31. Fejezet
"Börtönfalak zárnak be ridegen..."*

Nyirkos hideg.
Valahol víz csöpög idegesítően szabályos időközönként.
 
„Egyedül vagyok. Mint mindig. De ez a magány most valahogy más, ahogy itt fekszem a földön a mocsokban. Ez a magány most nem fáj annyira, mint mikor a roxforti szobámban gondolkodtam ezen. Ez sokkal mélyebb. Talán azért, mert nem akarnám, hogy lássanak. Főleg nem Estrelle. Érdekes az emberi elme... Valahogy sokkal jobban fájna, ha ő így, tele sebekkel látna. Én magtanultam elnyomni a fájdalmat a hosszú évek során, amíg kém voltam. Vagdoshattak, átkozhattak, üthettek, én nem kiabáltam, nem könyörögtem kegyelemért. Nem. Volt és van is bennem annyi tartás, hogy ezt ne tegyem.”
 
Csöpp. Csöpp...
 
„Csöpög a víz megállíthatatlanul. Vajon ezek a cseppek is mély lyukat vágnak a kőbe, mint megannyi hegység hasonló barlangjaiban? Fel kellene ülnöm.  Túlságosan hideg van. Érzem, ahogy didereg és reszket a testem. De nem csak a nyirkosságtól, hanem a rengeteg Cruciatus-átok utóhatása is kínozza az izmaimat.  Túlontúl ismerős fájdalom. Persze ezek a szakadt rongyok, amik valaha a ruháim voltak, már nem melegítenek. A sok kínzás alatt nem túlzottan figyeltek az épségükre. Kiforgatták a zsebeimet már akkor, mikor elfogtak. Mindent elvettek. A bájitalaimat, a pálcámat, az övemet, sőt még a cipőmet is. Nem adtak túl sok esélyt a szökésre, vagy az öngyilkosságra. Gondolom az övemet is azért nem hagyták nálam, nehogy megfojtsam vele magamat, ha már a halálért könyörgök.
De én nem fogok könyörögni érte. Bolondok. Még mindig azt hiszik, hogy megtörhetnek. Nem tudják, hogy nekem már nincs miért könyörögnöm. Már nincs. Azt hittem, hogy egy darabig lesz, de mióta Estrelle (pontosabban Deborah) átállt hozzájuk, azóta nincs. Egyedül érte lett volna érdemes tovább élni. Még Dumbledore és a háborúja sem érdekel. Ha Potterrel marad, akkor sikerülni fog annak a kölyöknek legyőzni a Nagyurat. De azért sajnálni fogom egy kicsit, hogy én már nem láthatom a bukását...
Mondjuk én így is, úgy is meghalnék. Ha a Nagyúr kerülne hatalomra, ez magától értetődő. Ő nem tűri meg az árulókat. Meg tudom érteni. Ha viszont elbukna, akkor a Minisztérium szállna rám. Mióta múlt héten leközölték a mostani halálfalók neveinek listáját, nincs esélyem. Hiába Dumbledore igyekezete, ameddig Caramel ül a bársonyszékben, addig nekem lőttek. Persze lehet, hogy amúgy is. A Minisztérium végre megmozdult. Ezt a listát komolyan veszik, hiszen elkaptak egy halálfalót az aurorok és Veritaserum hatása alatt alaposan kikérdezték. Az az idióta Nott meg az én nevemet is megemlítette! Csodálatos kilátások a jövőre nézve! Csupán Dumbledore, a Nagyúr és a halálfalók tudják az igazat. De azok a rohadékok már nem térnek vissza a házukba, a családjukhoz. Nem, most már a Nagyúr mellett maradnak ebben az átkozott kastélyban!
Soha nem fogják megtalálni. Ez a hely mesterien van elrejtve. Hasonlóan feltérképezhetetlen, mint a Grimmauld tér 12. Érdekes, hogy most szívesebben tartózkodnék abban a mocskos házban, azzal a korcs Blackkel, minthogy itt vergődjek a padlón több sebből vérezve... Ó nem, én nem panaszkodom. Azt hiszem megérdemlem, amit kapok és véleményem szerint ezzel Black is egyet értene. De már nem tud. Az rontott el mindent, mikor meghalt. Volt képe feldobni a talpát! Mi ez, ha nem gyávaság? Küzdenie kellett volna! Nem szabadott volna Estrelle előtt meghalnia! Ez tett tönkre mindent. Estrelle a gyásztól egy álomvilágba menekült, ahol nem érheti fájdalom. Van egy olyan gyanúm, hogy ebben Voldemort keze is vastagon benne volt és van, ugyanis azóta sem tért vissza erről a helyről. Látom rajta, mikor a Nagyúr színe elé visznek kínozni. Ő is ott áll mellette, bal kezét a trónus karfáján nyugtatva. De az a tekintet, az a test már nem Estrelle -é.
Az a természetellenesen halványkék tekintet azé az átkozott vámpíré, Deborah -é, aki átvette az irányítást Estrelle teste fölött, miután elmerült az álomvilágában. Csak azt nem értem, hogy miért nem küzd? Igaz, hogy életében rengeteg fájdalmat átélt, sok embert eltemetett, de mindig volt ereje túllépni... Most miért nincs? Ehhez köze lehet Voldemort varázslatainak is? De hogyan? Befolyásolja a tudatát, az akaraterejét a Harmadik Jelen keresztül? Talán ezt már soha nem fogom megtudni.
Most már tényleg jó lenne felülni... de annyira fáj minden tagom, ha megmozdulok... Most igazán jól jönnének a bájitalok, amiket elvettek! A zöld üvegcse. Először azt venném be. Az energiát adna. Aztán jöhetne a lila, ami elállítaná a vérzést, majd a piros, ami meggyorsítaná a gyógyulásomat. A sárgát pedig lenyomnám fogvatartóim torkán, hogy belülről rohadjanak szét! Én, Perselus Piton, a Bájitalok Mestere, ahogyan régen ők hívtak, érteném a dolgomat. A legtöbb halálfaló olyan hülye, hogy gondolkodás nélkül bevenné a bájitalokkal kapcsolatos hazugságaimat. Voltak olyan bolondok, hogy megbíztak bennem mielőtt lebuktattak. Persze most már semmi pénzért sem hallgatnának rám.”
 
Keserűen felnevetett, de csak száraz zihálásra futotta, majd óvatosan ülő helyzetbe tornázta magát. Érezte, ahogy még ennyi mozgástól is felszakadt néhány hosszú ostornyom a hátán. De nem tehetett mást, csak szitkozódott egyet, és reménykedett, hogy hamar eláll a vérzés, és nem fertőződik el a sebe.
 
„Nevetséges, ahogy próbálnak megtörni! Hát még mindig nem értik, hogy én már nem érzek semmit? Egyedül az fáj egy kicsit, hogy Estrelle, vagyis Deborah ott van. De tudom, hogy Estrelle nem látja, hogy mi történik velem. Talán jobb is...”
 
Lassan az ajtó felé fordította tekintetét. A folyosóról egy fáklya halvány fénye szűrődött be. Odakintről hallotta a nyöszörgéseket, a sírást, és a fájdalmas sikolyokat. Nem volt egyedül ezen a folyosón. És ha belegondolt, hogy milyen hatalmas ez az épület és az alatta futó pincerendszer...
Ahogy nézte a fáklya fényét és megpróbálta számba venni a sérüléseit, érezte, hogy megváltozik a levegő. A nyirkos hideg helyét egyenesen fagyos levegő vette át. Száraz hörgés hallatszott a folyosó végéről, ami egyre közeledett. Perselus hallotta, ahogy hangosabban nyöszörögnek, vagy kiabálnak azokban a cellákban, amik mellett elhalad a borzalom.
-         Dementorok! - sikította valahol egy kétségbeesett hang.
„Igen, azok.” - gondolta. Túl ismerősek voltak neki a körülmények. A levegő kihűlése, ahogy a rabok elhallgatnak, majd sivalkodni kezdenek, ahogy megremeg a fáklya lángja... Eszébe juttatta egy másik cella emlékét.
 
„Az sem volt nagyobb, mint ez a mocskos lyuk... Szinte már vártam, hogy jöjjenek...Na most már igazán ismerősnek érzem ezt a helyet... Gondolom az is volta céljuk, hogy visszahozzák a legrosszabb emlékeimet. Nem tudják, hogy szinte az egész életem egy rossz emlék? Nem tudják, hogy nappal is kínoznak egykori áldozataim arcai? Nem tudják, hogy sokszor úgy érzem, mintha a holtak tekintete kísérne? Nem tudják, hogy éjszakánként csak bájitallal tudok álomtalan álomba merülni, amitől olyan reggelente, mintha nem is aludtam volna? Nem. Nem tudják, hogy nekem minden nap felér egy azkabani nappal. Mert ugye mi más céljuk lett volna azzal, hogy leküldenek egy dementort? Ez célzás lenne, hogy ott kellett volna maradnom? Ironikus, hogy én nem is törtem magam, hogy kikerüljek. Úgy éreztem, megérdemeltem a büntetésem. Megérdemeltnek tartottam, hogy lássam a halott arcokat, akiket megöltem. Puszta élvezetből, de legfőképp haragból, amiért nem tudtak befogadni az ő világukba, és emiatt a sötétséget kellett választanom. Az egyedüli társat, aki oltalmazott és hatalmat adott...
Gyűlöltem mindent és mindenkit. A kivétel csak a Nagyúr volt. Őt alázatosan tiszteltem és szolgáltam. Talán féltem is. A bájitalokkal, amiket főzetett velem, megpróbáltam kimutatni a köszönetet, amiért hatalmat és lehetőséget, támogatást adott, hogy bosszút állhassak azokon, akik bántottak, lenéztek, vagy gúnyoltak. Mekkora bolond voltam! Címeres ökör.
Évekig nem vettem észre, hogy az orromnál fogva vezetnek. De mikor már rádöbbentem, akkor késő volt. Túl késő. Túl sok bűnt követtem el ahhoz, hogy feloldozást, vagy bocsánatot nyerjek. És persze botorság volt azt hinni, hogy sikerülhet megszöknöm a Nagyúr elől. Akkoriban már rettegtem tőle. Már nem az alázat miatt hajtottam fejet neki, már nem gondoltam azt, hogy megérdemlem, ha megkínzott valami apró hibáért, vagy csak szórakozásból... Többé nem tudtam hinni az eszméiben. Kinyílt a szemem. Mészárlás folyt. Válogatlan mészárlás.
Tehetetlenül nézetem, ahogy a Nagyúr elé ráncigálják az ártatlan nőket, akiket később halálra erőszakoltak - holott fennhangon hirdették a felsőbbrendűségüket, mégis bemocskolták magukat a tőlük alacsonyabb rangú lányokkal, asszonyokkal - ; a megárvult kisgyerekeket, akikre a Nagyúr mondta ki kéjesen a Crutiatus átkot azt hangoztatva, hogy a mocskos sárvérűek és félvérek mást nem is érdemelnek. Aztán odalökte nekünk a kölyköket, hogy végezzünk velük. Még mindig látom azt a riadt barna szempártú, egérfrizurás fiúcskát, aki arcocskájára száradt könnyekkel tekintett fel rám. Annyira ártatlan volt! Láttam a könyörgést azokban a hatalmas szemekben, de bármennyire is szerettem volna, nem tehettem érte semmit! Túl feltűnő lett volna, ha a Nagyúr színe elől elviszem, vagy eltűntetem. Rögtön átláttak volna rajtam. És akkor habozás nélkül megöltek volna. Akkoriban pedig még élni akartam. Élni, hogy megmutathassam mindenkinek, hogy Perselus Piton elől nincs menekvés! Nem is volt...
Csupán három évet élt...”
 
Az egyik dementor a kettő közül megállt Piton cellája előtt, és mélyen, hörögve beszívta a levegőt. A férfinek ez szinte fizikai fájdalommal ért fel. Rettenetes emlékei filmként peregtek égő szemei előtt, miközben rendületlenül a dementor csuklyája alá nézett az áthatolhatatlan feketeségbe. Percek teltek el így. A lény egyre hangosabban hörgött, majd aszott, nyálkás kezét az ajtó reteszére tette és elhúzta azt. Piton megremegett, ahogy megnyikordult a sarokvas. Ösztönösen hátrébb húzódott.
 
„Hát így fogok meghalni? Kiszippantja a lelkemet? Kitűnő büntetés, mondhatom. Furcsa belegondolni, hogy a testem tovább fog működni, hisz a szívem és az agyam életben fogja tartani. Vajon mit fognak csinálni velem utána? Itt hagynak, amíg éhen nem halok? Vagy mutogatni fognak odafönt a halálfalóknak mondván, hogy „Így jár az, aki ellenszegül a Nagyúrnak”? Erről jut eszembe, hogy még soha nem hallottam róla, hogy hova kerültek az Azkabanból azok, akiken végrehajtották a csókot... De ez már nem lényeges. Nem tudok védekezni, mint ahogy akkor régen sem tudtam egy másik cellában, a tengeren. Majdnem fél évet voltam abban a börtönben, mire Dumbledore kihozott. De előtte sem tudtam végrehajtani a patrónus bűbájt, hisz nem volt egy boldog emlékem se. Most meg... Most meg már nem maradt. Az a kevéske is elszállt, amit Estrelle -től kaptam. Szomorú.”
 
Ahogy a lény közelebb siklott pár lépést, már belenyugodott a sorsába. Szinte már várta, hogy mikor kerül le a csuklya a dementor fejéről. De nem az történt, amire számított. A szörnyeteg mögött, a gyér fényben egy kecses alak körvonalai bontakoztak ki. A halványkék szemek szinte világítottak a homályban.
-         Estrelle! - suttogta rekedten.
-         Térj vissza társadhoz a folyosóra! - hallotta a fagyos hangot. Lemondóan sóhajtott.
 ”Nem, ő még mindig Deborah. Mit akarhat? Miért nem hagyja, hogy megkapjam a csókot?”
Egy pillanatra remény töltötte el, de aztán belátta, hogy esztelenség volt azt hinnie, hogy a nő hagyja őt elmenni.
Mikor már egyedül maradtak a cellában, a nő közelebb lépett hozzá és nem törődve azzal, hogy hosszú, fekete bőrkabátja összekoszolódik, leguggolt.
-         Perselus Piton. Bolond. - suttogta.
-         Ha azért jöttél, hogy sértegess, akkor feleslegesen tetted. Már nem érdekel, hogy mit mondasz te, vagy a többi féreg.
-         Ejnye, ejnye! Hát nem örülsz, hogy láthatsz? Már nem ugrik össze a gyomrod? Nem szárad ki a szád? Nem égsz a vágytól, hogy megérinthess? Ne tagadd, nem is olyan rég még ez volt a vágyad...
Piton hirtelen úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta, hogy csókolta azokat a puha ajkakat. Estrelle ajkait.
-         Ne légy nevetséges. Az nem te voltál. - fordult el.
-         Ó, értem.
Rövid csend állt be közéjük mindaddig, míg Piton erőlködve meg nem próbált felállni.
-         Nem kéne próbálkoznod. Csak még több sebed fel fog szakadni. Igen, érzem a véred szagát... betölti ezt a kis lyukat olyan sűrűn, mint a legsűrűbb köd, vagy valami paplan. Hmm... nagyon finom illata van a te aranyvérednek! Fáj a szívem, hogy annyit elpazaroltak belőle, amíg kínoztak. Szegény, szegény Perselus... nem ezt érdemelted volna...
-         Ne játssz velem! Mondd el mit akarsz! Miért jöttél?
-         No lám, kezd fogyni a türelmed? Hová tűnt az udvariasság? Habár ha jobban belegondolok, az neked soha nem volt az erősséged.
-         Ha meg akarsz ölni, akkor essünk túl rajta! Gyerünk, szívd ki a vérem... már ami maradt! Önként felajánlom a nyakamat. A sajnálatodat pedig tartsd meg magadnak! Na mire vársz?
-         Na de kérlek, én nem ezért jöttem! - simított végig a férfi véres arcán, de az úgy kapta el a fejét, mintha égette volna az érintés.
-         Akkor?
-         Üzenetet hoztam.
-         Igazán? Nem érdekel mit üzen az a rohadék odafentről!
-         Ugyan már, én nem Voldemortról beszélek. - hajolt Piton füléhez. - Én a drága kis Estrelle -től kaptam üzenetet! Bizony. Még mindig él a kis drága valahol mélyen bennem.
Piton érezte, ahogy a szemei elkerekednek, és minden idegszála megfeszül attól, hogy megpróbálja nem ellökni magától a nőt, aki lassan végighúzta halovány nyelvét az arcán szivárgó vérpatakon.
-         Miért csinálod ezt?
-         Mit? - nézett fel rá kérdőn.
-         Ez valami új kínzási módszer? Így akartok megtörni? Reményt akartok kelteni bennem, hogy még megmenthető Estrelle élete?
-         Ne butáskodj! Semmi ilyesmiről szó sincs. Voldemort nem is tudja, hogy beszélni akartam veled négyszemközt. Egyébként meg, jól gondolod, Estrelle már soha többé nem nyeri vissza a hatalmat efölött a roppant csinos kis test fölött! Be kell valljam, nagyon jó érzés benne lenni teljes tudattal. Már lassan elfelejtettem, hogy milyen is volt régen, függetlenül attól, hogy a sajátom is szinte hajszálra ugyanilyen volt.
-         Ne húzd az időt.
-         Miért? Neked van időd, nem?
-         Nekem van, de Voldemortnak nincs. Gondolom nem jött volna veled ez a két dementor díszkíséretnek, ha nem ő küldi őket. Fel akarsz vinni hozzá, igaz?
-         Hmm... Okos. Csodálom, hogy azok után a kínzások után még mindig ennyire vág az eszed. Sokan már megőrültek volna.
-         Igen, de ők nem gyakorolták hosszú éveken át az önuralmat. Nem figyeltek minden arcrándulásukra, ami leleplezhette volna őket.
-         Igen, igazad van. Azt hiszem, alábecsültelek.
-         Örülök. - válaszolta szárazon. - Nos akkor elmondod azt az állítólagos üzenetet, vagy nem?
-         Türelmetlenek vagyunk?
Ez az egy kérdés emlékek sorát indította el Perselusban. Felrémlett előtte az oly távolinak tűnő perc, mikor Estrelle ezt kérdezte tőle. Szinte érezte kezei alatt a nő bársonyos bőrét, beszívta édes illatát... Ahogy Deborah arcát fürkészte felötlött benne a gyanú, hogy a vámpír idézte elő nála az emlékeket.
„De nem. Látszik rajta, hogy ehhez most semmi köze. Annyira furcsa ránézni. Olyan, mintha Estrelle -t látnám, pedig tudom, hogy most nem ő az. Vagyis igen, a teste az övé, de Deborah tekintete néz vissza rám. Hiába is keresném azokat a fekete szemeket...”
-         Rendben, átadom. De előtte állj fel.
-         Minek?
-         Csak úgy. Elfáradtak a lábaim és unom már ezt a pózt.
Piton erősen kételkedett benne, hogy egy vámpír a guggolás miatt el tudna fáradni, de túlságosan felcsigázta már a gondolat, hogy hallhat Estrelle felől, úgyhogy összeszedte maradék erejét és nagyon lassan, a falnak támaszkodva felegyenesedett.
-         És most?
-         Gyere közelebb. Ne félj, nem foglak megharapni! - villantotta ki egy mosoly kíséretében a szemfogait.
-         Ennyire elég?
-         Tökéletes. - bólintott, miután a férfi alig egy lépésnyire bizonytalanul megállt előtte. - Bármennyire is furcsán hangzik, de nem tudom átadni az üzenetet...
-         Mit szórakozol velem?!
-         Várj! Ezért személyesen kell vele beszélned. Arra kért, hogy egy percet engedjelek behatolni az elmém mélyére. Azt mondta, hogy ebben a témában elég jártas vagy.
-         És te?
-         Igen, én megengedem, feltéve ha képes vagy a Legilimenciára... ilyen állapotban. - nézett végig a csupa seb férfin. - Természetesen a fontosabb emlékeimet elzárom, és ha azok után kutatsz, rögtön megszakítom a kapcsolatot.
-         Képes leszek. De miért engeded meg? Neked nem az ellenkezője lenne a célod?
-         Ne érdekeljenek az okaim! Inkább örülj neki, hogy ilyen engedékeny hangulatomban vagyok.
-         Rendben. De pálca nélkül...
-         Tudom, hogy nehezebb lesz, de azért annyira nem vagyok bolond, hogy a kezedbe adjak egyet. Tudom, hogy képes leszel nélküle is.
Piton nem válaszolt, csupán bólintott, majd lehunyt szemmel koncentrálni kezdett. Hosszú percekig álltak egymással szemben. Deborah már épp szólni akart, mikor Perselus hirtelen kinyitotta fekete szemeit, melyek most ismét elszántan csillogtak, és elsuttogta a varázsszót:
-         Legilimens!
Rögtön érezte, hogy megtántorodik és a nővel együtt a földre zuhan, de nem törődött vele. Most sokkal fontosabb dolga volt. Látta Deborah néhány emlékét elúszni a szemei előtt, de félretolta őket, hogy mélyebbre áshasson. Úgy érezte, hogy már órák óta kutat a bezárkózott Estrelle után, míg végül az egyik vértől csöpögő kép után elsötétült minden. Egy pillanatra azt hitte, hogy nem sikerült a varázslat, hogy kifogyott az erejéből a cél előtt, de aztán lassan kitisztult a kép. Először az éjszaka hangjait hallotta meg, majd...
-         Egy vízesés?
Lassan körbejáratta tekintetét a környezetén. Egy szélfútta tisztáson állt. A lába alatt hosszú fűszálak hajladoztak, amik között apró fehér, csillag formájú virágocskák bújtak meg. A nyári szellő belekapott összegubancolódott hajába. Előtte egy vízesés magasodott. A tiszta víz fehér habot tajtékozva hullott a mélybe. Pár lépésnyire a parttól, egy nagy kövön fejét kezébe hajtva pedig ott ült Estrelle. A hold fénye körülölelte alakját.
Perselus teste megfeszült. Oda akart rohanni, hogy felkapja, megölelje, megcsókolja a rég nem látott nőt, de képtelen volt megmozdulni. Csak nézte ezt a tüneményt. Látta, hogy ujjai között kristályként csillogó könnyek hullanak a fűbe. Nem tehetett róla, de ennyi szörnyűség és kín után még ezt is csodálatosan szépnek látta. Tett egy lépést a kő felé, mire a nő felnézett. Látta a fekete szemekben a pillanatot, mikor felismerte és a következő másodpercben érezte, ahogy a törékeny test az övééhez simul. Öntudatlanul fonta köré karjait. Most nem tudta volna eljátszani a tartózkodó bájitaltanárt. Most nem. Lelkét abban a pillanatban eltörölhetetlen béke szállta meg. Már nem érdekelte, hogy mi vár rá a valóságban, már nem törődött vele, hogy meg fog halni. Csak azt kívánta, hogy ez az ölelés örökké tartson.
-         Hát eljöttél... - nézett fel rá könnytől csillogó szemekkel, de pillantása az üzente: „Mit tettek veled?”
-         Igen. - Nem tudott többet kinyögni. Túlságosan mélyen érintette, hogy újra hallhatja azt a fülledt, csábító, de most kétségbeesett hangot.
-         Féltem, hogy nem fog beengedni. De most sietnünk kell! Bármelyik pillanatban megszakíthatja a kapcsolatot. Figyelj rám és ne szakíts félbe! - komorodott el. Piton pedig jobbnak látta, hogyha kivételesen nem szól közbe. - Kérlek, idézd fel magadban annak a festménynek a képét, amit a szobámban láttál, és ketten vagyunk rajta!
-         A démon és az angyal.
-         Igen. - helyeselt türelmetlenül. - Most elmondom, hogyan menekülhetsz meg Voldemorttól. Meg kell tenned, Dumbledore és Harry számít rád, mint ahogyan én is.
-         Rendben.
-         A lényeg: előtted van a kép?
-         Igen.
-         Akkor idézd fel magadban a szöveget, amit a kép aljára festettem. Megvan?
-         Azt hiszem igen.
-         Ha ma felvisznek Voldemort elé, akkor emlékezz a szövegre és mondd ki hangosan! Így meg fogsz tudni menekülni. De nagyon fontos, hogy a megfelelő időben tedd meg! Majd figyeld fél szemmel Deborah -t, ha tudod. Megpróbálom átvenni felette egy percre az uralmat, és megérintem a bal csuklómat a jobb mutatóujjammal. Ez lesz a jel, amikor eljön az időd. Kérlek, nagyon koncentrálj, mert nem lesz több alkalom!
-         Szóval ma akarnak megölni.
-         Igen. De előtte Voldemort még mondani akar pár szót a halálfalóinak és neked. Ma mindenféleképp vissza kell jutnod a Roxfortba. A háború nem sokára kezdődik!
-         De te miért nem térsz vissza? Ha képes vagy átvenni a hatalmat Deborah fölött...
-         Az csak egy perc lesz. De többre nincs erőm. Gyenge vagyok, Perselus. És Deborah minnél erősebb, én annál halványabb leszek. A saját elmém rabja vagyok. Nem tehetsz értem semmit.
-         De...
-         Kérlek!
-         Rendben. De Deborah nem hallotta, amit mondtál? Nem fog leállítani?
-         Nem. Nem tudja, hogy most mi történik. Ide nem lát be, mint ahogy én sem tudtam, hogy ő mire gondolt, mikor még nem tört elő belőlem. Csak az erős érzelmeket érzékeli.
-         És most menj!
-         De...
-         Menned kell! - suttogta, majd hirtelen kezeibe fogta a férfi arcát és forrón, kétségbeesetten megcsókolta. Minden porcikája azt üzente, hogy mennyire hiányzik neki.
Piton gondolatban keserűen elmosolyodott és régi ismerősként köszöntötte a sóvárgást, a vágyat, a fájdalmat, a lemondást és a szerelmet, amik egyszerre rohanták meg. A következő pillanatban magához tért.
A pincebörtön egyenetlen padlóján feküdt, alatta Deborah -val, akinek még mindig a száját csókolta. Azonnal elengedte és lekászálódott róla, majd haragosan figyelte, ahogy a nő végighúzza mutatóujját saját alsóajkán.
-         Most már legalább tudom miért választott téged... - jegyezte meg gúnyosan. - Gyerünk, mennünk kell! - váltott fagyos hangnemre. - Voldemort már vár.
Kilépett a folyosóra és intett a két várakozó dementornak.
-         Vigyétek Voldemort elé!
A két csuklyás besiklott a cellába és csontos kezükkel megragadták két oldalról Piton felkarjait, hogy talpra emeljék, aztán elindultak a végeláthatatlannak tűnő lépcsők felé, melyek az árulók végzete felé vezettek.
Piton összeszorított fogakkal tűrte. Mondjuk nem is lett volna ereje ellenkezni a két dementorral. Mire a folyosó végére értek, a teste már megállíthatatlanul reszketett a megerőltetéstől, a hidegtől és a megfeszített próbálkozástól, hogy kizárja a szemei elé tolakodó rémes képeket és megőrizze ép eszét.
-         Lám, lám a tékozló fiú visszatért! - hallotta Voldemort fagyosan gúnyos hangját, amitől még mindig összeszorult a torka és görcsbe rándult a gyomra. - Jól teszed, hogy félsz tőlem, Perselus! Ti ketten elmehettek. A pincében találhatókkal azt tesztek, amit akartok. Tiétek mind. Több fontosabb rabom már nincs. Te vagy az utolsó, kis árulóm. - folytatta, miután a dementorok elsiklottak lakomázni.
Piton reszkető lábai nem bírták tovább, fél térdre rogyott és onnan nézett szét a teremben. Jó néhány halálfaló összegyűlt, de ahogy jobban megnézte, inkább a belső kör tagjai voltak jelen. Most a háta mögött állók megmozdultak és bezárták a kört elvágva minden lehetséges menekülési útvonalat. Perselus erősen kétkedett benne, hogy innen valaha is élve kerül ki.
„Bíznom kell Estrelle -ben!” - emlékeztette magát, majd a trónusán ülő Voldemort és a mellette álló Deborah felé nézett.
-         Szeretném ezt a gesztust a tisztelet jeléül venni, de tudom, hogy erről szó sincs. - utalt a térdelésre. - Perselus Piton, Bájitalok Mestere, válaszolj a kérdésemre! - dőlt előrébb fagyos hangra váltva. - Elárultál engem?
-         Igen. - csendült határozottan. A teremben megvető szisszenések és mordulások hallatszottak, de a Nagyúr egyetlen pillantására mind elhallgatott.
-         Szóval nem is tagadod.
-         Nem. Itt, mindenki füle hallatára megtagadlak!
-         Perselus, ugye tudod, hogy ez az utolsó éjszakád az élők sorában? - sziszegte dühtől remegő hangon.
-         Igen, tudom. - nézett fel rá gyűlölettől izzó szemekkel.
-         Akkor azt is tudod, hogy előtte még elszórakozunk veled. Lucius!
A fagyos parancsra egy szőke varázsló sietett elé, majd fejet hajtott.
-         Igen Nagyúr?
-         A tiéd lehet a megtiszteltetés, hogy ma először kínozhasd a drága professzorunkat! De semmi halálos átok! Életben kell maradnia, mert én akarok vele személyesen végezni! Megértetted?
-         Igen, Nagyúr. Köszönöm, Nagyúr!
-         Nos, mielőtt elkezdenénk, van valami mondanivalód? - fordult vissza Piton felé.
-         Nem vagy több egy mocskos féregnél!
-         Crutio! - hallatszott Malfoy felháborodott hangja, s a következő pillanatban már leírhatatlan kín gyötörte minden egyes porcikáját.
A földre rogyott, de minden erejét összeszedve próbált néma maradni, és egyidejűleg figyelni a vámpírt. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után az átok abbamaradt. Zihálva hasalt a padlón, de továbbra is kitartón nézett a trónus felé. Voldemort észrevette, hogy a mellette állót bámulja megtört tekintettel.
-         Perselus, hát még mindig reménykedsz, hogy Estrelle megment? Ne aggódj, ő még mindig Deborah...
-         Voldemort, hadd igyak belőle egy kicsit! - súgta a nő hirtelen félbeszakítva őt, de valahogy mindenki hallotta a teremben s megborzongtak. - Annyira finom a vére illata...
-         Még légy türelemmel pár percet. Hadd szenvedjen addig még egy kicsit! Hadd szakadjon fel még több sebe! Folytassátok!
A körben álló következő felemelte a pálcáját, amiből izzó kések indultak a férfi felé. Felnyögött, mikor végigszántottak a hátán és a karjain, de nyugtázta, hogy a halálfalók be fogják tartani a parancsot és csak annyira erős átkokat fognak küldeni, amiktől még életben fog maradni.
„De annyian vannak! Nem fogom mindet kibírni!”
-         Szép volt, Dolohov. - nevetett fel fagyosan Voldemort. - Ó hát te is előkerültél, Nagini? - sziszegte oda hatalmas kígyójának, aki a Piton testéből szivárgó vér illatát megérezve előcsúszott rejtekhelyéről. - Ne aggódj, a testét majd megkaphatod, ha végeztünk vele...
A bájitaltanár már nem számolta hány átok találja el. Nem törődött vele, hogy a saját vérében térdel, csupán a vámpírt nézte.
-         Elég! - szakította félbe az átkokat és összehúzott szemekkel, gyanakodva fürkészte a szenvedőt. - Miért nézed annyira Deborah -t? Félsz tőle? Félsz a harapásától? - Piton nem válaszolt. - Rendben. Deborah, mehetsz. De azért hagyd életben!
A teremben ismét feszült csönd lett, amint a vámpír megmozdult. Ereje láthatatlanul söpört végig a társaságon meglibbentve a talárokat. Lassan, kiélvezve minden szörnyülködő tekintetet közeledett áldozata felé. Voldemort fülsértően nevetett.
-         Ó ne félj, Perselus! Nem fog fájni... Csak egy kicsit csípni fog... talán még élvezni is fogod! - suttogta immár térdelve és megragadta a sarkain ülő férfi torkát.
Egy rántással szétszakította a megviselt inget, és a földre ejtette. Végigsimított a vérző sebektől és zúzódásoktól tarkított sápadt bőrön. A körben állók közül ki várakozva, ki borzongva nézte, ahogy a vámpír hosszú nyelve végigfut a sebeken, és beléjük nyomulva kicsit széjjelebb is feszíti azokat. Malfoy kegyetlen szeme hidegen, kárörvendően megvillant, mikor a hegyes fogak végül régi riválisa nyakába martak.
Piton nem tudott elnyomni egy fájdalmas nyögést. Egyik karjával a nő válla felé kapkodott, de nem volt képes megragadni azt, hogy eltaszítsa. Deborah egyre jobban rátapadt. Érezte szíve gyorsuló zakatolását, majd mikor már azt hitte, nem bírja tovább, a vámpír hirtelen elengedte. Deborah zihálva a sarkára ült. Arcán egy pillanatra még látszott az elragadtatás és a kielégülés, majd tébolyultan felkacagott és lenyalta az ujjáról a vért.
-         Mindig elfelejtem, hogy a varázslóknak, főleg az aranyvérűeknek milyen erős és részegítő a vérük! Bizony, bizony. Ti itt mind telivérek vagytok a számunkra... - újra felkacagott, majd ajkát nyalogatva visszatért korábbi helyére.
-         Akkor talán most, hogy szinte mindenki kiszórakozhatta magát, hagyjuk, hogy a mi kis bájitaltanárunk fújjon egyet. - pillantott a padlón fekvő felé. - most a beszéd ideje jött el. Figyeljetek rám hű halálfalóim! A végső háború időpontja egyre közeleg. Már nem kell sokat várnotok.
-         De mégis mikor lesz pontosan, Nagyúr? - vetette oda magát megalázkodva Voldemort lábaihoz egy nő.
-         Légy türelemmel, Bellatrix! Egy hét múlva alkonyatkor megtámadjuk azt az átkozott iskolát és eltörlünk mindenkit a föld színéről. Akkor, drága Bella, megbosszulhatod a hosszú éveket, amiket az Azkabanban töltöttél hű társaiddal együtt.
-         Köszönöm, Nagyúr! - hátrált vissza a helyére.
-         Meg akarlak dicsérni titeket. Szép munkát végeztetek! Immár a mi oldalunkon harcolnak az óriások, a dementorok, sok kitaszított északi varázsló és varázslény, a lidércek, és Deborah -nak köszönhetően a vámpírok egy része, hogy tehetséges újoncainkról már ne is beszéljek. A seregünk immár teljes!
Hangos éljenzés harsant.
-         Most már csak akkor foglak hívni titeket, mikor a végső seregszemle lesz. Az utolsó nap itt fogtok gyülekezni. Ezt mondjátok el a többieknek. A csapataitoknak is pontosan kell megjelenniük. Addig fog izzani a jegyetek, amíg mindenki ide nem ér. Az árulókra... - itt Pitonra nézett -... pedig halál vár! - fejezte be suttogva, de ez a suttogás rosszabb volt, mintha ordított volna. - Nézz rám, Piton! Nézz szembe a halállal!
A férfi felnézett egykori urára. Arcán tömény undor és gyűlölet látszott.
 
„Hát ez is eljött. Úgy tűnik lemaradtam arról a pillanatról, amiről Estrelle beszélt. De legalább nem látja, mikor meghalok. Na mire vársz te szemét? Meddig akarod még élvezni a szenvedésemet?!”
 
De Voldemort nem a halálos átkot mondta ki. Még hallani akarta az áruló fájdalmas sikolyait. Perceken keresztül kínozta a bájitaltanárt, aki úgy érezte, hogy menten szétrobban minden csontja. De mikor már könnyek szöktek a szemébe, karjaira támaszkodott és nevetni kezdett. Voldemort vörös szemei dühtől szikráztak.
-         Ha szabad tudnom, min nevetsz?
Piton azonban nem válaszolt, csak nézett rá és szárazon, kiégve nevetett. És akkor meglátta! Estrelle tekintete villant meg egy percre Deborah halványkék íriszei mögött, és ő volt az, aki megérintette bal csuklóját jobb mutatóujjával!
Egy pillanatra megmerevedett abbahagyva a kacagást és Estrelle fájdalmas tekintetébe mélyedt. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, Pitonnak mégis úgy tűnt, mintha percekig olvashatná a fekete szemekből sütő érzelmeket.
 
Harag. Düh. Gyűlölet. Tehetetlenség. Vágyakozás. Lemondás. Kétségbeesés. Aggódás. Szerelem.
 
Nem habozott tovább, gondolatban felidézte a szöveget. Nem értette, hogy mi az értelme, de mikor elkezdte mondani, rájött a dolog nyitjára. A felirat olyan volt, mint Edevis tükrén volt. Tehát fordítva kellett kimondania a szavakat.
-         „Adj néki szárnyakat, hogy megmeneküljön, ha veszély fenyeget!” - motyogta maga elé többször egymás után olyan halkan, hogy mások nem hallhatták, és közben minden maradék erejével Estrelle -re gondolt.
-         Még csak ne is gondolj szökésre! - sziszegte.
-         Kit érdekel, hogy mit mondasz? Te csak egy bukott kiskirály vagy. Kíváncsi lennék, hogy a talpnyalóid tudják-e, hogy te is csak egy felkapaszkodott félvér vagy!?
-         Elhallgass! Hogy merészeled?! Crucio!!
Az átok olyan erővel csapott Pitonba, mint még soha s a sugártól hátrébb csúszott a vértől mocskos mozaiklapokon. Voldemort rontásához rövid időn belül egyre több halálfalóé csatlakozott. A professzor felüvöltött és a hátára esett.
„Nem fogom kibírni!”
Az átkok ereje egyre fokozódott. Érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver, de néha kihagy egy-egy dobbanást. Ilyenkor pedig szúrósan szorító érzés nyilallt belé.
„Ha ez így folytatódik, el fogok ájulni, vagy megáll a szívem. Egyik se túl kecsegtető...” - gondolta, de utána hosszú percekig nem jutott el az agyáig csak a fájdalom. Mintha ezer meg ezer késsel szurkálták volna. Megint érezte, hogy lángolnak a csontjai. Szinte látta, ahogy zubogva forr a maradék vére az ereiben. A kín elektromos áramként futott végig minden porcikáján, majd nevetve feszítette ívbe a hátát. Most már folyamatosan üvöltött, de nem könyörgött kegyelemért. Már rég megfogadta magában, hogy inkább leharapja a nyelvét, mint hogy újra megalázkodjon előtte.
„Emlékezz, hogy mit mondtam!” - hallotta nagyon halkan valahol az elméje mélyén.
Még mindig ordított. A kín úgy dobálta, mintha papírból lenne. Tagjai kifacsarodtak, megfeszültek. Voldemort pálcájának egy intésére engedelmesen feltérdelt.
-         Elég! - intette le alattvalóit, mire az összes sugárnyaláb megszűnt.
Piton lehajtott fejjel zihált a padlóra támaszkodva.
-         Azt hiszem elég ízelítőt kaptál. Deborah, neked mi a véleményed? Megöljem most?
-         Igazság szerint én még pár percet élni hagynám.
-         Ugyan miért? - pillantott rá gyanakodva.
-         Mert olyan felemelő hallani az ordítozását...
-         Igaza van, Nagyúr! Még nem bűnhődött eleget az áruló! - lépett ismét közelebb Bellatrix. Társai közül jó néhányan helyeslőn felmordultak, hisz még csak most kezdtek igazán belejönni a kínzásba.
-         Vagy úgy... Hát akkor legyen akaratotok szerint. Hallottad Perselus, igaz? Öt percet kaptok, aztán megölöm. Végleg. Nagini, készülj! Hamarosan vacsoraidő.
Kegyetlen kacagása bekúszott Perselus bőre alá, akár a pengék, amiket most küldtek rá. A legtöbb átok mégis a Kínok Átka volt. Kétségbeesetten idézte fel és motyogta maga elé újra és újra azt az egy mondatot, ami Estrelle szerint megmentheti. Érezte, hogy végképp kezd kifogyni az erőből. Aztán valami lassan megváltozott. Már nem érezte olyan erősen az átkokat. Hallotta, ahogy maradék vére egyre gyorsabban nyargal az ereiben. Szép lassan bizsergető érzés lett úrrá az egész testén, aztán ez átterjedt a hátára. Hirtelen felnézett Voldemortra és elmosolyodott. A Nagyúr kihúzta magát ültében és Pitont fürkészte. Nem értette azt a már neki is majdnem ijesztő mosolyt. Vörös szemei a következő pillanatban összeszűkültek a döbbenettől. A bájitaltanár ismét üvöltött, de most nem a Crutiatusoktól, hanem attól, ahogy a lapockáinál felszakadt a bőr, majd először valami átlátszó folyadék ömlött végig a hátán, utána pedig vér kezdett szivárogni a sebekből, ahogy azok egyre nagyobbakra tágultak. Arca eltorzult a kíntól. Először se ő, se a halálfalók nem értették, hogy mi történik.
-         Szárnyak! - nyögte Dolohov.
És valóban két fekete hatalmas, bőrredős szárny bukkant ki a szétnyílt sebekből. Akárcsak a régi festményeken és rajzokon a démonoké. Piton még egyszer felüvöltött, ahogy teljesen kibújtak, majd Voldemortra meredve kiterjesztette őket.
-         Megátkozlak Voldemort! Szenvedj olyan kínhalált, mint az összes áldozatod együttvéve!
Kihasználva a döbbenetet és határozott, félelmetes hangja által keltett dermedtséget, meglibbentette újdonsült szárnyait felkészülve arra, hogy az egyik magas ablakon keresztül elhagyja ezt az elátkozott kastélyt.
-         Nagini!
Piton elrugaszkodott a földtől, de abban a pillanatban égető fájdalom hasított bal alkarjába. Ahogy odapillantott, a zöld kígyót látta, amint mérget pumpál a harapásába. Egy erős rántással kiszakította az állat fogait húsából pont a Sötét Jegynél, majd a földre hajította.
„Már csak ez hiányzott! Ideje lenne tényleg eltűnnöm innen!” - kezdte megtalálni a gondolatait a sokk után.
Saját maga is meglepődött, hogy milyen könnyen mozog a levegőben. Hatalmas, mégis karcsú szárnyaival könnyedén kivédte a felé záporozó átkokat, végül kitörve az egyik ablakot újra a friss, de metszően hideg levegőn találta magát.
-         Utána! Nem szökhet meg! Túl sokat tud! - tajtékozta a Nagyúr, mire egy tucat varázsló ragadt seprűt, többen pedig Uruk parancsára a Roxfort közelébe hoppanáltak.
*
Perselusnak egyetlen vágya volt, elérni az iskolát és bízott benne, hogy újonnan kapott energiája futni fogja a célig. Hamar észrevette, hogy követik, de pár gyorsabb szárnycsapással lehagyta üldözőit. Magában megállapította, hogy ezek a szárnyak még a thesztráloknál is gyorsabban repítik. A több órásnak ígérkező út most alig fél órába telt. A birtokhoz közeledve ismét rossz érzés fogta el, ezért olyan magasra emelkedett, amennyire a levegő engedte, és elrejtőzött egy nagyobb felhőben.
Dideregve várta, hogy a hold ismét elbújjon egy pamacs mögé. Mikor ez a kívánsága teljesült, villámként kezdett a kastély felé siklani. Odalent és maga mögött hallotta egykori társai kiáltásait, de nem törődött a mellette elsuhanó átkokkal. Csupán a birtok határáig kellett elérnie, hogy biztonságban legyen. Érezte, hogy a teste egyre nehezebb. A látása is időnként elhomályosult a kígyóméregtől. Testén még mindig több nyílt seb vérzett.
Megkönnyebbülten repült át a birtok határa fölött. Már nem is figyelte, hogy milyen gyorsan megy, csupán az érdekelte, hogy biztonságban van ő és azok az információk, amiket megtudott. Hirtelen oldalra billent és meredeken zuhanni kezdett a Tiltott Rengeteg fái felé. Az utolsó pillanatban azonban sikerült megfékeznie a zuhanást és tovább repült a tölgyfakapu felé. Már csak pár méter hiányzott, mikor egy fájdalmas zöttyenés után földet ért. Zihálva hasalt a füvet markolva. Szája földet ízlelt, de nem törődött vele. Biztonságban volt. Végre. Gondolatban megcsókolta Estrelle -t.
-         Úristen, ez meg kicsoda?! - hallotta nem messze magától.
-         Nem úgy néz ki, mint...
-         PITON PROFESSZOR?!?! - kiáltotta egyszerre három hang.
Perselus erőtlenül felnézett, de csak homályos foltokat látott fölé hajolni.
-         Ron, rohanj el Dumbledore -ért és Madam Pomfreyért!
-         De...
-         Most!
-         Potter, maga az?
-         Igen, tanár úr.
-         Megharapott... a bal kezemet... méreg... Nagini... ki kell szívnia... nem várhat tovább! Valamennyit nekem is sikerült kiszívnom út közben... de... Információim vannak Voldemortról!
-         Harry, nézd! - mutatott az ott maradt lány a tanár egyre lilább karjára.  - Merlinre, mit műveltek vele?! És mi ez a szárny?!
-         Potter, csinálja!
-         Rendben.
Harry a meglepettségével és az undorával viaskodva hajolt közelebb a csupa seb professzorhoz. Ahogy meglátta, tudta, hogy Voldemort kínozta meg. Bármennyire is utálta bájitaltanárát, most szánalom töltötte el iránta, Voldemort felé pedig fellángolt a gyűlölete. Óvatosan megemelte a férfi elszíneződött kezét, majd pár pillanat habozás után megragadta alkarját és szívni kezdte a sebet. Érezte, ahogy a méreg kezd kitisztulni a sebből. Időnként oldalra kiköpte a kiszívott folyadékot és vért, s nem törődött a sebhelyébe hasító fájdalommal, ami azóta kínozta, mióta hozzáért a Sötét Jegyhez a tanár karján.
-         Kész. Már csak vér jön. - ült vissza Harry a sarkára.
A professzor azonban már nem válaszolt, elvesztette az eszméletét.
-         Még él. - suttogta Hermione a pulzusát kitapintva. - De mik ezek a szárnyak? Hogy? Mi folyik itt?
-         Nem tudom, de most nem hagyjuk, hogy lerázzanak! Jogunk van tudni, hogy mi történt!
*
Ron őrült iramban futott az igazgató irodája felé. Hálát adott az égnek, hogy legkevésbé kedvelt tanára sötétedés után esett be az udvarra - szó szerint. Így legalább pár perccel a takarodó előtt már nem jártak diákok a folyosókon. Tanárok viszont annál inkább...
-         Weasley, maga meg mit rohangál itt?! Azonnal...
-         McGalagony professzor, azonnal az igazgatóúrhoz kell mennem! - szakította félbe zihálva.
-         De mégis mi történt? - ráncolta össze szemöldökét.
-         Piton professzor... itt van kint! Megsérült... szárnyak... Tudjaki megkínozta... azonnal hívni kell Madam Pomfreyt!
-         Weasley, maga siessen a gyengélkedőre, én megyek az igazgatóúrért.
-         Felesleges, Minerva. Itt vagyok.
-         Dumbledore professzor! Piton professzor...
-         Igen, mindent hallottam. Menj kérlek a gyengélkedőre.
-         Azonnal.
A következő pillanatban már el is nyelte nyurga alakját a következő emelet félhomálya.
-         Minerva, kérem jöjjön velem.
-         Albus, olyan nyugodtnak tűnik. Maga tudta, hogy Perselus visszatér?
-         Igen, bizonyos forrásokból sejtettem, de magam sem hittem volna. Igazság szerint már kezdtem lemondani róla.
*
Az udvarra kilépő két tanár nem volt felkészülve a látványra. McGalagony a szája elé kapta kezét a fekete szárnyak láttán, majd Albusra pillantott magyarázatot várva. Az igazgató szeme egy pillanatra elkomorult, majd legyőzve meglepettségét a két összezavarodott diákra nézett.
-         Hogyan történt? - kérdezte, miközben a hason fekvő, ájult és vérző professzor alá varázsolt egy hordágyat.
-         Lent voltunk Hagridnál, a láthatatlanná tévő köpenyben, és már jöttünk vissza, mikor egyszercsak egy árny csapódott a földnek. - kezdte remegő hangon Hermione - Először megijedtünk, aztán felismertük Piton professzort. Elküldtük Ront... Harry... Harry pedig kiszívta a kígyómérget a tanár úr karjából.
-         Igaz ez, Harry? - fordult felé. A fiú szótlanul bólintott és még mindig a furcsa szárnyakat nézte. - Rendben. Ügyes voltál. Most azonban te is gyere fel a gyengélkedőre, hogy kitisztítsuk a szádat. Nem lehetünk biztosak benne, hogy a méreg nem árt-e a te szervezetednek is. Piton professzor mondott valamit?
-         Csak annyit, hogy szívjam ki a mérget, meg valami információkról beszélt, amiket Voldemorttól tudott meg. - ezt már a folyosókon haladva mondta.
Dumbledore erre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy aggasztja a dolog, és első dolga lesz felébreszteni Pitont, ha már olyan állapotban lesz. A javasasszony kapkodva már előkészített többféle bájitalt és eszközt, amivel elláthatja a sérültet. Elborzadását csak kerekre tágult szemei mutatták. Tudta, hogy minden elvesztegetett perc végzetes lehet. Mégis tanácstalanul pillantott az idős mágusra, mikor a hordágyról az ágyra került a magatehetetlen test.
-         Hogyan...? Mi legyen a szárnyakkal? Úgy értem, így nem tudom teljesen ellátni.
Az igazgató csak az ágy felé intett furcsán csillogó szemeivel, mire a többiek is észrevették, hogy a két fekete bőrredős szárny elkezdett visszahúzódni a lapockákon tátongó sebekbe. Ezzel egy időben az eddig szivárgó átlátszó folyadék és vér kezdett elapadni. Csodálkozva nézték a folyamatot, aminek végén csak két hosszúkás, vörös heg maradt a kipirult, ostornyomokkal tarkított megkínzott bőrön.
Madam Pomfrey ocsúdott fel először. Gyorsan leellenőrizte Piton pulzusát, majd pálcája segítségével megfordította az ernyedt testet. Egyszerre borzadtak el, mikor meglátták a felsőtestén a számtalan földes, elfertőződött sebet. Harry valami melegséget érzett az edzőcipője orránál. Ahogy lenézett, rögtön rájött mi az. Vér. A tanár bal alkarjából, ami lelógott az ágyról, még mindig sűrűn, feketén csurgott a vér. A fiú gyorsan hátrébb húzódott, de szemét nem vette le a húsba égetett billogról. Az még mindig izzani látszott. Mint ahogy a fejében sem múlt el a fájdalom. Valahonnan érezte, hogy Voldemort sem érezheti túl jól magát. De nem értette pontosan, hogy miért fájdult meg a sebhelye, mikor odakint megérintette a jegyet. Olyan fájdalmas volt, hogy akaratlanul is bekönnyezett. Talán Voldemort nem tudta elviselni, hogy megérintette az átkozott jelképet?
Arra eszmélt fel, hogy Dumbledore finoman arrébb húzza, és kérésére engedelmesen öblögette a száját a bájitallal, amit a kezébe nyomott. A Madam ingerülten küldte ki őket a teremből, de mindannyian lecövekeltek a bejárat előtt. McGalagony már küldte volna Harryéket a körletükbe, de a fiú ellentmondást nem tűrőn kijelentette, hogy ott maradnak. Albus rábólintott. Harry reménykedett benne, hogy ez azt is jelentette, hogy ott lehetnek mikor kikérdezi tanárukat. Komor képpel lépett oda az egyik ablakhoz. Hermione és Ron ugyan nem szólt, de ott álltak mellette. Ez rettenetesen jól esett neki, mert egyedül valószínűleg nem tudott volna megbirkózni az esetleges új hírekkel, amiket a professzor szerzett meg. Érezte, hogy most nagyon fontos információk váratnak magukra, hiszen Voldemort még mindig tombolt dühében. Félt tőle, hogy a másnapi újságok esetleg újabb gyilkosságokról fognak beszámolni...
*
Sohasem gondolta volna, hogy egyszer azt fogja várni, hogy mikor láthatja Pitont. Miután Madam Pomfrey tájékoztatta őket, hogy egészen másnapig biztos, hogy nem tudja senki felébreszteni a professzort, McGalagony kíséretében visszatértek a Griffendél-toronyba. Türelmetlenül, szorongva várta az új információkat, de közben azt is kívánta, hogy bárcsak soha ne tudná meg őket. Mindhárman érezték a levegőben lógó fenyegetést, ráadásul még mindig sajgott a sebhelye, bár már nem olyan intenzíven, mint az álmatlan órákon át, amíg nem tudott elaludni.
A gyengélkedővel szemközti falnál ült egy gyógyítót ábrázoló szobor talapzatán. Egyedül volt. Senki nem látta feljönni. Úgy intézte, hogy Ron és Hermione elmenjen reggelizni abban a hiszemben, hogy ő még alszik, aztán feljött ide. Egyedül akart lenni, mint az utóbbi időben oly sokszor. A javasasszony rögtön kitessékelte a teremből, mikor meglátta Harryt az ajtóban és nyomatékosan megkérte, hogy majd az igazgatóval együtt jöjjön be. Csak egy pillanatra látta a még mindig eszméletlen, gyűlölt férfit. Ha pár héttel korábban lettek volna, akkor még rá is vágta volna, hogy megérdemli. Sértett, önbizalmát vesztett lénye a Sirius elvesztésével járó fájdalmat csak úgy tudta elviselni, hogy Pitonon tölti ki a mérgét, őt hibáztatja. Akkor meg merte volna kockáztatni a kijelentést, hogy teljes szívéből gyűlöli. Mikor látta a folyosókon tovasietni, igazságtalannak tartotta az életet. Nem értette, hogy miért pont neki kell mindenkit túlélnie. A besavanyodott, érzelemmentes, kegyetlen tanárnak, aki gyűlölte a Tekergőket, a többi diákot, a megaláztatásokat, az életet.
Ennyi erővel Sirius is járhatta volna ugyanazokat a lépcsőket, amiket a bájitaltanár. Lelkére még mindig fájdalmasan nehezedett keresztapja hiánya. Igazságtalannak tartotta a Sorsot, amiért így elbánt azzal az emberrel, aki talán a leginkább a családja lehetett volna, ha már a szülei nem láthatták felnőni, és az utolsó élő rokonai is utálják. Sokszor eszébe jutott a pillanat harmadikos korából, mikor felajánlotta, hogy lakjon vele. Részletesen elképzelte, hogy hogyan élnének. Kicsit messzebb a városoktól. Vidéken, hogy az azkabani évek levegőtlensége és szürkesége után Sirius feltöltődhessen, s szabadon futkározhassanak a friss levegőn. Elképzelte, ahogy esténként kifeküdnek a fűbe, vagy a tetőre és órákon át bámulják a csillagokat, vagy beszélgetnek, s néha befut Lupin is. Előre örült neki, hogy mindent megtudhat a szüleiről, amit Sirius és Remus csak elmondhat.
De Pettigrew megszökött. Siriust nem mentették fel. Elrabolták, megkínozták, aztán a Roxfortban, a hegyekben és a Grimmauld téren bujkált rejtve mások szeme elől. Végül jött az a végzetes küldetés valami templomban, ahová mint utólag kiderült feleslegesen mentek, mert amit kerestek Estrelle de Lioncourt számára, nem volt ott. Egy rövid ideig a nőt hibáztatta, amiért belerángatta az egyetlen olyan felnőttet, aki édesanyján kívül a legközelebb állt az apjához. Aztán belegondolt, hogy milyen is volt Sirius temperamentuma és belátta, hogy valószínűleg nem lehetett volna lebeszélni a küldetésről, ráadásul a pillantás, ahogy Estrelle -re nézett egyértelműen elárulta, hogy fontos volt neki a nő.
Pettigrewtól kapta a halálos sebet a mellkasára, nem a nőtől. Megint Pettigrew. Az átkozott áruló! Már három embert vesztett el miatta. Már csak Lupin maradt neki, aki közvetlen kapcsolatban volt a múlttal, amiben nem lehetett része. És Piton. Bár őt szívesen számításon kívül hagyta volna. De nem tudta. A nagyra nőtt denevér ugyanúgy ott volt, mint Remus, vagy Dumbledore. Furcsa kimondania, de nélküle se Roxfort a Roxfort. Persze negatív értelemben.
Most pedig arra vár, hogy végre magához térjen és beszámoljon a másik gyilkos, Voldemort következő borzalmas tervéről, amiben vélhetőleg szerepel az ő, Harry, kiiktatása. Néha azt kívánta, hogy legyen vége, történjen meg, amire annyira vágyik az a zsarnok, csak ne kelljen állandó rettegésben élnie, hogy a barátai, az ismerősei egy nap mind meghalnak, és végül őt is utoléri a zöld átok. Az átok, amit egyszer már túlélt. Félt, hogy ez most nem így lesz, hisz már nincs senki, aki feláldozná magát érte. A barátaitól ilyet pedig sosem kérne. Inkább választaná a halált, minthogy akár Ront, vagy Hermionét lássa élettelenül összecsuklani.
De nem csak értük fájna a szíve. Az iskolatársai, a rendtagok, a tanárok többsége... Mindaz, ami a Roxfort. Az otthona. Egy külön világ, ami hatodik éve folyamatosan épült. Hisz minden tanév tartogatott megannyi boldog és szomorú pillanatot. Rengeteg emlék kötötte már ide. Valahol fájt volna neki, ha mindez a biztonság, amit a falak és Dumbledore nyújtottak, eltűnt volna. Mégha néha ellenségesen is viselkedett, vagy vélekedett az idős mágus módszereivel kapcsolatban, azért valahol mélyen mindig tisztelte. És hálás volt, amiért már kisbabakorában is annyit vesződött vele, majd megengedte, hogy az iskolájába járjon, s nem feledkezett el róla. Néha elgondolkodott rajta, hogy mi lett volna vele, ha nem kapja meg a furcsa leveleket a Privet Drive 4-ben. Vajon mi lett volna belőle akkor? Még mindig a gardróbban kuksolna? Még mindig őt pécéznék ki Dudleyék egy kis móka reményében? Most már nem tudta elképzelni az életét mágia nélkül. Belegondolni is rossz volt, hogy még évekig tanulhatta volna az unalmas, száraz mugli-tananyagot, aminek legalább hetven százalékát soha nem használta volna.
Elmosolyodott, ahogy elképzelte magát valami hivatalban, vagy boltban. Nem, ő itt van otthon. Ez a világ az, ahová tartozik. A születése percétől. A halála percéig. Néha találgatta magában, hogy még hány éve, hónapja, napja lehet az életéből. Nem ringatta magát hiú ábrándokba. Tartott tőle, hogy Voldemort, ha rajta múlik, nem fogja sokáig élni hagyni. És még ha túl is éli őt, az sem fog változtatni semmin, legalábbis addig nem, amíg el nem fogják az összes bosszúszomjas halálfalót.
Keserűen felsőhajtott. Úgy tűnik, neki nem szánt az élet könnyű sorsot. Egész életében megbélyegzett csodagyerek lesz. Soha nem fog tudni úgy elmenni sehová a varázsvilágban, ahol ne bámulnák meg, vagy ne tennének fel pár kérdést. Ebből a szempontból a muglik világa vonzóbbnak tűnhet, de ő talán ott sem érezné magát elégedettnek. Ott is figyelné az embereket, mint ahogy ők is figyelnék őt. Sokszor észrevette kisebb korában, hogy páran furcsán néznek rá, mint akik megérzik, hogy ő más. Erről Hermionéval is beszélgetett egyszer. Ő sem tudta mire vélni, csak arra, hogy esetleg megérezték az erejét az erre érzékenyebbek, mint ahogy vannak olyan muglik is, akik megborzongnak s utána fordulnak ha elmegy mellettük egy szellem, vagy akár egy angyal.
Mindenesetre már volt ideje megszokni a kíváncsi tekinteteket a hat év alatt, amit a Roxfort falai között töltött. Hát igen, ezek a mágiával átitatott falak különlegesek voltak a számára. Néha végigsimított rajtuk, ha nem látta senki. Párszor észrevette, hogy Hermione is ezt teszi, mikor azt hiszi, hogy egyedül van. A falak beszéltek. Beszéltek az elmúlt tanévekről, a diákokról, a tanárokról, akik köztük tanultak, tanítottak, éltek. Letűnt korok hosszú soráról meséltek a repedései, az apró díszítések... minden egyes hűvös kő...
De mindezek ellenére volt, hogy úgy érezte, ezek a falak megfojtják, hogy rádőlnek és agyonnyomják. Ilyenkor néha felmerült benne, hogy olyan, mintha börtönben lenne. Persze ez nem így volt, de ki tudná ezt elmagyarázni egy kamasz, energikus fiúnak, aki nem tud sokáig egy helyben maradni és a saját biztonsága érdekében korlátozni kell a mozgásterét?
Lépések zaja ébresztette rá, hogy hol is van. A folyosó vége felé pislogott, de gyorsan meg kellett törölnie szemüvegét, hogy tisztán láthassa az érkezőt. Albus Dumbledore volt az. Bíbor talárja egészen sötétnek tűnt a késő délutáni félhomályban.
-         Nos, Harry, semmi változás?
-         Nincs. Madam Pomfrey kikötötte, hogy csak önnel léphetek be. Ugye... ugye ott lehetek mikor... Piton professzor elmondja, amit megtudott?
-         Ó, feltétlenül. Úgy hiszem már nem vagy gyerek, és téged is erősen érintenek ezek a hírek, legalábbis úgy hiszem.
Harry csak bólintott, majd követte az igazgatót a gyengélkedőre.