2. fejezet
Évek múltán újra a Roxfortban

Undorodva gondolt vissza még évek múltán is arra a sötét éjszakára.
Mindezek ellenére az iskolában nem vettek észre rajta semmit, csak hogy még jobban magába zárkózott és szinte meg se szólalt a hátra lévő hónapokban. Nem tudta csak sok idő múltán elfelejteni bátyja élvezettől eltorzult arcát. Úgy döntött, hogy ezen túl egyetlen férfit sem fog magához engedni.
A vizsgáit így is kitűnő eredményekkel tette le, főként a bájitaltan és sötét
varázslatok kivédése, illetve a legendás lények gondozása tantárgyakból. Még így sem hagyta ott szívesen a Roxfortot, úgy érezte a gúnyolódásokat nem számítva ez az igazi otthona.
Az iskola befejeztével a Mágiaügyi Minisztérium szolgálatába állt, mint Varázslény-kutató és Erdélybe ment, hogy tanulmányozhassa a vámpírokat és viselkedésüket. Persze más lények megfigyelését is el kellett végeznie, de ez a téma kötötte le a legtovább.
Hét év múltán azonban egy barna bagoly levelet hozott, amin a Roxfort pecsétje díszelgett. Izgatottan nyitotta ki a borítékot, és lázasan futotta át a sorokat.
 
Kedves Estrelle de Lioncourt,
 
Elnézését kérem, hogy megzavarom kutatómunkájában, de olyan információk birtokába jutottam, amik Önt érintik a leginkább. Ezért szeretném megkérni arra, térjen vissza a Roxfort falai közé, hogy ezt a kényes kérdést személyesen vitathassuk meg. Cornelius Caramel miatt pedig ne aggódjon, elintéztem, hogy rögtön hozzánk jöhessen az ügy komolysága miatt.
 Köszönöm megértését.
                             Tisztelettel:   Albus Dumbledore
 
Estrelle elgondolkodva húzta össze a szemöldökét, és kényszeredetten otthagyta a sírt, amit egy vámpírgyanús helynek gondolt.
„Mi lehet, ami engem érint a leginkább?”
Gondolataiba mélyedve szállt fel seprűjére, és rugaszkodott el a földtől, hogy felemekedjen a felhők közé.
-         Locatius Roxfort! - mondta ki a varázsigét, hogy seprűje magától eltaláljon a rég nem látott száztornyú iskolához. Egész úton a levélen gondolkodott. Talárjába, mely szorosan simult karcsú, ruganyos testéhez, és derékig érő hajába belekapott a metsző szél, de nem törődött vele.
*
Szíve hevesen dobbant meg, mikor szürkületkor meglátta az ősöreg épület tornyait. Az üvegablakokon még megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai. Estrelle szeme egy pillanatra könnybe lábadt a viszontlátás örömétől, aztán egy nagy kört téve leszállt a főkapunál. Amint elindult a kastély felé, a lépcső tetején megjelent egy idős varázsló hosszú, ősz szakállal és félhold alakú szemüvege mögül jóságosan mosolygott az érkezőre.
-         Nagyon örülök, hogy ilyen hamar ide is tudott jönni. Remélem nem volt túl fárasztó az útja, Miss Lioncourt!
-         Köszönöm professzor, igazán jó utam volt, csupán a szél csípte ki az arcomat kicsit. - mosolyodott el halványan.
-         Rendben, akkor azt javaslom, menjünk be. A diákok már zömében befejezték a vacsorát, úgyhogy nyugodtan tud enni, ha éhes lenne.
-         Nem szeretném megzavarni a maradék tanulót sem, de azért köszönöm. Talán később bekapok valamit.
-         Ebben az esetben megkérem McGalagony professzort, hogy kísérje fel a szobájába, és majd holnap beszélgetünk, miután kipihente magát.
-         Igen, jó lenne kicsit pihennem... - mondta csak úgy magának.
Azzal beléptek az impozáns előcsarnokba, ahol néhány diák haladt át éppen klubhelységük felé tartva.
-         Jó itt lenni. Olyan, mintha hazaértem volna... - súgta meghatottan a nő.
-         Sok visszatérő egykori diák osztja ezt a véleményt. Meg tudom őket érteni...
Abban a pillanatban egy idősebb, szigorú tekintetű, mégis barátságos nő lépett hozzájuk.
-         Á, Minerva, pont önre vártunk.
-         Siettem, ahogy csak tudtam, igazgató úr. Jó estét Miss Lioncourt, rég találkoztunk. - Barátian kezet fogtak.
-         Jó látni, hogy ön is a régi maradt. - mosolyodott el Estrelle.
-         Hát akkor talán induljunk el a szobájába! Dumbledore professzor majd üzen valakivel a holnapi beszélgetés időpontját illetően.
A második emeleten kapta a 22-es vendégszobát, aminek babonaságból örült, ugyanis a szerencseszáma volt. „Remélem tényleg szerencsét hoz nekem!”
-         Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon egy házimanónak, vagy nekem!
-         Köszönöm szépen, jó éjszakát!
Kimerülten csukta be McGalagony után az ajtót, és azonnal ledőlt a széles ágyra. A szoba egyébként tágas volt, mégis volt benne valami - talán a könyvekkel tömött polcok és a gyertyafény -, ami meghitt jellegűvé tette. De Estrelle nem sokáig gondolkodott ezen, hamar elnyomta az álom.
Furcsa álmokat látott, amik igencsak fenyegetőek voltak. Fekete csuklyás alakok közeledtek feléje. A levegő megdermedt, belőle pedig elszállt minden remény, jókedv, csupán félelem és gyengeség maradt benne. Varázspálcáját hiába próbálta felemelni, hogy támadjon, az alakok egyre közeledtek, és akkor vette csak észre, hogy ki van kötözve egy öreg, göcsörtös fához. Az ég hangosan dörgött, a dementorok pedig nagyon közel Estrelle -hez megálltak. A nő úgy érezte, hogy a hideg a csontjáig hatol, teste remegett, fogai összekoccantak. Az alakok lassan kettéváltak és beengedtek a köréje vont körbe két embert.
Az egyik ismerősnek tűnt járásáról, a másik viszont mintha csak lebegett volna feléje lábával nem érintve a földet.
-         Csak nem ezt keresed?- mutatta fel pálcáját a fehérmaszkos halálfaló.
-         Livius! Azonnal eresszetek el! Mit akartok tőlem?! - kiáltotta most már egész testében remegve a lány.
-         Most nem te diktálsz aranyom! - hangzott a dühös válasz. - Engedd meg, hogy bemutassam...
*
Hangos koppanás ébresztette fel. Úgy érezte, mintha megkötözték volna, de csak a lepedő csavarodott rá.
-          Ki van itt? - kérdezte álomittasan.
-          Csak én, drága kisasszony, Dobby a házimanó. - nyekeregte egy vékony hang. - McGalagony professzor küldött fel némi ételt.
-         Mennyi az idő?
-         Fél tizenegy múlt.
-         Uramisten! Mit gondolhatnak rólam? Köszönöm Dobby.
-          Igen kisasszonyka, Dobby most elmegy, mert sok dolga van, de egyet mondhatok... Óvakodjon a kígyóktól!
-         Mi...? Dobby, hogy érted ezt?
De addigra Dobby csettintett ujjával és el is tűnt.
Estrelle kérdőn meredt maga elé, majd lassan felállt és az ételhez hozzá sem nyúlva az ablakhoz lépett, kinyitotta és felült a párkányra. Talárja zsebéből elővett egy szál cigarettát, amit a mugliknál tett látogatásakor vett, és rágyújtott. Élvezettel fújta ki a füstöt. „Ez már nagyon hiányzott!”
„Kit akart bemutatni a bátyám? Csak nem Voldemortot? Ésszerű lenne,
hiszen az ő talpnyalója az a féreg! És mit akartak velem csinálni?”
Hosszan rágódott ezen, de gondolataiból három diák alakja zökkentette ki, akiket egy tejfelesszőke hajú, vékony fiú követett két butának tűnő testőrével a parkban. Lassan utolérték a hármast és gonoszkodó megjegyzéseket tett a nyilvánvalóan mardekáros, szőke fiú a három griffendélesre. Ránézésre hatod vagy hetedévesek lehettek. Egy feketehajú, kerekszemüveges fiú bátran előrébb lépett egy lépést, amikor vörös hajú barátjára szállt rá a szőke fiú gúnyosan mosolyogva. Mivel Estrelle -nek kifinomult hallása volt, tisztán értette az elhangzó szavakat.
-         Mi van Weasley, a bátyáid nélkül már meg se mersz szólalni? Nálatok minden átöröklődik, még a mondatok is?
A vörös hajú fiú remegni kezdett, de a szemüveges visszatartotta.
-         Draco, fejezd be, vagy nagyon megbánod! - sziszegte a fogai közül.
-         Miért mit csinálsz Potter? Szólsz annak a rühes korcs keresztapádnak, hogy harapjon meg? Vagy netán a halott szüleidet kelted fel, hogy adjanak meleg kakajót a pici Pottynak?
-         Fogd be a szádat, te féreg és hagyd ki Siriust meg a szüleimet ebből! - ordította dühtől remegve.
-         Hagyd Harry, nem érdemel annyit, hogy kezet emelj rá! - szólt csitítóan a mellettük álló hosszú hajú lány.
-         Eressz el Hermione, most megkapja a magáét! - azzal Harry előhúzta pálcáját.
Estrelle idejét látta, hogy lesiessen megakadályozni a párbajt, pedig nem akart beleavatkozni a dologba. A folyosókon, ahol elhaladt több diák is csodálkozva megfordult fekete alakja után, mivel még nem látták korábban az iskolában.
     Az udvarra kiérve a füvön fekve találta a szőke fiút, aki utálattal meredt
Harryre, de már újabb támadásba akart lendülni, amikor hirtelen egy mély, gúnyos, mégis bársonyos hang szólalt meg mellettük. A semmiből előbukkant egy feketetaláros férfi, akinek hosszú, ugyancsak fekete hajába belekapott a szél.
-         Mi folyik itt Mr. Malfoy? Á, Potter! Már megint maga az? Maga folyamatosan keresi a bajt, nemde? Ez ötven pontjába került a Griffendélnek!
-         De professzor úr, Draco kezdte...
-         Nem érdekelnek a kifogásai Miss Granger! Ha sokat okoskodik, magától is levonok pontokat.
Bár Estrelle még csak hátulról látta a férfit, rögtön bizsergést érzett megjelenésétől, de főleg a hangjától a gyomra tájékán.
-         Elnézést professzor, de én véletlenül tanúja voltam, hogyan kezdődött a dolog, és biztosíthatom, hogy Granger kisasszonynak kell, hogy igazat adjak, Mr. Malfoy kezdte a provokálást. Nem szeretnék beleszólni az iskola dolgaiba, de nem szeretem, ha igazságtalanul büntetnek valakit.- lépett közbe Estrelle.
-         Akkor kérem ne is szóljon bele. Egyébként maga meg kicsoda? - fordult felé a férfi.
Estrelle szíve nagyot dobbant és egy pillanatra elakadt a lélegzete. „Atyaég, milyen jóképű és sármos!”
-         Estrelle de Lioncourt vagyok. Dumbledore professzor kérésére érkeztem tegnap az iskolába. - szólt közömbösséget erőltetve magára a lány.
-         Ó, szóval Dumbledore újabb védence. - válaszolt mintha csak magában beszélne, majd egy pillanatra megszorította a feléje nyújtott kezet. Gúnyos félmosolya és átható pillantása felkavarta Estrelle hűvösségét. - Megkérném, hogy amíg nem kap felhatalmazást rá, addig ne szóljon bele a tanárok ügyeibe, főleg ne az enyéimbe!
Azzal faképnél hagyta a titkon csodálkozó nőt és a még mindig lihegő fiatalokat. „Lioncourt, Lioncourt, olyan ismerős, de honnan?”- kérdezte magától a férfi.
A mardekárosok gonoszan vigyorogva visszaindultak a kastélyba, a griffendélesek pedig kíváncsian néztek Estrelle -re.
-         Hogyan hívják a tanárurat? - kérdezte Hermionét.
-         Perselus Piton, a bájitaltan tanárunk.
-         Mindig ilyen...
-         ... igazságtalan és hideg? - szólt közbe Harry.
-         Piton professzor nagyon zárkózott természet és kissé szigorú is... - szépített Hermione.
-         Méghogy „kissé” szigorú! Az nem kifejezés!
-         Jaj, Ron!
-         Hermione, térj észhez, ki szivat minket állandóan az óráin?
-         Elnézést, még be sem mutatkoztunk. Én Hermione Granger vagyok, ő Ron Weasley - mutatott a vörös fiúra -, ő pedig Harry Potter.
Estrelle mindannyiukkal kezet fogott.
-         Harry Potter, aki többször is legyőzte Voldemortot... - A név hallatán
Ron és Hermione megremegtek, de Harry állta Estrelle fagyos pillantását. Pár másodperc múlva a fiú kissé elpirult és elfordította tekintetét. Pont akkor csöngettek be, így Hermione szakította meg a kínossá vált csöndet.
-         Elnézést, de mennünk kell! Gyertek!
-         Még látjuk egymást. - szólt búcsúzásképpen fagyosan Estrelle a mellette elhaladó Harryre nézve.
Elgondolkodva figyelte távolodó alakjukat, majd lesétált a nem messze levő tó partjára és nekitámaszkodott egy fa törzsének.
            „Szóval ő Sirius Black keresztfia... hm. Sirius Black...”
Hirtelen egy fekete madár szállt le a vállára lábán kicsi pergamentekerccsel.
-         Senzafine, hát idetaláltál? -Kedvesen megsimogatta a gyönyörű madár fejét és leoldotta a levelet.
 
Drága Estrelle,
Sajnálom, hogy ilyen gyorsan kellett elindulnod a Roxfortba, de gondolom az ügy sürgőssége nem tűrt halasztást. Mindenesetre szeretném sokadszorra is megköszönni, amit értem tettél, és hogy nem árultál el senkinek. Ha bármilyen segítségre szorulnál innen, Erdélyből, bármikor megkapod! A lekötelezetted vagyok. Remélem az utad kellemes volt, és épségben megérkeztél. Ha lesz egy kis időd, akkor folytathatnánk „interjúnkat”.
                                          Szívélyes üdvözlettel és sötét csókokkal:
                                                                                     Kraven
 
Estrelle mosolyogva hajtogatta össze a levelet. Jól emlékezett Kravenre Erdélyből. Többnyire kellemes emlékei voltak róla.
Vacsorára visszament a kastélyba. Mikor belépett a nagyterembe, még szinte egy diák sem volt bent, de Dumbledore már helyet foglalt az igazgatót megillető díszes székben. Mikor odaért az asztalhoz, helyet mutatott maga mellett. A lány nyugodtan ült le a még mindig a vállán ülő hollóval.
-         Már vártam magát. Vacsora után beszélhetünk négyszemközt. Itt az idő... a sötét erők sajnos most sem nyugodnak. Meglehet, hogy ez lesz az utolsó megpróbáltatásunk.
-         Miről beszél igazgató úr? Csak nem Voldemortról és csatlósairól?
-         Mindent a maga idejében Estrelle, mindent a maga idejében...
Estrelle a szeme sarkából figyelte az érkező tanárokat, akik nem látszottak meglepettnek, hogy újra látják az egykori tanítványt, főleg a tanári asztalnál. Minden tanárt ismert, kettőt kivéve: Pitont és egy férfit, aki feltűnően méregette őt. Piton ahogy elment mellette hideg, lenéző pillantást vetett a nőre és közömbös képpel leült Estrelle -től messze jobb oldalt.
     A nő csak akkor tudta levenni a szemét róla, amikor Dumbledore felemelkedett székében, hogy köszöntse az időközben összegyűlt diáksereget, akik közül többen azt találgatták, ki lehet ez a feketeruhás nő hollóval a vállán.
-         Mielőtt elkezdenénk a vacsorát, lenne egy-két kihirdetni valóm. A múlt heti Mardekár-Hugrabug kviddics-meccs megnyerésével a Mardekár átvette a vezetést a Griffendéllel szemben a házversenyben.
A Mardekár zöld asztalánál hangos éljenzés és pár gúnyos megjegyzés hangzott fel.
-         Továbbá ebben az évben is megrendezzük a végzős bált a hetedévesek búcsúsztatása végett, amire február elején kerül sor. Reméljük, hogy ebben az évben semmi sem zavarja meg ezt az ünnepséget!
Estrelle tudta mikre céloz Dumbledore: Voldemort korábbi támadásaira, amiket Harry Potter vert vissza kivétel nélkül.
-         Végezetül szeretném bemutatni Estrelle de Lioncourt -ot, aki a továbbiakban a segítségünkre lesz bizonyos dolgokban. Kérlek, fogadjátok szeretettel!
Harry, Ron és Hermione titokban összenéztek. Túlontúl titokzatosnak és távolságtartónak tűnt a nő számukra, de azért hálásak voltak, hogy kiállt mellettük délután. A Mardekár asztalánál pedig Draco utálkozva nézett a nőre és valamit súgott a mellette ülő lány fülébe.
-         Köszönöm a figyelmet. Jó étvágyat!
Hangos csörömpölés hallatszott a négy asztal felől amint a tanulók nekifogtak az evéshez.
-         Látom, észrevette a tanári karban lévő változásokat. Majd alkalmat kerítek rá, hogy személyesen is bemutassam a maga számára új tanítóinkat, Perselus Pitont és az új sötét varázslatok kivédése tanárunkat, Lucian Covert.
-         Piton professzorhoz már volt szerencsém a délután folyamán, amint épp néhány Griffendélest büntetett meg alaptalanul. De nem szeretnék árulkodónak tűnni, ezért inkább nem szólok bele a módszereibe.
-         Hm, Piton professzornak igen sajátos felfogása van, már ami a tanítást illeti, de megbízom benne tapasztaltsága miatt, és hatékony munkaerőnek tartom. Persze másként nem is kerülhetett volna be a tanári karba.
-         Fel sem merült bennem, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit. Megkérdezhetném, hogy mióta tanít itt?
-         Tíz éve. De már az után idekerült, hogy a kis Harry Potter legyőzte Voldemortot, de még évekig nem tanított, ugyanis fontos ügyeket intézett a kérésemre. Lucian Cover azonban csak ebben az évben kezdte el tanítani a diákokat.
Estrelle nem hagyta figyelmen kívül az a lenéző pillantás, amit Piton vetett a még mindig őt néző Lucianra. Estrelle -t nem igazán foglalkoztatta Lucian zavarbaejtően hosszú pillantása, mégis érzett valami furcsát a férfiban.