21. Fejezet
Megbeszélés

Még mindig kicsit kábán lépett be az igazgatói irodába. Dumbledore az asztala mögött ült és hellyel kínálta. Perselus azonban állva maradt és az egyik ablakhoz lépett.
-         Nos, Miss Lioncourt minek köszönhetem ezt a hirtelen látogatást?
-         Miss Lioncourt ismételten felelőtlenül viselkedett. - morogta Piton. A nő csak egy rosszalló pillantásra méltatta, mivel tudta, hogy igaza van.
-         Perselus, szeretném, ha Estrelle mondaná el a történteket.
A bájitaltanár csak biccentett, a nő pedig lehajtott fejjel beszámolt az iménti eseményekről. Persze a csókot nem mondta el. Hosszú csend ereszkedett a szobára. Estrelle látta, sőt érezte is néha Piton hitetlenkedő tekintetét. Dumbledore azonban csak összeillesztette hosszú ujjait és elmerült gondolataiban miközben párszor hümmögött.
-         Dumbledore professzor! - zavarta meg a bájitaltanár miután elunta a várakozást.
-         Felettébb érdekes, amiről a kisasszony beszámolt... és egyben nagyon aggasztó is. Reméltem, hogy ez nem következhet be, de ismét tévedtem. Azt hiszem kezdenek kicsit lassabban forogni idebent a kerekek. - mosolyodott el halványan.
-         De professzor!
-         Nyugodjon meg kedvesem, bizony lassan eljár felettem az idő, mégha nem is veszek róla tudomást. De most nem ez a lényeg! Kérlek Perselus, hívd ide a tanári kart és Remust. Azt hiszem itt az ideje, hogy megbeszéljük a jövőbeni teendőinket.
-         Mire gondol, Igazgatóúr?
-         Nos, Perselus... Meg fogunk idézni egy démont Miss Lioncourt védelmére.
-         De hát ez... Nem hinném, hogy erre szükség lenne. - váltott ismét gúnyos hangra.
-         Miért? - emelte meg a varázsló egyik ezüstös szemöldökét.
-         Miss Lioncourt hajlamos kiszínezni a vele történteket. Nem hinném, hogy valóban ennyire súlyos lenne a helyzet.
-         Ne de Piton professzor, maga állítólag ott volt a tisztásnál! Maga látott engem! Tudja miről beszélek!
-         Nem, én csak azt láttam, hogy össze-vissza rohangál és hadonászik. Nem lehet, hogy csak így akarta felhívni magára a figyelmet?
-         Az erdő közepén? Ahol egy lélek se jár, kivéve magát?
-         Igen.
-         Most hazugnak nevezett engem?
-         Igen. - ismételte meg gúnyosan mosolyogva.
Estrelle már húzta volna elő a varázspálcáját tökéletesen megfeledkezve arról, hogy hol is van, amikor a szoba egyik árnyékosabb sarkában mozgást vélt látni.
-         Piton! Mindig is tudtam, hogy egy aljas kis hazudozó pondró vagy, de még én sem hittem volna, hogy az Igazgatóúr előtt hazudsz egy nő szemébe! Bár gondolom ebben nagy a gyakorlatod... - hallatszott egy rekedt hang, aztán egy kényelmes karosszék mellett meggyulladt egy gerinc formájú gyertya.
-         Black. - olyan undorral köpte ezt az egy szót, hogy Estrelle -nek rá kellett pillantania egy másodpercre.
„Tényleg ennyire gyűlölné? De miért?”
-         Sirius, te miért nem vagy a gyengélkedőn? Még nem szabadna felkelned! - fordult a megviselt, fáradt arcú férfi felé, aki őt nézte.
-         Ne aggódj, jól vagyok. Csupán szerettem volna itt lenni a megbeszélésen. - arca azonban árulkodó volt.
 Sápadtsága szinte világított a délutáni szürkületben. Egy pillanatra az ablak felé nézett, amitől kivillant a fehér kötés a nyakán. Estrelle először nem tudta mire figyel, aztán ő is meghallotta a kastélyba visszatérő diákok ujjongó zsivaját. A kviddicsmeccs immár véglegesen befejeződött. Most vonult be a győztes csapat.
-         Ki nyert? - fordult végül az igazgató felé.
-         A Mardekár. Az ifjabb Malfoy ezúttal gyorsabb volt Harrynél. - válaszolta az igazgató. Piton szeme gúnyosan felcsillant, ahogy a gyengélkedő férfira nézett.
-         Látod, látod, mégsem legyőzhetetlen a kis keresztfiad...
Mielőtt ismét vita alakulhatott volna ki, Dumbledore folytatta:
-         Sajnos akadt egy kis baleset, ami miatt amúgy is csak Mr. Malfoy kaphatta volna el a cikeszt.
-         Micsoda? - kapta fel a fejét Sirius.
-         Nos, mikor már majdnem elérte Harry Draco mellett a labdát, hirtelen megfájdult a sebhelye és pár centivel lemaradt. Ezt Draco ki is használta és végül ő szerzett 150 pontot a Mardekárnak.
-          Megérezte Voldemortot. De hát hogyan lehetséges ez? Hiszen csak az én fejemben volt! - szólt közbe Estrelle.
-         Nem feltétlenül. Lehet, hogy csak ezt akarta elhitetni magával.
-         De hát miért?!
-         Hogy belebolonduljon a bizonytalanságba. Így meglehetősen könnyebb dolga lenne Deborah -val szemben.
-         De... Piton professzor sem látta őket, vagy igen? - fordul most a másik férfi felé.
-         Nem, nem láttam senkit. - válaszolta összefont karral.
-         Arra gondol, Igazgatóúr, hogy Voldemort és a csatlósai ténylegesen betörtek a birtokra?
-         Előfordulhat.
-         De hát hogyan? Hiszen erős varázslatok védik a Roxfortot! - kezdett idegessé válni a hangja.
-         Ez így van, de úgy tűnik Voldemortnak sikerülhet áttörni azokat. Sajnos a Tiltott Rengeteg mindig is kritikus pontja volt a birtoknak. Ott a sok állat, illetve lény és növény mágikus energiája összezavarhatja a védelmet és a hoppanálás-gátló varázslatot.
-         Ha ez igaz, akkor...
-         ... már könnyű szerrel tehette Voldemort láthatatlanná magukat a célszemélyen kívüli illetéktelen bámészkodók számára. - nézett a végén Perselusra.
-         És ha tényleg ott se voltak? - vetette ellen a férfi, továbbra is kényelmetlen helyzetbe kívánva hozni a feketehajú nőt.
-         Miért hazudnék, az Isten szerelmére?!
-         Miért ne? - gúnyosan, magában nevetve mérte végig, ahogy a nő keze megremeg a visszafojtott indulattól.
-         Pipogyusz, ne merd hazugnak nevezni őt! - emelkedett fel Sirius is.
-         Te nekem ne mondd meg, hogy mit csináljak, Black! - mérte végig a fekete, vékony botra támaszkodó férfit. - Mi az? A sebzett hím védelmezni próbálja a szukáját?
Estrelle örült neki, hogy ült, különben összeesett volna ettől a mondattól. Pillanatok alatt elöntötte a gyűlölet, de olyan hévvel, hogy érezte, amint a testéből a visszafojtott energia láthatatlan csápokként áramlani kezd.
Sirius, ha lett volna elég ereje, nekirontott volna gyűlölt ellenségének, de így csak mély torokhangon morgott és előrántotta pálcáját. A bájitaltanár gyorsan reagált, a következő másodpercben már az ő kezében is ott volt az ébenfekete pálca. Rettenetes düh tombolt benne. A sértett büszkesége nem engedhette, hogy játszanak vele. Értett ő mindent kristálytisztán! „Szóval ez a kis korcs visszajön és ott folytatja, ahol abbahagyta. Most ráadásul még Estrelle -t is elcsábította! De milyen nő is az ilyen? Az előbb még olyan forrón csókolt, mintha csak én léteznék a világon, azelőtt nem sokkal meg Blackkel hempereg?! Na velem nem fog egyikőjük se szórakozni!” Tömény gyűlölettel nézett a sarokban álló, magas alakra. Már épp meg akarták átkozni egymást, amikor Dumbledore szigorú hangja félbeszakította őket.
-         Perselus! Sirius! Ezt azonnal hagyjátok abba! Nincs semmi szükség erre. Ne bonyolítsátok még tovább az ügyet! - a még mindig reszkető nőhöz fordult valamivel szelídebb hangon - Estrelle, téged is megkérnélek, hogy nyugodj le és uralkodj az erődön. Még a végén kárt teszel valakiben.
Estrelle végül magához tért. Alig érzékelte, hogy a hatalma kitörni készül.
-         Elnézést, nem akartam.
-         Perselus, kérlek, hívd ide a többi tanárt! - a kérés szinte felszólításként hatott. Piton dühösen biccentett, majd lobogó talárral kiviharzott a szobából.
Némán várakoztak. Egyikük sem szólalt meg. Az idős mágus hagyta, hogy a másik kettő lenyugodjon. A tanárok pedig percek múltan lassan kezdtek szállingózni. Először McGalagony lépett be és biccentéssel üdvözölte a jelenlévőket, aztán megérkezett Bimba, Flitwick. Sinistra és Madame Hooch, rögtön utánuk Madame Pomfrey, Hagrid, Lucian, Lupin és a többi tanár. Legutolsónak Piton lépett be az ajtón be is csukva azt maga után.
Estrelle Remusra mosolygott, aki viszonozta a gesztust és Sirius mellé lépett.
-         Javaslom, üljünk le! - intett egyet az igazgató, mire mindenki számára megjelent egy kényelmes, vörös bársonnyal bélelt karosszék. - Amit mondani szeretnék, az első hallásra bonyolultnak hangozhat, de gyanítom, hogy már mindannyian találkoztunk a mágia ezen szertartásával.
-         Mire gondol, Igazgatóúr? - kérdezte szemöldökráncolva Minerva.
-         Démonidézésre.
A szobában halk moraj futott végig, többen egymásra pillantgattak. Perselus unottan nézte kollégái reakcióját. Nem tagadta, hogy lenézi néhányukat. Egyesek közülük például el sem tudnák képzelni, hogy ő már mennyi mindent kiállt mások biztonságáért. Hogy mennyi borzalmat látott... Sejtette, hogy némelyikük nincsen teljesen tisztában azzal, amire készülnek.  Visszalépett hát megszokott ablakához és hátat fordított a társaságnak. Tudta, hogy ez nem éppen illendő dolog, de nem érdekelte.
 Soha nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla az emberek. Túl sokat dolgozott az áthatolhatatlan álcáján, amit a Nagyúr felé kell mutatnia. Nem hagyhatta, hogy a hétköznapokban ez meggyengüljön. Nem, annak végzetes következményei lehetnének. És amúgy sem foglalkozik senki azzal, hogy mit csinál. Gyanította, hogy néhány kollégája észre sem venné, ha egyik küldetéséről nem térne vissza. Csupán azért viselte el a társaságukat, mert az Igazgatónak fontos volt Estrelle biztonsága. És hiába tagadta volna, neki is fontos volt, mégha Blacké is lehetett a kiváltság, hogy átölelje, hogy megcsókolja. „Állítsd le magad!” - szólt magára.
-         De hát miért kellene démont idéznünk? Nem volt elegendő az ön varázslata Miss Lioncourt számára? - kérdezte Bimba professzor.
-         Attól tartok nem. Sokkal erősebb védelmet kell megidéznünk. Ez egy csoportos varázslat lenne. Nagyon kimerítő és nem is veszélytelen. Ezért először megkérdezném, hogy ki tudna ezek ellenére is segíteni Miss Lioncourton?
Szinte mindenki felemelte a kezét. Csupán Flitwick és két másik idősebb tanár maradt mozdulatlan, akiket Estrelle nem ismert. Nem vette sértésnek, hogy ők ki akarnak maradni ebből az egészből, hiszen már eléggé öregek voltak a veszélyes varázslatokhoz.  Úgy tűnt a többi jelenlévő sem lepődött meg rajtuk. Estrelle azon csodálkozott el egy kicsit, hogy még Piton is részvételét fejezte ki egy fejbólintással. Nem hitte volna, hogy a történtek után még segíteni fog neki. „Talán mégiscsak számítok neki valamennyit?”
-         Örülök, hogy ennyire összetartó kollégáim vannak. - mérte végig Dumbledore az egybegyűlteket csillogó kék tekintetével. - Nos, akkor ismertetném a teendőket. Mint mondottam fáradságos és némileg veszélyes is lesz a vállalkozás. Az idézést magát egy másfél hónapos felkészülési periódus fogja megelőzni. Reménykedjünk benne, hogy addig nem történik semmilyen váratlan fordulat. - nézett Estrelle -re. - Erre az időszakra azért van szükség, mert minden, a szertartáshoz szükséges hozzávalót megadott időpontban, előírt sorrendben kell beszerezni. Hangsúlyoznám, hogy nagyon fontos az időzítés!
-          És melyik démont választotta Miss Lioncourt számára? - vágott közbe Piton kiváltva néhány kollégája rosszalló tekintetét.
Mielőtt válaszolhatott volna, egy fekete árny repült be az ablakon. És egyenesen Estrelle felé tartott. Piton már húzta volna elő a pálcáját, amikor tudatosult benne, hogy csak a nő hollója, Senzafine hozott egy levelet gazdájának. Estrelle kedveskedve megsimogatta a vállára telepedett madár fejét, majd leoldotta a levelet, de most nem bontotta ki. Néhány szemrehányó károgás után ismét Dumbledore szólalt meg, hogy megválaszolja a tanár kérdését:
-         A hatvannyolcadik szellemet, Belialt.
-         Ezt most komolyan mondta?! - látszott, hogy Piton nagyon is tisztában van az említett démon erejével. A többiek nem osztoztak ilyen fokban a döbbenetével. - De Igazgatóúr, ez nagyon veszélyes! Mi lesz, ha kikerül az irányításunk alól és rászabadul az iskolára?!
-         Nem fog, Perselus. Az óvintézkedések már folyamatban vannak. Mindezek ellenére mindenkitől titoktartást kérnék. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Voldemort bármit is megtudjon a tervünkről, különben megelőzhet minket és szövetséget kötve a démonnal az ő kezére játszhatják Miss Lioncourtot.
Mindenki egyetértően bólintott.
-         Albus, felvilágosítana minket pontosan mik is ennek a démonnak a jellemzői? - szólalt meg McGalagony is.
-         Hatalmas és rettenetes király, közvetlen Luchiper másaként alkották. Ugyanakkor kitűnő védőszellemeket ad és a szellemek 80 légiójának parancsol... De úgy látom, ezzel Miss Lioncourt is tisztában van. - siklott kék tekintete az eddig a padlót fixírozó nőre, aki most tompa tekintettel felnézett az Igazgatóra.
Úgy tűnt, mintha maga előtt megjelent volna egy ősrégi, megsárgult papírú könyv, aminek rettenetes hatalma megborzongatta. Úgy folytatta Dumbledore szavait, mintha olvasná ebből a képzeletbeli könyvből, amit egyedül ő látott.
-         „Vigyázni kell arra, hogy Belial királynak áldozatokat kell bemutatni és az ördögűzőnek ajándékokat kell átadnia, különben nem fog igaz válaszokat adni. De aztán nem tölt több időt az igazságban, csak ha isteni erőszak kényszeríti rá. - Estrelle előhúzta pálcáját és a levegőbe rajzolt egy furcsa jelet, mely halványzölden izzott. - Pecsétje ez, melyet ahogy mondtam hordani kell.”
-         Ezt honnan tudtad, Estrelle? - kérdezte a sarokból Sirius, akinek székéhez támaszkodott Remus kíváncsian csillogó szemmel.
-         Van egy olyan sejtésem, hogy ezt nem Miss Lioncourt tudta, hanem Deborah. Igazam van?
-         Attól tartok igen, professzor. - nézett rá a lány meglepetten. - Azt hiszem Deborah -nak sokkal szorosabban összefonódik a múltja Beliallal.
-         Mire gondol?
-         Volt pár hónapja egy álmom. Abban akarták megidézni a démont. Egy vámpírklán volt az, hatalmas erővel. És én voltam a... vezetőjük, pontosabban Deborah. Tehát az ő álmát álmodtam. Furcsán hangzik, de így volt. Először csak kérlelte a démont, hogy hallgassa meg őket. Nagyon fontos szertartás volt. Minden ötszázadik évben idézhették csak meg Belialt, akit mesterüknek tekintettek. Kellett hozzá egy ősi, hatalmas varázserejű tör is. Ez a tőr pedig Voldemortnál van. Ebben biztos vagyok, hiszen egyszer azzal vágott meg az egyik valóságos álmomban. Éreztem az erejét. Félelmetes volt...
-         És Deborah álma hogyan folytatódott? Kérem, mondja el!
-         Behoztak egy bűnözőt, akit egy oltárra fektettek. Deborah megölte őt. Aztán elvitték a kivérzett holttestet és egy vöröshajú, szűzlányt fektettek a helyére...
-         Őt is feláldozták?
-         Nem tudom, mert mikor könyörögve nézett a szemembe, felébredtem. Szinte éreztem a vére szagát... Borzalmas volt! Azóta nem álmodtam tovább az álmot, de valami balul sülhetett el, hiszen Deborah nem kapta meg a hatalmat, amire úgy áhítozott.
-         Hm... Minden bizonnyal így történhetett. Ezt már hamarabb el kellett volna mondania...
-         Tudom, de valahogy nem vitt rá a lélek. Nem akartam feleleveníteni. Attól féltem, hogy megismétlődik, vagy ami még rosszabb... folytatódik az álom!
-         Attól tartok erre a közeljövőben számíthat...
-         Igen, sejtettem.
Valaki rosszallóan felhorkant. Mindenki felé fordult. Piton összehúzott szemöldökkel nézett a lány fekete szemeibe. Nem akarta ezt az egészet elhinni. Annyira képtelennek hatott! De tudta, hogy minden szó igaz. Sejtette, hogy a Nagyúr valami nagyszabású dologra készül. „Lehet, hogy már szövetkezett is a démonnal?”
-         Igazgatóúr, ha mindez igaz, amit az imént hallottunk, akkor fennáll annak is a veszélye, hogy a Nagyúr már kapcsolatba lépett Beliallal, hiszen nála volt a kés. De hogy kerülhetett hozzá?
-         Pontosan ezeket kéne kiderítenie. Persze csak ha vállalja...
-         Vállalom. De valamiféle információt vinnem kell a Nagyúrnak is. Nem állíthatok be hozzá csak úgy faggatózni.
-         Tisztában vagyok vele, Perselus. Ezt majd négyszemközt megbeszéljük.
Piton bólintott. Rövidesen minden szem ismét az igazgatóra szegeződött.
-         Hol is hagytam abba? Ja igen... nos, akkor szeretném ismertetni a kellékek listáját, amiket be kell szerezni. Remus, azt hiszem te tudnál friss bárányirhát szerezni. Ezt a feladatot rád bíznám, ha nem okoz problémát. - Lupin szelíden mosolyogva bólintott. - Bimba professzor, kérem nézzen körül az üvegházakban és mához két hétre szedjen le friss babérleveleket, majd szárítsa is meg őket.
 
-         Meglesz, Dumbledore professzor.
-         Sinistra professzor, önt megkérném, hogy a keleti torony legfelső szobáját szentelje fel minden hétfőn és ártalmatlanítson mindenféle lehetséges dolgot, ami negatív energiát sugározhatna a teremben.
-         Rendben. Megteszem, amit tudok.
-         Minerva, kérem gondoskodjon mindannyiunk részére hosszú, bő, patyolatfehér áldozási köntösről, amiket holnap alkonyatkor kezdjenek el szőni a  házimanók. - McGalagony csak biccentett pengevékonyságúra szorított szájjal. - Az aranylánccal összefogott verbénakoszorú elkészítését Poppy, rád bíznám. Holnap kérlek gyere be az irodámba délelőtt tizenegykor a láncokért.
-         És mikor kezdjem el fonni a koszorúkat?
-         Holnapután kezdheted. Minden este tízkor kell elkezdened a fonást. Minden este csak egy koszorút készíthetsz el.
-         Perselus, a négy zöldes fényű, keret nélküli, homorú tükrök beszerzését rád bízom. Tudom, hogy könnyen megszerezheted. Pontban hajnali háromkor kell indulnod a februári iskolabál után, két hét múlva. Hogy hova, azt majd időben megtudod.
-         Hagrid!
-         Igen, Dumbledore professzor?
-         Téged arra kérnélek, hogy a hetedik emeleti kilencvenkilences számú teremből a fehér márványoltárt vidd fel a keleti toronyba pontosan egy hónap múlva.
-         Hány órakkor?
-         Nincs időponthoz kötve, de talán a hajnal lenne a legmegfelelőbb, hogy minnél több fény érje a márványt. A roxforti márvány ugyanis annál ellenállóbb a gonosznak, minnél tovább éri a napfény.
-         Rendben. Örömmel teszem meg, amire kért. - dörmögte a szakálla alatt.
-         Dumbledore professzor! Én is szeretnék segíteni valamiben! - szólalt meg végre Sirius is, kihasználva a helyzetet, amíg a mágus azon gondolkodott, hogy mit hagyott ki.
-         Rendben Sirius. Ha már elég erős leszel, akkor kérlek menj el a Grimmauld téri házatokba...
-         Nem fogok ott kuksolni megint! - vetette ellen indulatosan.
-         Nem is erre akartalak kérni... Csupán azt szeretném, hogy menj el oda és hozz el egy dolgot. Ha jól emlékszem, a harmadik emeleten láttam egy magnetikus láncot. Az még segítségünkre lehet majd.
-         Holnap indulok!
-         Nem szükséges. Pihenj nyugodtan.
-         De én már jól vagyok! - ellenkezett. Az indulattól azonban köhögni kezdett. Madame Pomfrey már oda is lépett és megitatott vele egy halványkék orvosságot, ami enyhítette a testét rázó remegést.
-         Sirius, kérlek hallgass rám. Az ilyen mennyiségű Crutiatus átok utáni mellékhatásokkal nem lehet játszani. Súlyos következményei lehetnek, ha nem pihened ki magad. Főleg egy ilyen mértékű vérveszteség után...
-         De...
-         Sirius, kérlek! A professzornak igaza van! Javarészt én tehetek róla, hogy ilyen helyzetbe kerültél! Most az egyszer hallgass a jó tanácsra! - kérlelte Estrelle halkan az indulatos férfit, aki nem bírta elviselni, ha gyengének tartják. Most mégis elhallgatott látva a nő fájdalmas tekintetét.
-         A szükséges többi tárgyról és a varázsigékről persze én gondoskodom. Áh, még egy fontos dolog: ugyan én fogom végrehajtani az idézést, mindenkit arra kérnék, hogy tisztítsa meg a lelkét és a gondolatait, mielőtt beáll majd a körbe. Továbbá készítsék fel magukat fizikailag is, hisz egy kissé megterhelő lehet majd a szertartás. Persze lesznek gyakorlások, hiszen be kell tanulnunk, hogy ki mit hogyan kell hogy csináljon, de a részletekről majd tájékoztatok mindenkit. Köszönöm a figyelmet! Estrelle, te kérlek még maradj egy kicsit!
-         Rendben. - kissé fáradtan figyelte, ahogy a többiek halkan beszélgetve kivonulnak.
-         Estrelle... - kezdte volna Sirius.
-         Rendben leszek. - simított végig a férfi karján.
Piton még vetett rá és Siriusra egy utálkozó pillantást, majd komótosan, egyenes tartással kisétált. Három perccel később a Siriust két oldalról közrefogó Madam Pomfrey és Remus is távozott.
-         Most azonnal visszamegyünk a gyengélkedőre és nyakig betakarózik! Vita nincs! - hallatszott odakintről még Poppy rosszalló hangja.
 
*
-         Miről szeretne még beszélni velem? - kérdezte a professzort, de nem nézett rá, helyette Senzafine -t simogatta.
-         Tudja, hogy van még egy fontos hozzátevő, amit be kell szerezni...
-         Az áldozat... igen. De nem tudom, honnan... és nem is akarok embert áldozni...
-         Azt hiszem nem is szükséges.
-         De hát ez elengedhetetlen. - suttogta, miközben szívét valamiféle erő összeszorította. Az igazgató szavaira mégis remény csillant fel előtte.
-         Van megoldás, amivel helyettesíthetjük az emberáldozatot. Mégpedig a Turunel hegyen élő fehér, szarv nélküli kecskék egyikével.
-         Ez már a vudu határait súrolja. Ha nem tévedek, a fehér kecskét a zombiidézéseknél szokták használni a halottkeltők... - nézett fel meglepetten.
-         Pontosan. Szerencsére a mágia ezen ágai között megengedett a rituálék egyes lépéseinek keveredései. Hallott már a Turunel hegyről, ha nem tévedek, igaz?
-         Igen, de nem sokat. Csak annyit tudok, hogy a hegy szinte az összes mugli, boszorkány, varázsló és élőlény elől rejtve van. A rajta legelő kecskék pedig páratlan varázserővel rendelkeznek. Sőt, ha nem csal a megérzésem, akkor egyébként is alig tud valaki a hegy létezéséről.
-         Így van. A sokak szerint csak legendákban létező hegy mindig is a képzelet szüleménye volt. De tévednek. Keletkezésének az ideje és a hegy hollétének ismerete a múl homályába vész, ahogy mondani szokás. A Minisztérium által kiadott könyvek ezért nem is adnak tájékoztatást róla. Ez szomorú, ugyanis ha nem tévedek, Voldemort hívei tudomást szereztek erről a helyről az ódon, elfeledett könyvek egyikéből. Így nehéz lesz ellene védekezni, hiszen még az én tudásom is hiányos ezzel kapcsolatban.
-         Arra gondol, hogy ha elindulok megkeresni a hegyet, akkor magamra leszek utalva, igaz?
-         Így is kifejezhetjük. Persze én elmondom amit tudok, és addig fogom segíteni, amíg lehetséges. Ön is sejti, hogy nem szívesen bízom önre ezt a nehéz feladatot, de tudja, hogy egyedül önnek kell megszereznie a kecskét.
-         Igen, tudom. Arról viszont fogalmam sincs, hogy merre keressem ezt a helyet, és hogy mikor is kellene elindulnom.
-         Nos, a helyet jómagamnak is volt szerencsém meglátogatni hajdanán. Amit feltétlenül tudnia kell róla, hogy Wales -ben, a Cambriai -hegységben kell keresnie. Ennek a hegységnek is a legbelsőbb, legközépsőbb pontja felé kell haladnia. Minden ártó szándékot el kell majd űznie a fejéből, hogy rátalálhasson.
-         És honnan fogom tudni, hogy jó helyen járok?
-         Tudni fogja. Ha pedig átlépte a hegy határvonalát, a nyájhoz vezető utat is meg fogja találni. A természet segíteni fogja.
-         Rendben. De azt nem értem, hogy a kecskékkel hogyan kell majd viselkednem. Gondolom csordában lesznek és össze is tartanak, megvédik egymást... Hogyan emeljek ki közülük egyet, ha tényleg igazak a hírek az összetartásukról és az erős önvédelmükről?
-         Csodálkoztam volna, ha ezt nem kérdezi meg. Nos, ez igen egyszerű lesz, de attól tartok erre magának kell majd rájönnie. Annyit elárulhatok, hogy itt is lesz segítsége.
Pár percig elgondolkodva nézett maga elé. Senzafine hozzádörgölte okos fejét az arcához, mire magához tért és ismét a derűsen mosolygó férfira nézett.
-         Hát akkor már csak arra lennék kíváncsi, hogy mikor induljak.
-         Igen, az utazás még tartogathat kellemetlen meglepetéseket. - mondta csak úgy magának az idős varázsló. - Mindenek előtt a legfontosabb, hogy újholdkor induljon, tehát egy hónappal az idézés előtt.
-         Gondolom pontosan akkor, mikor Piton professzor a tükrökért.
-         Igen, és Remus a bárányirháért.
-         Tehát akkor velük kellene mennem?
-         Nem. Csupán egyikükkel... egy darabig.
-         Kivel? - összehúzta a szemöldökét, bár sejtette a választ.
-         Perselusszal.
-         Miért, ő merre megy?
-         Legyen elég annyi, hogy arra, amerre ön. Félúton azonban el kell válniuk. Egyedül kell teljesítenie ezt a, nos... „feladatot”. Tudnia kell, hogy a hegyhez közelítve egyre kevesebb varázsereje lesz, mire pedig átlépi a határt, az ideiglenesen megszűnik. Így védték a kecskéket a varázslóktól, akik egy pálcasuhintással valamennyiüket elpusztíthatták volna. Sajnos kétszáz-háromszáz évvel ezelőtt nagy volt a kereslet a fehér, megszentelt kecskékre...
-         Szóval a professzorral kell mennem... de nem lehetne egyszerűen addig a pontig hoppanálnunk, ahol el kell válnunk? Akkor megspórolhatnánk magunknak jó néhány csípős megjegyzést...
-         Ez igaz, ahogy Perselust és magát ismerem, de sajnos nem megvalósítható a rövidítés. Az egyik másik utasítás szerint seprűn, illetve gyalog kell megtenniük addig az utat, hogy a lélek megnyugodhasson és elnyerhesse kellő tisztaságát...
-         De hát én ilyenről nem olvastam! A bátyám könyvei pedig elég megbízhatónak tűntek a fekete mágia terén...
-         Ezt a kitételt jóval a témával foglalkozó könyvek kiadása után hozták, hogy megakadályozzák a már említett illetéktelen behatolásokat. Kényelmetlen, de hasznos ez a védőbűbáj. Ha megszegik, akkor hiába tették meg a hosszú utat a vállalkozók, nem fognak rátalálni az állatokra.
-         De hogyan koncentráljak a lelkem megtisztulására, ha egy olyan emberrel kell utaznom, mint... ő? Dumbledore professzor, tisztában van azzal, hogy mekkora ellenszenv feszül közöttünk!
-         Igen, látom. - „De látok én valami mást is köztetek...” - gondolta mosolyogva, miközben kicsit hunyorítva nézett az ébenfekete szemekbe. - De kérem, próbáljon meg belenyugodni a helyzetébe. Ne feledje, hogy mindezt az ön biztonsága érdekében vállaltuk.
-         És a gyerekek érdekében.
-         Igen. Hogy Voldemort ne vehesse el a jövőjüket. Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy mi lenne, ha kudarcot vallanánk...
-         Nem. Pontosan értem, hogy mire gondol. - Estrelle az ablak felé fordult. Mint egy látomásként jelentek meg előtte a szörnyű képek felégetett városokról, holttestekről, az életükért könyörgő emberekről és az elszántan küzdő fehér mágusokról, akiket előbb-utóbb térdre kényszerít a sötétség. És ennek a sötétségnek a tetején maga Voldemort trónol kacagva a szenvedésen, halálfalóit a megérdemelt jutalomhoz juttatva, zsarnokságba hajtva az egész világ fejét. Mert ugyan mit akarhatott mást, mint az egész világot uralni? Még ha nem is rögtön, de Estrelle sejtette, hogy végül kieszelné azt a rendszert, amivel fenntarthatja a hatalmát minden kontinensen. Elképzelni is szinte lehetetlen volt egy ekkora erőt. És ami a legborzasztóbb, az az volt, hogy Estrelle -en átfutott a gondolat, hogy talán ő mindezt túlélné... a Nagyúr oldalán. Látta, ahogy a vörös szemek feléje villannak és az egyik sápadt kéz érte nyúl, hogy aztán a dereka köré fonódhasson és a szinte fehér ajkak lecsaphassanak a szájára... És ami a legrosszabb, az az, hogy nem is ellenkezik... sőt, élvezi Voldemort érintését. Bőrén átcikázik a vágy és már alig várja, hogy kettesben maradhasson vele...
Borzadva rázta meg a vállát, és jobb kezébe hajtotta a homlokát emlékeztetve magát, hogy ő a jó oldalon áll.
„Micsoda borzalmas látomás! Én... nem tudnék így viselkedni...! Soha!” Mégis érezte magában a bizonytalanságot. „Térj már magadhoz! Voldemort a velejéig gonosz, csak ki akar használni! Téged nem érdekel a hatalom, amit ajánl!...  Vagy mégis?” - elsápadva, rosszallóan horkant fel. „Nem. Ez biztosan csak Deborah hataloméhségének, és Voldemort varázslatának a hatása!”
-         Professzor, vajon Voldemort mennyit érzékel, vagy hall abból, amit mi itt beszélünk?
-         Látja, ez egy nagyon jó kérdés. A mágikus befolyásoltság titkait nagyon nehéz kideríteni. Én mégsem aggódnék azon, hogy vajon hallotta-e a terveinket. Valószínűleg nem, vagy csak részleteket, hiszen most fontosabb dolgokkal van elfoglalva.
-         Mire gondol?
-         A meggyőzés és a tisztelet útja számára nehezen járható ösvény...
-         Professzor?
-         Jobb, ha most lepihen. Fárasztó időszak fog magára várni, és lehet, hogy nem lesz ideje sokat aludni. Készüljön fel! Két hét nagyon rövid idő.
Estrelle bólintott, majd felállt és az ajtó felé indult. Elhaladva Fawkes, a főnixmadár mellett rápillantott. A madár élénk érdeklődéssel figyelte, majd egy lágy trillát hallatott, amitől a nő minden kétsége egy pillanatra elhalványult. Visszanézett Dumbledore -ra, aki őt figyelte, majd biccentett és kilépett az ajtó előtti rövid folyosóra. Minnél lejjebb forogtak vele a főnixszobor lépcsői, annál tisztábban érezte a kételyek visszatértét. Vajon sikerül-e neki elhozni a kecskét? Hogyan fogja kibírni Pitont az úton? Mekkora veszély fog leselkedni rá? Mit érez egyáltalán a férfi iránt? És Voldemort irányába? Tele volt kérdésekkel.
Annak ellenére, hogy igazán hosszú nap volt mögötte, mégsem volt álmos. Először csak céltalanul bolyongott a folyosókon, majd végül a gyengélkedőn kötött ki. Nem tudta miért, de úgy érezte, hogy szüksége van valakinek a jelenlétére, mégha nem is ér hozzá, csak szavak nélkül megnyugtatja.
 
 
Megjegyzés: Köszönet Silver Flowernek a kéztöréses ötletért! Örök hála...