18. fejezet

Emlékek tengerében

Perselus egész testében reszketett. Úgy érzete, belülről mindjárt megfagy.

Már a gyengélkedőn feküdt és Florence egy pillanatra sem hagyta magára. Végig mellette volt és fogta a kezét. Hiába könyörgött neki Madame Pomfrey, McGalagony és a többiek, hogy pihenjen egy kicsit, mert teljesen kifárasztja magát, ő hajthatatlan volt.

Férje mellette akart maradni, hogy lássa, mikor magához tért. Hogy láthassa a feneketlen fekete szemeket, amikben annyi szenvedély izzott az elmúlt éjjel.

Szerette Perselust. Ez egy pillanatig sem volt kétséges. Mikor elvitték őt az Azkabanba, a dementorok közé, azt hitte belepusztul. Minden álma, a  jövője hullott darabokra. Akkor jött rá, hogy ha a férfi nincs vele, talán nem is érdemes élnie.

Szerette őt. Ezt a fekete taláros férfit, aki itt feküdt gyengélkedőn, akinek a kezét fogta, félve attól, ha elengedi, talán nem látja viszont.

Végigsimított férje szigorú arcán. Kifésült belőle egy-két fekete tincset és a gyengéden megcsókolta a száját, mintha ettől Perselus magához térne.

A fekete hajú férfi, azonban gondolatban máshol járt.

Olyan volt, mintha éveket repült volna vissza az időben. Látta magát, mikor negyed éves korukban készültek egy Dumbledore által szervezett álarcos bálra. Hogy mennyire gyűlölte a bálokat már akkor is! Nem értette, hogy a többiek, mit élveznek annyira ezen az egészen. Felesleges falhajtásnak gondolta. 

Ráadásul álarcot is kell felvenni!

Még a gondoltra is elszörnyedt. Gyűlölte a maszkokat. Csak egyetlen dolgot utált jobban annál, a saját arcát. És Dumbledore kötelezővé tette a megjelenést mindenkinek. Mégis mit tudna vele csinálni, ha nem megy el? Talán megátkozza vagy büntető munkára küldi? Nevetséges! Azonban úgy gondolta, jobb, ha nem húzz ujjat az idős mágussal, ki tudja milyen szankciókat alkalmazna…

Belenézett a tükörbe és egy tizennégy éves, sápadt arcú, hosszú hajú nézett rá vissza.

Szánalmas!

Elővett egy fekete hajgumit és összekötötte fekete haját. Ha már egyszer álarcos bál, hát ne ismerje fel senki! Magára kanyarintotta dísztalárját, ugyanis ki volt kötve, hogy megjelenés dísztalárban és álarcban, és elindult, hogy megkeresse az esti partnerét. Bellatrix már az ajtóban állt és várta őt. Valóban csinos volt sötétkék estélyi ruhájában, ami remekül kihangsúlyozta formás alakját. Fogalma sem volt róla, hogy miért vele akar jönni a bálba a lány, de ha akart, hát akart. Ő bizony nem ellenkezett, ha már mindenféleképpen kötelező volt a megjelenés, legalább nem egyedül megy. 

A lány belékarolt, feltették az álarcukat és egyenesen a Nagyterem felé vették útjukat. Mikor beléptek a hatalmas helyiségbe  meglepődve vették észre, hogy nyoma sincs a négy hosszú asztalnak, helyettük több kis, általában négyszemélyes asztal állt.

- Most nézd meg! – súgta Perselus fülé a lány. – Rettenetes, hogy nem tudod, ki melyik házhoz tartozik.

A fiú kérdőn nézett partnerére, aki jobbnak látta megindokolni szavait.

- Ugyanis, ha nem vetted volna észre, ezeken a talárokon nincsenek rajta a házak jelzései.

Perselus megrántotta a vállát  és csendben hallgatta a lány üres fecsegését. Hol az önfeledten táncoló bálozókat nézte, hol pedig a Nagyterembe érkező párokat.

Már most elege volt! Legszívesebben itt hagyott volna csapot-papot és eltűnt volna, mint a kámfor. Elgondolkozott Bella iménti szavain a mardekárosokról és a többiekről. Beleborzongott még a gondolatába is, hogy esetleg egy griffendélessel kell társalognia, tudtán kívül. A Mardekár és Griffendél között évszázadok óta tart a harc. Senki se tudja, ki indította el és miért, de generációról generációra adták tovább egymásnak itt a Roxfortban, aminek az lett az eredmény, hogy ha csak nem életbevágó, akkor nem is szólnak egymáshoz ennek a két háznak a tagjai. Ő is eddig összesen csak két griffendélessel beszélt, Lily Eavensszel és Florence Harperrel. Utóbbival csak akkor, mikor kedvesen elküldte a fenébe, hogy hagyja őt végre békén, mert esze ágában sincs neki segíteni bájitaltanból. A lány borzasztóan ügyetlen volt, még a legegyszerűbb főzeteket sem volt képes elkészíteni. Bár együtt jártak órára, nagyívben kerülték egymást, akárcsak a többi mardekáros és griffendéles.

Perselus gondolatait egy éppen belépő pár zavarta meg.

A világoskék ruhás, álarcos lány szépsége azonnal magával ragadta. Bájos mosolya és vállára hulló barna hajzuhataga olyan látomássá tette őt, mintha egy angyal lépett volna be a Nagyterembe. Perselus nem bírta levenni róla a szemét. Csak nagyon távolról hallotta Bella csacsogását. Annyira magával ragadta a látvány, hogy még el is mosolyodott az angyali teremtés felé, aki miután elfoglalta helyét, felé nézett. Pillantásuk találkozott egyetlen másodpercre. Olyan volt, mint egy álom.

Bár viszonylag messze voltak egymástól, mégis olyan érzésük volt, mintha egy mágnes vonzaná tekintetüket a másikra. A lány zavartan elmosolyodott és visszafordult partneréhez. Perselus továbbra is elragadtatással nézte a lányt, aki többször is lopva felé pillantott.

A fiú ne gondolkodott sokáig. Egyetlen szó nélkül faképnél hagyta Bellát és az Angyal asztalához indult. Megállt előtte, rámosolygott a lányra és bár maga sem tudta, mi ütött belé, felkérte táncolni. A lány pedig már a következő pillanatban belékarolt és együtt indultak el a táncparkett felé. A zenekar éppen egy lassú, ír zenét kezdett játszani.

Perselus óvatosan átkarolta partnere derekát és elkezdtek táncolni. Először csak lassan, majd egyre inkább a ritmusra. Olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttük a világ és mintha nem is a földön, hanem a fellegekben táncolnának. Mikor a fiú belenézett a lány égszínkék szemeibe, úgy érezte mintha a világ leggyönyörűbb szempárját látná. Egy feneketlen tavat, amibe bármikor szívesen belefulladna.

Egyetlen pillanatra sem vették le tekintetüket egymásról. Mintha attól félnének mindketten, hogy véget ér ez az álom.

És bár ők nem látták, de a tanárok asztalánál igen élénk érdeklődés fogadta kettejük táncát. Főleg az igazgató részéről, aki mosolyogva tekintett a párra, akik szorosan egymáshoz simulva táncoltak, olyan összhangban, mintha egy előre eltervezett koreográfiát táncolnának.

A zene egyre inkább elhalkult és véget ért a pillanat varázsa. Fájdalmasan váltak el egymástól, de egyikük sem tett egyetlen lépést sem. Olyan volt, mintha várnának valamire. Valami csodára.

A fiú megragadta a lány kezét és kivezette a teremből, egyenesen a park felé, a lány pedig követte.

Senki nem vehette őket észre, hiszen akkor jöttek ki, mikor már kellő kavalkád volt a táncparketten ahhoz, hogy ők ketten nyomtalanul eltűnhessenek.

Csendesen sétálgattak a parkban, az álarcuk és az éjszaka jótékony homályában. Egy pillanatra sem engedték el egymás kezét. Semmi kétség, őket egymásnak teremtették az égiek. Most már mindketten így gondolták.

Perselus ekkor hirtelen megtorpant és maga felé fordította az angyali teremtést, majd gyengéden megcsókolta. Nem érdekelte semmi, még az sem, ha a lány tiltakozni fog és felpofozza! Csak vele akart lenni! Legnagyobb meglepetésére azonban a lány viszonozta csókját. Kezeit nyaka köré fonta és beletúrt a hosszú fekete hajba, ami nem sokkal azelőtt teljesen kibomlott.

- Ki vagy te? – kérdezte alig hallhatóan a fiút, aki elmosolyodott és homlokon csókolta.

- Mit szeretnél, ki legyek? – kérdezett vissza suttogva Perselus.

- Látni szeretném az arcodat…

- Én is a tiédet…

Nem egyikőjük sem tiltakozott. Már nyúltak is a másik arca felé, hogy megszabadítsák a maszktól és végre láthassák, ki az, aki ennyire képes szeretni a másikat.

Szabad arcukat csak a telihold fénye világította meg, de így is döbbenten tekintettek a másikra.

- Florence?

- Perselus?

Egy végtelennek tűnő pillanatig keményen szemlélték egymást. Mindkettejüknek eszükbe jutott a házak közti, már –már vérre menő csatározás, de félretették büszkeségüket és elmosolyodtak, amolyan ,,Nem mindegy?” stílusban és azon kapták magukat, hogy ismét a másik szájára tapadnak és olyan szenvedélyesen csókolják, ahogy csak tudják.

Tudták, hogy titkolni kell a kapcsolatukat. Ez egészen jól is ment addig a pontig, míg Bertha Jorkins ki nem leste őket, ahogy az üvegház mögött csókolóznak és szét nem kürtölte az egész iskolában. A titok, pedig már nem volt titok többé.  A helyzet annyira elviselhetetlenné vált, hogy el kellett játszaniuk az egész iskola előtt, hogy szakítottak. Innentől kezdve már csak titokban találkozgattak, Dumbledore hathatós közreműködésével, aki Minervával együtt kötelességének érezte, hogy egyengesse unokája útját.

Mindketten rettentő hálásak voltak nekik. Soha nem használták volna ki a beléjük vetett bizalmat. Amikor pedig ott tartottak, hogy a Roxfort elvégzése után összeházasodnak, már senkinek nem lehetett semmi kétsége afelől, hogy valóban szeretik egymást. A dolgok azonban összezavarodtak és ők egyik pillanatról a másokra elszakadtak egymástól. Pedig nem így tervezték. Egyáltalán nem így…

Florence még mindig ott ült Perselus ágya mellett. Semmi pénzért nem mozdult volna el mellőle. Amikor pedig a férfi gyengéden megszorította a kezét, úgy ugrott fel, mintha tűpárnára ült volna. Férje szemei lassan kinyílottak. Csak nagyon lassan szoktak hozzá a fényhez, hiszen az Azkabanban borzasztó sötét volt.

Perselus először azt próbálta meg kitalálni, hogy vajon hol lehet. Próbált körülnézni és mikor oldalra pillantott, akkor látta meg a mellette ülő feleségét.

- Florence  - suttogta elhaló hangon.

- Hála az Égnek – vetette magát a férfi nyakába, aki bágyadtan átölte, de azért annyira nem volt kába, hogy ne csókolja meg a nőt.

Ekkor kinyílt az ajtó és Madame Pomfrey lépett be rajta. Egyenesen Piton ágyához sietett és lenyomott a torkán egy borzalmas ízű bájitalt. Azt mondta, ez biztosan hatni fog. Néhány perc múlva, sokkal jobban fogja magát érezni.

A férfinek ugyan erről más volt a véleménye, de nem vitázott, mikor végre egyedül maradt feleségével, gyengéden átölte és maga mellé húzta.

- Köszönöm  - suttogta. Nem sok ész kellett hozzá, hogy rájöjjön, mi történt vele. Megszöktették! Kimentették a halálból, illetve a ,,zombi létből”, ahogy ő hívta.

Nem sokáig maradtak kettesben, mert ismét kinyílt a gyengélkedő ajtaja és Lupin és Tonks tekintettek be rajta.

- Bejöhetünk? – kérdezte a férfi.

- Nem zavarunk? – mosolygott a lila hajú boszorkány és már mindketten ott álldogáltak Piton ágya mellett, akinek az arcán nem sok érzelem tükröződött, de ami ott volt, az annyira idegen volt a fekete hajú férfitől, hogy egyesek biztos azt gondolták volna, megőrült, pedig nem. Hálás volt, hogy kihozták onnan, a földi pokolból.

- Hogy van, Fenség? – mosolygott rá barátságosan Remus.

- Megvagyok – érkezett a tömör válsz, miközben Piton felesége hátát simogatta. – Fogalmam sincs, hogy csináltátok, de köszönöm.

- Semmiség – legyintett a korán őszülő férfi. Örült, hogy Perselus újra itt van, ráadásul kutya baja, leszámítva azt, hogy össze - vissza hálálkodik.

- Nem is zavarunk tovább. Csak beugrottunk megnézni, hogy minden rendben van-e. Madame Pomfrey ipari kémkedésének köszönhetően elsőként értesülhettünk, hogy jobban vagy – mosolygott Tonks és már kint is voltak a gyengélkedőről.

Perselusnak most ismét volt egy kis ideje és Florence felé fordult. Megsimogatta a bájos arcot és már hajolt is volna, hogy birtokba vegye a nő ajkait, mikor ismét kinyílott az ajtó.

-Remek, most, hogy már együtt voltunk tizenöt másodpercet, félő volt, hogy hozzászokom a jóhoz  - gúnyolódott a férfi és csak ekkor látta meg McGalagony professzort és Mordont az ajtóban. – Madame Pomfrey és az ipari kémkedés.

- Hogy van, Perselus? – mosolygott rá Minerva a szemüvege mögül. 

- Jól, köszönöm.

- Remélem, tisztában van vele, hogy ami történt, az kihatással lehet az egész helyzetünkre – szólalt meg komolyan Mordon olyan hangnemben, mintha Piton tehetne mindenről, ami történt. – Nem taníthat, nem tehet semmit itt a Roxfortban. Amint felépült, vissza kell mennie a halálfalók közé.

- Mi?! – csattant fel a férfi. – Vissza akar küldeni közéjük?!

- Itt fogják keresni először, Piton. De, ha mindenáron meg akar halni, akkor csak rajta! Tőlem maradhat.

- Na és Noulsiep professzor? – tette fel kérdését Florence. Esze ágában sem volt elengedni férjét vissza a halálfalók közé. Ha kell, harcolni fog érte, hogy itt maradhasson.

- Ez sem lehet álca többé, Florence – szólt meg Minerva.  –Sajnos, Perselus csak egyetlen helyen van biztonságban és az Tudjukki mellett van. Nem szívesen mondom ki, de, Perselus vissza kell mennie!

- Na, de akkor mégis… hogyan?  - hápogott a fekete hajú férfi. El sem tudta képzelni, hogy hogyan fogja így szállítani az információkat a Roxfortba. És ami még rosszabb, most kapta vissza feleségét és máris el kell válniuk.

- Elmondom, mit fogunk tenni – vette át a szót az idős auror. – Piton visszamegy a halálfalók közé. Elmondunk egy-két bizalmas információ, hogy azt adja tovább Tudjukkinek azzal, hogy ezek a támadás tervei stb. Piton majd tájékoztat minket a támadás pontos idejéről és helyéről, méghozzá úgy, hogy használja a medálját.

- A Rend medálját?

- Úgy van  - bólintott Mordon.  – Megbűvöljük. Úgy fog működni, mit egy adóvevő. Azzal a különbséggel, hogy mi nem tudjuk elérni magát, maga viszont el tud érni minket.

Perselus kissé gondterhelten meredt maga elé. Két rossz közül kell választania.

Vagy visszamegy a Nagyúrhoz, mert ott biztonságban. Már amennyire biztonságban lehet mellette. A másik lehetőség , hogy itt marad és innen viszik az Azkabanba, vagy itt helyben végrehajtják rajta a dementorok csókját.

Egyik lehetőség szebb és jobb, mint a másik – mosolyodott el magában. – A bőség zavarában, nem is tudom, hogy melyiket válasszam.

Oldalra a pillantott a mellette ülő Florence-re, akinek az arca mélységes fájdalmat tükrözött.

Hát igen. Fogalma sem volt róla, hogy fogja kibírni a nő nélkül. És lehet, hogy soha többé nem látja viszont.

- Madame Pomfrey szerint hamarosan jobban lesz – zökkentette ki gondolataiból McGalagony hangja.  – Ma éjjel akár indulhat is.

Perselus szó nélkül bólintott és szemével követte a gyengélkedő kijárata felé tartó Rend-tagokat. Mikor pedig becsukódott mögöttük a súlyos tölgyfa ajtó, Florence felé fordult.

A mindig vidám és mosolygós szemekből eltűnt minden fény és csillogás. Minden, amit a férfi annyira szeretett.

A boszorkány szomorúan nézett rá. Kimondatlanul is értették egymás szavait. Tudták, mit gondol a másik és azt is tudták, hogy eszük ágában sincs elválni egymástól.

Néma párbeszédet folytattak, amit rajtuk kívül senki nem érthetett.

Perselus kinyújtotta Florence felé karjait a nő pedig hozzábújt, olyan szorosan, amennyire csak lehetett. Úgy kapaszkodott férjébe, mintha attól félne, hogy eltűnik, akár egy látomás.  Érezte, ahogy a férfi ujjai megsimogatják barna haját és érezte, ahogy megcsókolja a feje búbját.

Florence felemelte fejét és tekintetét a fekete szempárba fúrta. Szerette volna örökre gondolataiba vésni a férfi minden egyes arcvonását.

Lassan közel hajolt férjéhez és gyengéden megcsókolta, miközben egy könnycsepp gördült le csinos arcán.

Ez volt az ő búcsújuk. Csak reménykedni tudtak abban, hogy nem örökre szól.

Perselus még aznap éjjel, engedelmeskedve Mordon utasításainak, visszatért Voldemrothoz. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban lehet…