14. fejezet
Egy elfeledett emlék

Deborah Seraphin

Estrelle álmodott. Nem a szokásos fájdalmakkal teli álom volt ez, amit Voldemort idézett nála elő előszeretettel, hanem igencsak elfojtott vágyai domináltak benne. Az ágyán feküdt. A képek zavaró gyorsasággal villantak fel. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került oda. Csupán a simogató kezeket érezte, amik meztelen, hófehér bőrén siklottak. Halkan sóhajtozott. A hasát csókoló férfi felpillantott rá. Piton volt az. Közelebb húzódott, hogy ismét szenvedélyesen csókolhassa őt. Nyelve vad táncot járt a másikéval, közben a lány selymes hajába túrt.
Estrelle érzékei furcsán kezdtek viselkedni. Mindent kicsit homályosan érzékelt a környezetében. A nyakát csókoló férfi alakja is elmosódott. A fehérneműjét lassan lecsúsztató, erős kezek érintése azonban valódi volt. Halkan felnyögött, mikor megérezte lábai közé siklani a hosszú ujjakat. Kéjes lassúsággal kényeztették. Majdnem felkiáltott, mikor abbamaradt, de mielőtt kinyithatta volna a szemét, már meg is érezte magában a férfit. Felsikoltott az élvezet és a fájdalom együttesétől, aztán teste önkénytelenül felvette a mozgás ritmusát.
Érezte magában a régi ismerős ébredését, az éhséget. Kiszáradt a torka és hörögve kezdte venni a levegőt. Tudta, hogy valami nincs rendben. Túl megszokott volt ez az érzés, mint aki már évek óta ismeri. Olyan, mintha valaki a testében lévő összes eret lassan, de egyre erősebben húzná. Karjait Piton nyaka köré fonta és végigkarmolta a hátát hirtelen megnőtt körmeivel. Az eddig a melleit csókoló férfi félmosollyal az ajkán felnézett. Már nem Piton volt, hanem egy szőke, rövid hajú, szürke szemű vámpír. Úgy rémlett, Estrelle ezt már az elején tudta, de csak most tudatosult benne. Nem csak a kivillanó szemfogak leplezték le, hanem a jéghideggé váló kezek, és a szokatlanul erős mozgás is elárulta, hogy nem Piton karjai között fekszik szétterült hajjal a párnán.
Ismerte ezt a vámpírt, nagyon is jól. Régóta a francia szeretője volt. A férfi elkapta az egyik csuklóját és lenyalta saját vérét a vékony ujjakról.
-         Végre felébredtél! Érzem benned az éhséget, cherie!
-         Jean-Clude...
Ismét mozogni kezdett egyre nagyobb hévvel, majd lehajtotta fejét az egyik buja mellre és lassan beleharapott. Estrelle hátravetette a fejét, gerince ívbe feszült és felnyögött. Ismerte az extázist, amit az egyre erősödő szívás okozott. Visszahanyatlott a párnára mikor a vámpír befejezte a csókot. Még mindig betöltötték testét a kéjesen gyűrűző kielégülés hullámai.
Pillanatnyi nyugalmát azonban nyomtalanul elsöpörte a feléledő éhség, ami a vérszívó nyaka felé űzte. Hosszú szemfogai gyakorlottan mélyedtek a vámpírokra jellemzően kemény, mégis puha húsba. Hallotta, ahogy a nedű átáramlik a testébe. Érezte azt a tüzesen maró, kéjes érzést, amit csak a vámpírvér adhatott.
 Átfordította az élvezettől eltorzult arcú vámpírt. Egyikük sem volt áldozat, mindketten évek, sőt évszázadok óta járták az éjszakát. Érezték egymás hatalmas erejét, és a vér utáni sóvárgást. Egymás hatalmát kóstolták minden egyes alkalommal, mikor találkoztak. És ez így volt jól.
Zihálva ébredt fel. Vékony hálóinge felcsúszott. Teste érezte még a simogató kezeket, ajka duzzadt volt a szenvedélyes csókoktól, vér ízét érezte a szájában, de egyedül volt a szobában.
-         Deborah, hagyj békén a perverz álmaiddal! - kiáltotta feldúltan az éjszaka csendjébe. Fülében csupán a vámpír nevetése visszhangzott...
Még percekig felhevült testtel próbált kijózanodni.
*
Másnap reggel úgy ébredt, mintha egész éjjel üldözték volna. Minden izma sajgott, ráadásul a szája még mindig duzzadt volt. A szobáját rendben tartó házimanó már tudta, hogy reggel nem ajánlatos a nő szeme elé kerülni, ugyanis ilyenkor különösen ingerlékeny, ezért inkább jobbnak is tartotta gyorsan eltűnni.
Legalább fél órát folyatta magára a langyos, majd a hideg vizet, hogy kitisztuljon a feje. Nem érezte valami fényesen magát, a gyomra kavargott. Nagyon fáradt és elgyötört arcot mutatott neki a tükör. A tegnap érzett düh pedig még mindig ott lappangott benne. Legszívesebben ordított volna. De ez a keserű düh már nem konkrét személyre irányult, hanem a kilátástalannak tűnő helyzetre vonatkozott.
Nem lett jobb a kedve akkor sem, miután felvette fekete tölcsérujjú felsőjét, alakjára simuló nadrágját, ezüst övét és lement a nagyterembe. Belépve csupán Dumbledore -t és Pitont látta a tanári asztalnál. Ilyenkor még minden diák az igazak álmát aludta. Az idős varázsló az igazgatót megillető több száz éves székében ült, a bájitaltan tanár pedig valamit idegesen magyarázott.
„Még soha nem láttam Albust ilyen gondterheltnek... Ijesztő, hogy sehol nem látni a szokásos szelíd mosolyát, így olyan öregnek tűnik.” - gondolta amint közeledett feléjük. „Az igazat megvallva Pitonra is ráférne egy kis alvás, elég elgyötörtnek tűnik. Csak nem most jött? De hol lehetett egész éjjel?”
Amint Dumbledore felpillantott rá, Perselus abbahagyta a beszédet és ő is Estrelle felé fordult. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de gyorsan elkapta a tekintetét és visszafordult az igazgatóhoz. Neki most feladata van! El kell mondania az információkat, amiket megtudott. Sokkal égetőbb a most kialakult problémájuk. Most nem foglalkozhat a nővel és a zavaros érzéseivel.
-         London déli részén látták utoljára, és ennek is már tizenkét órája... - folytatta amint az igazgató ismét őt nézte.
-         Köszönöm az információkat, most pihenj le Perselus.
-         De nem lehetne...
-         Attól tartok nem. Már átgondoltam a lehetőségeket, pillanatnyilag nem tehetünk semmit. Várnunk kell. A kapcsolataink jelentenek, ha történik valami. - Piton megadóan bólintott. - Ne feledd el mi a te feladatod!
-         Nem felejtem el.
Estrelle meglepődött a tekintetén, amiben mérhetetlen indulat, tenni akarás és harag látszott. Egy pillanat múlva már el is viharzott a pincék irányába.
*
Egy pillanatig elgondolkodva nézte Dumbledore -t, aki ültében karjait kinyújtva támaszkodott az asztalnak. Olybá tűnt, mintha erőt gyűjtene. Arcán nyoma sem volt szokásos visszafogott derűjének. Estrelle érezte, hogy nagy baj van.
-         Mi történt igazgató úr? - kérdezte halkan.
Az idős varázsló pár másodpercig gondterhelten nézett a lányra. Látszott rajta, mérlegeli, hogy megoszthatja-e Estrelle -el a hallottakat. Végül enyhén kásás hangon megszólalt:
-         Nyugtalanító híreket kaptam. Sirius eltűnt. Nem tudunk a nyomára bukkanni.
-         Hogy lehet, hogy csak úgy eltűnt? - kapott levegő után a lány. Most tudatosult csak benne, hogy napok óta nem látta a férfit. Hirtelen undor fogta el saját maga iránt, amiért már megint engedte, hogy önnön gyengesége elvakítsa.
-         Én küldtem el, hogy némi információt szerezzen. Az utolsó hírem róla, hogy néhány halálfaló követte. Remélhetőleg csak meghúzza magát egy kis ideig, és nem fogták el.
A nő higgadtsága oszladozni kezdett. Idegesen tördelte a kezét szemét a földön jártatva. Gondolatai azonban vadul cikáztak. „Úristen! Remélem nem esett baja! Nem, nem hagyhatott itt minket végleg...! Miért most kell rájönnöm, hogy rengeteg dolgot kellene megbeszélnünk?! Ez az átkozott gyengeség! Elegem van, hogy mindig felülkerekedik rajtam! Néha mit nem adnék például Lucius Malfoy higgadtságáért... Még ő is jobban kezelné a kavargó gondolataimat! Hogy engedhettem el haraggal? Miért kellett kerülnöm őt?! Ha valami baj történik vele, azt soha nem fogom megbocsátani magamnak! Estrelle, térj már magadhoz! Miért kell mindig egyből a legrosszabbra gondolnod? Mi lenne, ha nem temetnéd rögtön Siriust?”
-         Utána megyek! - jelentette ki határozottan. - Valakinek meg kell találnia.
-         Sejtettem, hogy így fog reagálni, de mint már említettem, pillanatnyilag csak várni tudunk. Minden megbízható barátom nagy erőkkel keresi őt...
-         Elnézést, de nem tud meggyőzni. Kötelességemnek érzem, hogy utána menjek, hiszen... - hirtelen elharapta a mondatot.
-         Igen, tudom, hogy önök közt egykor több volt a barátságnál. Pont emiatt nem tanácsos önnek is bekapcsolódnia a keresésbe. Nem tudna józanul gondolkodni, ráadásul még mindig változatlanul fennáll a veszélye annak, hogy elkaphatják önt is. Ezt nem kockáztathatjuk meg. Lehet, hogy ezzel akarják előcsalogatni.
Estrelle lassan, elnézően elmosolyodott és keresztbe fonta karjait mellkasa előtt. Szemei furcsán csillogtak felhúzott szemöldöke alatt.
-         Ön is tudja, igazgató úr, hogy el fogok menni vagy így, vagy úgy. De jobb szeretnék az ön engedélyével távozni.
Dumbledore pár percig csak ült és nézte az elszánt nőt.
-         Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom tudni visszatartani. Egy feltétellel elengedem. Mivel egyedül nem lenne akkora biztonságban, magával fog tartani Piton professzor is. Máskülönben erővel fogom itt marasztalni, ha kell. - tette hozzá félig komolyan mikor látta, hogy Estrelle tiltakozni akar.
-         Rendben. - bólintott rá kelletlenül. „Csodálatos! Miért ver engem a sors állandóan? Már csak Piton hiányzott. Miért nem tudja mondjuk Luciant vagy valaki mást küldeni? Hogy miért? Hát mert Perselust még mindig hűségesnek hiszik azok a férgek, és ha elkapnak, akkor talán ki tud menteni... Végülis logikus, de akkor is... Na jól van, most már elég a hisztiből Estrelle!”
Gyors léptekkel hagyta el a termet. Dumbledore szelíden mosolyogva követte tekintetével.