19. fejezet

,,A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket”

Perselus egyedül üldögélt a Denem- ház emeletre vezető lépcsőjén. Nem mondhatni, hogy Voldemort repesett volna a boldogságtól, hogy itt marasztalja egyik legjobb halálfalóját, aki értesülései szerint bizony nagyon közel volt ahhoz, hogy elárulja őt. Végül maga Malfoy emlékeztette a Nagy Urat, hogy mit is tett Piton, kit is ölt meg valójában. Ekkor valamelyest enyhülni látszott Perselus irányába.

A férfi máig nem értette, hogy miért kelt védelmére Lucius akkor éjjel.

Most is ezen gondolkozott a lépcsőn ülve, de semmi épkézláb ötlete nem volt.

A Denem – házban a Nagyúron, Féregfarkon, Lucius Malfoyon és rajta kívül senki sem tartózkodott. Ezt talán kissé furcsállta is, de nem igazán foglakozott vele. A szőke varázsló is ugyanabban a cipőben járt, mint ő. Nem mehetett sehová és itt volt a legnagyobb biztonságban, akár csak ő.

- Hol voltál előző éjjel? – hallotta meg a jeges hangot a háta mögött. Hátra fordult és Malfoy állt mögötte. Nem kérdezett semmit, csak lehuppant mellé a lépcsőre és kérdőn tekintett rá.

- Fogalmam sincs miről beszélsz – válaszolta közömbös arccal fekete hajú férfi. De egy pillanatra sem nézett Lucius kék szemeibe. Bár pontosan tudta, miről beszél.

Florence- nél volt, mint eddig minden éjjel, amióta itt van. Senki nem tudott róla, hogy belopózik a kastélyba, mikor leszáll az est, hogy néhány órát feleségével tölthessen. A Roxfort biztonsági rendszere nem jelzi, ha ő ott van, hiszen nem a Sötét Oldalról érkezett. Látni meg nem láthatta senki, hiszen használta a Dumbledore-tól kapott láthatatlanná tevő köpenyt. Éjszaka még a védelmi rendszer sem mutatta ki, hogy ott van, és bár a védő-bűbáj sokkal erősebb volt, azzal, hogy a kastély falain belül tartózkodott, viszont senki nem ellenőrizhette, mert az egyetlen illetékes, McGalagony professzor már akkor az igazak álmát aludta.

- Dehogynem tudod – folytatta Malfoy, majd egy kis szünetet tartott. – Nála voltál, igaz? A feleségednél .

Perselus éppen felöltötte volna szokásos póker arcát és fordult volna a szőke varázsló felé, hogy megmondja, mekkorát téved, azonban ekkor látta meg, hogy Lucius nem néz rá.

Egy pillanatra értetlenül tekintett Malfoyra. A varázsló idegesen babrált a kezével, de még mindig nem tekintett rá.

- Nem mondom el senkinek – hallatszott hangja, de most egyáltalán nem csengett olyan hidegen, mint eddig. Volt benne valami furcsa. Együttérzés? Megbánás? – Tartozom neked. Megmentetted a fiam életét. Ezzel csak egy részét adom vissza a tartozásomnak. Köszönöm, hogy elvitted ebből a pokolból. Ő még menthető, nem úgy, mint én…

Piton értetlenül meredt Malfoyra. Egy szót sem érette abból, amit mondott. Bár, való igaz, hogy elvitte Dracot egy biztonságos helyre, Narcissa -val együtt, de nem önszántából tette, hanem, mert kötötte az asszonynak tett esküje.  És mert látta a fiúban fiatalkori önmagát, akit rákényszerítettek a körülmények, hogy halálfalóvá váljon.

- Amíg élek, hálás neked ezért  - folytatta Malfoy. – Sokkal tartozom neked.

Perselust megrémítette ez az új Lucius. A régihez már hozzászokott, de ez a hirtelen jött jóság igencsak gyanús.

- Nem hiszel nekem, igaz? – fordult felé a szőke varázsló. – Csak rajta! Nézz bele a fejembe! Mit látsz?

- Eszemben sincs belenézni a fejedbe!  -tiltakozott Piton, de abban a pillanatban már látta is, hogy Malfoy igazat mond.  – Mi történt veled?

- Értelmetlen ez az egész. Ez az egész háború. Csak arra jó,  hogy mind meghaljunk. Ti úgyis legyőztök minket.

- Mi?! Te mégis miről beszélsz?! – kérdezett vissza felháborodottan Perselus. Remélte, hogy nem követett el semmi olyat, amivel társait bejbe sodorhatja. És legfőképpen Florencet.

- Tudom, hogy nem ezen az oldalon állsz – suttogta Malfoy. – Te nem ide tartozol. Véletlenül keveredtél ide. Megtévesztettek. Nem önszántadból lettél halálfaló, ezt te is tudod. Mindig is a jó oldalon álltál. Jó gyerek voltál, kezdettől fogva. Soha nem mocskoltad volna be a kezed értelmetlen gyilkosságokkal. Azt is tudom, hogy Dumbledore-ral együtt muglikat menekítettek évekkel ezelőtt. De nem szóltam róla senkinek. Fogalmam sincs, miért, de nem bántam meg.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással.

Perselus nem értette társa hirtelen pálfordulását, de egy cseppet sem volt ínyére a dolog. Mindig is tudta Malfoyról, hogy kétszínű, de most elbizonytalanodott.

Nem, biztos volt abban, hogy a férfi akkor sem állna át a jó oldalra, ha tüzes vassal kényszerítenék. Hűsége a Nagy Úrhoz töretlen. De akkor miért? Mi ez az egész, egy okosan megrendezett színjáték lenne? Hogy kiugrasszák a nyulat a bokorból?

- Nem kérem, hogy bízz bennem – szólt halkan a szőke varázsló és elkapta tekintetét Perselusról, majd a semmibe meredt. – Csak annyit kérek tőled, hogy vigyázz a fiamra és én segítek neked. Bármiben.

- Talán elfelejtetted, hogy nem igen van más választásom. Feltéve, ha életben akarok maradni- emelkedett fel a lépcsőről a fekete hajú férfi. Egy cseppet sem bízott Malfoyban. Mondhatott bármit is. Lehetett bármilyen behízelgő a modora, ő már megtapasztalta Lucius lényének másik oldalát. Ráadásul nem is olyan régen. – Ha megbocsátasz, én most lefekszem! Nem akarom kihúzni a gyufát a Nagyúrnál – azzal faképnél hagyta a szőke mágust és felment a szobájába. De alig lépte át a küszöböt, már is ráfordította a kulcsot és indult is a szoba közepére, hogy a legnagyobb nyugalommal hoppanálhasson a Roxfort határára, hogy ismét együtt lehessen feleségével.

Florence nyugtalanul járkált a szobájában. Egyáltalán nem nyugtatták meg a hírek, melyeket a minisztériumból kaptak a mai nap folyamán.

Egyre több és több halálfalót fogtak el az aurorok. Nem is ez érdekelte, hanem, hogy Perselus vajon köztük van-e. De mikor Mordon vagy McGalagony egy-egy megnyugtató pillantást küldtek felé, tudta, hogy nincs oka az aggodalomra.

A másik dolog, ami aggasztotta, az Harry viselkedése volt. A fiú az utóbbi időben egyre kezelhetetlenebbé vált. Nem volt hajlandó senkivel sem beszélni, még barátaival sem. Nem hallgatott senkire. Makacs volt. Igen, talán ez a legjobb kifejezés Potter viselkedésére.

Florence igen sokat gondolkozott azon, mit is tehetne az ügy érdekében, de ahányszor megpróbált közeledni Harry felé, a fiú sarkon fordult és elindult a másik irányba.

Komoly gond. Erről is be kell számolnia Perselusnak, ha megérkezik. Az ördögbe is, vajon hol késhet.

A nő idegesen pillantott a kandallón álló, szépen kidolgozott órára, mely pont éjfélt mutatott.

Vajon merre járhat?

Ekkor halk kopogás hallatszott a hatalmas tölgyfa ajtó másik oldaláról.

A kékszemű nő, egy ugrással az ajtó előtt termett és szinte feltépte azt. Hatalmas sóhajjal ugrott a küszöbön álló fekete hajú férfi nyakába.

- Remélem, tudod, hogy ezzel minden szabályt megszegünk!

- A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket! – suttogta Perselus és szenvedélyesen megcsókolta a nőt, aki gyorsan behúzta a szobába, hogy a januári hidegtől átfagyott test felmelegedhessen.

Harry nyugtalanul feküdt baldachinos ágyában, a Griffendél  - toronyban.

Túl sok minden kavargott a fejében és óriási nyomás alatt volt. Végül is, hamarosan szembe kell szállnia Voldemorttal és lehet, hogy mindent elveszít. Nincs senki, aki segíthetne neki, hiszen Sirius és Dumbledore is meghaltak. Két erős varázsló, akik mindig mellette álltak. És most hol vannak? Ő sodorta mindkettejüket bajba. Ha ő nem lenne, akkor még mindig élnének. Akkor még a szülei is élnének.

Na és Piton? Még mindig gyűlölte őt. Mondhat bárki bármit, hogy milyen jó oka volt arra, hogy megölje Dumbledore-t. Megölte. És ami még szörnyűbb, elárulta a szüleit. Még ha utólag meg is bánta. Legyen átkozott! Az összes nyomorult halálfaló! Az egész Sötét Oldal!

Florence csendben feküdt Perselus mellett, fejét a férfi mellkasán pihentetve és hallgatta férje szívdobogását és egyenletes légzését. Azt hitte, Piton talán elaludt, de ekkor megérezte a hosszú ujjakat, ahogyan barna haját végigsimítják, gyengéden, mégis egyértelműen kifejezve, hogy ő már örökre hozzá tartozik.

Florence lehunyta kék szemeit és élvezte a férfiból áradó szerelmet és ragaszkodást.

Szerette őt. Jobban, mint eddig valaha. Hogy is bírta ki Perselus nélkül ezt a tizenöt évet, amikor minden nap szenved, hogy mikor jön már el az éjszaka, hogy minél hamarabb láthassa férjét.

Perselus elgondolkodva meredt maga elé. Túl sok minden volt, amit még nem mondott el feleségének és úgy érezte, itt az ideje, hogy megtudja a teljes igazságot róla és az eltévelyedéséről.

Mély lélegzetet vett és halkan, szinte alig hallhatóan a nevén szólította a mellkasán pihenő nőt, nehogy felébressze, ha netán elaludt.

- Florence.

A nő feje felemelkedetett és mosolygó, égszínkék tekintetét a férfi barna tekintetébe fúrta.

- El kell neked mondanom valamit. Lehet, hogy ezért örökre meg fogsz gyűlölni ismét, de…

- Nem hinném, hogy megtudnálak gyűlölni. Azt hiszem, erre soha nem lennék képes.

Perselus elmosolyodott és megrázta a fejét. Hosszú, fekete tincsei csak úgy lobogtak.

- Ebben ne légy olyan biztos! – majd mikor észrevette felesége figyelő tekintetét, folytatta. – Azon az estén, mikor visszamentem a halálfalókhoz és mi még nem… Bella…

- Ssh! – suttogta a nő és mutatóujját a férfi ajkára helyezte. – Tudok mindenről.

- Honnan…?

- Elfelejtetted, hogy kinek az erejét örököltem? – mosolygott Florence és megcsókolta férjét. Perselus értetlenül nézett feleségére, majd mikor végre elszakadtak egymástól, elgondolkodott azon, hogy vajon feltegye a kérdést, hogy honnan tudta a nő, hogy mi történt, de úgy döntött, nem rontja el a pillanat szépségét és inkább magához ölelte Florence-t és megcsókolta a feje búbját.

- Még valamit el kell mondanom – sóhajtott fel. – Emlékszel, hányszor kérdezted, miért lettem halálfaló?

Florence bólintott, ő pedig folytatta.

- Apámnak fogalma sem volt róla, hogy anyám boszorkány. Mikor megtudta, rémesen dühös lett. Ez mondjuk valamennyire érthető is, ha jobban bele gondol az ember. Lényeg az, hogy óriási veszekedés zajlott le közöttük. Bevallom, hogy akkor féltem életemben először és talán azóta sem rettegtem így semmitől. Kölyök voltam még és azelőtt sosem láttam veszekedni a szüleimet. A kapcsolatuk innentől kezdve megromlott, én pedig próbáltam minél kevesebb időt otthon tölteni. Szó szerint menekültem hazulról. El sem tudod, képzelni, milyen boldog voltam, mikor felvettek a Roxfortba! Még az ünnepnapokat is próbáltam minél távolabb tölteni tőlük. Alig jártam haza, csak ha nagyon muszáj volt.

- Aztán ötödikben jött a hír, hogy a szüleimet megölték. Biztosan emlékszel rá – fordult a nő felé Perselus. Florence bólintott. – A nagyapád közölte, hogy mi történt. Magamat okoltam érte. Azt hittem, ha én otthon lettem volna, talán ez nem történik meg. Egyik nap jött egy levél. Akkor még nem tudtam, kitől. Névtelen volt és azt mondta, ha meg akarom tudni, ki ölte meg a szüleimet, akkor találkozzunk éjfélkor Roxfort határában. Én persze belementem. Bosszút akartam állni a gyilkoson. Bármi áron.

- Mikor találkoztam azzal, akitől a bagoly jött, úgy mutatkozott be, hogy a legnagyobb hatalmú varázsló a világon. Igen, Florence, Voldemort volt, személyesen – mosolyodott el gúnyosan Piton, mikor meglátta, hogy felesége már érti, miről van szó. – Azt mondta, hogy Dumbledore ölte meg a családomat, mert az útjában álltak. Én hülye meg el is hittem! Azonnal indultam volna vissza a kastélyba, hogy beteljesítsem a bosszúm, de ekkor a Nagyúr karon ragadott és azt mondta, hogy még nem érkezett el az én időm, de segíteni fog, ha csatlakozom hozzájuk. Megtörtént. Három évvel később a karomba égették a bélyeget, ami megváltoztatta az egész életem és azzá tett, aki ma vagyok. Egy nyomorult, aljas gyilkossá. Téged soha nem tudtalak volna bántani, hisz szerettelek. Jobban, mint a saját életemet és eszembe sem jutott, hogy kihasználjalak. Nem akartalak belerángatni semmibe, sőt, inkább azon igyekeztem, hogy minél távolabb tartsalak ettől az őrülettől.

- Évekkel később, mikor rájöttem, hogy mi is történt valójában, hogy a halálfalók ölték meg a szüleimet és nem a nagyapád, és hogy az ő útjukban álltak és nem Dumbledore-éban, nem tudtam, mi tévő legyek. Te már nem voltál mellettem. Nem volt senkim, akire számíthattam volna. Egyedül voltam. Nem kérhettem senki segítségét. Egyedül Dumbledore-ét. Elmentem hát hozzá és előadtam neki az egész képtelen történetet. Könyörögtem neki, hogy bocsásson meg. Ő megtette. Adott még egy esélyt. Soha nem lehetek elég hálás neki ezért. És hogy háláltam meg? Megöltem. Florence, kérlek! Bocsáss meg! Bocsáss meg mindenért, amit ellenetek elkövettem! Már csak te vagy nekem. Nincs senkim ezen a világon rajtad kívül. Nem akarlak elveszíteni még téged is!

Florence könnybe lábadt szemekkel nézett férjére, akinek szintén legördültek az első könnycseppek az arcán.

Olyan hihetetlen ez az egész! De hogy tudna rá haragudni, hisz már rég megbocsátott neki mindenért! Az istenért, hiszen szereti!

Magához ölelte férjét, olyan szorosan, amennyire csak lehetett.

- Már rég megbocsátottam és nagyapa is megtette már. Hidd el! – suttogta Perselus fülébe, miközben érezte, hogy a férfi is egyre erősebben tartja őt karjaiban.

- Ölelj olyan szorosan, Perselus, amennyire csak tudsz! – suttogta továbbra is. – Nem akarlak elveszíteni! Egyre közeledik a vége ennek az egész őrületnek és nem akarok tőled elszakadni!

- Istenem, Florence! Köszönöm, drágám!

- Ha meg kell halnunk, így haljunk meg! Egymás karjaiban. Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el!

- Megígérem. Meg is esküszöm. Nélküled nincs értelme az életnek. Hosszú évek óta, csak te tartottad bennem a lelket. Az, hogy talán még találkozunk és rendbe tudjuk hozni kettőn dolgát. Nélküled már rég feladtam volna!

Olyan szenvedélyesen csókolta meg feleségét, hogy abban benne volt minden. Vágy és mindent elsöprő szenvedély. A magányosan eltöltött hosszú évek során felhalmozott érzelmek. De legfőképpen szerelem.

- Florence! Neked kell felkészítened Pottert! – szólt hirtelen a férfi. Már rég foglalkoztatta ez a gondolat, de mióta felesége elmondta neki, hogy hogy viselkedik a fiú mostanában, más választás nem is volt.

- Nekem? – nézett rá értetlenül a nő. – De hiszen nem is akar beszélni velem. Hogy segíthetnék? Rád még mindig jobban hallgat, mint rám!

- Ugye, ezt most nem mondtad komolyan? – nézett rá hitetlenkedve a férfi és a nyomaték kedvéért még egyik szemöldökét fel is húzta. – Potter gyűlöl engem! Elárultam a szüleit, emlékszel? Beszélj vele! Győzd meg, hogy te vagy az egyetlen, aki fel tudja őt készíteni a harcra! Nem szabad elbuknia, akkor mindennek vége! Kártyavárként omlik össze minden, amit a nagyapád kemény munkával felépített. Ha tetszik, ha nem, most te rendelkezel az ő erejével! Te leszel a hadvezér! Te vagy a világ leghatalmasabb boszorkánya. Neked kell védened Harryt. Én pedig majd téged védelek. Ne tégy semmi ostobaságot, ami akár csak egy kicsit befolyásolhatja a harc kimenetelét. És soha ne felejtsd el, hogy én mindig ott leszek melletted. Bármi történjék is, ezt soha ne feledd! És azt se, hogy mindig szeretni foglak. Örökké.

- Örökké.