a neveltetése nem engedte.

Inkább kérdő tekintettel nézett a nőre, aki elmosolyodott és közelebb lépett hozzá, egyik kezét a férfi fekete hajába túrta, a másikat pedig arcához emelte.

- Mit akarsz? – kérdezte Perselus kissé dühösen.

- Ne légy velem ilyen goromba – búgta a Bella és lassan megcsókolta a férfit, aki összeszorított szájjal reagált az eseményre. A boszorkány értetlenül nézett rá. – Eddig nem okozott gondot, ha velem kellett töltened az éjszakát.

- Mintha úgy emlékeznék, hogy te egy évvel ezelőtt igen csak kételkedtél a hűségemben a Nagyúr iránt – tolta el magától a boszorkányt.

- Igen, de azóta megtetted, amit még senki: megölted azt a szenilis, vén varázslót! Ez nekem elég  - lépett a férfi háta mögé és átölte.

- Nagyon sajnálnám, ha amiatt a cafka feleséged miatt …

- Ne merd őt így nevezni! – mordult fel Piton és fekete szemei csak úgy szikráztak a dühtől. – Takarodj!

- Jól van, elmegyek, de ne vesszen kárba ez a jó bor – azzal az asztalhoz lépett és felvett onnan két kupát és az egyiket a fekete hajú férfi kezébe nyomta. – Akkor, Ég veled, Perselus!  -emelte poharát a szájához, Piton pedig követte a példáját.

Amint a férfi kiitta a bort, hirtelen szédülés tört rá. A szoba szinte táncolt szemei előtt. Ijedten tekintett oldalra a mellette álló boszorkányra, akinek arcára gonosz mosoly ült ki. A bájitaltan tanár megpróbált felé megtenni néhány lépést, de megszédült és elvesztette eszméletét és hangos puffanással ért földet.

- Viszlát, drágám! – lépett az eszméletlen férfi mellé a boszorkány és kisimított egy tincset az arcából.

Bella pálcáját arcához emelte és néhány pillanat múlva, már Florence – képében állt a szoba közepén. Nagyon tudta élvezni, mikor ilyen gonosz lehet.

Hát persze, ha Perselus még mindig odavan azért a félvér ribancért, ám legyen. Most megkapja. A bájital, amit beadott neki, tompítja az érzékeit és nem fog foglalkozni azzal, hogy ugyan, hogy kerülhet oda felesége. És akkor mindketten megkapják, amit akarnak, amire oly régóta vágynak…

A férfi lassan kezdett magához térni és homályos tekintettel nézett körbe a szobában. Azonnal felismerte a helyzetet. A Denem –házban van. Kábán oldalra pillantott és meglátta a Florence alakjában tetszelgő Bellát. Nem értette, hogy kerül oda felesége, de mikor az elindult felé és letérdelt hozzá, majd megsimogatta az arcát, már nem érdekelte semmi.

- Florence… - suttogta elhaló hangon. – Hát eljöttél?

A nő nem szólalt meg. Tudta, hogy a férfi azonnal felismerné a hangját, így inkább csak a szájához érintett ujját és gyengéden megcsókolta Perselust.

Pitonnak sem kellett több, annyira vágyott felesége közelségére, hogy semmi mással ne foglakozott. A vágy teljesen eltompította az agyát.

Csak csókolta a nőt, ahol érte.

Kibújtatta a ruhájából és apró csókokkal halmozta el a testét. Tudta, már nincs visszaút és Florence ma éjjel az övé lesz.

Elvergődtek valahogy az ágyig, hogy aztán ott érje őket a beteljesülés…