1. fejezet
Nehéz kezdetek

A nap még mindig forrón ontotta magából sugarait azon az ősz elei napon, amikor ez a történet elkezdődött. Egy magányos alak ült egy ősöreg tölgyfa árnyékában. Kezében egy vaskos, barna bőrkötésű könyvet tartott és elmélyülten tanulmányozta azt. Időnként szórakozottan rápillantott a könyv jobb lapjára fektetett fényképre, amin szülei mosolyogtak. A képen bátyja is ott volt, de lapos tekintettel méregette öt éves húgát, aki apjuk kezében ficánkolt. Estrelle amint ráemelte tekintetét a fiúra, rögtön elkomorodott. Egy könnycsepp gurult végig fehér arcán és gyorsan felnézett a könyvből. De amit látott, az nem vigasztalta meg, ugyanis a tőle nem messze álló régi, hatalmas, rideg ház nem villanyozta fel lelkét.
Bátyjával élt ott, akivel kölcsönösen nem szívlelték egymást. Szüleik meghaltak nyolc éves korában. Az egyre erősödő Voldemort ölette meg őket. Estrelle még túl kicsi volt ahhoz, hogy el tudja fogadni szülei halálát, de idős nagyanyja nem titkolta előle a tényeket. Ugyanúgy tudott a történtekről és előzményeiről, mint bátyja.
Két évre rá sajnos meghalt szeretett nagymamája is, az egyetlen biztonságot nyújtó támasz, így az éppen a Roxfortban végzős bátyja gyámsága alá került. Mikor Livius az iskolában volt, addig bátyja egyik idősebb, csöppet sem bizalomgerjesztő ismerőse nézett rá olykor. Estrelle hamar megtanulta, hogyan lássa el magát. Bár kislányként félelmet keltett benne a sötét ház, amely mintha mindig figyelte volna és a hidegével akarta volna megfagyasztani gyönge kis testét, tíz éves korára már élete részévé vált és elfogadta. Rájött, hogy bátyja elől bármelyik sötét sarokban elbújhat és elmenekülhet fantáziavilágába, ahol senki sem bánthatta.
Estrelle nagyon hasonlított Livius bátyjára. Ugyanolyan hosszú, fekete hajuk és vékony testalkatuk volt, de Estrelle- nek meleg, sötét - majdhogynem fekete - szemei ellentétben álltak Livius hideg és kegyetlen kék tekintetével. Arca hosszúkás, szemöldöke lágyan ívelt, ajkai halványpirosak és teltek voltak, finom járomcsontjait pedig anyjától örökölte.
Estrelle érezte, hogy bátyja a Sötét utat járja. Hiába ellenkezett, az árnyak észrevétlen az ő lelkét is megérintették, ezért elkezdett fekete ruhákat hordani, és melankolikus zenéket hallgatni. Sokszor gondolt szüleire és a fájdalomtól egész éjszakákat átsírt párnájába temetett arccal.
Mikor tíz és fél évesen megkapta Roxfortból a behívólevelét, csendes izgalommal készülődött az iskolába. Pont akkoriban tűnt el a Sötét Nagyúr, akit legyőzött egy gyenge csecsemő. Harry Potter nevét akkoriban ismerte meg mindenki. A Reggeli Próféta tele volt ezekkel a cikkekkel. A másik szenzáció Sirius Black tömeggyilkossága volt nem sokkal később.
Estrelle már nagyon unta a házat és bátyja piszkálódásait, ezért amint megérkezett a Roxfortba örömmel és kicsit megszeppenve ült a Teszlek Süveg alá, ahol a fejfedő hosszas vacilálás után a Griffendélbe osztotta be. Nem tudta jó helyre került-e, mivel bátyja a Mardekárba járt, de azért elégedetten foglalt helyet asztaluknál. De nem lett könnyebb az évek során az élete ennél a háznál sem. Itt is különcnek számított, aki elvonult könyveivel, gyertyái között rajzolt, és folyton feketében járt. Ki volt téve a Griffendél és a Mardekár támadásainak egyaránt. Háztársai azt vágták fejéhez hidegsége és zárkózottsága miatt, hogy miért nem a Mardekárba ment, a mardekárosoknak viszont minden griffendéles ellensége volt, ráadásul „árulónak” is titulálták, amiért aranyvérű családja évszázadokig visszamenő Mardekáros beosztását szakította meg. Ő nem tehetett semmiről, ezért a Süveget hibáztatta, de lassacskán megtanult együtt élni ezzel a tudattal erős alkalmazkodó képessége miatt, és harmadik év végére már nem foglalkozott a gonoszkodó megjegyzésekkel, ő is visszavágott. Kemény és hideg lett ellenfeleivel szemben, de belül továbbra is érzelemgazdag, fantáziadús volt, akinek két oldala éles ellentétben állt egymással. Az egyik örült a természetnek, a legapróbb hétköznapi dolognak is, a másik, az erősebb viszont mohón érdeklődött a Fekete mágia, a legendák, rémtörténetek és hasonló sötét dolgok iránt.
Hetedéves korára nagy szenvedélye lett a vámpírok fajának kutatása. Úgy érezte, hogy ez igazán neki való téma, és mintha ismerné minden egyes titkukat. Látta rajtuk ugyanazt a kirekesztettséget és üldöztetést, ami saját életére is igaz volt. Rosszallón, gúnyos félmosollyal olvasta a fokhagymáról, keresztről, karóról és a szentelt vízről szóló feljegyzéseket, hogy az ezüstről ne is beszéljünk. Valahonnan tudta, hogy ezek csupán botor feltételezések, és csak két dolog árthat a vérszipolyoknak: a napfény és a tűz, na meg persze a lefejezés. Fogalma sem volt róla honnan tudja mindezt, de gyakran látott fura álmokat, amik mintha réges-régen elfeledett emlékek lettek volna...
Végzős évének a RAVASZ vizsgái előtti karácsonyi szünet utolsó napjaiban bátyja hazatért hosszú utazásaiból. Nem tudta mit dolgozik a bátyja, vagy dolgozik-e egyáltalán, mivel szinte mindig elkerülték egymást, ha pedig mégis szóltak egymáshoz, annak mindig veszekedés lett a vége.
Az az este mégis más volt. Megérezte, hogy közeledik Livius. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak, mivel épp egy vámpír-regény kellős közepén tartott. Fekete hollója, Senzafine, azonban nyugtalanul csattogtatta csőrét és fészkelődni kezdett kalitkájában.
-         Maradj nyugton Senzafine! - szólt rá a madárra halkan Estrelle.
Bordó bársonnyal takart ágyán feküdt fekete hálóingében. Hallotta, amint bátyja lépései elhalkulnak szobája előtt és ez megmagyarázhatatlan szorongással  töltötte el. Eddig soha nem félt ennyire Liviustól. Érezte, hogy valamire készül, ezért varázspálcáját párnája alá rejtve várta a fejleményeket.
-         Alohomora!- hallatszott kintről a jól ismert gúnyos, fennhéjázó hang és abban a pillanatban kitárult a szoba ajtaja.
-         Mit akarsz Livius?- kérdezte Estrelle fel sem nézve könyvéből. - Nincs kedvem veszekedni veled!
-         Drága húgocskám, hát nem is örülsz, hogy visszatértem?
Azzal lassan belépett a szobába és megvető gúnnyal végignézett a sötét falakra kirakott komor rajzokon, melyeket Estrelle készített.
-         Ez aztán a művészet! Tehetségesnek tartod magad, drágám? - kérdezte majdnem nevetve. - Hát persze, hiszen te Griffendéles vagy. Te, aki megszakította a láncot. - Egy percre csend telepedett a szobára. - Miért vagy te más?
Az utolsó mondatot szinte gyengéden kérdezte. Estrelle erre a hangsúlyra kapta fel először a fejét és fekete tincsei mögül kérdőn nézett bátyjára. Meglepődött, hogy milyen elegánsan öltözött. Fekete köpenye, hátrafogott, hosszú haja igazán jól állt neki. Livius beszéd közben levette a köpenyt és lassan Estrelle felé fordult.
„Miért néz rám így? És miért érdekel annyira, hogy jól áll neki ez a fekete, gombos felső? Ha nem a bátyám lenne, akkor... De úristen, mikre gondolok én? Hisz én utálom!”
-         Mondd csak Estrelle, miért vagy te más? És miért utáljuk egymást ennyire, amikor egymás mellett is élhetnénk nyugalomban?
-         Ezt nekem kéne kérdeznem tőled! Már akkor is ferdén néztél rám, amikor még csak öt éves voltam, és semmit sem tudtam a világról. Fogalmam sincs miért vagy ilyen velem egész életedben! Azt hiszed, élvezem, hogy folyton veszekszünk? - szavaiból nem tudta eltüntetni a fájdalmat.
Livius közelebb jött, ránézett a könyvre, majd kivette húga kezéből. Egy pillanatra belenézett és a jól ismert gúnyos félmosolya jelent meg szája szélén. Ismerte húga minden könyvét, mivel azok egykoron az övéi voltak. Kevés kivételével mind a fekete mágiával foglalkozott, de előfordult néhány betiltott példány is.
-         Elhiszem, hogy ez elég nagy lelki teher, de ha tényleg ezek a dolgok érdekelnek - mutatott a könyvre és a hasonló témájú rajzokra a falakon -, akkor tarts velem! Állj az oldalamra!
-         Miről beszélsz Livius?
Livius leült az ágyra és közelhajolt a lány arcához.
-         Nem bánnád meg, hidd el! Ő és mi védelmet nyújtanánk minden sérelem elől csupán a hűségedért cserébe. Ugye nem jó érzés kirekesztettnek lenni, magányban, mindenki gúnyolódásának kitéve? Társaim közé lépve megvédenénk, és nem mernének többé gonoszkodni veled, csakis félelemmel ejtenék ki a neved... Nem lenne jó? Az Ő védelmét élvezni, és nem félni semmitől, amíg hűséges maradsz Hozzá...
-         Kire gondolsz? - szólalt meg Estrelle. Érezte magában, hogy nagyot dobban szíve az ajánlat hallatára. Sötét énje mocorogni kezdett, de visszafogta magát.
-         Tipped sincs, drágaságom?
Azzal Livius felhúzta bal karján hosszú ujjú felsőjét. Estrelle elsötétülő
tekintettel és fellángoló gyűlölettel nézett bátyjára, akinek karján egy fekete koponya díszelgett a szájból nyelvként kinyúló kígyóval.
-         Voldemort!! Livius te halálfaló lettél?! Hogy tehetted? - ült fel a lány felháborodottságtól hullámzó mellkassal.
-         Mi abban olyan rossz? - súgta vissza Livius miközben erősen lefogta húga karjait mielőtt varázspálcája után nyúlhatott volna és visszanyomta az ágyra.
-         Megölte a szüleinket!!! - üvöltötte Estrelle. - Nem emlékszel?! A mama elmesélte nekünk!
-         Ugyan már, drága Estrelle! Te tényleg elhitted minden szavát a vén szipirtyónak? Ő is olyan volt, mint te: álmodozó! Tényleg azt hitted, hogy a szüleink Voldemort ellen harcoltak?
-         Hogy mersz ilyet kérdezni?! - sziszegte a nő, miközben próbált kiszabadulni bátyja erős marka közül. - Egyébként is Voldemort eltűnt! Minek gyűjtötök még több csatlóst, ha nincs vezéretek?
-         Van vezérünk. Voldemort velünk van, de most gyenge, és erőt gyűjt, hogy bosszút álljon...
Liviusnak rá kellett feküdnie teljesen a lányra, hogy az ne tudjon szabadulni,
és élvezettel nézte húga testének vonaglását. Felkeltette gátlástalan vágyát, amit már oly rég fojtott el magában. Meg akarta kapni húgát figyelmen kívül hagyva a vérfertőzést. Neki ez nem számított, csupán azt látta, hogy testvére minden évben egyre szebb és szebb lett, ő pedig egyre jobban vágyott utána. Útjai során minden nő, akivel dolga volt Estrelle- re hasonlított, akit soha nem kaphatott meg, és gyűlölete is fűtötte, űzte feléje. Minden nő arcában az ő vonásait kereste...
     Estrelle eközben egyre jobban rettegett és kapálódzott, de ezzel csak azt érte el, hogy Livius még jobban begerjedt.
-         Mit gondolsz, véletlen volt, hogy szüleink is Mardekárosok voltak? A Sötét urat szolgálták ők is, és Dumbledore keze is benne volt a halálukban. Ha közénk állnál, bosszút állhatnál rajtuk! - súgta a férfi miközben a lány nyakát és állát csókolta.
-         Hazudsz te álnok kígyó! A szüleink soha nem szolgálták Voldemortot! Eressz el, te szemét! Hagyjál békén!
-         Azt csak szeretnéd drágaságom! -azzal felhúzta a lány selyem hálóingjét, és kezét végigfuttatta bársonyos combján. - Nem lenne jobb közénk állni és megbosszulni szüleink halálát együttes erővel?
Estrelle érezte, hogy ellenállása gyengül, ahogy Livius keze egyre feljebb simogatja combjának belső, érzékeny felét. Azt kívánta, bárcsak ne az ő bátyja lenne.
Livius a mellét csókolta, és a lány teste akaratlanul is felforrósodott.
-         Nem! ... Ne! ... Eressz el! ... Nem tehetjük! - nyögte egyre halkabban.
-         Kérlek... ereszd szabadjára a szenvedélyt... és felejtsd el, hogy ki vagyok!- zihálta Livius. Aztán forrón megcsókolta a lányt.
Estrelle először összeszorította ajkait, de lassan utat tört magának a férfi nyelve a szájába. Sötét éne, aki nem törődött a családi hovatartozással csak a szenvedéllyel, vadul visszacsókolt, miközben Livius megszabadította Estrelle-t fehérneműjétől és magát a felsőjétől feltárva vékony, mégis izmos felsőtestét. A nő elakadó lélegzettel pillantott fel rá. „Mi van, ha igazat mond? Mi van, ha tényleg Dumbledore az ellenség és nem Voldemort?” Testét átjárta a vágy. Livius tudta hogyan tüzeljen fel egy nőt és altassa el éberségét. De amint Estrelle megpillantotta a hideg, gúnyos fényt a kék szemekben, és a fekete tetoválást, érezte, hogy Livius hazudott, hogy megkaphassa őt.
-         Nem! Elég! Te a testvérem vagy!
Szabad kezével, amivel eddig a férfi hátát karmolászta, most nagyot lökött testvérén és megpróbált arrébb kúszni. Nem jutott messzire, mivel Livius újra megragadta és a hajánál fogva hátrahúzta a fejét.
-         Most már nem menekülhetsz, túlságosan felcsigáztál, édesem! - azzal erőszakosan megcsókolta a vonagló ajkakat és ismét ráfeküdt a tehetetlen testre.
Estrelle hiába próbálkozott a szabadulással, hamar rájött, hogy innen nincs menekvés, amíg Livius magáévá nem teszi. Nem erőlködött hát tovább, hanem félig átkarolva bátyját hagyta, hogy az beléhatoljon, és vadul elkezdjen mozogni, hogy aztán percek alatt eljusson a csúcsra egy hangos nyögés közepette, és ernyedten rázuhanjon fájdalomtól lüktető testű húgára.
„Ez undorító!” - gondolta könnyezve a lány fejét a mellére hajtó férfira nézve. Mocskosnak érezte magát az erőszak után és minnél hamarabb szabadulni akart.
-         Köszönöm, hogy beláttad, hogy nem tudtad volna megakadályozni és hagytad... - mondta lenyugodva Livius.
-         Takarodj innen!- szólt a lány vészjóslóan nyugodtan.
Mikor látta, hogy a férfi nem mozdul, megismételte, de immár ordítva. Amint hangja betöltötte a szobát, az üvegvázák elrepedtek és millió darabara robbantak szét megsebezve a férfi hátát és arcát. Livius meglepetten nézett fel húgára, copfba fogott hajából néhány tincs belelógott arcába, amin vér csurgott lefele húga mellére.
         Estrelle -en mintha vad áramütés csapott volna végig a vér láttán. Elfeledve önmagát közelebb húzta a nő elsötétülő szemén csodálkozó férfit és hosszú, halovány nyelvével elkezdte lenyalni a vért a verejtéktől csillogó arcról.
     A lány azonban hirtelen magához tért és ellökte a döbbent férfit.
-         Menny innen! Most azonnal! Takarodj!!! - üvöltötte.
Livius megkapva, amit akart gyorsan összeszedte ruháit és sietősen kiment a szobából, mert már az ablaküvegek is repedezni kezdtek.
         Estrelle felült az ágyban és fájdalmasan ordított egy akkorát, hogy a házban minden üveg összetört. Az ablakokon így befújt a fagyos, téli szél és Estrelle libabőrösen ült ott térde köré kulcsolt kezekkel.
         Nem tudta elhinni, hogy bátyja megerőszakolta! „Hogy érezhettem vágyat, amikor simogatott? Hisz ez vérfertőzés!” Ezek után még mocskosabbnak érezte magát és rögtön a fürdőszobába menekült, hogy lemossa bőréről testvérének még az illatát is.