Draco Malfoy

-         Apám szerint pocsék egy könyvet írt a vámpírokról... Nem tudom, minek van itt egyáltalán... az ilyen félvéreknek az Azkabanban lenne a helyük. - hallatszott egy nyekergő hang a zöld-ezüst címeres asztal felől.
Estrelle -t nyomban elöntötte a méreg. „Lám-lám, volt kitől tanulniuk a mardekárosoknak... már ami a „félvérűek” lejáratását illeti...De vajon honnan tudja? Biztosan az a halálfaló apja mondta neki...”
-         Mr. Malfoy, ha valamit közölni szeretne velem, örülnék, ha szemtől szemben tenné, nem a hátam mögött piszmogva. Csak a gyáva férgek tesznek így... - fordult a hármas fogathoz hideg pillantással.
A szőke, egyébként jóképű, bár kissé gőgös fiú megvetően elhúzta a száját. A griffendéltől egyre többen fordultak feléjük, hogy lássák a fejleményeket.
-         Nos, ismételje meg az előbb elhangzottakat, ha meri! - Estrelle rideg hangon beszélt, bár belül még féken kellett tartania magát.
Draco már épp egy újabb lekicsinylő megjegyzést akart tenni, amikor hirtelen ismerős vonásokat vélt felfedezni Estrelle -ben. Egy pillanatra megborzongott a nő felől áramló hidegtől.
„De hiszen ugyanolyan szúrósan néz, mint Piton. Még a mozgása is hasonlóan kimért.” - felvette szokásos „visszavonulok az ellenfél erőfölénye miatt” viselkedését, amit Harryék ellen is évek óta sikeresen alkalmazott. Agyafúrtabb volt ő, mint ahogy azt bárki is gondolta volna. Még Crack és Monstro sem ismerte igazi énjét. Visszavonulásaival rendre félrevezette az ellenségeit, hogy aztán a megszerzett információk birtokában egyszer majd rútul hátba támadhassa őket. Csupán apja volt tisztában Draco valós értékeivel, hisz nagyrészt tőle tanult. Lucius mégis sokszor megfeddte. Bizonyos szinten különbözött tőle is.
Egy halk ciccentéssel kísérve tüntetőleg a Reggeli Próféta legfrissebb számára meredt.  „Majd megkérdezem otthon, hogy ki ez a nő, és hogy miért rontja itt a levegőt... Ne félj Estrelle, majd megtudom a titkod.” Igazából furcsán érezte magát a nő közelében, vagy ha csak megpillantotta baljós, fekete alakját a folyosókon. Valahogy vonzónak találta a belőle áradó hűvös eleganciát, a szúrósan néző, feneketlen fekete szemeket. Nem akarta tudomásul venni, de őt is elbűvölte Estrelle elegáns szépsége, és ezzel nem is volt egyedül. Háztársai is gyakran suttogtak a nő alakjáról. A mardekáros lányok mégis irigykedve pillantottak utána. „Ők soha nem lesznek olyan szépek, mint ez a fekete rózsa.” - suttogta egy hang korábban Draco fejében, de nem akart rá hallgatni, főleg korábbi parkbeli közbelépése miatt neheztelt a nőre. Na meg persze amiket már hallott róla...
-         Tehát nincs mit mondania Mr. Malfoy. Remélem a közeljövőben többet nem kell csalódnom önben. - kimérten elfordult.
-         Nem fog csalódni bennem Miss Lioncourt... Ezt megígérhetem.
Estrelle kelletlenül visszafordult egy pillanatra, majd folytatta útját a kapu felé. „Remélem, nem akar ez a kölyök is Lucius -szal együtt keresztbe tenni. Nincs energiám még több bonyodalomhoz!”
Egyre idegesebben vágott át a parkon. A parton nem talált senkit. A tó szélét már vastag jégréteg borította. Már csak két nap volt a karácsonyi szünet kezdetéig. Ez már érződött a diákok hangulatán is, mert egyre izgatottabban készülődtek a hazautazásra, a tanárok pedig napról-napra kevesebb leckét adtak fel - egy személyt kivéve... Estrelle még bele se gondolt, hogy milyen üres lesz a kastély azt a pár diákot leszámítva, akik a szünetben sem hagyják el az iskola épületét. Megborzongott a hideg szélben. Elgondolkodva nézte a vizet mikor egy fekete kutya sétált oda mellé.
-         Szervusz Sirius.
Az állat átváltozott emberré.
-         Estrelle, örülök, hogy eljöttél. - nézett le a lányra csillogó szemmel.
Csend ereszkedett közéjük.
-         Milyen volt újra találkozni a keresztfiaddal?
-         Harry már nagyon hiányolt. Jó volt beszélgetni vele. Mesélt pár nyugtalanító dolgot.
-         Például?
-         A benyomásait veled kapcsolatban.
-         Oh... - húzta fel egyik szemöldökét a lány.
-         És ezek kapcsolódnak valamelyest ahhoz, amiért beszélgetni akartam veled. Ismét fekete felhők gyülekeznek. Voldemort egyre erősebb. De gondolom, ezt te is tudod.
-         Igen, ez nem újdonság... - legyintett.
-         Estrelle, szeretném, ha nem vennéd ezt ilyen könnyen! Dumbledore -nak megvolt az oka, amiért idehívott. Szeretném, ha rendesen felkészülnél.
-         Ugyan mi ellen? Nehogy te is elkezd, hogy „túl sok múlik rajtad, biztosan meg fognak támadni”! Sirius, kezdek belefáradni ebbe! - végre a férfi felé fordult. - Épp elég uralkodni magamon! Gondolok itt Deborah -ra is...
A férfi közelebb lépett, és megfogta a nő karjait.
-         Tudom, hogy nehéz, de igazuk van. Elhiszem, hogy fárasztó a dolog, és hogy kirohannál a világból is miatta... Hidd el, én megértelek, hisz nekem is örökösen hadakoznom kell az emberekkel... a folytonos bujkálás felőrli az idegeimet, de nem tehetek mást én se, ha be akarom bizonyítani az ártatlanságomat. Ez majdnem olyan, mint a te problémád...
-         Nem. Az életem sokkal bonyolultabb lett, mint gondoltam volna. Néha azt
kívánom, bárcsak muglinak születtem volna, de a következő pillanatban már meg is cáfolom ezt a kívánságot... azt hiszem soha nem tudnám megtagadni a varázsvilágot.
-         Még egyszerű varázslóként is jobb lenne... de épp a problémák miatt kell összefognunk. Mi abba az embercsoportba tartozunk, akiknek az a sorsuk, hogy visszaszorítsák a gonoszt, ami mindkét világra leselkedik. Egyikünk sem átlagember, ezt már te is érezted kiskorodtól fogva, lásd be! Ne teherként fogd fel!
-         Akkor mégis miként? Ajándékként?!
-         Igen. - Sirius szemében furcsa szikra villant.
-         Aha. Gondolom már mindent tudsz rólam, már ami a Roxfortban történt.
-         Szerintem nem. De a nagyját Dumbledore és Harry megosztotta velem.
-         Mit tudhat Harry, amit Dumbledore nem? - horkant fel Estrelle miközben dühösen lesodorta Sirius kezét a karjáról.
Sirius hangja élesebb lett. Nem tetszett neki, ahogy a lány beszélt a keresztfiáról.
-         Érezte benned Voldemortot...
-         Mi?
-         Amikor a gyengélkedőre bevittek megfájdult a sebhelye. Utána a kontrolvizsgálatán újra elfogta az a kellemetlen érzés, és amikor elvesztetted az egyensúlyodat és a bőrödhöz ért, az szinte égette.
-         Csodálatos.
-         Azt hitte halálfaló vagy. Vagy az voltál...
-         Méghogy én halálfaló?! Tudod nagyon jól, hogy én soha!
-         Én tudom, de ő még kamasz, aki maga sincs tisztában az érzéseivel és a gondolataival. Élénk a fantáziája. Egyébként, ha nem haragszol meg, kinézné belőled az ember... Már csak a megjelenésed miatt is. Sok hasonlóságot fedeztek fel benned és abban a görbeorrú Pitonban...
-         Köszönöm szépen, ez igazán jól esett! - háborgott, de Perselus nevének említésekor gyomra tájékán enyhe nyomást érzett.
-         Kérlek bocsáss meg, ha megsértettelek! Én segíteni jöttem. Bennem megbízhatsz, már csak a közös múltunk miatt is...
-         Pont a közös múltunk miatt kényelmetlen a jelenléted számomra.
Estrelle egyre feszélyezettebben érezte magát.
-         Tudom, hogy akkor nem kellett volna, hogy cserbenhagyjalak, de nem volt más választásom...
-         Nem akarok a múltról beszélni! Főleg nem a magyarázkodásaidat hallgatni! Egyáltalán miért jöttél a Roxfortba? - a kérdés kissé durvábban hangzott a kelleténél, de fortyogó düh fogta el, amikor eszébe jutottak a régi emlékek.
Sirius lelke megsajdult amint belenézett a dühtől szikrázó szempárba. Még mindig érzett valamit Estrelle iránt, amit ha hagy újra felerősödik és eluralkodik rajta. Ez pedig csak újabb szenvedésekhez vezetne. Tudta, hogy soha többé nem fog mást látni a nő tekintetében, mint fájdalmat és haragot, ha ránéz.
-         Dumbledore -nak hoztam híreket.
-         Tehát felderítő vagy...
-         Inkább hívnám magam egy fekete árnyéknak, aki mindig jó helyre vetődik egy-egy falat csontért. - mosolyodott el bizonytalanul. - Tudom, hogy nem kedvelsz - bár ez régen nem így volt -, és hogy a legkevésbé sem óhajtod a társaságomat, de Dumbledore meghatározatlan ideig megkért, hogy maradjak a Roxfortban... - Sirius egy pillanatra elhallgatott - hogy vigyázzak rád és mindig melletted legyek, amikor elhagyod az iskola területét.
Estrelle utolsó csepp türelme is elfogyott. Most már tényleg úgy érezte, hogy megkötötték a kezét, vagy mintha apró gyermekként kezelnék. Mintha nem harcolt volna már annyit az életében, mint egy idősebb varázsló. Hangosan kiabálni kezdett.
-         Micsoda?! Méghogy te fogsz vigyázni énrám? Pont te?! Dumbledore mégsem olyan tájékozott, mint amilyennek hitte magát, már ami a múltamra vonatkozik. Tudok én vigyázni magamra is, nem kell, hogy akárki pesztráljon! Torkig vagyok, hogy mindenki azt hajtogatja, hogy veszélyben vagyok! Bezártak ide és megkötötték a kezemet! Lassan úgy érzem, megfulladok a kastély rámdőlő falai alatt, mégha oly szép is ez a hely! Ha ez így folytatódik, azt hiszem, meg fogok keseredni hátralevő életemre! - miközben beszélt hevesen csapkodott a kezeivel.
Nem akart pont Sirius előtt megnyílni, de úgy érezte, muszáj kimondania, amit gondol. A férfi megragadta a karjait és pár lépéssel közelebb húzta magához.
-         Ide figyelj Estrelle! Én sem akarok kényelmetlenséget okozni. Megértem az érzéseidet. - a férfi tekintete elsötétült - Nekem ugyanúgy fáj a múlt, mint neked de túl kell lépned rajta, mint ahogy ezen a mostani helyzeten és kötöttségein is! Kérlek, próbálj meg elviselni a közeledben.
-         Méghogy ugyanúgy fáj neked is a múlt?! - Estrelle szemébe könnyek
szöktek, hogy leplezze azokat gyorsan kiszabadította magát és dühösen elviharzott a friss hóban.
Nem vette észre, hogy az egyik ablakból egy fekete szempár figyeli őt hideg tekintettel a hosszú hajtincsek mögül.
*
Lucian már türelmetlenül várta Estrelle -t a tágas tanteremben. Nem volt ínyére a korai gyakorlás. Túl sok tanuló sétált még a folyosókon és nagyobb a veszélye annak, hogy meghallják Estrelle kiabálásait. De nem tehetett mást, ha este találkozni akart egyik kémével.
Már egy ideje a tekintetével szuggerálta elgondolkodva az ajtót, mikor az lassan ki is nyílt és Estrelle lépett be rajta szokásos egyenes tartásával.
-         Nem is fecsérelném az időnket. Vágjunk bele! - szólalt meg Lucius egy kicsit ingerültebben a kelleténél.
Estrelle nem tette szóvá, de látta rajta, hogy feszült és kimerült.
-         Rendben.
A már ismerős két palack ismét az asztalon állt.
Újra érezte az édes illatot, ami most még intenzívebbnek hatott. A fájdalom is erősebben töltötte el a testét, amint a föld felett pár centire lebegve vonaglott. „Ez minden alkalommal egyre fájdalmasabb lesz?” Több gondolat nem fogalmazódott meg benne egy ideig, mert Deborah újra átvette a tudata felett a hatalmat. De ezúttal közelebbről érzékelte a külvilágot.
-         Már megint itt vagy, Lucian? És mi ez a fényes nappal? Nagyon nyúzottnak tűnsz... - fejezte be a vámpír szárazon nevetve.
-         Elhallgass te vérszipoly! Most nem rólad van szó!
-         Hogy merészelsz így beszélni velem?! - fortyant fel vészjóslóan vörös szemekkel Deborah. - Ha továbbra is így merészelsz szólni hozzám, azt megemlegeted! - közelebb siklott a levegőben. - Nem félsz, hogy esetleg Estrelle -t emiatt a lealacsonyító bánásmód miatt cserben fogom hagyni, ha esetleg szüksége lenne rám? Hm? - sziszegte.
Lucian utálta beismerni, hogy sarokba szorították, de nem tehetett mást, fejét megadóan meghajtotta. Deborah elővillantotta hosszú szemfogait.
-         Ezt már szeretem... Ismét holmi mocskos állatvérrel akarod kiszúrni a szememet?
Körözni kezdett a férfi körül, egyre szorosabbra vonva a kört. A varázsló eleresztette a füle mellett az előző mondatot.
-         Nehogy azt hidd, hogy ezzel nyertél! A célunktól nem tántoríthatsz el!
-         Oh, milyen naiv vagy, édesem! Azt hiszed, hogy Estrelle valaha is a hatalma alá tud vonni engem? Engem, a hatalmas és dicső Klán vezetőjét, aki kis híján megszerezte a világuralmat?!
-         Hát ez az! Kis híján. Tehát nem sikerült. Te meghaltál!  - válaszolt nyugodtan Lucian. Csak most vette észre, hogy odakint egyre több szürke felhő gomolygott vihart jósolva. Tudta, hogy Deborah mérge miatt sötétült el az ég, és a kastély. A vámpír gonoszan felmordult. - De még nem eléggé! - azzal vadul nekitámadt a férfinak.
Luciannak csak arra maradt ideje, hogy felemelje pálcát tartó kezét, de a vámpír már így is a nyakához akart férkőzni lefogva a karjait. Lucian a fogát csikorgatva próbálta eltolni magától a nőt. Elképesztette, hogy már most ilyen erős. - Vajon minden alkalommal erősebb lesz?
Estrelle eközben tudta, hogy valami történik odakint. Érezte a csuklóján az erős szorítást, a tudatán eluralkodni próbáló dühöt és éhséget, de ez alkalommal végig magánál volt. Csupán egy kicsit kellett küzdenie. Elhatározta, hogy ha már nem volt pillanatnyilag annyi ereje, hogy ismét visszavegye az irányítást teste felett, akkor legalább megpróbál a vámpír szemével látni.
Kétségbeesett, amikor ez végre sikerült neki, és látta, hogy Luciannal viaskodik. A férfi tett még egy elkeseredett próbálkozást a pálcájával, de Deborah kiverte a kezéből azt és a karcsú pálca halk koppanással ért földet tőlük pár méterre.
-         Nos még mindig úgy hiszed, hogy te nyerhetsz, drágám? Meg kell, hogy mondjam, nekem már az első pillanattól fogva jobban tetszettél, mint ennek a szánalmas kis boszorkánynak Perselus. Persze ő sem lesz rossz falat, de előbb te következel... - sziszegte a nő Lucian torkát szorítva.
-         Belőlem nem eszel, az már biztos, te vinnyogó denevér, hacsak nem akarsz meghalni! - Azzal Lucian az őt fogva tartó fehér csuklókat olyan erővel ragadta meg karmossá vált ujjaival, hogy a vékony csontok tehetetlenül törtek szilánkokra. Estrelle tudatáig is elért a fájdalom, és együtt ordított fel Deborah -val. A vámpír természetellenesen halványkék szemeiben először villant fel a félelem szikrája, amint meglátta a megnyúló fogakat, füleket, orrot és a végtagokat.
-         Egy vérfarkas! - kiáltott Deborah vicsorogva. - Egy istenverte lycon! azzal olyan gyorsan próbált meg hátrálni és felmászni az egyik oszlopra, amennyire csak megnyomorított csuklói engedték. Lucian érezte, hogy már nem tudja visszafogni a dühös fenevadat. Túl sokat ingerelte ez a nő, túl sokat érezte a vérük jellegzetes szagát, amitől minden lycon - azaz vérfarkas - megőrült. A fenevad legszívesebben azon nyomban széttépte volna a vékony testet, de a férfi ezt nem engedhette Estrelle miatt.
Emberfeletti erőfeszítéssel próbálta visszafogni önállósult testét. Nem engedhette, hogy megharapja a lányt. Így is sikerült felérnie Estrelle- hez. Csak a ruha szakadását lehetett hallani, és egy tompa nyögést. Majd mindketten lezuhantak a földre. A vérfarkas maga alá temette a legyöngült testet, és már harapott volna a fehér nyak felé, amikor meglátta Estrelle összetéveszthetetlen tekintetét. Ismét legyőzte a másikat. Luciannak pedig az utolsó pillanatban sikerült megállítania a fenevadat magában. Még soha nem volt ennyire nehéz. Majdnem mindig sikerült kontroll alatt tartania magát ebben az alakban is. Most viszont annyira érezni akarta a vér szagát, a hús ízét, mint még soha. - Meglehet az intenzív erőimpulzusok miatt, amik a lány teste felől érkeztek.
Érezte, amint lassan visszaalakul emberré. Látta az oszlop tövéig hátracsúszó, csuklóit ernyedten lógató Estrelle zavarodott arckifejezését. Látta a fájdalmat és a felvillanó félelmet a fekete szemekben, majd a vádat. A nő arca megmerevedett, ajkait összeszorította, ívelt szemöldökeit összehúzta, szeme pedig olyan sötéten szikrázott, mint még soha. Luciant ez a dermesztő pillantás nagyon emlékeztette egy fekete taláros férfiére.
-         Te... - hallatszott az egyetlen szó, de olyan vádló és keserű hangnemben, hogy még Lucian sokat átélt testén is végigfutott a hideg.
-         Igen... én vérfarkas vagyok... Úgy tűnik, mindent láttál és hallottál odabentről. Nem akartam, hogy így tudd meg, de nem volt választásom. Nem tudtam visszatartani... - lemondóan lehajtotta a fejét, és még halkabban folytatta. - Most már tudod, hogy miért nem ihattál a véremből. Gondolom Deborah gondolataiból világossá válhatott számodra, hogy az én vérem a tieddel vegyülve megölt volna. Persze ha megharaptalak volna, akkor is ez várt volna rád. Kérlek, bocsáss meg, amiért megtámadtalak, nem volt más választásom...
Mire ismét felnézett a lány szemeibe, azokból már eltűnt a gyűlölet és az elutasítás, a helyébe tartózkodó kíváncsiság lépett.
-         De hiszen... nincs is holdtölte. Csak a jövő héten esedékes... Akkor hogy...?
-         Hogyan változtam át? Egyszerű... Tudod, a nagyon idős példányok már akkor alakulnak át, amikor csak akarnak. Na persze néha elveszíthetik az önkontrollt, mint ahogy az velem is megtörtént, de ez igen ritka esemény.
Estrelle nem szólt semmit, még mindig kábult volt a sokkoló információk, és a fájdalom miatt. Végül mégis feltette az utolsó kérdését:
-         Miért gyűlölik egymást annyira a vámpírok és a lyconok?
-         Jogos kérdés. Nos, már több évszázaddal korábban kitört közöttünk egy
háború, de már magunk se tudjuk miért, és ez azóta generációkról-generációkra folytatódik, amíg valamelyik faj ki nem pusztul. Most sajnos mi állunk vesztésre... - mosolygott elkeseredetten a férfi.