30. Fejezet
Az új szövetséges, a két áruló és az áldozat

I. Az új szövetséges
 
-         Ez nagy baj. Azt jelenti, hogy Voldemortnak sikerült valamit elérnie, amit nagyon akart. - hajolt gondterhelten az alvó Harry fölé Dumbledore. - Perselus, kérlek menj el Miss Lioncourt szobájához és nézd meg, hogy ott van-e.
-         Arra gondol, hogy...
-         Nem tudom. Lehetséges. Mindenestre nem érzékelem őt...
-         Azonnal megyek.
-         Poppy, kérlek maradj Harry mellett. Ha felébredne és továbbra is fájdalmai lennének, adj neki még fájdalomcsillapítót. Ezt az éjszakát jó lenne, ha végigaludná. A sebhelye még mindig tüzel.
-         Természetesen. Albus, maga mit fog tenni? Mi lesz, ha kiderül, hogy Miss Lioncourt...
-         Ezt még át kell gondolnom. Először is fogadom Luciant és lemegyek Remus Lupinhoz. Ő még nem tud semmiről. Ron, Hermione ti itt maradhattok, ha akartok, bár nincs sok értelme.
A két diák sápadtan bólintott és aggódva néztek az idős mágus után.
*
„Véged van, Dumbledore! És Potternek is meg vannak számlálva a napjai. Már nem kell sokáig várni. Hamarosan hadba vonul a Fekete Sereg. Össze fogunk csapni a ’fény oldalával’, és győzelmet fogunk aratni. Semmi esélyük ellenünk. Ekkora sereg ellen nem tudnak összeszedni elegendő embert. És hamarosan csatlakozni fog hozzánk Deborah Klánja is... Ó igen, érzem, hogy jön... egyre közelebb van. A Három Jel és a nyakék idevezeti. Most, hogy Estrelle félreállt az útból, semmi sem állíthat meg minket. Belial pedig hamarosan meg fogja kapni azt, amire annyira vágyik. Megkapja a testet, ami után már évszázadok óta áhítozik... De nem fogja úgy használni, ahogy ő gondolja... Ó nem! Nem vagyok olyan bolond, hogy ekkora hatalmat kiengedjek a kezeim közül, és esetleg ellenem forduljon...
Ő lesz az én egyszemélyes pusztító seregem. Uralkodni fogok fölötte is. A saját vérem fog szolgálni. Megkötöm a kezeit. Bizony, bizony. Nem gondolt rá, hogy túljárok az eszén!”
Voldemort magas hangon felkacagott. Hangja visszhangot verve futott végig az egész kastélyon. Az ott tartózkodó halálfalók bizakodva kapták fel a fejüket. Rég hallották Urukat ilyen boldognak és elégedettnek. Érezték, hogy valami készülődik!
*
Remus Lupin egy félig teli üveg konyak társaságában ült asztalánál.* Hosszú ujjai között egy félig teli poharat forgatott. Ismerős volt a helyzet. Jamesék halála után is egy ideig az alkohol volt az egyedüli társa. Szemei - mint akkor is - fáradtan a távolba meredtek. Már rég nem látták az üvegen tükröződő gyertyalángokat. Csöndes gyászát az egyik ablak hirtelen kicsapódása zavarta meg. Ködös tekintettel arrafelé nézett, majd lassan, bizonytalanul felállt és a falhoz lépett.
Ahogy kitekintett az előbb még csillagos égre, nyugtalanul vette észre a sötét felhőket, amik már eltakarták a dagadó hold fél karélját. Barátságtalan, viharos hideg szél fújt odakint. És akkor megérezte... Valami megváltozott az éjszakában. Valami borzalmas közeledett. Még nem lehetett egyértelműen tudni, hogy mikor fog odaérni, de tudta, hogy lassan, alattomosan közelít AZ időpont.
Minek is az időpontja? A végső csatáé. Az utolsó erőpróbáé, amit ő talán túl sem fog élni. Most még inkább sajnálta, hogy Sirius nem élhette meg azt a napot, ami eldöntheti a jövőjüket.
„A sors fintora, hogy nem sokkal a döntő nap előtt haltál meg! Pedig tudom, hogy úgy harcoltál volna, ahogy még soha. Nem csak Harryért és a jövőért, hanem Lilyért, Jamesért, Dumbledore -ért, az elveszett barátokért, akik már rég meghaltak, magadért és talán még... értem is. Végre szembeszállhattál volna az élettel, ami annyi szenvedést rótt rád és ránk... Mindenért megfizethettél volna.
De ne félj! Én megteszem, amit neked már nem volt időd véghez vinni. Én harcolni fogok a te nevedben is. Mindegy, hogy milyen alakban, de harcolni fogok. Nem bújok el. Többet nem! Ennyivel tartozom mindannyiótoknak!”
Köszöntésre emelte poharát, majd egy húzásra kiitta a tartalmát.
Bezárta az ablakot. Épp visszaült az asztalhoz, a keze már ismét az üveg nyakára fonódott, mikor kopogtattak. Nem akarta kinyitni. Senkit nem akart látni. Korábban ugyan felmerült benne, hogy megkeresi Harryt, vagy visszamegy Estrelle -hez, de azzal nyugtatta magát, hogy biztosan egyedül akarnak maradni. Ő legalábbis most igazán egyedül akart lenni. Nem volt szüksége a sajnálkozó, részvétteljes pillantásokra, nem akarta kimutatni a gyengeségét. Így is voltak, akik nem is tartották férfinak a sok betegeskedés, a szelíd természete és a csontsovány alkata miatt. De most ők sem érdekelték. Itt, ebben a szobában bezárkózva akarta kisírni a fájdalmát. Szabadjára akarta engedni mindazt, ami a lelkében dúlt. A maradék lelkében, ami még az övé volt és a vérző szíve mellett pislákolt. Mindenki után, akit eltemetett elvesztett egy darab belőle. De a legtöbb darabot a vérfarkas vitte el. Az az átkozott vadállat, ami egyre csak gyengítette, amitől mindinkább elhalványodott az élete, az akarata. Soha nem panaszkodott senkinek. Még Siriusnak és Jamesnek sem, bár velük beszélt az érzéseiről. Tapmanccsal az utóbbi időben többet is. De mindig csak annyit mondott, amennyitől még nem tűnt túl gyengének vagy panaszkodónak.
A kopogás megismétlődött, de mintha valami furcsa ködön keresztül hallotta volna. A fejében egymást kergették a gondolatok, az emlékek és a kérdések.
-         Remus, tudom hogy bent vagy! Engedj be, beszélnem kell veled!
„Ez Albus. Mit akarhat? Miért nem hagy békén? Legalább most!”
Töltött még a poharába és az orrához emelte az italt, hogy beleszagolhasson. A következő pillanatban az alja újra üresen koppant az asztalhoz. Oda se nézett, mikor megreccsent az ajtó, majd nyikorogva kitárult. Dumbledore aggódó tekintettel lépett be. Ajkait keserű sóhaj hagyta el, ahogy meglátta az asztalnál ülő már feketébe öltözött férfit, aki fél kezét még mindig a poháron tartotta és az ablakon keresztül a semmibe meredt. Nem szívesen zavarta meg fájdalmában, de muszáj volt elmondania neki...
-         Remus, kérlek figyelj rám egy kicsit. Össze kell hívnunk a Rendet. Azonnal.
A férfi nem nézett rá. Még csak meg se szólalt. Nem volt biztos benne, hogy hallotta, amit mondott.
-         Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de a segítségedet kérem. Szeretném, ha félreraknád egy kicsit a gyászt.
-         Ó igazán? Csak azt felejti el, hogy erre képtelen vagyok, mert itt él bennem minden lélegzetvételemmel! Az életem maga a gyász! - fordult felé mérgesen és olyan ijesztő arccal, hogy Dumbledore akaratlanul is hátrébb lépett egyet. Most mindennél jobban látszott az arcán, a szemeiben az a csillogás, amit az átalakulása előtti percekben látott már. Az átmenet az ember és a vérfarkas között. Tudta, hogy ezt a köztes állapotot most Sirius halála, az alkohol és az emlékek idézték elő nála. És nem mellékesen ő, amiért megzavarta.
-         Megértem, Remus. - válaszolt olyan szelíden, ahogyan csak tudott. - De mindenképp össze kell hívnunk egy megbeszélést. Ez most nem várhat.
-         Mégis mi lehet olyan fontos?
-         Estrelle elment Voldemorthoz. - Egy pillanatig jeges csönd uralta a szobát, aztán:
-         Micsoda?! Az meg hogy lehet? És miért? - pattant fel.
-         Nem önszántából tette. Deborah sajnos úgy tűnik most véglegesen előtört belőle. Estrelle elveszett. Már nem tehetünk érte semmit.
-         És a védőszellemek?
-         Perselus beszámolója alapján már a templomban eltűntek. Közvetlen azelőtt, hogy a halálfalók visszavonultak. Erősebb védelmet pedig nem tudunk biztosítani Deborah ellen. Voldemort többet ajánlott Belialnak.
-         De hát mit?
-         Be kell hogy valljam, hogy nem tudom. Egy démonnak sokféle borzalmas vágya lehet. Napok óta ezen gondolkodom.
-         És nem tudjuk valahogy visszahozni Estrelle -t?
-         Ő már messze jár. És ha még utol is érnénk, vagy tudnánk, hogy hol van, akkor is számolnunk kéne azzal, hogy ő már nem önmaga és használná ellenünk az erejét. Azt hiszem Tom Denem szerzett még egy nagyon erős új szövetségest.
-         De miért megy Voldemorthoz? Miért van rá szüksége?
-         Ez látod egy jó kérdés. Egyedül sem lenne gyenge, de vele együtt... Sajnos az ő gondolataiba sem látok bele. Ez már a hatalomról szól, és az olyan idős vámpíroknak, mint amilyen Deborah is, nagyon agyafúrt és csavaros gondolataik és indokaik lehetnek.
Dumbledore megigazította az orrán félhold alakú szemüvegét, miközben mélyen Lupin szemeibe nézett.
-         Nos, akkor azt szeretném megkérdezni, hogy velem tartasz-e? Továbbra is számíthatok a segítségedre?
-         Igen. - bólintott komoran. - Ha akár egy hajszálnyi is az esélyünk, hogy nyerjünk, vagy hogy megmentsük Estrelle -t, kész vagyok követni az utasításait.
-         Reméltem hogy így lesz. Köszönöm a bizalmat. És most menjünk, Minerva és Perselus már fogadja az érkező Rendtagokat. - azzal egy apró üvegcsét nyomott Remus kezébe, aminek tartalmától egy pillanat alatt kijózanodott. Már a folyosón jártak, mikor újra megszólalt:
-         Igazgatóúr, miért nem a Grimmauld téren ülésezünk?
-         Furcsállom, hogy ezt pont te kérdezed meg. Azt hittem egyértelmű. Nem akartam egy nappal Sirius halála után rögtön odamenni. Fájdalmas lett volna mindannyiunknak.
-         Értem... és köszönöm.
Dumbledore csak biccentett, majd kimondta az irodájához vezető főnixszobor előtt a jelszót és ráléptek a csigalépcső legalsó fokára.
*
II. Az áruló
 
Egy magas sikoly szakította szét az esőáztatta kastély feszült várakozását. Aztán csend lett megint. Néhány halálfaló nyugtalanul megmozdult. Pár perc múlva azonban egy láthatatlan erő kivágta a trónterem ajtaját.
-         Üdvözöllek minálunk! - fordult jókedvűen a Sötét Nagyúr a magas ajtószárnyak között feltűnő alak felé.
A belépő hosszasan járatta szemét a terem részletein, majd a Voldemort mellett félkörívben felsorakozott halálfalókon. Odakintről behallatszottak a vihar hangjai. A villámlások időnként bevilágították a hosszú termet és riasztó árnyékokat festettek a falakra.
A Nagyúr végigmérte az elázott nőt, akinek hosszú, fekete hajából még mindig csöpögött a víz. Tekintete elidőzött a természetellenesen halványkék szempáron, a maszatos arcon, a megviselt, vértől és esőtől csatakos sötét pólón és farmeren. Mosolyra húzta a száját, amint észrevette a nő meztelen lábát. Valahogy nem így képzelte el Deborah Seraphin belépőjét.
A halálfalók közül néhányan elképedtek a nőből áradó energiától, ami úgy mozgott vele, mintha élne. A villámok fényében azt is észrevették, hogy a nő talpai véres lábnyomokat hagynak maguk után. Sejtették, hogy az egyik őrt álló társuk nem élte túl a vele való találkozást.
-         Voldemort, nem kellett volna felsorakoztatnod a pincsikutyáidat... De azért nem árt az óvatosság, igaz? - mosolyodott el gúnyosan, amitől kivillantak hosszú és véres szemfogai. A halálfalók felmordultak a sértés hallatán, de Uruk egyetlen pillantására ismét néma csöndbe burkolóztak.
-         Udvarias, mint mindig... De legalább van rálátásod a dolgokra.
-         Köszönöm a bókot. - hajtotta meg kissé a fejét.
-         Örülök, hogy végre eljöttél. Ez azt jelenti...
-         ... hogy a kis Estrelle nincs többé. Igen, most már véglegesen enyém ez a test.
-         De Estrelle nem halt meg, ugye tudod?
-         Persze, hogy tudom. De onnan, ahova bezárta magát, nincs visszaút. Felégette az utolsó hidat is maga mögött.
-         Ezt jó hallani.
-         Legalább van, amiben egyetértünk.
-         Ó, reményeim szerint több ilyen is van.
-         Például a háborúd, igaz?
-         A háborúnk. Drága Deborah... Ez már nem csak az enyém. Már ketten vagyunk.
-         Honnan veszed, hogy melléd állok?
-         Ez kérdés? Odaát a Roxfortban elnyomtak, nem engedték, hogy a felszínre törj, mikor eljött az idő. Sokat kínoztak, ha nem tévedek, mindezt azzal takargatva, hogy Lioncourt kisasszony védelmében teszik. Nálunk viszont kiélheted a bosszú és az ölés utáni vágyadat...
-         És ha én nem akarok egyik oldalon sem harcolni? Ha csak vissza akarok térni a Klánomhoz, hogy felettük uralkodhassak?
-         Ugyan már, Deborah. Azt akarod, hogy bevegyem, hogy csupán ez a vágyad? Sokkal hataloméhesebb vagy te annál... Ezért is akartad megidézni egykor Belialt, nem? Hogy még több erőt adjon neked és a vámpírjaidnak.
-         Honnan tudsz te Belialról?
Voldemort halkan nevetett. Egy pillanatra lenézett a karfára tekeredett Naginira, akit Deborah érkezése óta simogatott, aztán összehúzott szemekkel vendégére nézett.
-         Sokmindenről tudok. Eljut hozzám pár információ, hála az én kis csicsergő madárkáimnak... Rólad és az egykori Klánodról is sokat tudok. Például azt, hogy az új vezetőjük engem támogat. A többi vámpírral együtt, akik alávetik akaratukat a vezérüknek...
-         Ki az?
-         Szerintem ismered őt. Mégha máshonnan nem is, Estrelle jóvoltából biztosan... Régóta a szövetségesem. Sokat segített abban, hogy te újra életre kelhess. És mellesleg a Roxfortban is jó szolgálatot tett. Elég sok információt meg tudott észrevétlen szerezni.
-         Nocsak, kezdek kíváncsi lenni. - mosolyodott el hidegen.
-         Lépj elő, Kraven! Deborah már nagyon szeretne látni.
Az árnyékok közül egy magas, nyúlánk vámpír lépett Voldemort trónusa mellé. Indigókék bársonyzakót viselt a hozzáillő nadrággal. Majdnem fekete, vállig érő haja enyhén hullámosan keretezte sápadt fényben játszó arcát. Szürke szemei mikor mozgott, úgy villogtak, mint a macskáké a sötétben. Lerítt róla, az elegancia, a kifinomult modor és a hatalom. De ebből a szempontból Voldemort mellett még ő is eltörpült.
Deborah emlékezett rá. Ő tette Estrelle -t félvámpírrá. Az ő nemesi vámpírvérétől kezdett el ébredezni. És nem utolsó sorban Estrelle bízott benne, a barátjának tartotta. „Örök hiba. Egy halhatatlanban soha nem szabad teljesen megbízni.” - gondolta, majd ő is lassan biccentett a vámpírnak.
-         Úgy látom, nem kell bemutatnom Lord Kraven Emerald -ot.
-         Nem, nem kell. Emlékszem rá. Gondolom a kis Estrelle soha nem gondolta volna, hogy a barátjának tartott vámpírherceg fogja elárulni...
Kraven nem válaszolt, csupán összébb húzta a szemét és megemelte a fejét.
-         Mindenesetre köszönettel tartozom neked, amiért a véreddel elindítottad a folyamatot, ami most kiteljesedett. Végre visszanyertem minden erőmet.
-         Nocsak, ez nagyon jó hír. - szólt közbe Voldemort.
-         Miért érzem úgy, mintha ez számodra hasznos lenne? - kapta vissza fejét a Nagyúrra és mereven nézett a vörös szemekbe.
-         Látom az ösztöneid a régiek. De az elmémben hiába is próbálnál olvasni. Onnan nem tudsz meg semmit. - Deborah felszisszent amiért leleplezték, és sápadt arcán egy villanásnyi időre harag látszott. - Azért jó nekem, hogy maradéktalanul visszatért az erőd, mert így sokkal hasznosabb leszel nekem.
-         Hogy merészeled?! - sziszegett rá.
-         Kedves Deborah, ugye tudod, hogy nem lesz más választásod, minthogy mellettem harcolj?
-         Tudom. - vetette oda kelletlenül.
Megvetően felciccent, majd elfordult és közelebb lépett a halálfalók sorához. Halványkék, izzó tekintete mindegyikőjükön elidőzött egy pillanatra. Az okosabbak oldalra pillantottak, vagy lehunyták a szemüket, nehogy olvashasson a gondolataikban, de volt, aki egyiket sem tette. Az egyik egy középmagas, büszke tartású férfi volt, akinek csuklyája alól kilógott egy szőke hajtincs. Szürkéskék szemei hidegen viszonozták Deborah pillantását, aki megállapíthatta, hogy Lucius Malfoy ellenállása figyelemre méltó. De sejtette, hogy csak védekezésre tudja fordítani az erejét.
A másik ilyen férfi sokkal magasabb volt és pár embernyire állt Malfoytól. Ahogy Deborah közelebb sétált hozzá, látszott rajta, hogy a maszkja alatt gonoszul elmosolyodik. Jéghideg kék szemei gátlástalanul, mégis valamiképp büszkén mérték végig a vámpírt. Már az első pillantásból tudta, hogy Livius az, Estrelle bátyja. Nem tudta volna megmondani, de valamiért tetszett neki ez a romlott halandó. Malfoyt csak egy kissé idegesítő, pöffeszkedő alaknak tartotta, akinek nincs igazi személyisége, valahogy üres, de Livius... Ő egészen más volt. Érezte benne az őrült fanatizmust, a vágyat, hogy ölhessen és pusztítást hozhasson az életre érdemteleneknek. Benne rengeteg energia és érzés forrongott, míg Lucius rideg és lenéző volt. Felnézett a férfira és jobb kezének ujjaival végigsimított a mellkasán, majd visszafordult Voldemorthoz.
-         Vedd le rólam a három jelet és a nyakéket, és akkor szabad akaratomból harcolok veled. Akkor még több vámpírt szerzek neked.
-         Deborah, azt hittem már ismersz annyira, hogy tudd, ilyen kijelentésekkel nem mész nálam semmire! Nem vagyok még annyira bolond, hogy levegyem rólad a Jeleket és a kis ajándékomat. Őrült lennék, ha megtenném. Hisz tudod, hogy azok kötnek hozzám! Ezek teszik lehetővé számomra, hogy parancsoljak neked. Nem hiszem, hogy akkor is engedelmeskednél, vagy velem tartanál, ha ezek nem lennének rajtad. Nem tehetsz semmit. Csak én szabadíthatlak meg.
-         Rendben. Utálom beismerni, de győztél. Az új szövetségesed leszek...
-         Nagyszerű!
-         De csak akkor, - emelte meg a hangját - ha visszakapom a Klánomat a vámpírjaimmal együtt, akik fölött ismét én uralkodhatok! És áldozatokat is kérek. Sokat! Már túl régóta nem ihattam elég vért! Ha ezeket megadod nekem, nem fogok ellenkezni, és teljesítem a parancsaidat. De csak a háborúddal kapcsolatosakat!
Voldemort elgondolkodva nézett rá. Tudta, hogy ennél jobban nem tudja megszorongatni a vámpírt. Ugyan őt nem tudja teljes erejével megtámadni a Három Jel miatt, de épp eléggé megsebesítheti. A háborút pedig sértetlenül akarta vezetni. És végülis nem is kért túl sokat. Áldozatokat könnyűszerrel hozathat a halálfalóival, Kravennek pedig adhat más feladatot, ha nem akar csatlakozni Deborah Klánjához. Meg aztán neki ott van a magyarországi bokra is. Rájuk is számít a csatában. Most minden egyes ember, vagy vámpír számít. A halálfalók még soha nem gyülekeztek ekkora számban, és minden nappal egyre csak gyarapodnak. Az óriásokat és a lidérceket már meggyőzte. A dementorok mindig is az ő parancsaira vártak, Deborah vezetésével pedig a vámpírok jelentős része fog segíteni. Most már csak az északi kitaszítottakat kell magához csábítania, és teljes lesz a sereg. És ha minden kötél szakad, ott van még a legerősebb fegyver is, akit csak végszükség esetén akart bevetni: Belial.
-         Rendben. Megegyeztünk. - bólintott rá végül. - És ha más mondanivalód nincs, akkor engedd meg, hogy egyik hű szolgám megmutassa a jövőbeni lakosztályodat...
-         Én meg már azt hittem, hogy te fogsz személyesen elkísérni... - válaszolta megjátszott csalódottsággal a hangjában.
-         Szeretnéd, ha én mennék? - húzta fel egyik szemöldökét. - Nem hiszem, hogy komolyan gondolod. - tette végül hozzá szinte suttogva, de a félmosoly nem tűnt el a szája szegletéből.
-         Majd meglátjuk. - azzal elindult kifelé a teremből. - Jaj, és bocsáss meg a kinti kis incidensért! De kissé még éhes voltam... és vagyok.
Az utolsó két szót csak suttogta végigjáratva tekintetét a halálfalókon, mintha csak a következő prédáját szemelné ki. A hatáson ugyan rontott valamennyit kócos és rendezetlen külseje, de néhány halálfaló így is nyugtalanul sandított Voldemortra.
-         Semmi gond. Úgy készültem, hogy jössz. A kinti újoncért nem nagy kár. De kérlek, ha egy mód van rá, akkor ne tizedeld meg a halálfalóim sorait. Minden emberemre szükségem lesz a közeljövőben.
-         Ahogy parancsolod! - húzta el gúnyosan sápadt ajkait miközben kissé meghajtotta magát. - Amennyiben elég vért tudok magamhoz venni, a kutyáid biztonságban lesznek. És ha most megbocsátasz... a hajnal már közel... - azzal egyenes háttal továbbindult. A Nagyúr intett Rookwoodnak, hogy menjen vele. A halálfaló hamar felülkerekedett bizonytalanságán, hisz ha nem sietett volna teljesíteni a feladatot, akkor az Ura biztosan megbünteti.
Voldemort elégedetten elvigyorodott az állát simogatva, miközben tekintetével egész a terem végéig követte a nő karcsú alakját. Miután elnyelte őt a folyosó sötétje, Livius lépett és hajolt oda hozzá.
-         Nagyúr, biztos, hogy megbízhatunk benne?
-         Nem. Megbízni azt nem... De hasznos vezér lesz a háborúban... Most menj, és szólj valakinek, hogy takarítsák el a kinti hullát, aztán vidd el a csapatodat. Szerezzetek áldozatokat neki. Ha lemegy a nap, éhes lesz. Ha lehet, akkor varázserejűeket, azoknak jobban fog örülni. Lehetnek aranyvérűek is, de csak a ’világos oldalról’... Tudod te azt magadtól is. Közben el is szórakozhattok velük. De ne öljetek túl sokat! Nem akarom, hogy feltűnő legyen! Ha végeztetek, gyere vissza jelentést tenni!
-         Igen, Nagyúr, úgy lesz, ahogy parancsolod!
-         Remek. Most menj a csapatoddal!
Livius meghajolt, majd lesietett az emelvényről és intett a hozzá tartozó embereknek. Legalább tizenöten csatlakoztak hozzá, majd elhagyták a termet.
-         Menjetek ti is! Ha szükségem lesz rátok, azt érezni fogjátok... - húzta el gonoszan a száját.
A következő pillanatban a halálfalók mind elsiettek, hogy odakintről hazahoppanáljanak. Voldemort egyedül maradt Kravennel.
*
A tanácskozás véget ért. Remus Estrelle szobájában állt. Az imént elhangzottakon gondolkodott, miközben tekintete körbejárt a falakon. Belátta, hogy nem sokat tehetnek annak érdekében, hogy Estrelle visszatérjen. Mindenesetre érezte, hogy még találkozni fognak. Mégha csak a csata napján is, de még látni fogják egymást. Látta maga előtt a Rendtagok döbbent arcát, mikor Dumbledore közölte a tényeket, aztán elmondta Sirius halálát is. Akkor minden tekintet rá szegeződött. Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy érezze a felé áradó sajnálatot. Nem akart ebben a szerepben tetszelegni, de nem volt más lehetősége.
Az ablaknál állt, mikor nyílt az ajtó és valaki belépett. Fáradtan fordult az érkező felé. Piton volt az. Nem szóltak semmit. Remus egy pillanatra látott a fekete szemekben valami furcsa szomorúságot megvillanni, de mikor a professzor észrevette őt, szokásos hideg pillantásával mérte végig. A vérfarkas biccentett neki, majd magára hagyta.
Gondolataiba mélyedve lépkedett a folyosón. Magában feltette a kérdést, hogy mit keresett Piton Estrelle szobájában, aztán szép lassan rájött az összefüggésekre. Az apró jelek értelmet nyertek. Meg aztán ott volt Estrelle egyik festménye, ami kettejüket ábrázolta. Egy angyal és egy démon. Mintha villanyt kapcsoltak volna az agyában. Piton aggódott a nőért!
Valami megcsillant előtte a folyosó hideg kövén. Ahogy közelebb ért, felismerte azt az aranyláncot, amit Sirius adott a boszorkánynak a gyengélkedőn a halála előtt. „Biztosan akkor hagyta el, mikor elmenekült a kastélyból.”
Gyorsan felemelte a láncot és közelebbről megnézte. Felpattintotta a medált és keserűen elmosolyodott. Abban egy kép volt Siriusról, Estrelle -ről és róla. Még akkor készült, mikor barátja és a nő együtt voltak, Sirius szökése után. Akkoriban voltak a legboldogabb időszakban. A markába zárta a darabnyi kis múltat, majd a zsebébe süllyesztette az ékszert.
„Talán még lesz alkalmam visszaadni neki. Talán...”
*
Lucian másnap idegesen járkált a padok között. A diákjaival épp dolgozatot íratott, ami nem aratott osztatlan sikert, de neki mindenképp jó alkalom volt egy kis gondolkodásra. Miközben ügyelt rá, hogy a puskázók ne tudjanak túl sok információt lelesni, végigpörögtek a fejében az elmúlt hetek történései.
Épp hogy csak az óráit tartotta meg, többet nem nagyon tartózkodott a Roxfortban. A Dumbledore által kiadott feladatok sokszor szólították el. Sok jóérzésű fajtársát győzte meg, hogy szembe kell szállniuk Voldemorttal. A legtöbbjük ismerte, vagy hallott már Dumbledore -ról és támogatták a nézeteit. De akadtak olyanok is - még a saját falkájából is -, akiket a sötét oldal már elcsábított. Ők szőrén-szálán eltűntek. Valószínűleg már csatlakoztak is Voldemorthoz.
Egy rövid időre neki is sikerült beolvadnia ezek közé, és sikerült is felmérnie nagyjából a ’Fekete Sereg’ méreteit, de aztán kiszúrták és alig élte túl fajtársai, a lyconök támadását. Lélekszakadva menekült éles fogaik, erős állkapcsaik elől. Esélye sem volt ekkora túlerővel szemben. Végül sikerült félrevezetnie a vérfarkasokat, és meghúznia magát addig, amíg sebei pár nap alatt begyógyultak. Dumbledore örült a sikereinek, viszont gondterhelten húzta össze ezüstös szemöldökét az ellenség csapatainak számától. Mindannyian tudták, hogy még akkor sem tudnának összeszedni annyi embert ellenük, ha jó néhányan el is hinnék a varázsvilágban Voldemort visszatértét.
De mindenképp folytatni akarta a toborozást. Már elég szép számmal akadtak olyanok, akik segítettek neki. Tudta, hogy a Rend többi tagja is győzködi a varázslókat és boszorkányokat.
Lassan vége volt az órájának, és ez azt jelentette, hogy indulhat a következő küldetésére. Szívesen segített az igazgatónak, nem szeretett tétlenkedni.
*
III. Az áruló (2)
 
Sietve futott a birtok kapuja felé. Fekete talárját most nem vette fel. Nem akart még feltűnőbb lenni. Csupán a csillagos éjszakába olvadó sötét nadrág és egy combközépig érő fekete, gombos kabát volt rajta. Fáradtan grimaszolva vette tudomásul, hogy így sokkal könnyebben tud mozogni. Tudta, hogy őrültség, amire készül és akár az életébe is kerülhet, de valahogy elvesztette józan ítélőképességét. Úgy érezte, hogy mennie kell, hogy hívja valami és biztosa volt benne, hogy meg fogja találni Estrelle -t, hogy visszarángassa a valóságba. Nem hagyhatta, hogy az az átkozott vámpír diadalmaskodjon felette.
Nem tudta elviselni a tudatot, hogy a nő, akit szeret saját gondolatai közé van bezárva. Még hallotta a fejében Dumbledore szigorú szavait, amiben megtiltotta, hogy utána menjen, de most az egyszer úgy érezte, hogy meg kell szegnie a parancsot. Most nem hallgatott az idős mágusra és a saját fejében ordító figyelmeztető hangra. Arra a bizonyos belső hangra, ami már annyiszor megvédte az életét.
Nagyjából sejtette, hogy hol lehet a kastély, ahová halálfalóként oly sokszor hoppanált, és ahová valószínűleg Deborah is igyekezett. A Potter-fiú láztól kába beszámolója alapján egyértelművé vált mindannyiuk számára, hogy bizony Deborah odaért. Mi másért örült volna annyira a Nagyúr, hogy még Harryt is ágynak döntötte? Bele sem mert gondolni, hogy mi történne a fiúval, ha a háborút a halálfalók nyernék meg. Meghalna attól az örömtől, amit Voldemort érezne diadalmámorában? Ugyan ha addig mindketten életben maradnának...
Már a birtok széle felé járt. Egy fa árnyékából óvatosan kémlelte a tüskés indákkal benőtt réges-régi kastélyt.
*
-         Perselus Piton elhagyta a Roxfortot. Érzem. Errefelé tart. Menjetek és fogadjátok illően az érkezőt. Nem kell finomkodnotok vele, de azért ne öljétek meg. Azt én akarom. Amint megvan, hozzátok elém! - intett elégedetten pár halálfalójának, akik alázatosan fejet hajtottak mostanában szokatlanul jókedvű uruknak. - Perselus, azt hittem több eszed lesz... Mindezt miatta?
*
Épp indult volna tovább, hogy közelebb merészkedjen az épülethez, mikor egy kicsiny ág a fűben megreccsent mögötte. Hihetetlen gyorsan fordult meg, de még így sem tudta kivédeni a fejét ért erős ütést. A világ megbillent vele és feketeségbe torkollott. Egyedül az a kép úszott utoljára el a szemei előtt, ahogy az öt halálfaló kárörvendő vigyorral közelít felé.
Mikor magához tért, egy hűvös márványpadlón feküdt. Feje úgy sajgott, mintha ketté akarna repedni. Érezte, hogy tarkóján jókora púp keletkezett. Fekete hajszálai hátul összetapadtak a szivárgó vértől. Hirtelen nem tudta, hogy hol is van, aztán lassan a hangok is elkezdtek utat törni elméjébe. Először csak a föld mentén áramló huzat halk fütyülését hallotta, majd alig hallható sziszegős légvétel hallatszott.
Amint felismerte, megmerevedett és gyomra fájdalmas görcsbe rándult, torka pedig fájón kiszáradt. Ezer közül is felismerte volna ezt a légvételt.
-         No lám. Kedves Perselusunk végre magához tért! - sziszegte a kellemetlen hang tulajdonosa. - Nézz rám, áruló!
Piton felemelte a fejét és gyűlölködve a Nagyúrra nézett. Az gúnyosan mosolyogva trónolt szokásos székében. Vörös szemeiben őrült fény csillogott. Látszott rajta, hogy légszívesebben az előtte térdelő képébe nevetne.
A bájitaltanár megpróbált gyorsan felállni, de valaki hátulról hátba rúgta, így ismét visszaesett a padlóra. Kezein támaszkodva hátra pillantott, majd ismét felnézett egykori urára. Látta a vörös szemeiben a tengernyi kínt, ami rá vár. Sejtette, hogy a Nagyúr nem fogja rögtön megölni. Az túl kegyes és rövid halál lenne egy árulónak. És ő ráadásul nem akármilyen áruló volt. Ő hosszú éveken keresztül becsapta az előtte magasodó zsarnokot.
Fekete árnyék vetődött Pitonra, ahogy Voldemort felemelkedett trónusáról, maga mellé intve és megragadva egy alacsony, köpcös alak bal karját. Összeszorított fogakkal nézte, ahogy a hullafehér ujjak egyre szorosabban ráfonódnak Pettigrew alkarjára, a Sötét Jegyre. Előre érezte, hogy a sajátja is pillanatokon belül fellángol. De még ő sem hitte volna, hogy ekkora fájdalommal, holott felkészítette magát, amennyire csak tudta.
A Belső Kör tagjai zilálva hoppanáltak a teremben. Sokan még most is az alkarjukat szorongatták. Ez a szokatlan erősségű hívás csak jót jelenthetett nekik. De csak nekik és Uruknak.
*
IV. Az áldozat
 
-         De Albus, valamit tennünk kell!
-         Tudom, Lucian. Perselus nagyon felelőtlenül viselkedett. Amióta nekem dolgozik, ez egyszer sem fordult elő vele. Most azonban kamatostul előtört belőle ez a viselkedés.
-         Mindez Estrelle miatt?
-         Igen. Attól tartok mélyebb a kötődés köztük, mint azt gondoltam.
-         Utánuk megyek.
-         Nem. Nem kockáztathatjuk, hogy téged is elfogjanak, vagy kivégezzenek. Így is kevés emberünk van. Ha odamennél, az egyet jelentene a biztos halállal. A másik fő indok, amit nem szabad elfelejtenünk, hogy nem tudjuk hol van a hely pontosan, ahova Perselus távozott. Csak tapogatózhatunk.
-         Ez sajnos így van. - helyeselt a viaszfehér, gyűrött arcú Lupin zsebre tett kézzel. - Az egyetlen információforrásunk, aki nagyjából tudta, hogy merre is kellene keresnünk, elment. Tehetetlenek vagyunk.
-         De eddig miért nem vezetett oda minket Piton?
-         Mert a kastély, amiben Voldemort bujkál feltérképezhetetlen. Feltételezhetően ő a titokgazda, így az egyetlen személy, aki elmondhatja, hogy hol áll az épület. - vette vissza a szót az idős mágus, majd gondterhelten folytatta. - Attól tartok, tényleg nincs más lehetőségünk, mint várni és bízni Perselusban.
*
A vér ízét érezte a szájában. Ez eszébe juttatta azt a rengeteg többi alkalmat, mikor már volt szerencséje ugyanígy vergődni a padlón, véraláfutásokkal az egész testén. Szinte még hallotta, ahogy apja kemény, kegyetlen hangja végighömpölyög a házukon, mint az egyre nagyobb méreteket öltő szökőár. Látta magát, ahogy a kezeivel a fejét védve kuporog embriópózban a poros padlón, miközben az ő első zsarnoka rugdossa és veri.
Nem volt új számára a fájdalom. Korántsem. A Nagyúrtól is kapott eleget. Egy pillanatra felrémlettek neki a gyilkolással és odaadó szolgálattal töltött évek, amik a Sötét Jegyhez hasonlóan egy elszakíthatatlan kötéllel idekötik. Hiába menekülne, felejtene, a béklyó megfeszül, visszarántja, a Jegy emlékezteti. Rég volt az az idő, amikor még beteges csillogással a szemeiben nézte, simogatta a most már gyűlölt billogot, amit soha többé nem fog tudni lemosni, eltakarni, semmissé tenni. A Nagyúr mindenre gondolt. Tudta, hogy lesznek, akik visszariadnak a felelősségtől, a hatalmától, de a Sötét Jegy fájdalmas pulzálásával ha kell, megrántja a hosszúra nyúlt pórázt.
A kín tüzes vasa, mint mindig, most is elektromosságként cikázott a tagjaiban. Szétfeszítette a sejtjeit, égette a csontjait, görcsbe rántotta az izmait. De egy hangot sem adott ki, bár úgy érezte, hogy nyakán kiszakadnak az erek, torkában elpattannak a hangszálai, ha nem üvöltheti világgá a fájdalmát. Mégse tette. Összeszorított, véresre harapott ajkakkal tűrt, mint annyi éven keresztül. Tűrte ezt a megaláztatást is. Az egyedüli hang, amit teste kiadott, az az akadozó zihálás volt. A kínok átka perzselte minden sejtjét. A tüdejében rekedt levegő fájdalmasan szúrt. Halántéka lüktetett, szemei előtt pedig néha elhomályosult a külvilág. De annak a vörös szemnek a pillantása áthatolt homályon, ködön, fájdalmon, csak hogy még nagyobb kínt és pusztulást okozzon.
Szép lassan egyre több és különböző átok csapódott védekezni nem tudó, szikár testébe. A kín fokozódott, a fekete szövetet vér áztatta át, ahogy a sebek egyre szaporodtak. Mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, elájul, a Nagyúr felemelte a kezét, mire mindenki, akinek kínzó sugara érte a professzort, az ég felé rántotta pálcáját.
-         Nos, Perselus. Ha jól sejtem, kezded átérezni, hogy mit érzek az árulásoddal kapcsolatban. - hajolt kicsit előrébb ültében. - Azt hittem, ezt magadtól is tudod, és nem kockáztatod meg, hogy idetold a kétszínű képedet. Ugyanabba az emberi gyengeségbe estél, mint az a mugliimádó ott a Roxfortban. Úgy tűnik mégiscsak hatni tudott rád az évek alatt, amiket ott töltöttél... Szegény bolond Perselus! Többet néztem volna ki belőled. Úgy rohantál egy nő után, mintha az életed függne tőle. Pont te, aki soha nem mutatott semmi gyengéd érzelmet senki iránt? Kegyetlen a sors... de én még kegyetlenebb vagyok. Lépj elő!  - intett finoman, mire az árnyékok közül, a lépcső alján megjelent a vámpír, akit a bájitaltanár idáig követett.
Most nyoma sem volt annak az ázott nőnek, aki egy nappal korábban berontott a kastélyba. A vámpír már-már gőgös lenézéssel és tartással állt a helyén. Mélybordó, fekete csipkeberakásos felsője és hosszú, sötét taftszoknyája kiemelte fehér teste tökéletességét. A derékig érő fekete haj most kiegyenesítve, csillogón fedte a keskeny hátat és a vállakat, keretezve a sápadt arcot és a hidegen méricskélő kegyetlen, halványkék szemeket. Minden szépsége ellenére Deborah ijesztően festett néma mozdulatlanságában.
Voldemort gúnyos elégedettséggel figyelte a felnéző Piton arcán átsuhanó érzelmek kavalkádját. Az egész csak egy pillanatig tartott, de a Nagyúr éles szeme észrevette azt a kis rést az áthatolhatatlannak hitt páncélon.
-         Őt akartad látni, nem? Hozzá jöttél, ha nem tévedek....
-         Nem... - nyögte alig hallhatón. - Nem hozzá. - feszítette meg az izmait, mintha csak azt nézné, lesz-e ereje támadni, vagy futni. Persze tudta, hogy innen nincs menekvés. Már nem akart mást, csak hagyják egyedül valami tömlöcben az önvádtól és szemrehányástól csöpögő gondolataival. Vagy essenek túl rajta, és öljék meg.
Egyetlen pillantás elég volt a vámpírra ahhoz, hogy rájöjjön: Estrelle már nincs ott. Már nem lehet visszarángatni a sötétből. Az teljesen bekebelezte. Mint ahogy az ő lelkét is már lassan több mint húsz éve. A pillanat, amikor megkapta a bélyeget a karjára és a lelkére, pedig végképp megpecsételte a sorsát, az életét.
-         Bizony, bizony. Nagy árat kell fizetned ezért a felismerésért. Mondd, csak, megérte, hogy idejöttél? Vagy annak a lábai előtt akarsz meghalni, aki annyira hasonlít a szívszerelmedre? - az utolsó szót megvetően köpte.
Piton nem válaszolt. Valaki megint megrúgta, hogy beszédre bírja, de nem nézett hátra, nem kapott a bántalmazó láb után, hogy eltörje. Ha ezt tette volna, csak még több fájdalom éri. Na nem mintha félt volna tőle, de az életösztöne mégiscsak valamivel erősebbnek bizonyult.
Továbbra sem válaszolt. Nem is tudott volna anélkül, hogy ne folyt volna vér ki a szája sarkán. Fájdalmában elharapta a nyelvét és több helyen a száját is. Voldemort összepillantott Deborah -val, majd a vámpír elindult a közben hátul összekötözött kezű professzor felé, akit most az egyik halálfaló a hajánál fogva térdelésbe rángatta, megfeszítve a nyakát.
Már várta, hogy mikor hajol le hozzá a nő és mélyeszti belé a fogait. Valamiféle kábulaton keresztül figyelte, ahogy lassan közelít. De igazából nem őt látta, hanem Estrelle -t. Akaratlanul is összehasonlította őket. Most kimondhatatlan erővel perzselte a belsejét a hiány, hogy nem láthatja az olyan jól ismert fekete szemeket a sápadt arcban. Szemei szomorún, dühösen, lemondóan villantak, de a következő pillanatban a nő már csak az ürességet láthatta bennük. A szokásos érzelemmentes Perselus Piton nézett fel rá. Egy pillanatig elidőzött tekintete az izzadt, sápadt nyakon, ahol szaporán pulzált az iménti kínzások után egy ér, de aztán intett az eddig a hollófekete tincsekbe markolónak, hogy engedje el a férfit.
A halálfaló kifejezéstelen arccal lépett vissza a helyére. Piton feje előre hullott, de a sarkain ülve maradt. Sötét tincsei félhomályba burkolták tekintetét, néhány szál rátapadt izzadságtól gyöngyöző homlokára. A vámpír félig mögé lépett, majd csöppet sem finomabban rántotta újra hátra a fejét. A hirtelen mozdulattól a torkára szaladt a szájában lévő vér, amitől köhögnie kellett. A bíbor folyadék utat talált a szája szélén és végigcsordult az állán.
Látott a halványkék szempárban valami furcsa villanást, ami után csak gúny és éhség maradt. Egy pillanatra lehunyta égő szemhéját, mikor látta, hogy a vámpír közelebb hajol. Fáradtan várta a következő fájdalmat, de arca meg se rezdült, ahogy a nő hűs nyelve hozzáért a szája szegletéhez, hogy lenyalja a vért. Önkénytelenül is az jutott az eszébe az érintésről, mintha egy hüllő nyalná meg. Szinte érezni lehetett a hideget, ami a karcsú testből áradt. Akkor egy pillanatra el sem hitte, hogy valamikor az a jeges bőr az ő kezei alatt szinte lángolt, izzadtan tapadt a sajátjához.
A nő durván ellökte. Ő ismét a repedezett padlón találta magát. Onnan hallgatta a fülsértő, gúnyos kacajt, ami már vijjogásnak is beillett. Még koránt sem végeztek vele.
*
-         MORSMORDRE! - kiáltotta egy fekete csuklyás alak az égre emelve pálcáját. Zöld fény lövellt ki belőle, és egy pillanat múlva egy vigyorgó koponya lebegett a tűzbe borult ház fölött, kígyónyelvével mintha csak a több méteres lángokat akarta volna nyalogatni.
És az este folyamán nem ez volt az egyetlen ilyen jel az égen. A faluban, ahol a halálfalók pusztítottak, több ház állt lángokban. A levegőt megtöltötte a szállingózó pernye, a füst, a lángok és a sírás, sivalkodás... könyörgés. A csuklyások már épp indultak volna mágikus béklyóba kötött foglyaikkal - síró gyerekekkel és pár nővel-, mikor hoppanálások egész sorozata hallatszott, majd a fehér mágusok a meglepetést kihasználva azonnal támadni kezdtek.
-         Dumbledore! - sziszegte egy magas férfi, akinek csuklyája hátracsúszott, látni engedtetve összefogott fekete haját. - Fogjátok a rabokat és induljatok! Deborah -nak meg kell kapnia az adagját, ha nem akarjuk, hogy minket tizedeljen. Mi nem sokára követünk titeket.- vetette oda ingerülten az egyik mellette állónak, aki a síró, szabadulni próbáló embereket tartotta fogva, majd újra a többiek felé fordult, és belevetette magát a forgatagba.
Mindenfelé átkok repültek, csattantak. Az égő, és a még épségben maradt házak között visszhangot vertek a dörrenések. Kevesen voltak. Tudta, hogy nem gyűrhetik le őket, főleg nem úgy, hogy személyesen a Roxfort híres igazgatója is ott volt. Gyűlölete izzott. Minnél többet el akart tenni láb alól azok közül, akik veszélyeztették a Nagyúr nagyszabású, briliáns terveit. És nem mellékesen így akart még több bizalmat és hatalmat kapni.
Izzó indulatait visszafojtva, higgadtan lépkedett egyre közelebb a csata magjához. Egyetlen pálcaintéssel kivédte a feléje száguldó átkokat, majd olyan erőseket indított válaszként, hogy szinte sistergett a levegő. Tekintetét azonban végig egy pontra szegezte. Úgy lépdelt a párbajozók között, mint egy fekete, rosszindulatú árnyék.
Ha meg tudná ölni... De nem, ahhoz neki nincs elég ereje, hisz a Nagyúr is tart tőle. De ha csak megsebesítené... Mondjuk elég súlyosan, biztosan dicséretet kapna és valami jutalmat...
Már emelte is a pálcáját. Senki nem vette észre, hogy mire készül. Minden erejét összeszedve mondta ki a végső átkot, hátha szerencséje lesz, és az öregnek nem lesz ideje kivédeni. Szinte megrészegült a tudattól, hogy ekkora szolgálatot tehet a Sötét Nagyúrnak. Ha sikerül... ha sikerülne, olyan bánásmódban részesülne, olyan jutalmakat és akkora hatalmat kapna, mint senki más a társai közül!
Az átok süvítve szelte át a levegőt maga után hagyva a baljóslatú, súlyos csendet. Szinte nem is hallotta a harc többi hangját. Megbabonázva szuggerálta az átkot, hogy végre elérje a célját. Már csak három méter... már csak kettő... egy... Dumbledore abban a pillanatban fordult felé, és nézett a szemébe, mikor már csak centiméterek hiányoztak a zöld sugárnak, hogy beteljesíthesse rendeltetését.
-         Livius. - olvasta le a mágus cserepes ajkáról a suttogásnál is halkabb szót. Már épp rándult volna gonosz mosolyra a szája, mikor tudatosult benne, hogy a gyűlölt öreg jobb keze vörösen felizzott és hosszú ujjai közé fogva a zöld átkot elemésztette azt.
Semmi sem maradt belőle. A következő pillanatban Dumbledore keze ismét az oldala mellett nyugodott, mintha meg sem mozdult volna. Kék szemeiben pedig tisztán látta, hogy szomorúság és szelíd megrovás ül. Egy másodpercre mintha elszégyellte volna magát. Mint annak idején, az irodájában, iskolásként, ha valami rosszat tett. Akkor is ezzel az átkozott pillantásával bámulta. Egy szót sem szólt, csak bámulta. Gyűlölte, hogy ezt teszi! Azt kívánta bár kiabálna vele, vagy megátkozná! Ő, az egyik leghűségesebb halálfaló, a Nagyúr jobb keze, a Lioncourt ház legkegyetlenebb leszármazottja pedig még egy villanásnyi időre bűntudatot is érzett egy idegesítően tudálékos öreg iránt, aki sehogy sem akarta megadni azt az örömet, hogy végre megdöglik!
Mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, aztán visszavonulót fújt. Várt pár pillanatot, aztán mikor már alig maradtak, ő is hoppanálni készült. Kelletlenül elhúzta a száját és olyan gyűlölködő grimaszt vágott, ami csak erejéből tellett. Ekkor azonban oldalról valami nekivágódott és megragadta a karját. Már nem tudta lerázni, így együtt hoppanált a kéretlen vendéggel. Távolról még hallott egy zavarodott kiáltást, aztán csak azt érezte, hogy a becsapódás erejétől mindketten elestek és pár métert gurultak.
Szerencséje volt, ugyanis ha egy kicsit is tovább vetődik, lezuhant volna a szakadékba, melynek alján hömpölygő, méltóságteljes víztömeg rohant tova a hegyes sziklák között. Rögtön talpra ugrott, de támadója sem tétovázott. Egymásra pillantottak, majd a földön heverő két pálcára. Egyszerre ugrottak érte, noha a jövevény sötétbarna pálcája már használhatatlanná vált az esés közben. Csupán az övé volt épségben. Ő érte el hamarabb, de a másik férfi ugrás közben irányt változtatott, mikor látta, hogy nincs esélye odaérni, és egyenest Livius mellkasának csapódott. Kopott bőrkabátja megfeszült vállain, ahogy megragadta a halálfaló pálcát szorongató kezét és nyakát. Torkából állatias morgás hallatszott. Szürke szemei mögött egy árnyék suhant el. A pupilla összeszűkült és az íriszek arany színűre váltak.
-         Egy rohadt vérfarkas! - nyögte, majd nagy nehezen legurította magáról a másik férfit. Undorodva mérte végig. - Egy lépés...
-         Ugyan, nem a te stílusod figyelmeztetni az ellenséget... A halálfalók előbb cselekednek, mint beszélnek! Livius de Lioncourt, ha nem tévedek... Estrelle mesélt magáról.
-         Á, szóval maga az. A Sötét Varázslatok Kivédése tanár, Lucian Cover, aki a húgocskámat próbálta megtanítani hogyan szorítsa vissza Deborah -t - nem sok eredménnyel. - talált újra vissza gúnyos modorába, és megpróbálta nem mutatni, hogy egy kicsit tartott az állatias mellékzöngétől a férfi érdes hangja mögött.
-         Személyesen... - rándult meg a szája, amitől láthatóvá váltak megnyúlt tépőfogai.
-         Maga lycon! - szisszent fel, mikor látta, hogy a szemben állón kezdtek mutatkozni az átalakulás jegyei, holott nem is volt telihold.
-         Milyen szemfüles! - azzal már lendült is előre szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal.
Livius azonban számított a hirtelen támadásra. Pálcájából három ezüst tőr vágódott a vérfarkas mellkasába. Az átok erejétől pedig hátra bucskázott a fűben. A halálfaló még egy hátráltató bűbájt szórt rá, amitől egészen a szakadék széléig csúszott. Undorodva lépett mellé. Lucian tekintete követte mozgását. Látta, hogy az ezüsttől nem tud megmozdulni a másik. Arcán, nyakán, és a kezein beteges színnel, természetellenesen türemkedtek ki az erek, ahogy a teste heves reakcióba lépett a hideg fémmel.
A magas férfi megvetően köpött egyet, majd lenézően meglökte csizmája orrával a magatehetetlen, haldokló testet, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „Dögölj meg, rühes korcs!”.  Elégedetten vigyorodott el, ahogy a háta mögött hallotta az áldozat testének becsapódását. „Na ez se fog több galibát okozni!” - mosolyodott el önelégülten. Nagyon közel voltak ahhoz, hogy lelepleződjön a Nagyúr kastélyának a helye, hisz szinte közvetlen mellé hoppanált. Az volt a szerencséje, hogy a hozzá vágódó test miatt nem sikerült tökéletesen a hoppanálás és odébb kötöttek ki. Itt viszont a kastély szerencsére takarásban maradt. Így is számíthat egy kis kínzásra a Nagyúrtól. A lelepleződéstől épp úgy irtózik, mint az árulóktól, bár hogy miért, azt Livius sem értette.
*
-         Már négy napja semmi hír róluk.
-         Igen, tudom. - sóhajtott.
-         Albus, reménykedhetünk még?
-         Nem tudom, Remus, igazán nem tudom.
Nehéz csend telepedett az igazgatói irodára, amit csak a finom ezüstszerkezetek halk mozgása, és a portréalakok szuszogása tört meg. Az igazgató fáradtan, szomorúan nézte az ablaknál háttal álló férfit. A lemenő nap haldokló sugaraiban mindennél jobban látta rajta, hogy csak árnyéka önmagának. Amúgy is sápadt arca most már inkább szürkésnek, és törékenynek hatott. A pergamenszerű bőrbe vésődött apró ráncok és karmolások árkaiban megtelepedtek az árnyékok, még jobban kiemelve a fiatal arc öregségét.
A szíve mélyén mindig is sajnálta Lupint, holott ezt nem igazán akarta éreztetni vele, nem akarta méginkább elszomorítani. Benne mindig bízhatott, mindig számíthatott rá, akármikor hívta. Persze ő könnyebben sietett a segítségére, mint a többi Rendtag, akiknek munkájuk volt. Egy vérfarkast kevés helyen látnak szívesen... Fájt a szíve Remusért, amiért egy ilyen éles elmének egész életében nélkülöznie kellett alkalmi munkákból fenntartva magát, és nem volt más választása, mint tűrni, amit kirótt rá az élet.  Pedig ő is hány helyre próbálta bejuttatni, de még a legrégebbi barátai is csak sajnálkozva a fejüket ingatták...
Elgondolkodva nézte a férfit. Mindig is sovány volt a betegsége miatt, de Sirius halála óta különösen lefogyott. Tudta, hogy alig eszik. Még sok idő kell neki ahhoz, hogy valamennyire túl tudja tenni magát a halálán. És most ráadásul még Lucian és Perselus miatt is aggódhat. Bár nem lepődött volna meg, ha Perselust letagadja, azonban látta, hogy a másik férfival - Luciannal-, vagy úgymond sorstárssal, sokszor elbeszélgettek.
Tudta, hogy sajnos ismét azokat az időket élik, mint tizenhat évvel ezelőtt... A veszteségek, a szorongás korát. És még hátra volt a java. A Nagy Csata, ami mindent eldönt. Néha félt, hogy Harry nem lesz elég erős. Hogy nem lesz elég az a szerencse, ami eddig négyszer is lehetővé tette, hogy kicsusszanhasson Voldemort kegyetlen ujjai közül.
Néha elgondolkodott rajta, hogy mit gondolhat, érezhet egy tizenéves fiú, azzal kapcsolatban, hogy van a világon egy ember, aki mindennél jobban vágyik az ő halálára, és jó pár segítője, akik a nyílt hajszától sem riadnak vissza. Hogy élheti meg mindezt Harry? Biztosan sokkolta, mikor mindezt megtudta. De látta azt az elszánt tüzet és erőt, ami a fiú lelkében, mozdulataiban feszült. Ott volt az az erő, „amit a Sötét Nagyúr nem ismer...” Még ha eddig nem is mutatkozott meg teljes valójában, ott lüktetett benne.