16. fejezet

Elhamarkodott lépés

Florence arra ébredt, hogy az ablakon beszűrődő nap sugarai az orrát csiklandozzák. Nagyot nyújtózkodott és elégedett mosoly ült ki az arcára, mikor eszébe jutottak a tegnap éjszaka történései.

Oldalra pillantott és boldog mosollyal figyelte a mellette nyugodtan szuszogó Perselust.

Nézte az arcát, már, ami látszott belőle, hiszen holló fekete haja igen csak eltakarta a karakteres vonásokat.

Eszébe jutott az a tizenöt évvel ezelőtti szerencsétlen éjszaka, mikor meglátta Perselus karján a Sötét Jegyet. De el is hessegette magától a rettenetes emléket.

A nagyapja mondta mindig, mindig a jövőnek kell élni és a jövő érdekében a múltat el kell feledni. Mindenki megérdemel egy második esélyt – mondogatta neki, de ő akkor csak leintette. Látni sem bírta férjét, és Dumbledore-t sem értette, miért ragaszkodik hozzá, hogy újra együtt legyenek a férfivel. Akkoriban teljesen őrültnek nézte nagyapját, nem értette, miért bízik annyira Pitonban.

De ennek már vége! Perselus most itt fekszik mellette és szépvonalú szája néha megrándul egy –egy apró, alig látható mosolyra.

A férfi fekete szemei hirtelen felpattantak és találkoztak a mosolygó kékekkel.

A nő nem teketóriázott sokáig, olyan szorosan bújt Perselushoz, amennyire csak lehetett, férje pedig gyengéden átölelte.

Nem szólt egyikük sem. Nem is volt szükség szavakra, egymás mozdulataiból is könyvet tudtak volna írni.

A férfi megcsókolta  a barna hajkoronát és hosszú ujjaival simogatta Florence karját.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy mit tettünk! – törte meg a meghitt csendet a boszorkány és elnevette magát, ahogy meglátta férje arcán a szokatlan mosolyt.

- Megszegtük az összes létező szabályt – majd hirtelen elkomorult. – Egy ágyban fekszel a legnagyobb ellenségeddel.

- Soha nem voltál az ellenségem! Amit tettél, annak úgy kellett lennie, ezt te is tudod.  

Perselus nem válaszolt, csak tovább simogatta feleség haját.

Ugyan, mit tud ő? Semmit. Ha tudná, hogy mi az ő Sorsa… De nem tudja és nem is szabad megtudnia! Soha!

- Mi az Harry? Szokatlanul komor vagy ma reggel! – intett felé a lekváros kenyerével Ron és sikeresen lecsöpögtette talárját, Hermione pedig szemrehányóan nézett vörös hajú barátjára, aki vágott egy fintort majd figyelmét inkább a reggelijének szentelte. Tulajdonképpen csak udvarias akart lenni, mert látta, hogy valami nyomja Harry szívét, de ha nem, hát nem!

- Tudjátok, mit láttam tegnap? – szólalt meg végül a szemüveges fiú és barátai érdeklődő tekintetére közelebb húzódott hozzájuk, hogy minden, amit mondani fog, köztük maradjon. – Pitont.

Hermione szeme előbb elkerekedett, majd lemondóan legyintett.

- Te beteg vagy, Harry.

- Nem, láttam – suttogta elfojtott hangon a fiú. – Tegnap éjjel nem tudtam aludni és ablakhoz mentem, hátha elálmosodom, ha nézem egy darabig a kinti sötétséget és akkor láttam, hogy négy alak a Roxfort felé tart. Két nő és két férfi. Abban biztos vagyok, hogy az egyikük Remus volt , a másik pedig Piton.

- Ez már önmagában is abszurd! – csattant fel a Harry mellett ülő lány.  – Miért lenne Lupin professzor Piton mellett? Szerintem csak álmodtad.

- Piton a kastélyban van, ebben biztos vagyok.

- Vasárnap van, az ember ilyenkor hajlamos másként szemlélni a dolgokat – szólt komolyan Ron, de nem igazán tudta, hogy hogy kapcsolódik ez a kijelentése az előbb elhangzottakhoz.

Mire oldalra pillantott barátja már kifelé tartott a Nagyteremből. Egyiküknek se volt kedve utána menni. Hermione és Ron Harry viselkedését az alvászavarának tudták be, így nem látták okát, hogy kövessék.

- Ha engem kérdezel, ez már nem normális – súgta komolyan a lány a vörös hajú fiúnak. – Mindenhol Pitont látja. Elvakultan üldözi őt.

- Végül is érthető. Ő árulta el Harry szüleit Tudjukkinek és ráadásul megölte Dumbledore-t.

Mordon dühösen rótta a köröket McGalagony irodájában. Az idős boszorkán egy darabig nyugodtan szemlélte az idős auror cselekvését, de egy idő után már nem bírta tovább és papírjai fölé hajolt.

- Már abba is beleszédülök, ha nézem – jegyezte meg komoran, fel sem pillantva.

- Ha már tegnap éjjel visszatért, miért nem tett nekünk jelentést? – emelte tekintetét McGalagonyra az idős auror.

- Hallhatta Lupin professzort, megsérült és nyilván nem akart felkelteni bennünket  - érkezett az egyértelmű válasz az asztal túloldaláról.

- Milyen figyelmes!

Az igazgatónő egy pillanatra felnézett papírjaiból és elmosolyodott. Bár semmi pénzért nem vallotta volna be, őt is dühítette Perselus közömbössége az ügy iránt. Eddig mindig jelentette, ha történt valami. Nagyon nyomós indokot kellett volna szolgáltatnia, hogy elnézze kollegája figyelmetlenségét.

- Lupin professzor és Tonks kisasszony már elment érte. Mindjárt itt lesznek. Legalábbis nagyon ajánlom nekik – suttogta maga elé az utolsó mondatot, mert már borzasztóan idegesítette az idős auror körbe –körbe járkálása.

Perselus éppen a fürdőszobában próbálta rendbe hozni magát annyira, hogy jelentésképes állapotba kerüljön. Bekente arcát borotvahabbal és elővette borotváját, mikor vékony és kecses kezek simogatást érezte meg a hátán. Elmosolyodott, mikor Florence az arcára próbált adni egy csókot és a borotvahab jó része így átvándorolt a bájos arcra.

- Neked valami mániád, hogy mindig az én ingjeimbe bújsz bele? – fordult felé a férfi és szájon csókolta feleségét.

- Még nem zuhanyoztam le, úgyhogy, ha nem akarod, hogy meztelenül mászkáljak a szobádban…

- Ki mondta, hogy nem akarom! – förmedt rá Perselus és gyengéden átölelte a barna hajú nőt. Szerette volna ölelni a végtelenségig. Igy maradni vele az idők végezetéig. Érezte, ahogy apró kezek a hátát kezdik el simogatni és jobbnak látta, ha most az egyszer nem enged feleségének. – Ezt most hagyd abba, jó? McGalagony már így is zabos lehet, hogy még mindig nem tettem neki jelentést a tegnapról.

- Tudod mit? – kérdezte csábítóan Florence és kék tekintetét férje fekete tekintetébe fúrta.  – Inkább feküdjünk vissza! Majd azt mondjuk, hogy… elaludtál… tunk.

- Igazán csábító ajánlat – mosolygott rá Perselus és legszívesebben ölbe kapta volna, hogy ott folytassák, ahol alig fél órája abbahagyták. – De most tényleg mennünk kell.

Ekkor kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról és a fekete hajú férfi gondolkodás nélkül szólt ki:

- Bújj be!

Csak akkor jött rá, mekkora hibát követett el, mikor Florence kérdőn rápillantott és felhúzta egyik szemöldökét, de még mindig őt ölelte.

- Perselus! Itt vagy? – hallatszott Remus hangja a szobából. – Florence-t nem találtuk sehol, nem tudod, merre… -  és ekkor kinyitotta a fürdőajtót és meglátta a bájitaltan tanárt és feleségét. – Hát itt vagytok! Remek, majd ha elkészültetek, akkor… – és már fordult is ki a szobába. Annyira zavarban volt, hogy Tonks meg is kérdezte tőle, mi történt, de ő csak egy sokat sejtető pillantást vetett a fürdő irányába és a boszorkány máris tudta, miről van szó.

Néhány pillanat múlva már Perselus is ott feszített mellettük, teljesen felöltözve. De ő egy cseppet sem mutatta ki, hogy zavarban lenne. Tény, hogy sokkal jobban tudta titkolni az érzelmeit, mint Remus.

- Látom, jobban vagy – mosolygott bajsza alatt Lupin, de Piton mintha tudomást sem vett volna róla, nyugodtan készülődött továbbra is. Csak egy apró mosolyt eresztett el Tonks felé, jelezvén, hogy kedvenc vérfarkasának igaza van.

- McGalagony már beszélni akart veled  -folytatta a korán őszülő férfi.  –Illetve, nem is ő, hanem inkább Mordon. Nagyon dühösnek látszott. Mondtuk neki, hogy megsérültél, de nem hatotta meg különösebben. Te hordod a gyűrűt?! – pillantott Piton kezére. – Meg vagy veszve? Lebukhatsz!

- És mégis ki előtt? Már mindenki tudja, ki vagyok – kezdett vitába szállni a férfi.

- A diákok előtt.

- Igen, ők igen gyakran nézték a kezeimet eddig is – gúnyolódott Perselus. – Ha tizenöt évig nem tűnt fel senkinek, eztán sem fog.

Ekkor kinyílt a fürdő ajtaja és kilibbent rajta Florence. Láthatóan őt sem hozta különösebben zavarba az iménti szokatlan helyzet. Pitonhoz lépett, jelezvén, hogy tőle akár indulhatnának is.

Perselus a fejéhez emelte a pálcát és Noulsiep professzorként lépett ki az ajtón. Bár felesége egy pillanatig sem titkolta, hogy egy cseppet sincs ínyére férje külseje, mégis elnézően rámosolygott és belékarolt.

Így indultak meg McGalagony irodája felé, ahol már várták őket.

Helyet foglaltak egy-egy székben, majd Perselus visszavette eredeti alakját.

Mordon egy pillanatig sem titkolta bizalmatlanságát a férfi irányába, de ez most valahogy hidegen hagyta a fekete hajú mágust.

- Hallottuk, hogy megsebesült! Remélem, nem komoly!  - szólt barátságos hangon az idős boszorkány.

- Köszönöm, már jól vagyok  - érkezett a tisztelettudó válasz.

- Szóval, mi történt tegnap? – vette át a szót az auror.  –Mert gondolom, nem véletlenül hivatta Tudjaki.

- Nos, a helyzet… nem igazán jó. Tudnak Florence-ről, de azt nem, hogy mekkora ereje van, csak azt, hogy a kastélyban van. Nem tudom, hogy jó hír -e, de azt hiszem, újra megbízik bennem. Bizalma jeléül Luciusszal küldetett nekem pár Crutiatus –átkot, de túléltem. Várom a parancsot!

Florence hitetlenkedve nézett mellette ülő férjére.

Úgy beszélt, mintha a világ természetesebb dolga lenne, hogy Voldemortnál járt előző éjjel és most ismét a másik oldalnak kémkedik.

- Még valami  -folytatta Piton. – Egy cseppet sem vagyok biztos abban, hogy sokáig fog várni a támadással. Amint alkalma lesz rá, lecsap. Lehet, hogy néhány nap, lehet, hogy néhány hét, de az is lehet, hogy egy hónap. Ne fogja kihúzni  nyárig, az biztos.

- Miért ilyen biztos benne? – kérdezte Mordon, miközben hatalmas szeme, vadul forgott üregében.

- Most van ereje teljében. És most már nincs Dumbledore, aki Pottert védelmezné.

Óvatosan tekintett feleségére, akinek szeméből most megvetés helyett, hatalmas szeretet sugárzott. Florence megfogta férje kezét és bátorítóan rátekintett.

A tegnapi éjszaka annyira tökéletes volt, hogy úgy érzete most már nem történhet velük semmi rossz. Ha Voldemort támadni is fog együtt le tudják majd győzni, csak Perselus mindig mellette legyen.

- Úgy érzi, hogy fogja még hivatni magát?  -tette fel kérdését McGalagony és mosolyogva nézte az előtte ülő párt.

Tudta, hogy mindketten mennyire boldogok most, de ezt mindenféleképpen meg kellett kérdeznie. Florence-t egész kis korától ismerte, olyan volt neki, mintha az unokája lenne. Amikor tizenöt évvel ezelőtt bekövetkezett az, amitől mindenki félt és Perselus átállt a Sötét Oldalra, majd megszakadt a szíve a lányért és egy ideig ő is annyira gyűlölte Pitont, mint Florence. Aztán minden megváltozott és a férfi visszatért közéjük és foggal –körömmel azért harcolt, hogy visszakapja feleségét, ő pedig Dumbledore-ral egyetemben arról győzködte Florence-t, hogy ez a hatalmas, szenvedélyes szerelem nem múlhat csak úgy el, egyik pillanatról a másikra. És igaza  lett. Amikor néhány hónapja ismét találkozott a nő és a férfi, azóta azért fohászkodott, hogy ismét egymásra találjanak. És most, hogy végre újra minden rendben van közöttük, ő is együtt örült velük. Ha tetszik, ha nem Dumbledore ráhagyományozta az unokáját és ő eldöntötte, hogy vezetni fogja ezt a két fiatalt az úton, hogy végre révbe érjenek.

- Minden bizonnyal – zökkentette ki gondolataiból Perselus hangja, aki nyilván az előző kérdésére válaszolt. – Remélhetőleg még bízik bennem és…

Ekkor hatalmas hangzavar támadt a folyosón, az iroda ajtaja pedig kivágódott és legalább egy tucat varázsló rontott be rajta a helyiségbe, nyomukban a Mágiaügyi miniszterrel.

A helyiségben tartózkodók egy emberként rántottak pálcát, hogy ha kell, akkor így védelmezzék Perselust, mert nyilvánvaló volt, hogy érte jöttek.

- Mi az ördögöt csinálnak itt? – kiáltott fel a miniszter és egyetlen intésére négy erős ember termett Piton mellett és karon ragadták.

- Mit csinálnak? – kezdte volna a tiltakozást McGalagony professzor, de Mordon a szavába vágott.

- Ez egy hatalmas félreértés, higgyék el!

Úgy tűnt azonban, hogy senki nem hallotta meg szavait, mert  a hatalmas testű férfiak karon ragadták a fekete hajú varázslót és Perselus hiába rúgkapált és tiltakozott, a szorítás egyre csak erősödött.

Florence pedig elkeseredetten kiabált, így próbálván tiltakozni az ellen, hogy férjét elhurcolják.

- Engedjen el! – ordította Piton.  –Nem érti, nem tettem semmit, amivel…

- Perselus Piton, letartóztatom Albus Dumbledore meggyilkolása miatt  - kiabálta az egyik férfi.

- Ne! Félreértés az egész!  -kiáltotta a barna hajú lány és már zokogott.

- Ne fészkelődjön annyira, Piton! Odakint várják a dementorok, hogy az új lakhelyére kísérjék! – kacagott gúnyosan a miniszter.  – Odaviszik, ahová való!

- Figyeljen ide…! – próbált közbelépni Mordon, de mintha átnéztek volna rajta.

Piton továbbra is elkeseredetten próbált kiszabadulni fogvatatói szorításából, de hasztalan. Ekkor oldalra pillantott és meglátta Harry gyűlölködő arcát. Hirtelen mindent megértett.

- Potter! – kiáltott fel. - Életed legnagyobb hibáját követted el!

- Igaza van! Nekem kellett volna megölnöm magát! Mocskos, alávaló, undorító halálfaló! Most végre megkapja, amit érdemel. Elárulta a szüleimet és megölte Dumbledore-t. Remélem, hogy a dementorok ezúttal nem végeznek félmunkát!

Perselus továbbra is azon volt, hogy kiszabaduljon valahogy, de próbálkozási mind inkább kudarcba fulladtak.

- Perselus!  -hallotta meg háta mögül az édesen csengő hangot, ami most elkeseredett kiabálásba fulladt. Gyorsan hátrafordult és még egyszer szembenézett feleségével és kiadta a parancsot Remusnak, mikor meglátta, hogy a lány elindul felé.

- Lupin, ne engedd!

A korán őszülő férfi és Mordon egyszerre kaptak a lány karja után és rántották vissza még idejében. Remus magához ölelte a lányt, hogy ne kelljen látnia, amint Piton elhurcolják. Az idős auror és McGalagony  is hamar rájöttek, hogy nem tehetnek semmit a férfi érdekében és Rémszem, bármennyire gyűlölte is Perselust, ebben a pillanatban minden kétsége elszállt afelől, hogy a bájitaltan tanár áruló lenne.

Együtt nézték, ahogy a férfi a hatalmas őrök gyűrűjében eltűnik az egyik sarkon.

A csendet csak a folyosón tartózkodó diákok suttogása és Florence fájdalmas zokogása törte meg.

A nő úgy érzete, menten megszakad a szíve. Azt hitte, belehal a fájdalomba.

Harry értetlenül szemlélte a jelenetet. Nem értette, hogy tanárai miért védik olya elszántan Pitont. Hát nem fogják fel, mit tett? Hát nem értik?!

Ebben a pillanatban nem érdekelte, mit gondolnak mások, ő tudta, hogy helyesen cselekedett és senki nem tudta volna meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Potter! Befelé! – hallotta meg Mordon recsegő és koránt sem kedves hangját. Talán még össze is rezzent egy kicsit, de engedelmeskedett a parancsnak.

Az auror Tonks felé fordult.

- Hívja a többieket! Gyorsan! Nincs vesztegetni való időnk!