28. Fejezet
Olvadó jég

Csend telepedett a szobára miután elhagyták. Olyan volt, mintha az imént semmi sem történt volna. A hold ugyanúgy világított be az ablakon, mint egy órája. A levegő ugyanolyan balzsamos, tavasz illatú volt, mint az idézés előtt... De mégis minden más volt. A toronyszobában még mindig érződött a füstölő illata, a felszabadult energia maradéka pedig ott vibrált a falak közt.
Estrelle talán órákig állt egy helyben, mozdulatlanul. Gondolkodott és figyelte magát. Próbálta felfedezni az esetleges változásokat. Ez nem ment könnyen. Aztán lassan ráébredt, hogy alig-alig érzékeli azt a bizonyos nyomást a mellkasában, ami eddig Deborah jelenlétét jelentette. Nagyot sóhajtott, majd az egyik ablakhoz sétált. A zöldes tükrök visszatükrözték sápadt alakját. Lassan leoldotta magáról a fehér idézési ruhát. Hagyta, hogy a könnyű anyag a széltől finoman fodrozódva érjen földet.
Hosszú ujjai ráfonódtak a fekete ingén nyugvó medalionra, Belial pecsétjére. A hűvös fém tapintása jólesett neki. De még nem tudta eldönteni, hogy hihet-e abban, hogy biztonságban van. Elmélázva figyelte a hold és a csillagok útját, miközben ujjai a pecsétről észrevétlenül az inge alatt rejtőző kígyós nyakláncra siklottak, melyen a smaragdzöld kígyószemek vadul csillogtak a holdfényben.
„Vajon Remus hogy van? Már vége lehet a teliholdnak, de nem hiszem, hogy még visszaalakult. Soha nem kérdeztem tőle, hogy egészen reggelig járja-e farkasként az erdőket... Azt hiszem többet kéne vele is foglalkoznom. Az utóbbi időben olyan önző voltam...” - lemondóan felsóhajtott.
-         Mi nyomja a lelkét? Hát nem megkönnyebbülés, hogy az idézés sikeres volt? - törte meg a mély csendet egy gúnyos hang az egyik sarokból.
-         Perselus, hogy-hogy itt vagy?
-         Az idézés óta itt vagyok és figyelem magát. Dumbledore kérése.
-         Pompás. Megint visszatértél a magázásra... De miért? - suttogta a kérdést alig hallhatón maga elé. De Piton meghallotta, mégse válaszolt.
-         És ami a forrásnál történt köztünk, az megint semmit nem jelentett neked? Megint csak arra voltam jó? - kérdezte mérhetetlen szomorúsággal a hangjában. Most nem volt dühös, inkább fásult. Kezdte belátni, hogy Perselus Piton fölött nem arathat győzelmet.
Pitonnak fájt hallania a fájdalmat a kellemes hangban, de erősnek kellett lennie. „Már hogyne számított volna?! Rengeteget számít!” - gondolta, ahogy visszaemlékezett a tisztáson átélt ölelkezéseikre. Estrelle talán nem is sejtette, hogy gyengédségével hány sebet kezdett el gyógyítani a férfi lelkében. De Perselus nem engedhetett a vágyának. Ismét a fejébe vette, bár már korántsem olyan sziklaszilárd elhatározással, hogy megpróbálja távol tartani magát a szeretett nőtől. Igen, most már tudta, hogy szereti. Nem tehetett róla, de jólesett ránéznie, hallania a hangját, látni a mozdulatait, figyelni, ahogy a szél belekap hosszú puha hajába, és az arca körül táncoltatja az illatos tincseket...
Már hogyne számított volna? Hisz sikerült rájönnie, hogy mennyire fontos neki ez a különös nő. Ugyanakkor mindketten érezték a köztük tátongó szakadékot, mely most, amint a szoba két végéből figyelték egymást, mintha folyamatosan mélyült volna.
Az árnyékok hosszan nyúltak végig a falakon. Piton alakját alig lehetett kivenni a sötét fotelban. Csupán fekete szemein csillant meg a holdfény.
-         Nem válaszolsz. Akkor már értem... Megint óvatlan voltam, hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek. Pedig hányszor megfogadtam, hogy a múltamban történtek miatt nem engedek közel senkit magamhoz...
Perselust szíven ütötték ezek a szavak. Maga se mondhatta volna másképp. Növekvő érdeklődéssel figyelte az egyre dühösebb Estrelle -t.
-         De megint kihasználtak... Te is már nem először! De mondd meg nekem, hogy miért játszol velem? Miért jó az neked, ha átejthetsz engem?! Miért élvezed azt, ha nekem fájdalmat okozhatsz? Hát nem láttál eleget a múltamból? Nem gondolod, hogy nem ezt érdemelném?
-         Én nem élvezek semmilyen fájdalomokozást! - szögezte le felemelkedve, erősen csillogó szemekkel a másik.
-         Ó igazán? És akkor mégis miért próbálsz megint úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk? Nem hinném, hogy memóriatörlésen estél volna át... Vagy akkor is megjátszottad magad?
-         Számodra úgy tűnt? - kérdezte komolyan. Estrelle nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. - És csak hogy tudd, én soha nem használtalak ki! Nem szokásom félrevezetni a nőket ilyen ügyekben.
-         Nem hiszek neked.
-         Én sem neked.
-         Ugyan miért nem? Akkor szerinted már megint hazudok?
Piton nem tudta, hogy kibökje-e azt a kérdést, ami már régóta nyomja a lelkét.
-         Bizonyos értelemben igen.
-         Igazán? - kérdezte fortyogó dühvel pár lépéssel megközelítve a férfit.
-         Elhallgatsz előlem egy-két dolgot.
-         Ugyan mit?
-         Black... - köpte utálattal a nevet.
-         Mi van Siriusszal?
-         Igazán nem dereng semmi? Ne nézz hülyének!
-         Már miért néznélek annak?
-         Tudom, hogy te és Black...
-         Igen?
-         ... hogy te és ő lefeküdtetek!
-         Igen, ez így van.
-         Mi?! Még be is vallod? Ilyen könnyedén? - fakadt ki dühösen a férfi és fenyegetően elindult a nő felé.
-         Minek tagadjam? Ez az igazság.
-         Miközben engem áltattál? Nos, akkor ki használ ki kit? Egy időben két férfi?
-         Miről beszélsz?
-         Láttam a fejedben a kviddics-pályán, ahogy az a korcs téged érint és csókol... Ennél egyértelműbb nem is lehetett volna...
-         Perselus... Perselus, kérlek figyelj rám! - mondta az időközben ideges fel-alá járkálásba kezdett férfinek. - Nem úgy van, ahogy hiszed!
-         Ó igazán?
-         Igazán. - ragadta meg a karját, hogy megállítsa. Igazából jólesett neki a férfi féltékenysége, talán még egy kicsit mulatott is rajta. - Sirius és én akkor voltunk együtt miután kiszabadult az Azkabanból. Rátaláltam egy barlangban az egyik utam során, majd segítettem neki. Egy évig voltunk együtt, de aztán egy halálfaló közbeszólt... Az a mocskos szuka beleesett Siriusba, és nem tudta elviselni, hogy ő engem szeret. Bűbájt mondott rá, amivel magához láncolta, engem pedig megkínzott. Megnyomorította a kezeimet, én pedig elmenekültem Angliából. Utána csak akkor találkoztam vele, mikor idén visszatért a Roxfortba.
-         Akkor ezért sokkolt annyira a megjelenése.
-         Igen. Azóta mindent megbeszéltünk és megegyeztünk, hogy barátok maradunk.
-         Barátok? Black és a barátsága egy nő iránt! - mordult fel hitetlenül.
-         Igen, csak barátok vagyunk! Én nem engednék neki, ha mást is akarna.
-         Miért?
-         Mert már nem szeretem, csak barátként. Túl sok fájdalmat okozott. - azt azonban még nem akaródzott megmondania, hogy Perselus miatt utasította el Siriust a gyengélkedőn. Még nem tudta kimondani, hogy szereti az előtte álló varázslót.
Piton elgondolkodva nézett a nő csillogó szemeibe. Tudta, hogy igazat mond, de valamit még megtart magának. A tekintete túlontúl beszédes volt. Keserű szíve örült ennek a hírnek. Féltékenysége azonban nem tűnt el teljesen. Túlságosan utálta Blacket ahhoz, hogy megbízhasson benne.
Tudta, hogy a nő arra vár, hogy megérintse, mégse bírt mozdulni. Maga sem tudta, hogy miért. Egyedül ezt utálta magában, ha Estrelle -lel volt, mindig elgyengült. Már kibírt annyi minden szörnyűséget, egy nő mégis el tudja gyengíteni. Pontosabban Estrelle képes csak erre. Eddig egyetlen nőnek sem sikerült felülkerekednie rajta. Igen, eddig a legtöbbjük iránt a szexuális vágyon kívül nem érzett mást. De Estrelle homlokegyenest eltért tőlük. Volt benne egyfajta titokzatosság, amit meg akart fejteni, ami érdekessé, kívánatossá tette.
A nő látta azt a furcsa lobogást Perselus szemében, mely a vágyat és valami egészen mást jelentett, amit nem értett. Az olaj-fekete tekintet most nyílt volt. Engedte, hogy belásson a sötét pupilla mögé. Most nyitva állt a képzeletbeli ajtó a tekintetében, mellyel igazi érzelmeit szokta eltakarni. Nem szégyenkezett, hogy Estrelle beléje láthat. Bízott a nőben és szerette. Elűzhetetlen vágy kerítette hatalmába, hogy megérintse a lányt. Mire azonban megmozdult volna, Estrelle ellépett előle és hátat fordítva visszament az ablakhoz.
 
“Van mikor az életünk
Széthullik, és van
Mikor a falak összeomlanak
Meglehet, megérdemeljük
A végén bizonyára megéri

Viseld láncaidat, akár
Tragédiád kezdetét és
Hullj a karjaimba”*
 
Percekig csak nézte a nő hátát. Tekintete végigsiklott karcsú alakján. Legszívesebben odament volna, hogy megfordítsa és megcsókolja, de minden egyes lépés egy örökkévalóságnak hatott.
Estrelle érezte, hogy Perselus habozik, és csak nagyon lassan közelít hozzá, de nem tett semmit, hogy megkönnyítse a dolgát. Most nem ő akart kezdeményezni. Azt akarta, hogy Perselus megküzdjön a bizalmáért, hiszen úgy érezte, hogy többször is kihasználta. Nem akart több sebet szerezni.
Piton pedig pont ezen okok miatt akarta távol tartani magát tőle. Magában ezerszer átrágta a dolgot. Estrelle vállára így is rengeteg teher nehezedik. Ki ő ahhoz, hogy még az ő társaságát is ráerőszakolja? Csak egy bűnös, akit évek óta a lelkiismerete kínoz. Ugyan Estrelle már megtudta, hogy halálfaló, és felülkerekedve önmagán ezt valamilyen szinten el is fogadta, Perselus még mindig képtelen volt megbékélni önmagával. Réges-régi rossz döntése egész életében sötét foltként nehezedett rá. Estrelle még nem tudta, hogy ki is ő valójában, és hogy mennyi borzalmat követett el.
Néha, ha elgyengült egy pillanatra, rengeteg dolog futott át az agyán. Például nem értette, hogy Dumbledore hogyan hihetett neki egykor, mikor a segítségét kérte, hogy hogyan engedhette meg, hogy egy olyan ember tanítsa a gyerekeket, mint ő. Néha azt gondolta, hogy nála még Lupin is jobban megérdemelte a tanári állást. Hiszen ő csak egy vérfarkas, aki a jó oldalon harcolt világéletében, ellenben vele, aki sokat és ok nélkül gyilkolt, és élvezte is. Nem engedhette meg magának, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon Estrelle -nek, hisz már így is eleget szenvedett. „Hozzá egészen másmilyen férfi illene. Egy olyan férfi, aki boldoggá tudja tenni, akit lehet szeretni, aki fel tudja vidítani. Nem egy ilyen besavanyodott, önmarcangoló alak, aki beárnyékolná kibírhatatlan természetével az életét...”
Fájt a szíve, de határozott. „Csak még egyszer, utoljára hadd érezzem az ízét... aztán elmegyek!” Szíve felgyorsulva dübörgött mellkasában, ahogy a kerek vállnál fogva maga felé fordította a lányt. Tenyere alatt érezte az ing alatti hűvös testet és a benne nyargaló vért. Mutatóujjával Estrelle álla alá nyúlt és felfelé irányította tekintetét. A két sötét szem pillantása találkozott. Percekig nem mozdultak. Aztán Perselus ujjaival végigsimított a bársonyos arcbőrön.
Érezte, ahogy Estrelle megremegett a finom érintéstől és kicsit gyorsabban kezdte venni a levegőt. Még utoljára átfutott a fején, hogy most kellene elmennie, de már nem tudott ellenállni a hívogató ajkaknak és az édes, ismerős illatnak...
Finoman, érzékien csókolta a másikat. Lassan fedezte fel puha ajkának minden szegletét, az apró csókoktól összeszorult a szíve és egy aprócska, alig észrevehető könnycsepp futott végig az arcán, hogy aztán rögtön el is tűnjön, mintha soha meg sem született volna.
-         Mennem kell... - suttogta eltolva magától a hívogató testet.
Estrelle kétségbeesetten kapott volna utána, de csak a levegőt markolta. Piton már az ajtónál járt, mikor meghallotta a kérlelő hangot.
-         Kérlek, ne menj el! Ne hagyj egyedül... Kérlek!
-         Nem lehet... - suttogta.
De Estrelle nem engedte. Odafutott hozzá és átölelte. Percekig szorosan kapaszkodott belé, majd könnyes szemmel, esdeklőn tekintett fel rá. Perselus alig érzékelhető fájdalmat érzett a Sötét Jegyen keresztül, mely a forrásnál történt elhalványulása óta egy kicsit már jobban kivehetővé vált. Mégsem törődött vele.
Mire észbe kapott, Estrelle hűvös ujjait a tarkóján érezte, amint kicsit lejjebb húzza a fejét, hogy megcsókolhassa. Nem ellenkezett. A nő heves érzelmei őt is magával ragadták. Estrelle szabad keze megkereste Pitonét és saját dereka köré fonta azt. A férfi erősen szorította magához, és hagyta, hogy magával sodorja az egyre szenvedélyesebbé váló csók. Ajkaik hirtelen nyíltak meg egymásnak. Nyelveik hosszú, izgató táncot jártak.
Estrelle valahonnan érezte, hogyha most elengedi a férfit, akkor minden negatív irányba változik. Ezt pedig nem akarta. Nem engedhette. Ahhoz már túlságosan megszerette.
Megragadta egyik kezét és az egyik nyitott ablak előtti egyszerű, széles ágyhoz vezette, amin csak egy gyűrött lepedő és egy vékony takaró hevert, melyen pár varázskönyv árválkodott. Piton mielőtt végigdőlt volna Estrelle -lel az ágyon türelmetlenül lesöpörte a poros köteteket. Finoman ráfeküdt a nőre, aki még mindig kétségbeesetten kapaszkodott belé. Mielőtt újra ellenkezhetett volna, Estrelle megszólalt, mint aki kitalálta a gondolatait:
-         Ne hagyj itt! - suttogta még mindig könnyes szemmel.
Perselus nem szólt semmit, türelmetlenül nyúlt be a lány inge alá, hogy újra érezhesse gyönyörű melleinek tapintását. Estrelle felsóhajtott, ahogy megérezte magán a kutató, simogató kezeket. Türelmetlenül húzta ki a férfi ingét a nadrágjából. A sürgető érzés a férfi iránt olyan mértékben öntötte el, mint eddig még soha. Újra átvette a vezető szerepét és Perselus fölé kerekedett. Először lerángatta magáról saját ingét, majd a férfié után nyúlt. Türelmetlensége nem engedte, hogy egyenként gombolja ki azt, így csak megragadta és egy határozott mozdulattal szétnyitotta. A fekete gombok szanaszét röpültek, de egyikőjük sem törődött velük. Perselus megmosolyogta a nő hevességét, de a mosoly rögtön eltűnt az arcáról, amint megérezte az egyik selymes kezet meredező férfiasságán. Lehunyt szemmel élvezte a simogatást. Estrelle ültében lejjebb csúszott, hogy ajkai vehessék át kezének szerepét, és hogy mindjárt le is tudja húzni a férfiről a meggyűrődött nadrágot.
Perselus meg sem bírt moccanni. Az ajkak hihetetlenül izgatóan mozogtak rajta. Légzése egyre szaporábbá vált. Estrelle érezte, hogy a kezei alatt lévő test egyre jobban megfeszül. Hogy kínozza kicsit a férfit, felült a lábai között, hogy gyönyörködhessen a kiszolgáltatott áldozata látványában. Maga sem értette saját bujaságát, de amint észrevette, Perselusnak ez igencsak tetszett.
A bájitaltanár felnyögött. A nő lassan kigombolta saját nadrágját, majd az ágyra felállva lehúzta magáról. Immár csak a fehérnemű takarta testét. A fekete anyag csábítóan hatott a hófehér bőrön. A melltartót díszítő apró strasszkövek megcsillantak a Hold fényében. Lassan visszaereszkedett a férfi lábai közé, majd levette az alsóneműjét. Piton türelmetlenül nyújtotta felé az egyik kezét.
Estrelle most már engedett neki. Óvatosan a férfi öle fölé térdelt, de vigyázott rá, hogy még ne érjen hozzá. Megfogta a feléje nyújtott kezeket és a hasán egyre följebb vezette. Egy pillanatra megállította őket, de csak addig, amíg kikapcsolta a melltartóját. Aztán hagyta, hogy a türelmetlen, a bájital-hozzávalók aprításától kicsit durva kezek végigszántsanak a mellein. Ezzel egy időben megragadta Piton férfiasságát és magába vezette azt.
Egyszerre nyögtek fel. A nő öle könnyedén fogadta magába a csupa feszültség testet. Egy gyors mozdulattal elhajította a melltartót. Kinyitotta a szemét és látta, hogy a férfi behunyt szemekkel élvezi őt. Arca fele árnyékban volt, a másikat megvilágította a telihold fénye, mely akadálytalanul ért a szobába a nyitott ablakon keresztül. Hűvös szél járta át a termet, amitől Estrelle teste libabőrözni kezdett. Piton kinyitotta a szemét és elmosolyodott rajta. Megkereste a lágyan mozgó másik tekintetét, mely sötét tűzzel lobogott. Gyönyörűnek találta az ezüst fényben mozgó test látványát. Egyedül az oldalán, és a jobb karján húzódó hosszú hegek törték meg tejfehér bőre tökéletességét.
Estrelle előre hajolt, végigfeküdve a ziháló mellkason és forrón megcsókolta az érzéki ajkakat. Perselus végigsimított selymes hátán, majd megmarkolta a feszes feneket, és gyorsabb mozgásra kényszerítette az őt meglovagolót. A nő lassan, de határozottan kiegyenesedett és megkapaszkodott Piton felhúzott térdeiben. Kissé hátradőlt és becsukott szemekkel élvezte a mozgás egyre gyorsuló ritmusát. Kéjesen nyögött és zihált, ami csak még jobban felizgatta kedvesét. Most már nem akart mást, csak elérni az eszméletvesztés határát.
Csípője egyre vadabb ritmust diktált. Piton mégsem tudott betelni vele. Még erősebben, még mélyebben akarta érezni őt. Kezei a nő húsába markoltak, ahogy csak húzta, húzta maga felé a vonagló alakot. Izmai mindinkább megfeszültek. Estrelle egy pillanatra elbűvölten figyelte a férfi mellkasán az izmok játékát, majd minden figyelmét az egyre közeledő kielégülésre fordította. Szinte minden lökésnél felsikoltott, vagy nyögött. De Perselus is hangosabban zihált, mély hangján az ő nevét suttogta és még többet követelt.
Estrelle végighúzta tenyerét az itt-ott forradásokkal díszített mellkason, majd ismét hagyta, hogy Perselus egyre kétségbeesetten markolja melleit. Közben a tarkójánál megemelte hosszú haját, hogy ne melegítse annyira.
Piton nem bírta tovább. A látványtól kísérve érte el a csúcsot Estrelle nevét kiáltva, majd látása elhomályosult. Ennek ellenére tompán hallotta, hogy a nő felsikolt és zihálva a mellkasára borul. Érezte a nő ölének zsongító pulzálását, és simogató kezeit, melyek a mellkasán futottak végig, végül az arcából simították ki a csapzott tincseket. Estrelle még mindig mozgott csípőjével alig észrevehetően körözve, mintegy levezetésképp. Aztán hagyta, hogy finoman kicsússzon belőle.
A fáradtság ólomsúllyal nehezedett szemeire, végül megadta magát neki. Mellkasán Estrelle -lel nyomta el az álom. Úgy érezte, teste pihekönnyűen sodródik tova.
*
-         Jó reggelt! - suttogták a fülébe. Hirtelen nem tudta, hogy hol van, aztán, minden beugrott. - Mindjárt hajnalodik...
Amint kinyitotta a szemét Estrelle kisimult arcát látta maga mellett. A nő félkönyékre támaszkodva feküdt mellette. Mintha már álmában is érezte volna simogató kezét, mely felsőtestének hegein futottak végig, körberajzolva a halvány csíkokat. Egy pillanatra jólesően megborzongott. Végignézett a lányon, mindkettőjüket csak félig takarta a vékony takaró, ami inkább lepedőnek illett volna be. Tekintete követte Estrelle finom vonalait, melyeket megvilágított a hajnal első derengése. „Hogy is gondolhattam, hogy itt tudom hagyni ezt a sok szépséget és szenvedélyt! Ő is ugyanúgy kívánt - és kíván most is - engem, mint én őt...Hát ha ennyire akarja...”
-         Gondoltam felébresztelek kicsit, amíg még sötét van... - mosolyodott el hamiskásan, majd odahajolt és finoman megcsókolta.
Keze azonban meghazudtolta a csók finomságát. Szemérmetlenül becsúszott a takaró alá bebarangolva az eltakart területet.
-         Estrelle... ezt nem kellene... - suttogta a plafont nézve.
-         Ugyan miért nem? - lehelte az egyik mellbimbójára.
-         Mert... meg fogod bánni...
-         Én ugyan nem... és szerintem te sem...
Perselus nem válaszolt, hanem hirtelen átfordult a lánnyal.
-         Szerinted érdemes hinni neked?
-         Szerintem igen... Egyébként a tested úgyis elárul.
-         Na ne mondd! Úgy vélem ez nem egyoldalú. De rendben, tegyünk egy próbát...
Azzal lassan ráhajolt Estrelle nyakára és csókolni kezdte. Kezei apránként megtalálták a lányon azokat a pontokat, amikkel fel lehetett tüzelni. Már a melleinél tartottak a fáradhatatlan ajkak, mikor először szakadt ki belőle egy mély sóhaj. Kezeit a feje fölött kinyújtóztatva élvezte a kényeztetést. Minden idegszálával Pitonra figyelt, aki egyre lentebbi területeket hódított meg. Nyelvével lassan körberajzolta a köldökét, majd tovább csókolta bársonyos bőrét beszívva annak finom illatát.
Érezte, hogy Perselus kezei hamarabb érték el céljukat, mint az ajkai. Lábait még jobban széttárva és megfeszítve tárta fel magát. A másik elmosolyodott, majd beletemetkezett a puha ölbe...
*
Kimerülten feküdtek egymás karjaiban miután Estrelle nem elégedett meg az ujjakkal, és magára húzta az ugyancsak felhevült férfitestet. Perselus immár lustán simogatta Estrelle vállát, aki oldalt fordulva bújt hozzá. Most ébredt csak rá, hogy valami megint zavarja a lányban. Oldalra pillantott rá és rájött, hogy mi az. A fekete hajtincsek alól egy darabon kivillant a kígyós nyakék, amit Estrelle Voldemorttól kapott az egyik valóságos álma alkalmával. Persze erről Perselus nem tudott. Csak valami megmagyarázhatatlan kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, ha ránézett. Mintha a smaragd szemek figyelnék őt.
-         Már korábban is meg akartam kérdezni... Honnan van ez a nyaklánc? Olyan furcsa...
Estrelle hirtelen nem tudta, hogy mit válaszoljon neki. Egy pillanatra bevillant az ifjú Voldemort képe és valamiért úgy érezte, hogy nem vallhatja be az igazságot. Bár még maga sem volt egészen biztos benne, hogy ténylegesen tőle kapta-e a nyakéket. „Családi örökség. Ahogyan Lucian -nek is mondtad...” - súgta egy idegen hang a fejében. Úgy érezte, megbízhat ebben a hangban.
-         Anyámtól örököltem. - válaszolta végül.
-         Igazán? - húzta össze Perselus a szemöldökét, de nem kérdezett többet. Valami azt súgta, hogy a nő hazudik.
*
-         Mondd, mit tudtál meg, fiam!
-         Láttam, ahogy majdnem mindegyik tanár felvonul a keleti toronyba. Eléggé gyanúsnak találtam, ezért követtem őket. A Roxfortban próbálnak mindent eltitkolni...
-         Draco, a lényeget!
-         Rendben. Szóval az ajtót nem védték le teljesen, így tudtam hallgatózni. Azt hiszem valami idézés félét csináltak. A kulcslyukon keresztül láttam, ahogy Miss Lioncourt a tanárok által alkotott kör közepén áll, aztán minden felgyorsult. Megjelent egy hatalmas démon és vele tárgyalt Dumbledore. Valami védőszellemekről beszélt, meg ajándékokról és valami Deborah lelkét emlegették. Elég zavaros volt.
-         Mi volt a démon neve? - húzta össze szürkéskék szemét Lucius Malfoy.
-         Azt hiszem Belial.
-         Azt hiszed, vagy tudod?
-         Elég rosszul hallottam, de majdnem biztos, hogy Belial volt.
-         Rendben. Ügyes voltál. A Nagyúr szemében bizonyára sokat nőttél ezekkel a fontos információkkal!
-         De mi ez az egész, apám?
-         Az ne érdekeljen, Draco. Elégedj meg annyival, hogy sokat segítettél nekünk. Most mennem kell. Még beszélnem kell a Nagyúrral.
Lucius sétapálcájára támaszkodva felállt a bőrfotelból és elhagyta a Malfoy kúriát. Még mindig kissé gyengének érezte magát a vérveszteségtől, de vigasztalta a tudat, hogy ura talán megbocsát neki, ha átadja az információkat, amik a birtokába kerültek.
Nem felejtette el, hogy mit tett vele a nő. Meg akarta bosszulni, hogy majdnem megölte. „Estrelle, vagy Deborah, nekem édes mindegy. Még meg fogja bánni, hogy velem kezdett! Rá fogok jönni, hogy hogyan állhatok bosszút, és véghez fogom vinni a Nagyúr tervét, ha neki nem sikerülne...”
*
Estrelle a második nap nyugtalanul aludt. Egyedül feküdt a toronyszobában. Furcsa, összefüggéstelen álmokat látott. Mielőtt megfejthette volna a látottakat, újabb részlet tolakodott a fejébe. Úgy érezte, megfullad a mellkasára nehezedő súlytól. Álmában ujjai rákulcsolódtak a kígyós nyakékre, mintha csak le akarta volna szakítani magáról. Nyugtalanul dobálta magát össze-vissza.
De nem csak neki volt nyugtalan az álma a Roxfortban. Harry Potter a griffendéles hálókörletben ugyanúgy hánykolódott. Álmában Voldemortot látta, ahogy egy szőke férfi térdel a lábainál egy fekete sétapálcára támaszkodva. A férfi valamit magyarázott a feketemágusnak, de nem értette tisztán. Annyit azonban leszűrhetett, hogy Voldemort a hírektől ismét jókedvre derült.
-         Nagyszerű! Ügyes voltál, és a fiad is! Méltó utódod lesz a halálfalóim soraiban! Hm... Szóval Belial? Nos, akkor lépnünk kell! Szólj Dolohovnak, hogy hívja össze a csapatát és küldd ide Liviust is! Most kell lépnünk!
Harry úgy érezte, menten szétreped a feje Voldemort fülsértő kacajától. Testét kiverte a víz, a lepedő szorosan a teste köré csavarodott, aztán már csak saját ordítására és szobatársai hangjára ébredt fel.
*
Kevesebb, mint egy óra múlva Harry, Estrelle, McGalagony, Lupin, Sirius és Piton Dumbledore irodájában ült és hallgatta a fiú beszámolóját furcsa „látomásáról”. Az igazgató néha Estrelle -re pillantott és magában nyugtázta az arcán átfutó meglepett kifejezéseket, amik arra engedték következtetni, hogy ő maga is hasonlókat álmodott.
-         Azt hiszem, Lucius Malfoyt láttam. Ő beszélt valami Belialról is... Igazgató úr, sietnünk kell, valamit terveznek! - fejezte be beszámolóját.
Dumbledore hosszan nézett Harry csillogó szemeibe, aki most nem rejtette el a gondolatait és a látottakat.
-         Harry, kérlek légy türelemmel. Ugyan szorít minket az idő, de nem láttál eleget ahhoz, hogy rájöjjünk mit is terveznek. Így viszont nem tudunk semmit tenni, legfeljebb még jobban odafigyelünk rájuk. - szólalt meg végül. Mikor látta, hogy Estrelle szólásra nyitja a száját, egy apró kézmozdulattal csendre intette. - Nem mondom, hogy ne aggódj, Harry. Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Addig is azt hiszem, inkább a tanulmányaidra kellene több energiát fordítanod.
-         De Professzor úr, miért érzem úgy, hogy itt megint valamit titkolnak előlem?
-         Potter, ne kíváncsiskodj annyit! - mordult rá Piton, ezzel ismét kivívva Sirius rosszindulatát, aki keresztfia mögött állt.
-         Ne is törődj vele! Majd mindent időben megtudsz. - szorította meg bal vállát.
-         Harry, azt hiszem itt az ideje, hogy visszatérj aludni. Holnap ha jól sejtem nehéz napotok lesz... - pillantott Pitonra. Harry tudta, hogy a dupla bájitaltanra célzott ezzel.
Szó nélkül távozott magára hagyva egy gondterhelt társaságot.
-         Nos igen, arra nem gondoltam, hogy esetleg valaki kihallgathat. Ez az apró figyelmetlenségem sokba kerülhet... Estrelle, nem véletlenül kértem, hogy ne szóljon közbe. Nem akartam, hogy Harry többet tudjon meg a kelleténél... Gondolom magától is rájött, hogy Voldemort meg akarja idézni Belialt. Azt még magam sem tudom, hogy mit ajánlhat neki föl, de sejtéseim azért vannak. De nem ez a lényeg! Most mindenek előtt ismét útra kell kelnie, de most nem a Turunel hegyre, és nem is egyedül.
-         Mire gondol, igazgatóúr?
-         Nos hallott már olyanokról, hogy erőmegkötő varázsital? - Estrelle bólintott és a szeme sarkából látta, hogy Piton összehúzza a szemöldökét. - Sok fajta létezik, nekünk mégis talán az egyik legkülönlegesebb kell. Nagyon kevés olyan ital van, ami képes megkötni egy vámpír erejét, hiszen az ő szervezetükre kevés bájital hat, lévén hogy fizikailag halottak. Sajnos az egyetlen esélyünk, ha megpróbáljuk megszerezni Deborah egykori klánjától ezt az italt. Igyekeznünk kell, mert ha Voldemortnak sikerül többet ajánlania Belialnak, akkor a védőszellemeket nagy valószínűség szerint el fogja tüntetni, és akkor Deborah ismét elő fog törni. Ezt mindenképp meg kell akadályoznunk.
-         De Piton professzor nem tud készíteni ilyen italt? Még soha nem láttam olyan embert, aki ennyit tudott volna a bájitalokról. Biztosan sikerülne neki! - Piton nem mutatta, hogy mennyire jól esett neki a bók. Sirius azonban felhorkant.
-         Miss Lioncourt, nem szeretem bevallani, de van, ami még az én képességeimet is felülmúlja... Először is nem tudjuk a receptet, nem ismerjük a hozzávalókat, másodszor egy ilyen főzetnek van, hogy több évig állnia kell, hogy kifejtse a megfelelő hatását. Nekünk pedig pont időből van kevés...
-         Perselusnak igaza van. - nézett ismét Estrelle -re az igazgató.
-         Rendben. Mikor induljak és kikkel? - kérdezte Estrelle komolyan, mégis lemondóan. Valami azt súgta neki, hogy ki kellene minden ötletet használnia, ami megakadályozhatja a találkozást a vámpírokkal. Megmagyarázhatatlan rossz érzés telepedett rá.
-         Azt hiszem a legjobb lenne, ha már reggel indulnának. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha önkéntesek kísérnék. Nem lesz veszélytelen az út.
-         Én vele megyek. - jelentette ki határozottan Sirius.
-         Én is. - szólt csendesen Lupin.
Dumbledore Pitonra emelte a tekintetét, aki csak egy biccentéssel jelezte, hogy ő is a társasággal tart.
-         Azt hiszem, Minerva, át kéne vállalnia Perselus óráit, ha nem okoz gondot... Talán mégsem lesz olyan rossz napjuk Harryéknek... - mosolyodott el. Piton elhúzta a száját.
-         Természetesen számíthat rám, Albus. - jelentette ki a tanárnő.
-         És honnan fogjuk tudni, hogy merre kell mennünk? Én még nem hallottam többet arról a helyről, mint amit Deborah álmaiból leszűrtem. Fogalmam sincs, hogy merre keressem.
-         De nekem szerencsére van. Ez a vámpírklán nagyon ősi. A régi időkből sok feljegyzés szól róluk. Jellemző rájuk, hogy szeretnek az emberek közelében élni, és nem igazán változtatják a nyughelyüket. Nem is olyan messze áll az a templom, ami alatt tanyáznak. A pontos helyet reggel megmondom. Legkésőbb hétkor el kellene indulniuk. Pár megbízható embert azért még értesítek. Nem tudhatjuk, hogy mekkora a vámpírok száma. Most menjenek és pihenjék ki magukat!
Dumbledore felállt, jelezvén, hogy vége a megbeszélésnek és az egyik ablakához sétált. A festmények a falakon halkan pusmogtak, meg sem próbáltak alvást színlelni. Már mindenki kifelé indult, mikor Estrelle -t megkérte, hogy maradjon egy percre. Sirius szemöldökráncolva nézett vissza, majd Remus oldalán elhagyta az igazgatói irodát.
-         Mit akart még mondani?
-         Nos, az imént nem mondtam el a teljes igazságot a hely hollétét illetően. Az igaz, hogy sok feljegyzés szól róla, de a leglényegesebb, ami egyértelműen behatárolja a helyet, az nincs a birtokomban, és nem is ismeretes a számomra, de azt tudom, hogy létezik.
-         És én mit tehetek ez ügyben? Gondolom valahogyan meg kéne szereznem azt az iratot.
-         Látom gyorsan vág az esze. Ez az irat évekig a maga közelében volt, csupán nem tudott róla.
-         Ezt most nem értem.
-         Olvasta ön a nagyanyja könyveit?
-         Nem mindet, de hogy jön ez ide? - nézett rá értetlenül.
-         Gyanítom, hogy azok között a könyvek között lapulhat a megoldást rejtő kötet, hisz a kedves Eleonora megőrzött mindent, ami az ükanyjától fennmaradt. Ő meg ugye járt abban a templomban, és tanúja volt Deborah „halálának”.
-         Értem. Tehát el kellene mennem a könyvért a régi házunkba.
-         Igen, bár nem szívesen kérem rá. Mégsem hiszem, hogy ott ne tudna észrevétlenül mozogni. Számításaim szerint Voldemort mostanra már egy egész csapatot összehívhatott, hogy előkészítse az idézést, és valószínű, hogy a bátyja Livius is az ura mellett van. A ház tehát remélhetőleg üres.
-         Akkor indulok. Gondolom ezért mondta a többieknek, hogy reggel mond pontos helyet... - Dumbledore elmosolyodott, aztán hirtelen elkomorult.
-         Nagyon vigyáznia kell magára. Azért nem küldök magával senkit, mert egyedül jobban el tud rejtőzni, és ami a legfontosabb: kívülről-belülről ismeri a Lioncourt -kúriát.
-         Hacsak Livius nem rendezte át azóta, hogy elmentem.
-         Ezt nem hinném. Nos, akkor siessen. Pár óra van még hajnalig, addig meg tudja járni az utat. Adok magának egy gyűrűt, amit ha egyszer körbefordít az ujján észrevétlenül hoppanálhat a házba. Ha visszafele fordítja, ide fog visszatérni. Várni fogom. Sok szerencsét.
Estrelle bólintott, majd az ujjára húzta az egyszerű aranygyűrűt és még egyszer belenézett az igazgató égkék tekintetébe, majd eltűnt.
*
 
A házban ugyanolyan sötét volt, mint hajdanán, mikor még itt lakott. A levegőben a réges régi ház gerendáinak illata érződött. De volt ott még valami sötét, fojtogató érzés is, ami lassan, de biztosan beleivódott Estrelle -be is. Ahogy a folyosókon lopakodott, megrohanták az emlékek. Fájt a szíve, hogy ilyen állapotban látja a házat, mely hajdanán, mikor még a szülei is éltek sokkal világosabb és vidámabb volt - már amennyire egy nyolc éves kislány ezt meg tudja állapítani. De a kúria most a fekete mágia jelenlétét árasztotta magából.
Óvatosan lépkedett az árnyas folyosókon, nem szeretett volna senkibe beleütközni. Nagyanyja egykori szobája felé tartott. Ehhez el kellett haladnia először a saját szobája, majd a bátyjáé mellett is. Még emlékezett a varázslatra, amivel Livius egyszer levédte Eleonora ajtaját, hogy ő ne mehessen be a tudta nélkül, de nem vette észre, hogy a kis Estrelle egy sarokból kifigyelte.
Előhúzta pálcáját és elsuttogta a varázsigét, közben pedig imádkozott, hogy a varázslat még mindig ugyanaz legyen.
A nehéz tölgyfaajtó egyetlen nyikordulással résnyire kinyílt. Estrelle gyorsan bedugta pálcáját a sötétbe és elsuttogott minden általa ismert ellenvarázslatot, ami az esetleges riasztóátkokat semlegesíteni tudja. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd a szoba közepe felé fordult. Egy pillanatra engedte, hogy egykori nagyanyja illata körülölelje, majd kicsit nehéz szívvel pálcáján apró lángot gyújtva kutatni kezdett.
Rengeteg poros kötet sorakozott pedáns rendben a polcokon. Volt amelyiknek gerincén már ki se lehetett venni az írást, vagy annyira szétmállott a kötés, hogy már a lapok látszódtak. De akadt kevésbé megviselt példány is. Ezek egy külön polcon helyezkedtek el közvetlen az ablakok melletti falon. Estrelle hirtelen nem tudta, hogy honnan kezdje a keresést. Szíve a torkában dobogott, hisz félt, hogy Livius megtalálja és elfogja, amellett tudta, hogy szorítja az idő, több lehetősége nem lesz, hisz reggel már indulniuk kell a vámpírok rejtekéhez...
Remegő kézzel simított végig a köteteken. Találomra kihúzogatott párat és átlapozta őket. Remélte, hogy minnél hamarabb rátalál a megfelelőre. Ahogy fogytak a kötetek, úgy lett egyre idegesebb. Már legalább egy órája keresgélt, mikor felsóhajtott:
„Nagymama, segíts, kérlek! Nagyon fontos lenne megtalálnom azt a könyvet!”
Ekkor legnagyobb meglepetésére a háta mögötti falon, épp nagyanyja régi ágya fölött megmozdult a fiatal Eleonorát ábrázoló kép kerete. Felpillantott az arcra, mely most bíztatón mosolygott. Elcsodálkozott, hiszen még emlékezett rá, hogy Livius egyszer mennyit szitkozódott, hogy nem tudja leszedni a képet a falról.
Lassan közelebb lépett és leemelte a festményt. Mögötte egy kisebb üreg tátongott. A sötétben nem látta a tartalmát, de óvatosan kitapogatott egy könyvet, és egy levelet. Pálcája fényénél elolvasta a címzést. Neki szólt. A kötetre pillantva rögtön tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Gyorsan összezsugorította a könyvet és fekete farmerja hátsó zsebébe süllyesztette.
Már nem volt más vágya, csak minnél hamarabb eltűnni a házból. Ellenőrizte, hogy minden úgy hagyott-e, mint volt, majd visszahelyezte a védővarázslatokat. Livius szobája mellett haladt el, mikor egy halk pukkanást hallott. Megállt hallgatózni kezdett, majd lépett egyet. Ekkor nem messze a sötét folyosón meglátta a bátyját. Hideg, gonosz tekintete megvillant. Már emelte pálcáját, mikor Estrelle gyorsan a gyűrűhöz kapott és elfordította azt az ujján. A következő pillanatban elmosódottan hallotta Livius káromkodását és rögtön Dumbledore szobájában találta magát.
Mélyen felsóhajtott és lerogyott a legközelebbi székbe. Ismét felkavarta, hogy látta a testvérét, aki már annyi szenvedést okozott neki. Dumbledore nyomban feltűnt egy lépcső tetején, ami egy könyvespolcokkal teli galériához vezetett.
-         Hála Merlinnek! - mosolyodott el. - Sikerült?
-         Igen. - bólintott, majd előhúzta nadrágja zsebéből a miniatűr könyvet. Pár pillanat múlva Albus finoman összehúzott szemöldökkel lapozta a régi, megfakult lapokat.
-         Meglátta valaki?
-         Igen, Livius. De csak mikor már indultam visszafelé. A folyosóra hoppanált.
-         Akkor nem tudja, hogy miért volt ott?
-         Nem vagyok biztos benne, bár mindent úgy hagytam, ahogy volt. Nem hinném, hogy nem gyanakodna. Bár lehet, hogy azt, hiszi, hogy a saját szobámból hoztam el néhány dolgot. Sajnos neki benne van a vérében a bizalmatlanság...
-         Rendben. Remélhetőleg nem jön rá, hogy miért tért vissza.
-         Jó könyvet hoztam el?
-         Ó igen. Itt van benne minden, amire szükségünk lehet. Már kezdtem aggódni, hogy ilyen sokáig tartott.
-         Hát a nagymamám rendesen eldugta. Csak akkor találtam meg, mikor már majdnem hajnalodott. A saját arcképe mögé rejtette.
-         Eleonora elég agyafúrt asszony volt... - mosolyodott el az igazgató.
-         Úgy beszél róla, mintha ismerte volna.
-         Igen, ismertem. Bár csak futólag. Párszor találkoztunk itt, a Roxfortban, mikor Sandrát vitte el, vagy a kihágásai miatt kellett beszélnie velem.
-         Kihágásai? - lepődött meg. Édesanyja az emlékezetében mindig mosolygós, szelíd asszonynak tűnt.
-         Igen, volt pár szabálysértése, de semmi komolyabb. Ez a Mardekárosktól nem volt soha szokatlan.
-         Szóval a Mardekárba járt. Gondolhattam volna, hogyha halálfalók lettek.
-         Ó, hát tud róla?
-         Igen, Piton professzor egyszer elmesélte.
-         De azt tudnia kell, hogy nem önszántukból lett az se Sandra, se Andreas!
-         Igen tudom, miattam. Bár nekem fel sem tűnt soha. Ha tudtam volna...
-         Akkor sem tehetett volna semmit, hiszen még egészen kicsi volt. Nem tehet róla, hogy Voldemort kinézte magának. Egyébként az édesapja nem Mardekáros volt, hanem Hollóhátas.
-         Tényleg?
-         Igen. Méghozzá az egyik legokosabb abban az időben. Rengeteget törte később a fejét rajta, hogy mit is akarhat a lányától Voldemort. De sajnos nem jött rá, ahogyan én sem. Most már persze világos, de ha akkor sikerül, valahogy meg tudtuk volna védeni magát sok-sok szenvedéstől.
-         Most már mindegy. Borítsunk rá fátylat. Inkább azt mondja meg, hogy mikor kell indulnunk.
-         Azt hiszem olyan két óra múlva lenne érdemes. Addigra ha minden igaz, mindegyik vámpír lepihen és így csak a szolgáikat kell kijátszaniuk. Menjen és készüljön fel.
Estrelle biccentett, majd elhagyta az irodát.
*
Hűvös hajnal köszöntött a Roxfortra. Estrelle fázósan húzta össze magán szűk talárját. Nem csak ő volt ideges. A mellette álló Sirius és Lupin gyors, izgatott pillantásokat váltottak, míg Piton pár lépéssel arrébb a távoli horizontot fürkészte arcán teljes nyugalommal.
Nem szóltak egy szót se, némán kezdték követni az elszántnak tűnő nőt a birtok határa felé. Mindannyian tudták, hogy a boszorkány nagy veszélyben lesz, ha eltűnnek mellőle Belial láthatatlan őrei. De talán Estrelle -ben tudatosult ez a legjobban. Rettegett, hogy elbukik, ugyanakkor valamiféle kifogyhatatlan forrásból erőt merített. Érezte, hogy győzhetnek, csak nagyon kell igyekezniük.
A Roxfort vadkanos kapui előtt hátrafordult és bevárta a pár lépésre lemaradt varázslókat. Halk, határozott hangon szólalt meg:
-         Most balra kell indulnunk, távolodva Roxmortstól. Dumbledore szerint nem messze várnak ránk a Rendtagok, akik erősítésként jönnek velünk.
-         Kiket hívott Dumbledore? - lépett közelebb Sirius.
-         Ugyan én még nem találkoztam velük, de a nevüket elárulta. Kingsley Shacklebolt, Bill és Arthur Weasley és Alastor Mordon.
-         Ne izgulj, bennük megbízhatsz. Tapasztalt varázslók. Reméltem, hogy ők jönnek.
Piton nem szólt semmit, csak félig elfordulva, karba tett kézzel várta, hogy továbbmenjenek. Estrelle már szóvá akarta tenni a hallgatagságát, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg felébreszti az alvó sárkányt.
A birtok fala mentén haladtak. Egy kanyar után pedig meg is látták az egyik fa árnyékában gyülekező kis csoportot. Miután váltottak pár szót, rögtön indultak is tovább. Hoppanálva érkeztek meg egy erdő szélére, mely nem messze nyújtózkodott egy mugli várostól.
Estrelle sóhajtva nézett körül. Szemei kissé kitágultak az ismerős-ismeretlen érzéstől, ami elfogta, ahogy az ősöreg fák közt elindult. Minden zsigerében érezte, hogy jó helyen járnak. Valami volt a levegőben, valami édeskés szag, ami rég elfeledett képekre emlékeztette. Ahogy megbabonázottan haladt előre, nyomában a feszült férfiakkal, ráismert arra az illatra. Az vezette egyre közelebb a templomhoz. Nem is érezte az emelkedőt, amit meg kellett mászniuk, hogy végre a szemük elé tárulhasson a templom látványa.
Egy nagyobb tisztás szélén álltak, amit hihetetlenül vastag fák vettek körül. Hiába volt azonban kora reggel, az erdő ezen része fölött lilás-fekete köd és felhők gomolyogtak, alkonyi sötétbe vonva vele a környéket.
-         Pah, borzalmas itt a levegő! - mordult fel Sirius.
-         Igen, a sötét erő koncentrációja itt nagyon erős... és mindenen érezni a vér szagát... - bólintott Lupin sápadtan, majd beleszagolt érzékeny orrával a levegőbe. - De elég érdekes egy templom... Még most is ki van világítva. Mintha odabent gyertyák százai égnének... vagy az épület kövei árasztják magukból a fényt?
-         Mindkettő. - suttogta rekedten Estrelle. - Menjünk, nem veszíthetünk egy percet sem!

 
Igazság szerint rettenetesen furcsán érezte magát az építmény közelében. Persze a hely már rég nem volt megszentelt, de átjárta valami megfoghatatlan, és nyomasztó erő, amitől a levegő is nehezebb lett. Sietve indult el. Valahonnan tudta, hogy a vámpírok a félhomály ellenére is alszanak. A halandó szolgáikkal pedig gyorsan végezhetnek, mielőtt még felocsúdnának.
Mielőtt azonban a végére érhetett volna a fehérkavicsos ösvénynek és kinyithatta volna a nehéz ébenfekete ajtót, egy erős kéz érintését érezte a vállán. Hátrapillantva Perselust látta. A fekete szemekben furcsa, szigorú fény csillogott. Nem szólt semmit, de Estrelle tudta, hogy mit akar mondani.
„Igaza van, meggondolatlan voltam. Hagytam, hogy a vér szaga, amivel itt minden át van itatva, vezéreljen... Ők is biztosan érzik. Tényleg jobb lenne egy mellékajtót keresni.”
Futva követte a fekete taláros alakot a fal mentén. Egyre szorítóbb érzés uralkodott el rajta. Megálltak egy sötét, kissé kopott faajtó előtt.
-         Most hogyan tovább? - fordult a nő felé Kingsley. - Az ajtón valószínűleg erős varázslatok vannak.
Estrelle nem szólt semmit, csak kinyújtotta egyik kezét és megérintette a deszkákat. Az ajtó egy pillanatra felizzott, majd hangtalanul kitárult. A varázslók értetlen pillantásokat váltottak, majd szinte hangtalanul követték a sudár nőt a vörös gyertyákkal megvilágított oszlopok közé. Tőlük balra volt a főoltár, jobbra pedig a fekete súlyos kapu és a megkopott lakkú, árnyas padok sorakoztak.
Estrelle habozás nélkül balra indult az oldalhajó árnyainak takarásában, miközben fejére húzta csuklyáját. Érzékei kiélesedtek, minden apró neszt meghallott. „Túl nagy a csend. Hol vannak a szolgák? Talán lesben állnak?” Maga sem tudta miért, de az oltártól - aminek lapjába vésve most is halványan izzott a fordított pentagramma - jobbra eső vörös selyemmel elfüggönyözött ajtó felé tartott. Az egyik sötét sarokban azonban valami megmozdult. Estrelle rögtön megállt. Már a főhajó kőlapjain állt a fényben. Ő már nem tudott észrevétlen maradni, de kezének egy apró mozdulatával jelzett társainak, akik rögtön meg is álltak és még mélyebbre húzódtak az árnyékban.
-         Állj! Ki vagy és mit akarsz? - törte meg a templom egyenletes csöndjét egy kemény hang.
-         Talán nem ismersz meg? Ja hát persze, az már nagyon rég volt, te pedig új szolga vagy, halandó. - válaszolt gúnyosan a nő.
-         Mondd meg a neved, és hogy miért jöttél! - hallatszott kicsit ingerültebben. - Nem érzem, hogy vámpír lennél.
-         Hát persze hogy nem. Azt hiszed vagyok olyan bolond és hagyom, hogy kiszimatolják az emberek, vagy a varázslók, hogy mi is vagyok valójában? Sokkal kényelmesebben élhetek közöttük, ha embernek álcázom magamat.
-         Ennyi erőd lenne? - nevetett fel a testetlen hang.
-         Ejnye, ejnye... nagyon alábbhagyott az udvariasság ennél a klánnál... Nem lehet túl erőskezű a vezetőtök.
-         Elég. Mondd a nevedet! És hívd elő a társaidat!
Estrelle kivárt. A feszültséget érezni lehetett a levegőben. A gyertyák fénye félig megvilágította a csuklya alá rejtett arcát. Jól láthatóan elmosolyodott, de a mosolyából csöpögött a gúny. Perselus csodálkozva figyelte fekete alakját, mely most mintha meg is nőtt volna, és majdnem olyan tiszteletparancsoló lett, mint hajdanán a Nagyúr...
A nő intett egyet, mire Piton, Sirius, Lupin és Bill kiléptek a vörös fénybe. Mordon, Kingsley és Arthur odakint őrködtek.
-         Lám, lám. Micsoda kísérőgárda... Mivégre fel?
-         Ők a halandó szolgáim. Csupán követik a parancsaimat. Ártalmatlanok.
-         Ó igazán? Ezt most el kellene hinnem? És ha már itt tartunk, mik a parancsaid?
-         Ne érdekeljen. Amúgy sem veled akarok beszélni, hanem valamelyik vámpírral.
-         Ha igazán vámpír volnál, akkor tudnád, hogy már alszanak. És különben se tudtál volna fényes nappal idejönni.
-         Ha igazán jó szolga lennél, akkor tudnád, hogy az Öregeknek megvannak a praktikáik, amikkel kijátszhatják a napfényt.
-         Hazudsz! Te nem lehetsz...
-         De igen! Egy vagyok közülük. Az utolsó dolog az életedben, amit hallani fogsz, pedig a nevem: Deborah Seraphim! - azzal hihetetlen sebességgel előre mozdult és megragadta az alacsony férfi nyakát, majd lerántotta a csuklyáját.
-         Te... te nem lehetsz... Te meghaltál!
-         Ó nem, igenis élek! Méghozzá ebben az emberi testben!
Lupinék meghökkentek. Nem tudták eldönteni, hogy Estrelle tartja-e sakkban a férfit, avagy Deborah vette-e át újra az irányítást. De valamelyest megnyugodtak, mikor a nő fölemelte a pálcáját és csak egy kábító átkot küldött a férfira. A következő pillanatban azonban már nem volt idejük Estrelle -lel foglalkozni, mivel a padok és az árnyékok közül további emberek bontakoztak ki és pillanatok alatt egy kisebb csata közepén találták magukat. A kiáltozásokra a kinn maradt Kingsleyék is berontottak.
-         Tartsátok vissza őket, én utána megyek. - morogta oda Piton Mordonnak, azzal a függöny mögött eltűnő nő után futott.
Estrelle egy valamivel kisebb terembe jutott. Itt kevesebb gyertya égett. A helyiség közepén négyzet alakú lejáró vezetett kopott lépcsősorral a mélybe. De ösztönösen tudta, hogy nem arra kell mennie. Deborah egyik emlékképe úszott el előtte, amiből rájött, hogy odalenn csupán tömlöcök vannak csontvázakkal. Ahova neki mennie kellett, az a szemben levő fal tetejéhez közel lévő erkély, és az onnan nyíló folyosó volt, mely az alvó vámpírokat rejtette.
Egy pillanatra megtorpant, amíg felmérte a több méteres magasságot, majd közelebb ment a falhoz, melynek mélyedéseiben itt-ott gyertyák égtek. Lépcső, vagy feljáró nem volt sehol. „Na most lennék bajban, ha nem boszorkánynak születtem volna...” - gondolta, majd egy bűbájjal fellebegtette magát a magasba. Miután áthuppant a kopott kőkorláton, épp indult volna tovább, mikor lépteket hallott abból az irányból, amerről jött. Óvatosan kikémlelt a korlát egyik résén, de nyomban megnyugodott, mikor látta, hogy csak a bájitaltan professzor keresi őt. Halkan sziszegett egyet, majd megvárta, amíg a férfi is csatlakozik hozzá. Immár együtt indultak tovább a huzatos folyosón, melyről szakaszonként leágazott egy-két kisebb járat.
 De Estrelle nem jött zavarba, a főág mentén haladt tovább, nyomában a férfival. Egy kisebb kanyar után egy valamivel világosabb terembe értek. Pára és doh szaga csapta meg az orrukat. A hűvös légmozgásban meg-megrebbentek a vörös lánggal égő gyertyák, melyek legalább huszonöt lakkozott, díszes koporsót világítottak meg az ablaktalan helységben. Egy kisebb fajta emelvényen, melyhez pár lépcsőfok vezetett, egy különösen elegáns darab feküdt. Piton is sejtette, hogy a klán vezetője aludhatja ott halálosan mély álmát.
A nő azonban nem pazarolt több időt a nézelődésre, céltudatosan indult az emelvény felé, ahol a koporsó mögött, a falba süllyesztve egy ereklyetartó ajtaján csillant meg a fény. Tudta, hogy ott kell keresnie a bájitalt. Végigsimított a díszes ajtószárnyakon, majd egy halvány mosoly kíséretében felpattintotta azokat. Odabenn egy sötétbarna ládikát talált. Sietve felnyitotta a fedelet, de a megkönnyebbült mosoly rögtön lehervadt az arcáról.
-         Azt nem fogod megtalálni itt... Deborah, vagy Estrelle - akárhogy is hívnak most.
A boszorkány a hang irányába fordult. Az egyik mellékjárat ajtajában egy magas férfi állt a félhomályban. Szinte érezte, hogy Piton várakozón megfeszül és pár lépéssel közelebb jön hozzá az idegenre szegezett pálcával.
-         Miről beszélsz? - kérdezte, miközben zsebében megszorította saját varázspálcáját.
-         Nem ajánlom, hogy elővedd. Előbb harapnám át a torkodat, minthogy felemelhesd.
-         Mi? Az nem lehet, pedig...
-         Igen, nappal van. De már elfelejtetted, hogy megvannak a saját módszereink, amivel az idősebbek fenn tudnak maradni? Nem ugyanezt mondtad odakinn az egyik szolgának? Ja persze, az csak blöff volt...
-         Hol van?
-         Ejnye, ejnye... nagyon alább hagyott az udvariasságod... - hallotta vissza saját mondatait. Valahonnan ismerősnek érezte a vámpírt, de mivel az arca árnyékban maradt, nem tudott rájönni, hogy honnan. „Talán valamelyik utam során találkoztam vele?”
-         Rendben, akkor elmondanád, hogy mi történt a bájitallal?
-         Elvitték.
-         Kik?
-         Ó, milyen kíváncsi vagy. De most inkább én kérdezek: Mire kell neked az az ital? Csak nem a benned lévő erőket akarod megkötni?
-         De igen.
-         És ezt csak így beismered?
-         Ha már egyszer rájöttél, akkor mi értelme titkolni? Úgyis megérzed, ha hazudok. Kik vitték el?
-         Tudod te azt nagyon jól. - válaszolta halkan pár percnyi csönd után. - És kérlek szólj az ölebednek, hogy leeresztheti a pálcáját, nincs szándékomban megtámadni titeket. - Piton felmordult, és ha lehet még szúrósabban nézett, de pálcáját ugyanúgy a vámpírra szegezte.
Estrelle belül forrongott. Voldemort már megint megelőzte! Feleslegesen tették ki magukat még több veszélynek! Legszívesebben toporzékolt volna, de tudta, hogy az nem vezet előbbre.
-         Értem. Mikor vitték el?
-         Hetekkel ezelőtt.
-         Önként adtátok oda, igaz? Mit ajánlott cserébe?
A vámpír csak felnevetett síron túli hangján, majd mielőtt megmoccanhattak volna, eltűnt. „Olyat, amit neked nem állt volna hatalmadban megadni.” - hallotta még utoljára a hangját. Már épp indult volna utána, mikor Perselus elkapta a karját és fejével intett, hogy inkább minnél előbb tűnjenek el. Követte a férfit vissza ugyanazon az útvonalon. Mire csatlakoztak a többiekhez, megdöbbenve látták, hogy már halálfalók is támadják őket a vámpírok szolgái mellett.
-         Ezek meg hogy kerültek ide? - kiáltott oda Billnek.
-         Egyszerűen ide hoppanáltak miután követte Miss Lioncourtot.
Ahogy a halálfalók megpillantották Pitont, még nagyobb dühvel kezdtek támadni. A zöld és piros fénycsóvák sisteregve röpködtek a levegőben.
-         Vidd ki Estrelle -t! - harsogta túl a hangzavart Lupin a tanárnak címezve szavait.
A nő azonban már a forgatag kellős közepén volt. Kíméletlen gyorsasággal küldte az átkokat. De ő is kapott jó párat. Mindezek ellenére egy karcolás sem volt rajta. A rontások, amiknek célba kellett volna érniük, mintha egy falba ütköztek volna. Miután látták, hogy a kábítóátkokkal nem érnek semmit Estrelle -nél, az egyikőjük megelégelte a dolgot.
-         Adava Kedavra! - és már suhant is a halálos átok. A levegőben hallatszott az a bizonyos hang, ami olyan volt, mintha egy nehéz tárgy közeledne a célpont felé.
Sirius már ugrott is volna, hogy eltérítse a sugarat, mivel a nő csak az utolsó pillanatban vette észre, de meglepetten nézte, hogy ez az átok is célt téveszt. Egy pillanatra kékes derengés vette körül Estrelle -t, amiben négy furcsa, vékony és magas, rettenetesen csúnya alakot vélt kivenni. „Ezek lennének a védődémonok?”
A következő pillanatban azonban iszonyú kín hasított a mellkasába.
 
* Ajánlott szám: Depeche Mode: Halo remix
*  Voldemort (francia) = a halál szárnyalása
* Depeche Mode: Halo (részlet magyarul), ajánlott szám még: Kormorán: Szállj sólyom (Honfoglalás zenéje)