20. fejezet

Látogató egy más világból

- Hol van?! – kérdezte türelmetlenül sziszegve Voldemort az előtte álló szőke férfitól. Biztos volt benne, hogy Perselus megint a Roxfortban van. Nem bízik benne. Hogy is bízhatna, mikor egyszer már elárulta. Csak a jó szerencséjének köszönheti, hogy nem ölte meg, mikor visszatért hozzá. Akkor úgy gondolta, Piton bebizonyította hűségét azzal, hogy végzett azzal a szenilis, vén bolond Dumbledore-ral. De a helyzet azóta megváltozott. Hova a pokolba tűnhet minden éjjel a halálfalója? Hova máshova, természetesen a Roxfortba, ahhoz a nyomorult kis cafkájához. – Ne kelljen erőszakhoz folyamodnom, Lucius! Utoljára kérdezem, hol van Piton?!

- Hívattál, uram? – csendült fel a bársonyos hang az ajtóban.

A Nagyúr egy ideig mereven nézett Malfoyra, majd biccentett felé, hogy kimehet.

A szőke hajú mágus, mielőtt még elhagyta volna a szobát, alig hallhatóan odasúgta az éppen mellette elhaladó fekete taláros férfinak:

- Jössz nekem eggyel, remélem, tudod.

Perselus Voldemort elé lépett és mélyen meghajolt előtte. Szeme sarkából figyelte, ahogy Malfoy mögött becsukódik az ajtó és ő pedig egyedül marad urával.

A Nagyúr nem szólt, csak lassan elkezdett a férfi körül járkálni, nyomában kígyójával, Naginival, de míg az állat több kört is megtett a fekete hajú varázsló körül, addig Voldemort iszonyatos lassúsággal járta körbe kedvenc halálfalóját.

Perselus nem mert ránézni a rémséges arcra, csak mereven nézett előre, majd hirtelen hideg ujjak erős szorítását érzete a nyaka körül és hogy háta a falnak nyomódik.

- Merre jártál, Perselus? -  sziszegte a kígyóarcú mágus, miközben egyre szorosabbra vette a szorítást, Piton pedig úgy érzete, nem kap levegőt. Ha akart volna, sem tudott volna válaszolni. – Ne kelljen még egyszer megkérdeznem! Merre jártál?! Nem mondod el?  - nevetett fel kéjesen a Nagyúr, mikor látta, hogy Perselus arcának színe, immáron vetekszik a fal színével. – Akkor majd én elmondom. Annál a szajhánál voltál, igaz? Igaz?! Válaszolj!  -azzal elengedte a férfi nyakát, aki levegő után kapkodva esett a földre.

- Hálátlan vagy, Perselus – ciccegett Voldemort.  – Nem erre tanítottalak. Csalódást okoztál nekem.

- Florence-t… hagyjuk… ki ebből. Neki… semmi… köze … az egészhez… - tapogatta meg nyakát a bájitaltan tanár, hogy vajon tényleg életben van-e még.

- Tévedsz! Nagyon is sok köze van hozzá! Ő ellenség, ahogy a szenilis, vén nagyapja is az volt! Remélem, tudod, hogy most meg kell, hogy öljelek!

Piton egész testében remegett, de nem a félelemtől, hanem a gyengeségtől. Még soha nem érezte magát ilyen esetlennek. Érezte, hogy agya teljesen kiürül, őt magát pedig minden ereje elhagyja. Sötét. Jótékony sötétség mindenütt. Jó. Kellemes. Békés.

- Te beszéltél Perselusszal?- nézett Florence-re hitetlenkedve Lupin. Tudta, hogy úgy sem tudják majd megállni, hogy ne találkozzanak, hiába volt tiltva mindkettejüknek. Egyikük sem arról híres, hogy nagyon betartaná a szabályokat.  Miért is van ezen meglepődve?

- Ennél hangosabban nem lehetne? Kínában még talán nem hallották – suttogott fojtott hangon a barna hajú nő.  Ő is nagyon jól tudta, hogy vékony jégen járnak Perselusszal, nem kell , hogy más is tudomást szerezzen a dologról. Márpedig Remus igen csak hangosan lepődött meg.

- Ne haragudj!  - suttogta most már a férfi is és karon ragadta a boszorkányt, hogy egy nyugodtabb helyre vezesse. – Szóval, mit mondott? – kérdezte ismét, mikor már behúzódtak a folyosó egyik sarkába.

- Sok mindent, de ami publikus, az a következő: megkért, hogy én készítsem fel Harryt a csatára. De nem tudom, hogyan. Te vagy a pót – keresztapja vagy milye. Rád talán hallgat.

- Rám? – nevetett fel a korán őszülő férfi. – Még hogy rám? Nem tudom feltűnt-e neked, hogy Harry nem igazán van beszédes kedvében mostanság. Kissé zabos rám, mert nem avattam be a Rend ügyeibe meg hasonlók.

- Akkor most mit tegyek?

- Mit szólnál, ha te készítenéd fel?

- Nem is ismerem! – csattant fel Florence hirtelen. – Csak annyit tudok róla, hogy ő A Fiú, Aki Túlélte. Ennyi. Nem… én nem…

- Nyilván nem véletlenül téged kért meg Perselus, hogy készítsd fel Harryt – vágott a szavába a férfi. – Ez ugyanis Dumbledore feladata lenne, de ő már nem él, így a feladat Pitonra szállt át, de mivel ő akadályoztatva van… Tudod mit? – szólt, mikor látta a nő arcán a bizonytalanságot. – Legalább beszélj vele! Ismerd meg! Hidd el, sokkal könnyebb lesz!

Florence bólintott, majd együtt indultak McGalagony irodája felé.

Mi az ördög ez?! – nyilallt a földön fekvő férfi fejébe a fájdalom. Érezte, hogy szája sarkából vékony csíkba folyik a vér. Érezte az ízét.

Megpróbált felkelni a földről, de olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz visszahúzta volna. Abban a pillanatban egy zöld fénycsík húzott el a feje felett.

Perselus ijedten tekintett körbe a sötét szobában, de az orra hegyéig sem látott.

Mi a fene volt ez?!

- Perselus – hallott egy ismerős hangot nagyon távolról. Össze sem lehetne téveszteni. De ez lehetetlen… Hiszen, ez nem lehet…

- Dumbledore professzor? – suttogta alig hallhatóan. Nem attól félt, hogy meghallják, hanem attól, hogy esetleg kezd megőrülni és már szellemeket lát.

- Perselus – szólította Őt ismét a hang. – Ne ijedjen meg, fiam!

A bájitaltan tanár a hang irányába fordult és amit látott, attól biztosan hanyatt dobta volna magát, ha épp nem a kemény és hideg padlón feküdt volna.

Maga Dumbledore ült mellette a földön. Olyan volt, mintha még mindig élne. A cinkos mosoly ott bujkált a szája szegletében , kék szemei pedig olyan élénken csillogtak, mint régen. Arca kisimult volt és nyugodt.

- Perselus, csukja be száját, mert még belerepül valami rémség – nevetett az idős mágus, mire a fiatal férfi rögtön engedelmeskedett.

- Megőrültem? – kérdezte suttogva Piton.

- Nem – kuncogott az igazgató.

- Akkor meghaltam.

- Nem, hála az Égnek, nem  - rázta meg fejét Dumbledore és kinyújtotta kezét a bájitaltan tanár felé, aki ijedten húzódott el tőle.

- Akkor mégis csak megőrültem… Mi a fene folyik itt?! – kiáltott fel hirtelen és fel akart kelni a földről, de a mágus visszahúzta.

- Maradjon fekve! – parancsolt rá ellentmondást nem tűrően. – Meg akarja ölni magát?  A fene a nyughatatlan mindenségébe, fiatalember! Majd ha én azt mondom, hogy felkelhet, akkor felkelhet. Addig viszont lesz szíves és visszaül ide mellém! Így ni – szólt sokkal enyhébben. Tudta, hogy feltűnése nem kis riadalmat fog kelteni a fiatal férfiban,de úgy érezte, itt az idő. Tovább már nem késlekedhet.

- Figyeljen rám, Perselus! Ha most felkel a földről, azzal a halálos ítéletét írja alá. És a maga ideje még nem jött el, erről kezeskedem! – kinyújtotta kezét és a tanár sérült szájához tartotta, ami hirtelen begyógyult. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy némi felvilágosítást adjak Önnek.

- Épp javasolni akartam… de… már elnézést, igazgató úr, de Önnek nem kéne…?

- Meghaltam – fejezte be férfi mondatát. – Ezt maga tudja a legjobban. Csakhogy van itt valami, amit még el kell intéznem. De kezdjük talán az elején.

- Igen, mondjuk azzal, hogy miért kell a földön feküdnöm?

- Ezzel akartam kezdeni, barátom. Voldemortot alaposan sikerült feldühítenie, és a meggondolatlanságával nem csak a saját maga és az unokám, hanem az egész Rend létét sodorta veszélybe. Voldemort kiadta parancsba, hogy ha magához térne és fel akarna kelni, akkor bocsásson egy átkot Önre az ajtóban álló őr – mutatott tekintetével az említett irányba, ahol egy igen csak megtermett halálfaló állt.

- Ez Johnson  -suttogta Perselus.

- Lehet akár maga Merlin is, de teljesíti ura akaratát, abban biztos lehet. Voldemort azt mondta, hogy  ha holnap reggelig életben marad, akkor már nem kínozzák tovább. Kiállta a próbát.

- Milyen próbát?

- Ezt nem tudom. De jobb lesz, ha eztán meghúzza magát, fiam – nézett félhold alakú szemüvege mögül a fiatal tanárra. – Akkor most térjünk a tárgyra. Ne féljen, nem hallanak bennünket – válaszolt Perselus aggódó tekintetére. – Tehát. Már többször is próbáltam kapcsolatba lépni Önnel. Legutóbb az Azkabanban, ha jól emlékszem. De nem jártam sikerrel. Elüldözött magától.

Pitonnak ekkor hirtelen minden letisztult. Mindent megértett. Akkor mégsem képzelődött ott a börtönben. Mégis ott volt Dumbledore.

- Én…

- Erre még ráérünk később! – állította le a férfit egyetlen kézlegyintéssel a mágus. - Most fontosabb dolgaink vannak. Először is, Florence. Perselus, meg kell őt védenie!

- De mitől?  -kapta fel fejét Piton. Még hogy az ő feleségét bántsák! Amíg ő él, addig ugyan nem. Ha valaki mégis megpróbálná, hát aznap látta utoljára felkelni a napot az illető.

- Voldemorttól.

- Bántani, akarja? – ugrott volna talpra a férfi, de az igazgató még idejében visszarántotta.  

- Nyughasson már! Szükség van még magára! Nem kell megöletnie magát idő előtt.

- Ami azt illeti, erről is beszélni szerettem volna.

- Majd később. Visszatérve Florence-ra, nem hittem volna, hogy ekkora bajt okozok azzal az átokkal. Már el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik. De sajnos megtettem és ezzel nagy bajba sodortam az unokámat és Önt is. Jut eszembe, örülök, hogy ismét együtt látom magukat! Odafent nagyon boldogok voltunk, bár rá kellett segítenünk egy kicsit, amit a szabályok tiltanak ugyebár…

- Miért beszél többes számban? – szólalt meg gyanakodva Perselus és a legrosszabbat sejtette.

- Vagyunk fent egy páran, ha érti, mire gondolok…- kacsintott szemüvege mögül az idős az idős mágus.  –És bizony látunk dolgokat.

- Te jó ég! – sápadt el a sötétben az amúgy is falfehér férfi. Ezek után hogy fog majd szeretkezni Florence-al, ha tudják, hogy odafentről nézik őket. – Mindent?

- Azért nem mindent – nyugtatta meg őt Dumbledore, mire ő fellélegzett. – De haladjunk tovább! A másik probléma Harry…Rá kell venniük, hogy ismét megbízzon Önökben.

- Jó vicc. Még én sem bízom magamban, nemhogy Potter bennem!

- Majd Florence elintézi. Ha minden igaz, már akcióba is lépett.

Elhallgattak mindketten. Mélységes csendben ültek a sötétben. Saját gondolataikba merültek.

- Fél? – szegezte a kérdést Pitonnak Dumbledore.

- Az igazat megvallva, még sosem féltem ennyire – vallotta be a fiatal férfi. Nincs ezen mit szégyellni. Valóban félt, ha a végső csatára gondolt.

- Meg kell tennie, ugye tudja? – szólt csendesen az idő mágus, mire a bájitaltan tanár némán bólintott.

- Valamit még el kell mondanom – suttogta Piton alig hallhatóan és az igazgatóra emelte nagy, fekte szemeit. – Nagyon sajnálom. Nem akartam megölni Önt – folytatta. – Egyszerűbb lett volna, ha én halok meg. Több energiát megspóroltunk volna és…

- Ilyet többé ne merészeljen mondani, fiam! – szólt dühösen a szakállas férfi. – Tudja nagyon jól, hogy ennek így kellett lennie és még sok áldozatot kell hoznunk a győzelemért. Arról nem is beszélve, hogy nem veszíthetem el a legjobb emberemet puszta önzésből. A Rend sokkal nagyobb hasznát vette és veszi az ön munkájának, mint az enyémnek, aki annyira le voltam gyengülve az utolsó időben. Ön fiatal és ott volt Florence is, aki szerette és szereti Önt. Rá is gondolnom kellett.

- Ez igazságtalan! Hiszen… én annyi mindent köszönhetek Önnek és így háláltam meg! Nem, nem jó ez így! Valamit itt bizony nagyon elszúrtak a maga fenti barátai!

- Ne legyen lelkiismeret furdalása, Perselus! Úgy hálálta meg a múltbeli tettemet, ahogy senki más. Teljesítette azt a kérésemet, amit Önön kívül más nem tett volna meg. Azt hiszi, nem láttam a gyűlöletet az arcán, mikor könyörögtem Önnek? Hatalmas lelki ereje van, fiam. Ön a legbátrabb ember, akit valaha is ismertem.

- Amióta Ön… tudja… - kezdte néhány pillanat csend utána a fekete hajú férfi. Látta, hogy az égszínkék szemek kérdőn és mégis mindent tudón néznek rá. Ő pedig folytatta. – Mióta Ön elment, úgy érzem, minden összeomlik körülöttem. Bizonytalan vagyok. Tudom, hogy meg kell tennem valamit, hogy ez és ez bekövetkezzen, de rettegek attól, mi lesz, ha rosszul mértem fel a helyzetet. Ha valami balul üt ki. Nem attól félek hogy meghalok, hanem attól, hogy ezzel esetleg másoknak is a halálát okozhatom. És ezt nem akarom. Ha viszont nem teszem meg, akkor ugyanúgy vagy még inkább bekövetkezhetnek azok a dolgok, amiktől rettegek. Nincs senki, aki vezessen ezen az úton. Aki megmondja, hogy valamit jól vagy rosszul teszek.

- Azt hiszem, értem mire gondol – válaszolta csendesen az idős mágus. – De nem kell félnie. Én mindig Önök mellett vagyok és leszek a jövőben is. Maga okos ember, Perselus. Tudja, hogy mit miért tesz. De meg kell tanulnia, hogy nem mindig az a jó út, ami a legegyszerűbb. Sőt, általában maga a választás nehézsége vezet minket arra az ösvényre, amin folytatnunk kell az utunkat. Ön megtalálta ezt. Már csak elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy rálépjen.

Perselus érzete,ahogy szemét belülről már égetik a könnyek. Hiszen ezt nem lehet feldolgozni soha. Gyilkolt. Méghozzá egy olyan embert, akit apjaként szeretett és tisztelt. És Ő most megbocsát neki. Megbocsát…

Nem bírta tovább. Ahogy az idős kezek barátságosan megérintették arcát, szemeit elhagyták az első könnycseppek és megállíthatatlanul potyogni kezdtek. Feloldozást nyert hát…