22. Fejezet
Barátok?

Még mindig Mr. Black

A gyengélkedőn szerencsére nem volt senki. Kicsit elbizonytalanodva indult a Siriust rejtő szoba felé, hiszen még mindig élénken élt benne az a csók, amit Deborah befolyása alatt adott a férfinak. Ugyan régen ez egyáltalán nem zavarta volna, hiszen egy pár voltak, de mióta a Roxfortba került, azóta összezavarodtak az érzései. Nem tudta, hogy az iskola mágikus erejének, vagy Piton jelenlétének köszönhetően.
Tehát még mindig nem volt tisztában a férfi iránti érzéseivel. Siriusszal kapcsolatban legalább azt sejtette, hogy már nem szeretne tőle semmit, habár érezte, hogy a férfi még mindig vonzódik hozzá, és számára sem közömbös annyira, mint szeretné. Hiába, mégiscsak kicsit több mint egy évig együtt voltak... De a sebek, amiket okozott...
Most dacára bizonytalanságának, már nem akart visszafordulni. Ujjával megrajzolta az ajtó körvonalát és megadta a jelszót, majd belépett a szobába. Sirius az ágyában feküdt, a mellkasáig betakarva. Nem volt egyedül, Remus is ott ült az ágyánál. Minden bizonnyal az este eseményeit beszélték át. Amint észrevették a belépőt, Sirius felült, Remus pedig fölállt a székéről. Hiába, az udvariasság még mindig erény volt Estrelle szemében.
-         Nem akartam zavarni, folytassátok csak, én csak... sejtettem, hogy mindketten itt lesztek... és nem akartam egyedül lenni...
-         Egyáltalán nem zavarsz. Gyere, ülj le! - mutatott a székre Lupin. - Nekem amúgy is mennem kell. Van még egy-két feladatom, és Dumbledore professzorral is beszélnem kell még. - indult az ajtó felé, mikor látta, hogy Estrelle habozik.
-         Köszönöm, Remus. - simította meg a karját. Mégha jól is esett neki, nem mutatta, csupán szelíden elmosolyodott és magukra hagyta barátait.
-         Kérlek, ülj le! - invitálta a másik Tekergő.
-         Ha már így alakult, akkor beszélgethetnénk. Múltkor is ezt szeretted volna. Tudod, mikor Mirandáról akartál valamit mondani...
-         Igen, Miranda... Tudod elég nehéz ezt megmagyarázni. Most, hogy nem utasítod el az érvelésemet, hirtelen semmi mentség nem jut eszembe. De aztán visszagondolok arra a sebzett tekintetedre, amikor megláttál minket... és hát... abban a pillanatban megbántam mindent, magamhoz tértem.
-         Hogyan kezdődött? Most már elmondhatod nekem. Gondolkodtam erről az ügyről. Nem fogok rád haragudni. Tudom, hogy nem csak a te hibád volt ez az egész. Tudom, hogy az a nő csupa gonoszság. Éreztem a pincében is. Nem változott.
-         Igen, sajnos még mindig engem akar. Abban a tévhitben él, hogy én olyan lehetek, mint a családom nagy része volt. Pontosabban, hogy a sötét oldal felé húzok. Fogalmam sincs miért van nála ez a zavar... hisz halálfalóként tudnia kéne az igazat!
-         Mert elvakult. Azt hiszem a gyűlölete mögött... beléd szeretett... nehéz róla elképzelni, de...
-         Értem mire célzol. Nos, azt szeretném, hogy tudd: ez nem dicsőség a számomra. Mikor először találkoztunk, nem tudtam, hogy halálfaló. A Bűnös Vágyak* -ban dolgozott, mint táncosnő. Korábban soha nem láttam.
-         Mit kerestél te egy ilyen helyen? Hiszen az a Zsebpiszok közben van!
-         Ez akkoriban volt, mikor először nagyon összekaptunk... Remus miatt.
-         Igen... emlékszem. Folytasd!
-         Szóval bementem inni egy pohárkával. Nagyon dühös voltam. Rád, rám, Remusra és az egész szituációra... Akkor költöztél el pár napra az egyik barátnődhöz.
„Hogy is felejthetném el? Hiszen én is olyan dühös voltam rád! Nem értettem, hogy honnan gondoltál rólam ilyet... Emlékszem, még sírtam is dühömben, hiszen annyira szerettelek...” - gondolta szomorúan.
-         Tehát éppen a hatodik Lángnyelv Whiskymnél tartottam, mikor valaki leült szorosan mellém. Bódító parfümillat csiklandozta az orromat. Odanéztem, és Mirandát láttam. Gyönyörűnek, csábítónak, de ugyanakkor veszélyesnek tűnt. Beszélgetni kezdtünk. Tudta, hogy ki vagyok. El akart csábítani. Ezt még részeg bódulatomon keresztül is éreztem. Igen, akkor már igencsak felöntöttem a garatra... Nem tudom mit láthatott bennem vonzónak, de a lényeg, hogy nagyon rám nyomult. A kezét egyre feljebb csúsztatta a combomon kifejezve, hogy mit is akarna.
De leállítottam mielőtt elfajultak volna a dolgok. Mikor a csókjai kezdtek túlzottan hevesek lenni... és az ölembe ült... rád gondoltam... Azt mondtam magamnak: „Nem csalhatod meg egy kis veszekedés miatt Estrelle -t, hiszen szereted őt!” És így is gondoltam. Leállítottam őt, ami elég nehezemre esett, hiszen tudod, milyen lobbanékony vagyok... Ő úgy tűnt ezt nagyon nehezen fogadta el. Eljöttem onnan. Tántorogva ugyan, de kiléptem az éjszakába.
Lementem a folyópartra, hogy kijózanodjak. Akkor már éreztem, hogy Mirandát nem lesz olyan könnyű kiverni a fejemből, mint hittem. Sejtettem, hogy valami bűbájt bocsátott rám, de ezt akkor még csak a nemi vággyal magyaráztam. Nem hagyott hidegen a simogatása. Nos, nem tagadom, igenis kívántam, de ha ránézel, akkor tudod miről beszélek. Minden épeszű férfi kívánná...
Később, az összezörrenéseink után oda vezetett az első utam, és nem egyszer volt alkalmam látni, hogy nők is a csapdájába estek, nem csak férfiak... A harmadik találkozásunkkor már konkrét ajánlatot tett. Kétszer elutasítottam előtte, harmadszorra már nem tudtam ellenállni neki... Akkor volt bennem a legtöbb alkohol. Gyanítottam, hogy valamit belekevertetett... valami vágynövelőt... Szó ami szó, teljesen bevadultam, és ő ezt ki is használta...
Egy percre szomorúan elhallgatott és kinézett az ablakon.
- Vadul szeretkeztünk. Olyan vadul, mint még soha életemben... és ő élvezte... perverz volt az utolsó porcikájáig. Imádta a fájdalmat szex közben. Másnap, mikor felébredtem, már nem volt mellettem. Először azt hittem, hogy csak egy vad fantazmagória volt az egész, de mikor tudatosult bennem, hogy a Bűnös Vágyak egyik hátsó szobájában vagyok... és a testem is árulkodó jeleket adott... szóval rettenetes bűntudat öntött el. Engem, akit addig a percig egyetlen nő miatt sem fogott el ilyen érzés... még diákkoromban sem. Mélységesen csalódtam magamban. Higgy nekem, én nem akartalak megcsalni! - hangja rekedt és fájdalmas volt. A hajdani könyörgést kikoptatta belőle az idő. Azóta már belenyugodott, hogy ott és akkor elvesztette Estrelle -t.
-         Tudtam a bátyád gyalázatos tettéről, és hogy milyen nehezen engedtél magadhoz engem is... és én ezt rútul kihasználtam. Nem gondoltam másra, csak a saját szükségleteimre! Kiakadtam saját magamon. Amilyen gyorsan tudtam, elrohantam onnan. Tapmancs alakjában száguldoztam az utcákon. Tudtam, hogy a mozgás nem oldja meg a problémáinkat, de segített egy kicsit kikapcsolni.
A legborzalmasabb az volt, mikor titkolnom kellett előtted mindezt. Éreztem, hogy megláttál valamit a szememben, de nem hoztad fel. Örültem, hogy kibékültünk, de az én lelkemet továbbra is nyomta a teher. Kétségbeesetten öleltelek, és próbáltam megfeledkezni a történtekről... de nem ment! Ellen akartam állni a csábításnak, de nem ment! Gyenge voltam... és azt hiszem, mindig is az maradok... Nem volt elég akaraterőm, hiába szerettelek annyira!
Borzalmasan szégyelltem magamat, mikor ismét beállítottam Mirandához, engedelmeskedve a bűbáj hívó szavának. Egyszerűen nem tudtam ellenállni, megbabonázott. Hm... és közben arra kényszerített, hogy ne mondjam el neked ezt az egészet. Próbáltam, de a varázs megakadályozott ebben. Persze lázadni akartam. Mindig is lázadó típus voltam, de... nem tudtam... egyre jobban elterjedt rajtam a hatalma. Tehetetlen voltam. Persze ha lett volna merszem és akaraterőm...
-         Ne hibáztasd magad! Az ilyenféle varázslatok nagyon erősek és furfangosak. Nem csak a te bicskád tört volna bele... Nem is hallottam még olyanról, aki önként meg tudta volna szakítani őket. Hm... talán egyedül Piton lenne erre képes... - mondta az utolsó mondatot kicsit gúnyosabban.
-         Na igen... - nevetett fel keserűen Sirius is. - De ez akkor sem mentség a számomra! Nem akarom azt sem, hogy sajnálj engem. Nem ez a célom azzal, hogy mindent elmondok. Épp olyan hibásnak érzem magam, mint Mirandát.
Tehát ott hagytam abba, hogy többször visszamentem hozzá... De ő egy idő után többet akart. Nem elégedett meg azzal, hogy a szeretőjévé tett - amit, be kell hogy valljak, még talán a romlott felemmel élveztem is - , azt akarta, hogy a világ előtt is vele legyek. Azt akarta, hogy összetartozzunk! Én ez ellen tiltakozni akartam, de azt mondta, hogy majd ő mindent elrendez.
Tudtam, hogy valamit tervez ellened, de megkötötte a kezemet. Irtózatosan tehetetlennek éreztem magam. Olyan voltam, mint valami járkáló zombi, aki csak a parancsokat tudja teljesíteni. Megtiltotta, hogy beszéljek neked róla.
Nem tudtam, hogy neked feltűnt-e a változásom. Gondolom igen, hiszen egyre többet veszekedtünk. Mikor rákérdeztél, hogy félrelépek-e, dühömben ugye a falhoz vágtam azt a régi széket, amit úgy kedveltél. Nos, azt a széket neked kellett volna vágnom, de egyszerűen nem tudtam megtenni. És ha már fizikailag képtelen voltalak bántalmazni, akkor lelkileg kellett... Emlékszem, megint a fejedhez vágtam, a Remus -os ügyet. Akkoriban tényleg azt hittem, hogy megcsalsz vele, hiszen olyan sokat voltatok együtt... Restellem, de féltékeny voltam a legjobb barátomra! Talán ez is megkönnyítette Miranda dolgát.
Mikor tudomást szereztél róla, hogy hova járok, és kivel töltöm az időmet... kérdőre vontál. Tagadtam mindent, de belül a szívem vérzett, amiért hazudnom kellett neked. Láttam a kételkedést a szemeidben. Azt hittem, soha nem fogsz úgy rám nézni. Fájt. Ugyanakkor valamiért nem is érdekelt már annyira! Ez megrémített! Azt éreztem... azt éreztem, hogy Mirandát szeretem!
Te figyelmeztettél, hogy halálfaló a nő, de én ezt még akkor sem tudtam. Valamilyen módon eltüntette a Jegyet a kezéről mikor együtt voltunk. Nem tudom miért. Persze ettől még nem volt tisztább a lelkiismeretem.  Ó, nem! Korántsem. Nem hallgattam rád. Nem tudtam. Számomra lassan megszűnt minden, csupán Miranda és a csábereje maradt. Hol volt már az az érzés, ami az elején abba a hitbe ringatott, hogy saját akaratom szerint cselekszem? Tényleg ezt hittem hosszú ideig... de tévedtem.
Ahhoz, hogy magamhoz térjek, annak a borzalmas napnak kellett eljönnie. Miranda rávett, hogy nálunk csináljuk... Akkor kezdtem ocsúdni, mikor észre vettelek az ajtóban állva, szörnyülködve... De az ellenállásom még mindig harmatgyenge volt. Mindent mintha valamiféle kellemes zsongáson keresztül érzékeltem volna. Kicsit hasonlított az Imperiusra, de mégis más volt. Nem tudnám körülírni.
Tudtam, hogy Miranda is észre vett. Még provokált is. Téged figyelt, miközben a nyakamat nyalogatta. Láttam a sebzett, fájdalmas tekintetedet, és ez alig váltott ki belőlem valamilyen érzelmet. Aztán a fájdalmad gyűlöletbe fordult. Éreztem, hogy kész lennél mindkettőnket ott helyben megölni, hiszen elárultunk és becsaptunk téged. Legfőképp én. Akkor olyan nevetségesnek tűnt a Remusszal való gyanúsítgatásom is. Tudtam, hogy egyedül én vagyok a hűtlen. - figyelte Estrelle arcát, akinek tekintete fokozatosan komorodott el. Úgy tűnt ismét átéli a kínt, amit akkor érzett.
-         Pálcát rántottál. Azt hittem ott helyben megölsz. De te csak Mirandát támadtad. Láttam mennyire szenvedtél. Miranda magára terítette fekete köpenyét és ő is pálcát rántott. Akkor már én is láttam a Sötét Jegyet. Leblokkoltam. Ha nem teszem, akkor... akkor nem sebesülsz meg olyan durván...
Estrelle behunyta a szemét. Egy könnycsepp csordult le az arcán. Még mindig olyan élénken hallotta a szócsatát és érezte a fájdalmat, mintha tegnap lett volna...
-         Te szemét szuka! Ezt most nagyon meg fogod bánni! Milyen jogon vetted el őt tőlem?! - üvöltött rá a vigyorgó nőre. Az csak megrázta hullámos, vörös haját és kihívóan rámeredt.
-         Azt hitted megtarthatod magadnak? Túl tüzes hozzád! Na mi az? Megátkozol végre, vagy egész nap itt fogunk álldogálni?
-         Szemét kurva! - sziszegte, majd ráküldte a legelső átkot, ami az eszébe jutott.
Sokáig küzdöttek. Egyenlő ellenfélnek tűntek, de Estrelle mégis hibázott. Már nem tudott kivédeni egy Crutiatust. A földön fetrengett a kíntól, de nem sikított. Tartotta magát még ilyen helyzetben is. Aztán Miranda megszüntette a varázst. Már várta, hogy mikor mondja ki a halálos átkot, de nem ez történt. A vörös nő ehelyett letérdelt mellé, és először a bal karját vette kezelésbe...
Estrelle szeme könnyezett a fájdalomtól, de fogait összeszorította. Miranda kezdetnek csak egy mély vágást ejtett az alkarján, hogy biztosan megmaradjon a heg. Közben megpróbálta kifaggatni riválisát a Minisztérium titkairól, vagy egyáltalán minden olyan információról, ami Voldemortnak segíthetett volna. De Estrelle nem mondott semmit. Némán tűrte a kínzást. Az önuralmát kiskora óta erősítette, de érezte, hogy hamarosan ereje végére ér.
Tudta, hogy a nő nem éri be ennyivel. Szemében először jelent meg a rettegés, mikor egy-egy kötél tekeredett mindkét csuklójára, majd Miranda gonosz vigyorral felemelkedett.
-         A Mester még nem adott engedélyt a megölésedre, de ami késik, az nem múlik... addig is gondoskodom róla, hogy ne felejthess el! - őrült kacagását visszhangozta a ház.
Nem akart könyörögni ennek a szadista nőnek, de ajkát mégis elhagyta egy tompa „Ne!”, amikor megjelent kezei fölött egy hatalmas kalapács. Tudta, mi a célja Mirandának. Lelki szemei előtt képek peregtek keresztre feszített emberekről, akiknek ilyen kalapácsokkal törik el a lábukat, hogy még fájdalmasabb legyen nekik a halál.
Estrelle -t még nem akarta megölni az az őrült nő, viszont használhatatlanná akarta tenni a legfontosabb testrészét egy művésznek: a kezét. Ez olyan volt, mintha egy hegedűsnek levágták volna a kezeit és az orra elé dugták volna a hangszerét... Nos Estrelle hasonló szenvedések elé nézhetett. Gondolatai őrülten cikáztak, de nem tudta megállítani a kalapácsot... Az lesújtott... újra és újra...
Az első volt a legfájdalmasabb. A többi fájdalma összeolvadt egy egésszé. Az első fájdalom elnyomta a többit... Üvöltött, mint akit nyúznak. És nem volt messze tőle... Amíg a kalapács elérte őt, úgy tűnt egy örökkévalóság telik el. Látta magát, amint római katonák ugyanezt teszik vele, csak nem a kezét, hanem a lábait ütik, majd áttérnek a medencecsontjára...  A kín úgy mart a testébe, mint egy kiéhezett párduc. Sötéten, sűrűn és kimondhatatlanul fájdalmasan.  Hallotta a csontok recsegését, érezte az izmok és inak szétmorzsolódását. Nem akarta látni, ahogy péppé verik a kezeit. Rettenetesen fájt neki lelkileg is a lehetőség, hogy elveszítheti a két kezét - főleg a balt. Az egyedüli dolgot, amivel teljes mértékben ki tudja fejezni az érzéseit a rajzain, festményein keresztül...
Ha lehunyta a szemét, látta a rómaiakat. Dupla fájdalmat élt át. Már az eszméletvesztés határán állt, mikor tudatosult benne, hogy a kalapács már nem súlyt rá többet. „Vagy már csak nem érzem?”
Dulakodás hangját hallotta. Nagyon lassan kinyitotta a szemét. A földön feküdt. Körülötte minden csupa vér volt, de nem akart a kezeire nézni. Nem tudta volna elviselni a látványukat. Hallotta Sirius sebzett üvöltését. Miranda az ajtóban állt. Sirius letérdelt mellé. Undorodott tőle, hogy hagyta mindezt megtörténni. Nem engedte, hogy hozzá érjen. A földön csúszva hátrált, majd felállt. Könnyebben ment, mint gondolta. Az ajtóban még mindig ott állt a nő, de utat engedett neki. Szigorú, de elégedett volt a pillantása.
Maga sem tudta, hogy hogyan keveredett ki a házból, hogy miként jutott el a Szent Mungóig. Csak a kibírhatatlan fájdalomra tudott gondolni. Nem is annyira a testire, inkább a lelki miatt kapott alig levegőt.
-         Minden nap, minden órában hibáztattam magam emiatt. Csak akkor sikerült Miranda ellen támadnom, mikor meghallottam az üvöltésed... mikor a kalapács... láttam... Veled ordítottam, de nem hallottad. A saját fájdalmad megsüketített. Legszívesebben azonnal péppé vertem volna Mirandát, vagy beléfojtottam volna a hisztérikus kacagását, de csak arra voltam képes, hogy ráugrottam és megszüntettem a varázslatot. Gonoszan vigyorgott rám, amíg feltápászkodott. Valamiféle erőteret vont maga köré, így nem tudtam megölni.
Inkább melléd másztam... Segíteni akartam, de sütött belőled a gyűlölet. Nem hibáztattalak, de rettenetesen fájt. Legszívesebben üvöltöttem volna az egész miatt, főként, hogy nem is érhettem hozzád... Azt hiszem irtóztál tőlem, vagy inkább tőlünk. Pedig én... annyira akartam segíteni! - Sirius arcát fáradtan a kezébe hajtotta. Vállai alig láthatóan rázkódtak a visszafojtott zokogástól.
-         Miután elmentél, ismét Mirandának akartam esni, de ő a sarokba repített. Azt mondta, nem tudom őt legyőzni. Pedig le tudtam volna, ha nálam van a varázspálcám. Lesajnálóan mosolygott, majd a bal karjához kapott. „Most mennem kell, de nem utoljára találkoztunk!” - mondta, csókot dobott felém, majd dehoppanált. Azóta csak annak a háznak a pincéjében találkoztunk.
Végre üvölthettem. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. A szobában pedig mindent összetörtem, amit lehetett. Nem voltam magamnál. Kivetkőztem önmagamból. Napokig feküdtem a romok között, a padlón, ott ahol te szenvedtél, mikor beállított Remus. Nem akartam senkivel sem beszélni, ő mégis rábírt, hogy mondjam el, mi is történt. Elmondtam. A vállán sírtam ki magam. Azt hiszem akkor látott harmadszorra sírni. Először a Roxfortban, mikor otthagytam a családomat és csak ketten voltunk a szobánkban, aztán Lily és James temetésén, és végül ezen a napon.
De te hogyan...? Veled mi történt ezek után? Már annyiszor meg akartam kérdezni...
-         Ha arra vagy kíváncsi, rettenetesen szenvedtem. Azt hittem bele fogok őrülni. Az orvosok szerint közel voltam hozzá. Félholtként botorkáltam be az ispotályba. Halálsápadt voltam a vérveszteségtől. Azonnal megműtöttek. Nem tudom hogyan csináltam, de egész úton odafelé nem néztem a kezeimre. Nem akartam látni, hogy használhatatlan húscafatokként lógnak, ezért valahogyan sikerült magamhoz szorítanom őket. Mire a műtőasztalra kerültem, már beleragadtak a taláromba. Úgy kellett lehámozni róluk. - Estrelle most már megállíthatatlanul könnyezett.
-         Láttam az orvosok arcán a döbbenetet. Szerintem ők meg az őrületet látták a szemeimben. Nem válaszoltam, nem tudtam válaszolni a kérdéseikre. Azt hiszem sokkot kaptam. Nem is kicsit. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Elveszítettem először az időérzékemet, majd az eszméletemet is.
Mikor magamhoz tértem délutáni napfény tűzött finoman a takarómra. A fehér anyagon pedig ott pihentek a vastagon bekötözött kezeim. Egy pillanatra azt hittem, hogy már nincsenek is meg, de aztán valamennyire megnyugodtam. Ott voltak, csak éppen nem tudtam mozgatni őket.
Rettegve vártam az orvost. Fogom-e tudni használni még őket életemben, vagy nyomorék leszek? Folyamatosan ilyen kérdések kavarogtak a fejemben, de valahogy mégis lenyugodtam. Életben voltam. Ez hatalmas erővel tudatosult bennem. A csend szinte fájt. Már nem hallottam a saját sikításomat, és Deborah -ét sem az agyamban. Mert ő volt az a nő, akit a rómaiak kínoztak. Most már tudom. Akkor csak egy hallucinációnak tűnt, amit a kín szült.
Tudatosult bennem, hogy az elmém tiszta és mindenre emlékeztem. Nem őrültem meg. Ez jó hír volt ezek után. A furcsa az volt, hogy rettentően ingadozó volt a kedélyállapotom még sokáig. Az orvos később azt mondta, hogy a bájitalok és a sokk miatt. Sok ember éli át ezt mostanában, amit én. Túl sok.
Mikor bejött, összeszorult a gyomrom. Az arca semleges volt. Nem tudtam, hogy mindig ilyen, vagy csak vegyes híreket készült mondani. Az utóbbi jött be. Meggyőződött, hogy tisztában vagyok-e vele, hogy ki is vagyok és hogyan kerültem ide. Mikor azt tudakolta, hogy mi történt velem, és nem válaszoltam, akkor csak annyit kérdezett: „Halálfalók?” Bólintottam. Nem faggatózott tovább. Talán személyes tapasztalat miatt, vagy már annyi hozzám hasonló beteget látott el, hogy tudta, úgysem fogok semmit mondani.
Folytatta. Közölte, hogy a bal karomon a mély vágás után heg fog maradni. Nem érdekelt. A kezeim érdekeltek. Kétségbeesve néztem fel rá. Azt mondta, hogy hosszú rehabilitációnak nézek elébe, de még így sem biztos semmi. Csontnövesztő főzetet itattak velem, de csak nagyon keveset volt képes elviselni a szervezetem belőle. Túl lassan gyógyultam és ez nekik is feltűnt. Körülbelül három hétig keresték az okát, míg megtalálták az ellenátkot a gyógyulásomat akadályozó varázsigére.
Ezek után kicsit gyorsabban haladtam. Nagyon fájdalmas volt a gyógyulásom minden egyes másodperce. A csontnövesztő csupán elindítani tudta a folyamatot, és nem csak a csontomat kellett visszanövesztenem, hanem a húsomat és az inakat is. Mikor nem látott senki, a párnába fojtva az arcomat zokogtam. Aztán már kezdtem megszokni a fájdalmat, mikor Albus Dumbledore -t láttam meg az ajtóban. Nem szólt semmit. Tudta, hogy gyűlölöm, hogy ilyen állapotban látnak. Elfordítottam a fejem. Csak arra emlékszem, hogy biztosított róla: a Roxfort kapui mindig nyitva lesznek előttem. Alig észrevehetően bólintottam, aztán elment.
Mikor legközelebb magamhoz tértem szokásos ájulásomból, Remust pillantottam meg az ágyamnál ülni. Egyik kezét a bal karomon nyugtatta, a kötés felett. Nem akartam vele se beszélni. Egyáltalán senkit nem akartam látni. Azt hiszem ott változtam meg. Ott döntöttem el, hogy mindenki számára kemény leszek, nem fogom kimutatni a gyengeségemet. De Remusszal nem tudtam érzéketlen lenni. Olyan könyörögve nézett rám, hogy nem tudtam ellenállni neki.  Ismét a vérfarkaskénti kirekesztettségére gondoltam. Ő is rengeteget szenvedett az életben, mégis szinte zokszó nélkül tűri. Felzokogtam. Ő nem próbált vigasztalni, tudta, hogy azzal csak rosszabb lett volna, inkább csak a vállamat simogatta.
Mondta, hogy beszélt a gyógyítóval, aki szerint pár hét múlva hazamehetek. Haza. Nem jelentett már semmit ez a szó. A házamról te és Miranda jutottál eszembe. Nem akartam visszamenni. El akartam tűnni. Messzire akartam utazni, ahol nincsenek ismerős arcok, ahol nem találkozom sajnálkozó arckifejezésekkel. És erre a Minisztérium nyújtotta a legjobb megoldást, egy erdélyi utazást többek között. Még mindig nem mondtam le arról, hogy megírjam a vámpíros könyvemet. Azt hiszem akkoriban talán ez a könyv adott erőt a túléléshez. Sovány vigasz, de csupán ez maradt az életemből.
De visszatérve az ispotályba... Tudtam, hogy még mindig köröznek téged, és nem mutatkozhatsz nyilvános helyen, mégis megkértem Remust, hogy tiltsa meg neked, hogy begyere. Egyszerűen nem bírtalak volna elviselni a közelemben. Akárhányszor csak rád és arra a szukára gondoltam, olyan dühös lettem, hogy szétrobbantak az üvegek a közelemben, hiába voltak törésgátló bűbájjal levédve. Az ápolók örültek, mikor elhagytam az ispotályt... - mosolyodott el szomorkásan, majd az ablakhoz lépett, amin az egyre fogyó Hold képe kíváncsiskodott be. A park csendes volt a kora esti órán. A tó víztükrét lágyan fodrozta a még hűvös, tavasz illatú szél.
-         Elgondolkodtam, hogy talán tényleg Remusszal kellett volna kezdenem. Ő bizonyosan nem tudott volna így megsebezni. Nem, ő soha. Hálás voltam, hogy mellettem állt. Eszembe jutott, hogy milyen kevésen múlt, hogy nem őt szerettem meg. Mi lett volna, ha először őt ismerem meg? Sokat kérdeztem ezt magamtól. Őt is ennyire lángolva tudtam volna szeretni? Lehet, nem tudom. Minden esetre tudtam, hogy tőle mindenféleképp megkaptam volna a védelmet, a féltő szeretetet, a színtiszta, odaadó szerelmet. Nem mintha te nem tudtál volna megvédeni, vagy nem szerettél volna eléggé...
Ő egészen másmilyen. Ő minden egyes porcikájával tudott volna szeretni, feltételek nélkül. De aztán rájöttem, hogy nekem nem ez kellett volna. Nekem te kellettél. Szükségem volt a makacsságodra, az ellenállásodra. Az apró vitáinkra, amik színessé tették a kapcsolatunkat. Te tüzes voltál, lobbanékony, ahogyan én is. Martuk, de egyben imádtuk is egymást. És ez így volt jól. Remus biztosan állt volna mellettem. Nem akadályozott volna. Örült volna, hogy szerethet, de nekem egy energikusabb partner kellett. Félreértés ne essen, nagyon szeretem Remust, de csak mint barátot. Erre még ott, a betegágyban rájöttem mikor a homlokomat simogatta.
Mint mondtam, nekem Te kellettél. Egy energikus, egyenrangú társ. De tudtam, hogy többé nem lesz köztünk semmi. Hogy többé nem ölelhetsz át, nem hagyom, hogy szerelmes, csalfa szavakat suttogj a fülembe. Nem foglak a közelembe engedni. Nem, ahhoz túlságosan megsebeztél. Úgy éreztem, hatalmas seb maradt utánad a szívemen, amiből csak dől és dől a vér. Borzalmasan nagyot csalódtam. Úgy éreztem, hogy az egyik pillanatban még mérhetetlenül boldog vagyok, aztán a következő percben üvöltve fetrengek a padlón.
Eszembe jutott a fájdalom, amit Livius is okozott. Ó, nem is egyszer. Csalódtam a férfiakban. Soha többé nem akartam egyet sem közel engedni magamhoz. Elegem volt. Túl sok pofont kaptam tőlük. Mint észrevehetted, megváltoztam. Rideg lettem. Csupán így tudtam védekezni. Tíz körömmel kapaszkodtam ebbe az álcába, és bevált.
Amilyen gyorsan csak tudtam, „elmenekültem” innen. A Kárpátok közé utaztam. Magyarországon megálltam pihenni. Még nem épültem fel teljesen. Ugyan már vékonyabb kötés volt rajtam, de még mindig rettenetesen fájtak a kezeim. Akkoriban tanultam meg valamennyire pálca nélkül, az akaratom összesűrítésével varázsolni. Rá voltam kényszerülve.
A kötést kétnaponta kellett cserélni. Akkor láttam először a kezem. Egy merő seb volt. Borzalmas látványt nyújtott. Tele voltam hegekkel, forradásokkal, varratokkal. Az orvos azt mondta, hogy ezek el fognak múlni, ha kenem egy bizonyos balzsammal, csupán a már említett alkaron futó heg lesz maradandó. A körülményekhez képest boldog voltam. Főleg mikor már sikerült behajlítanom az ujjaimat. Nem akartam sebesülten a vámpírok közé menni, ezért addig maradtam a muglik között Magyarországon, amíg meg nem gyógyultam.
Hirtelen elhallgatott. Sirius várta, hogy hátha folytatja, de Estrelle néma maradt. Még mindig kifele nézett az éjszakába. Siriusnak fájt, hogy ennyire gyűlölte őt a nő, akit talán egész életében a legjobban szeretett, de örült neki, hogy túlestek ezen a beszélgetésen. Már nagyon régen meg kellett volna tenniük.
-         Köszönöm, hogy mindezt elmondtad... - kezdte. A nő visszaült az ágyra.
-         Én is. És azért szeretném, ha tudnád, hogy most már nem gyűlöllek. Sőt, nagyon régóta nem... csak olyan furcsa volt újra látni, beszélni veled úgy, hogy már nincs közünk egymáshoz...
-         De még lehet, nem?
-         Attól tartok nem.
-         Miért? - a kérdés inkább suttogás volt.
-         Mert túl sok emlék szakadt fel bennem az utóbbi időben, és eléggé bonyolult lett az életem... na meg a tied is... és...
-         És? Van valaki más. - tapintott rá a lényegre kicsit szomorkásan, miután Estrelle lehunyta a szemét és nem szólt.
-         Így is mondhatjuk, bár nem fűzök sok reményt a dologhoz. De erről nem szeretnék beszélni.
-         Rendben. Akkor barátok? - nyújtotta a másik felé a jobbját a férfi.
-         Barátok. - szorította meg a felkínált kezet, majd óvatosan átölelte Siriust.
-         Reméltem, hogy egyszer rendeződnek a dolgok közöttünk.
Estrelle megsimogatta Sirius arcát és megfogta a kezét.
-         Én is örülök, hogy minden a helyére került.
-         Akkor velem már nem leszel olyan rideg?
-         Az lettem volna? A viccet félretéve... azt hiszem veled és Remusszal nem is tudtam volna sokáig ezt játszani.
-         Szóval ez egy játék volt?
-         Nem tudom. Azt hiszem nem... Tényleg bennem voltak ezek a vonások. De azt hiszem, aki beférkőzik a falam mögé, azzal már csak kedvesen tudok bánni... persze csak négyszemközt... - mosolyodott el végül.
-         De humorosak lettünk! - mosolygott vissza, de egy pillanat alatt ismét elkomorodott. - Kérdezhetek még valamit?
-         Persze.
-         A kezed... teljesen rendbejött?
-         Alig lehet észrevenni a különbséget. A kezdeti nehézségek után, amíg bejárattam őket, egész jól haladtam. Rajzolni is ugyanúgy tudok. Talán még egy kicsit jobban is.
-         Akkor megnyugodtam. - törölte le színpadiasan Sirius a homlokáról a képzeletbeli verejtéket.
Estrelle hirtelen olyan felszabadultnak érezte magát Sirius mellett, mint régen. Egy mázsás súlytól szabadult meg aznap este. Ennek örömére mindkettőjüket meglepve olyan dolgot tett, ami nem igazán illett a mostani Estrelle -hez, de nem bírta türtőztetni magát. Sirius mellé feküdt a fehér paplanra és szorosan, barátian hozzábújt.
„Ez már nagyon hiányzott!” Fejét a férfi vállára hajtotta, miközben beszívta bőre ismerős, megnyugtató illatát. Rengeteg emlék elevenedett fel benne ettől az egyedi illattól. Teljesen nosztalgikus hangulata támadt, de mégsem kezdett el beszélni. Nem akarta elrontani a pillanat varázsát. Élvezte, hogy hozzábújhat az oly jól ismert férfitesthez következmények nélkül. Kicsit sajnálta azért, hogy már nem a párjaként kell Siriusra gondolnia, de tudta, hogy most nyert magának még egy bátyat, aki mindig vigyázni fog rá Remusszal együtt.