"I am drawn I am drawn to her Like a moth to flame She leads me down Unbound..."
Mintha évek óta ült volna kezeibe temetett arccal a gyengélkedőn Estrelle ágya mellett. Madame Pomfrey és még néhány asszony sürgölődött a néha feljajduló, vagy éppen zokogó betegek között. De ő ezt szinte észre sem vette. Már rég elmúlt a hajnal, ő pedig halálosan fáradtnak érezte magát. Olyan volt, mintha tagjai ólomból lettek volna. Mégsem volt képes elaludni, vagy akár pihenni. Égő szemei előtt újra és újra lejátszódtak a háború borzalmas képei, keveredve más csaták emlékeivel, a vérontásokkal, füsttel, fülsértő zajokkal. Szinte hallotta a kiabálásokat, a süvítő átkokat. Azt kívánta bárcsak végre csönd lenne a fejében, mint miután sikerült kizárnia Voldemort halálsikolyát a fejéből. Ugyan még nem hallott teljesen jól, de miközben Poppy ellátta, biztosította, hogy a füle teljesen rendbe fog jönni a varázslattól, amivel megrepedt dobhártyáit kezelte. Fáradt szemeiben aggódással pillantott fel a nő sápadt, mozdulatlan arcára. Nézte az alig emelkedő mellkast, a sebekkel és horzsolásokkal teli karokat, és nem akart belegondolni, hogy mit érezne, ha elveszítené őt. Fejében előre tolakodtak Dumbledore korábbi szavai:
- Sajnálom Perselus, de nagyon kevés az esélye annak, hogy Estrelle túléli ezeket a borzalmas beavatkozásokat és sebeket. Kérlek, ne fűzz sok reményt hozzá... Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. - Én tudom, hogy túléli. Túl kell élnie! Azok után, amiken keresztül ment, élnie kell! Nem lehet így vége! - győzködte inkább saját magát, és már rég nem is gondolkodott azon, hogy Dumbledore vajon honnan tudott kettejükről. - Perselus... - nézett rá aggódva az igazgató. - Pihenned kéne. - Itt maradok vele. - Rendben. A felkötött karú Bill Weasley lépett melléjük és jelentette Dumbledorenak, hogy a még életben maradt halálfalók nagy részét elfogták és a pincék alatt található cellákba vitték. A sebesülteket pedig ellátták és elkülönítették mindaddig, míg a Minisztérium másképp nem rendelkezik. Dumbledore bólintott, majd elköszönve Pitontól elsietett, hogy felügyelje a kastély egyes részeinek sürgőssé vált renoválását, valamint, hogy elintézze a hivatalos papírokkal kapcsolatos teendőket.
Még közelebb húzódott székével az ágyhoz, és a hideg kezet a sajátjába fogta. Már nem érdekelte, hogy ki látja, vagy hogy mit fognak gondolni az érzéketlen Perselus Pitonról, aki épp egy nő ágyánál aggódik. Csupán fogta Estrelle karcsú ujjait és füléhez hajolva megnyugtató szavakat suttogott. - Most már minden rendben lesz. Vége a háborúnak. Voldemort meghalt. Nincs többé. Már nem tart a hatalmában senkit. Most már magadhoz térhetsz... Kérlek Estrelle... Ébredj fel! De a nő nem adta semmi jelét annak, hogy hallotta volna a férfi szavait. Piton is belátta, hogy túl korai még azt várni, hogy magához térjen. - Piton professzor, aludnia kéne... Nem tesz jót az ön sebeinek sem, ha nem pihen - lépett mellé órák múlva a javasasszony, mikor a gyengélkedő nagyobbik része elcsendesült miután a számtalan könnyebb sérülést elszenvedettek hazamentek - Miss Lioncourt jó darabig nem fog felébredni. - Ezt hogy érti? - kapta fel a fejét. - Kómában van, Perselus. Úgy tűnik az a fehér fény már túl sok volt a szervezetének és a rendkívül súlyos sebeinek. Az agya egyszerűen lekapcsolt a sokktól. - És mikor várható hogy fel fog ébredni? - Ezt sajnos nem tudom megmondani. Ez minden beteg esetében eltérő lehet. Lehet hogy napok, de lehet hogy csak hónapok, évek múlva. Piton lesújtottan ült Estrelle-re meredve, noha számíthatott volna hasonló diagnózisokra. - És azt sem tudom megmondani, hogyha magához tér is, akkor hogyan fog reagálni a környezetére. - Értem - válaszolta kemény hangon. - Hogyan tudnék esetleg segíteni neki? - Attól tartok pillanatnyilag sehogy sem... Viszont ha képesnek érzi magát rá, akkor a segítségét kérném. - Miben? - Kifogyott pár bájitalom. Sokkal több a sebesült, mint azt vártuk. Tehát arra kérném... - Megfőzöm őket. Úgy gyorsabban telik az idő. - Köszönöm Perselus! Összeírom a listát és eljuttatom a szobájába. A férfi csak bólintott, de tekintetét még mindig Estrelle-en nyugtatta. - Megtalálom a módját, hogy segíthessek rajtad - azzal felállt, tekintetével komoran végigsimogatta a nő arcát, majd elindult a pincék felé.
*
Hermione és Ron Harry elkülönített betegágyánál virrasztottak. A lány időnként megmártotta a fehér törülközőt a hideg vizes tálkában, majd gondosan visszahelyezte azt Harry tüzelő homlokára. Hermione ugyan még néha megszédült a fejét ért ütéstől, melyet a kastély egy részének leomlásakor felpattanó kő okozott, de ezen kívül csak pár apróbb sérülése volt. Ron kicsit rosszabbul járt. Neki nem a feje, hanem a bal karja volt rögzítőkötésben és jobb lábát is fel kellett tennie egy székre, mivel nem sokkal azelőtt fejeződött be a csontok összeforrása. Az aggódó szeplős arcon pedig számtalan liluló és zöldülő horzsolás éktelenkedett. - Rendbe fog jönni, ugye? - Hát persze. Tudod jól Ron, hogy Harry nagyon erős - válaszolta rekedt hangon a lány. - A jóslat szerint is most már élnie kell. - De... mi volt az a fény, ami kitört belőle? És... miért volt olyan kegyetlenül furcsa, miután „meghalt” az Adava Kedavrától? - Nem tudom Ron. Talán az a bizonyos erő, amiről Trelawney professzor árnya mesélt a jövendölésben. De erről azt hiszem Dumbledore professzort kellene megkérdezni... - Hát ja. És te, Hermione, jól vagy? - Persze - vágta rá gondolkodás nélkül a lány, de nem nézett a szemeibe. - Ron, menj pihenni nyugodtan - pillantott kómásan pislogó barátjára. - Majd én vigyázok rá. Én úgysem tudnék aludni. Ha valami változik, akkor szólok Madame Pomfreynak. - Rendben. Kösz. Azt hiszem engem legalább két napig nem fogtok látni - mosolyodott el, de mindjárt fel is szisszent, ahogy meghúzódtak arcizmai. Nagy nehezen feltápászkodott és mankójára nehezedett, majd pár méter bicegés után az ajtó mellől még visszafordult. - Már csak azt nem értem, hogy Malfoy miért segített nekünk. Azt hittem ő a sötét oldalon harcol. - Én sem tudom. Talán látva a borzalmakat, amiket a halálfalók tettek, rájött, hogy mégse oda tartozik. Én ennek örülök. - Miért? - nézett rá gyanakodva. - Mert ez ékes példája annak, hogy a születésed, a családi háttered és a neveltetésed ellenére is választhatod a helyes utat. - Aha. Talán igazad van. De nekem még mindig gyanús az a kis görény! Nem felejtem el, hogy évekig minket piszkált. Mi van, ha így akar beépülni, vagy menedéket találni egykori társai elől... - Lehet, hogy ezen túl kéne lépnünk. És ne beszélj hülyeségeket! Malfoy nem hiszem, hogy át akarna verni bennünket. A háború sok mindent megváltoztatott, vagy meg fog változtatni. Voldemort... jaj ne csináld már! Most már halott! Azzal hogy kimondjuk a nevét nem fog visszatérni, szóval nem kell megremegned minden alkalommal, ha megnevezik! - Jól van, jól van! - Szóval mivel ő halott, és a követői nagy részét elfogták, most egy új korszak fog nyílni új lehetőségekkel. - Remélem, ezt a Minisztérium is észre fogja venni. - Hát igen. De talán ne is beszéljünk a Minisztériumról, mert hányingerem lesz. Azon a pár auroron és dolgozón kívül, akik a Rend tagjai, vagy Dumbledore barátai voltak, szinte senki sem jött onnan. - Pedig Dumbledore biztosan értesítette Caramelt a háborúról még mielőtt az kitört volna. - Hát ez az! Szerintem a legjobb, amit tehetnének most, az egy új miniszterelnök választásának kiírása lenne! - Jól van, nyugi, Hermione! Ne erőltesd meg magad. Nem lenne jó, ha megint rosszul lennél. Majd szépen lassan minden a helyére fog kerülni. Most már tervezhetünk előre is. Nem kell rettegnünk, hogy mit hoz a holnap. A lány nem válaszolt, csak némán meredt a Ron után becsukódó ajtóra. Tudta, hogy teljesen igaza van, de még csak most kezdett erre rádöbbenni. A szívét szorító aggodalom Harry és a szerettei iránt eddig nem engedte, hogy ezen gondolkodjon. De most érezte, hogy a lelkén ülő nyomásból egy hatalmas darab kezd leválni. Ettől a hirtelen megkönnyebbüléstől sírhatnékja támadt, és ráadásul a feje is megfájdult.
"With eyes of fire No one can see The smoke from the sweet grass Covers me..."*
Félig öntudatlanul támolygott ki a gyengélkedő elkülönített szobáinak folyosójára, hogy eljutva a javasasszonyhoz kérjen valami fájdalomcsillapítót, és egy kis friss levegőt szívjon. Kinyitotta a folyosó egyik ablakát, de amint lenézett a napfényben fürdő feldúlt parkra és mellbe vágta a borzalmas bűz, amit az elhullott varázslények lángoló halma árasztott, egész a falig hátrált és szájára szorított kézzel zokogni kezdett. Semmit se látva könnyeitől csúszott le a fal mentén a földre. Borzalmasan rosszul volt. Hányingerétől már majdnem öklendezni kezdett. Szemei előtt megelevenedtek a harc borzalmas képei, melyek beleégtek elméjébe. A holtan összecsukló emberek, a sikító arcok, a vérszomjas mordulások, a kiontott vértől lucskos fű... Mindez már túl sok volt elérzékenyült lelkének. A sokktól remegő tagokkal zokogott olyan halkan, amennyire csak vissza tudta fogni a hangját. Még most is arra gondolt, nehogy felébressze sírásával a többi beteget. Érezte, hogy rázza a hideg, és minden porcikája reszket a most kijövő feszültségtől és kimerültségtől. - Granger... Mi bajod? - állt meg mellette Draco Malfoy. Nem kapott választ a mereven előre bámuló zokogó lánytól, ezért letérdelt elé. Azonban csak akkor vette őt észre, mikor finoman megragadta a vállát és kicsit megrázta. Hermione nem szólt semmit. Könnyei még mindig potyogtak nagy barna szemeiből, de már látta a szőke mardekárost. Pár pillanatig csak bámult a szürke szemekbe, aztán olyat tett, ami a fiút először megrémítette, aztán már csak furcsának találta a dolgot: szorosan átölelte, arcát pedig a mellkasába fúrta, mintha örökre el akarna bújni a kegyetlen világ elől. Malfoy először el akarta taszítani magától, de aztán megérezte a lány testének remegését, és egy újabb változás indult meg a szívében azon a borús napon. - Én... én... annyira... féltem! - zokogta a lány bele se gondolva mit tesz. - Olyan... borzasztó volt! Az a sok halott... a bűz! Még mindig látom... érzem! A bűz elviselhetetlen! Draco a nyitott ablakra nézett, majd pálcájának egy intésével be is csukta azt, hogy a kellemetlen szagok ne fojtogassák tovább a lányt. - Nyugodj meg Granger! - ölelte át bizonytalanul, majd finoman ringatni kezdte a kikészült Griffendélest. Nem ismert önmagára. Ő, a nagy aranyvérű család leszármazottja egy Griffendélest, ráadásul Harry Potter egyik legjobb sárvérű barátját vigasztalja! De be kellett vallania saját feldúlt lelkiállapotát nem számítva, hogy valahogy tetszett neki a helyzet. Jólesően csiklandozta a lány bozontos haja az állát, és egész kellemesnek találta az illatát is. Azon is csodálkozott, hogy egyáltalán nem bánja, hogy teljesen eláztatja talárját. Úgy tűnik ez a meglepetések napja volt. Kezdve azzal, hogy rájött: ő nem akar az apja nyomdokaiba lépni, hogy egy zsarnok uralkodjon felette. Aztán mikor az igazgató félrehívta a csata után, hogy biztosítsa, látta, hogy átállt a jó oldalra, ezért pedig kiérdemelte a bizalmát, és megígérte, hogy kezeskedni fog érte, hogy ne bánthassák őt a Minisztérium emberei... Erre most meg Potter barátját vigasztalja... "Kezd minden a feje tetejére állni..." - gondolta, majd tovább csitítgatta a sokkot kapott lányt. *
Tonks egy odavarázsolt plédbe csavarta Remus ismét visszaalakult meztelen testét, hasi sebét azonban gondosan szabadon hagyta miután kitisztította. A férfi halálsápadtan, izzadó homlokkal feküdt, tagjai megállíthatatlanul reszkettek. Mikor a lánynak sikerült annyira összeszednie magát, hogy Lupin után induljon nem messze találta meg a Tiltott Rengetegben még vérfarkas alakjában. A magáról mit sem tudó állat összekuporodva szűkölt egy fa árnyékában. Tonksnak összeszorult a gyomra mikor meglátta, hisz még tartott egy esetleges támadástól, ezért inkább megvárta, míg elkezdett hajnalodni, hisz ilyenkor már gyengül a vérfarkas, mivel a Hold lassan teljesen eltűnik az égboltról. De a csillagok még csak halványodni kezdtek, mikor távolabbról furcsa hangok ütötték meg a fülét. Egy fülsértő sikoltás, aztán nem sokkal később valami egészen furcsa morajlás, ami után bántóan éles és félelmetes fény söpört végig az erdőn is. Tonks végig se gondolva mit tesz, rávetette magát az öntudatlan Lupinra, hogy testével megvédje őt az ismeretlen erőtől. Érezte, hogy megfeszül alatta a súlyosan megsebesült test, de nem történt semmi más. Látta, hogy a fény még inkább sebezte a vérfarkast, de nem tehetett semmit, meg kellett várnia, míg a fény magától elhalt. Utána már csak azt érzékelte, hogy Lupin teste lassan kezd visszaalakulni, a hajnal pedig óvatosan kúszott fel a hegyek oldalán. Most mindenek előtt a férfit kellett biztonságosan eljuttatnia a gyengélkedőre, hogy szakavatott kezek lássák el. Rettenetesen aggódott, hisz Remus még mindig vérzett. Egy lebegő hordágyat varázsol a férfi alá, majd a fáradt lábaitól telő legnagyobb gyorsasággal elindult a kastély felé.
*
Gondterhelten ráncolta ezüstös szemöldökét széles íróasztalánál ülve. Percek óta mozdulatlanul ült hátradőlve kényelmes kárpitozott székében. Előtte hatalmas kupac papír hevert nagy össze-visszaságban. Annyi ügyet kellett volna elintéznie, de most sokkal inkább foglalkoztatták a pár napja átélt borzalmak. Aggódott a sebesültekért, de legfőképp Harryért, aki még mindig nem tért magához. Nem tudta, hogy mennyire károsította a szervezetét ez a hatalmas igénybevétel, vagy hogy valaha magához fog-e térni még. A másik nagy kérdőjel Estrelle volt. Vajon kiölte-e belőle Deborah-t az a bizonyos fénysugár? És ha netán belehalna a súlyos sérüléseibe, akkor az milyen hatással lenne Perselusra? Hiszen látja rajtuk, hogy szeretik egymást, még ha ezt nem is mutatják ki egyértelműen... Valamilyen módon rá kell jönnie, hogyan segíthet Harryn és Estrelle-en. Finoman pöccintett egyet jobb kezében tartott pálcájával, mire a galérián sorakozó könyvespolcokról sorra lebegtek az asztalára a talán a megoldást rejtő ősi könyvek. *
Már egy hét telt el a végső csata óta. Ron és Hermione egyedül ültek a Griffendél klubhelyiségében és elgondolkodva meredtek az ablakon túli éjszakai égre. A lány arcán néha egy bosszús kis grimasz futott át, ahogy próbálta visszanyelni a kikívánkozó könnyeket. Nem akart gyengének mutatkozni Ron előtt. Maga se értette önmagát. A háború befejezte óta valahogy érzékenyebb lett. Nem tudta, hogy a sok aggódás és szorongás, avagy a rettenetes képsorok tették ezt vele. Gondolatai újra és újra a gyengélkedő felé kanyarodtak. - Meddig akarja még ezt csinálni velünk? - fakadt ki idegesen karba tett kézzel, ezzel halálra rémítve Ront. - ’Mio... Ezt nem tudhatjuk. Nem jó siettetni az ilyet. Harry fel fog ébredni. Fel kell ébrednie. Ezt már megbeszéltük. - Tudom, Ron... de... áhh... - legyintett bosszúsan, majd az ablakhoz sétált. - Gyűlölöm, ha tehetetlennek érzem magam. A fiú nem szólt semmit. Tanácstalanul nézte barátját. Ő is hasonlóképp érzett. Mindketten abban reménykedtek, hogy Harrynek nem lesz semmiféle maradandó sérülése. Már ezerszer átbeszélték a lehetőségeket, a helyzetet és az esetleges kilátásokat, ha mégse épülne fel. - Ne emészd magad! Az egyetlen dolog, amit tehetünk, ha várunk. - De én gyűlölök várni! - Tudom, ’Mio, de ez van. Ha nem tudod mivel lefoglalni magad, akkor kérdezzük meg McGalagonyt, hogy hogyan tudnánk segíteni, amíg nem tartják meg az órákat. - Igen, azt hiszem, ez egy jó ötlet. Talán leköti a figyelmemet - suttogta maga elé. Kicsit összerezzent, mikor megérezte Ron kezét a vállán. Nem is vette észre, hogy mikor jött közelebb. - Gyere, menjünk aludni. Szótlanul bólintott, de ellépett mellőle. Egy pillanatra látta felvillanni a fiú szemében a csalódottságot, de inkább elfordult. Nem akarta megbántani őt visszahúzódásával, de már nem tudott úgy nézni Ronra, mint pár hónapja. Akkor azt hitte, hogy többet érez iránta barátságnál és mintha féltékeny is lett volna Parvatira, de ez mára megváltozott. Sok minden megváltozott a múlt pénteki harc óta.
*
Lupin sápadtan ült a Harry számára elkülönített szobában. Az ablakon a csillagok sápadt fénye szűrődött be. Odakint egyre melegebbek voltak az éjszakák, jelezve az igazi nyár közeledtét. De a férfit mindez nem érdekelte. Most mindennél fontosabbnak tartotta, hogy egykori barátja fia végre felébredjen kábulatából. Dumbledore és Ronék beszámolójából tudta, hogy mi történt Harryvel, míg ő szinte eszméletlenül vergődött az erdőben. Tudta, ha Nymphadora nem megy utána, akkor nem éli túl azt a reggelt. Hálás volt a nőnek, amiért segített neki. De most minden zavaró gondolatát kitörölte a fejéből, és éles érzékeivel megpróbálta minnél pontosabban felmérni az esetleges károkat Harry testében. A vérfarkas meleg elektromosságra emlékeztető energiája kiáradt a férfi pólusaiból, és finoman körbezárták Harryt. Remus lehunyt szemei előtt lassan megjelentek a fiú testének körvonalai, majd érzékelni kezdte a szívdobogását is. Ahogy ez tudatosult benne, meglátta belső szerveit is. Gondolataival óvatosan letapogatta egyenként őket. Sehol nem talált elváltozást, csupán a szívén észlelt egy kisebb megnagyobbodást, de Madame Pomfrey szerint ez nem szokatlan ekkora igénybevétel után. Mikor azonban az elméjéhez közelített, mintha valami mentális védőfalba ütközött volna. Sehogy sem tudott átjutni rajta. Sejtette, hogy ez nem a Piton által tanított Okklumencia eredménye. Ez sokkal erősebb volt annál. Lassan kinyitotta a szemét, és továbbra is tanácstalanul nézte a fiú kifejezéstelenül nyugodt arcát. Ereje lassan húzódott vissza sovány testébe. Fogalma sem volt, hogyan segíthetnének. "Talán ez is az idő kérdése. Lehetséges, hogy Harrynek jobb, ha nem tér még magához. Albus vajon talált már valami érdemlegeset?" Gondolatai lassan Harryről áttértek Estrelle-re. A nő állapota se javult semmit. Ugyanúgy nem tért magához, de ami aggasztóbb volt, hogy az ő sebei nagyon lassan gyógyultak. "Talán ezt Deborah távozása miatt lenne? Ironikus lenne, ha a korábbi vámpírokéhoz hasonlóan gyors gyógyulása most a visszájára fordulna..."
*
Megint a gyengélkedőn ült merev háttal egy gyertya mellett. Már az utolsó sérült is elhagyhatta a helyiséget. Egyedül Potter volt még itt valahol. Elgondolkodva nézte a nő rezzenéstelen arcát, miközben egyik kezét fogta, és azokon a furcsa apró hegeken húzta végig az ujjait, melyeket már korábban észrevett a két kézfejen, de sosem kérdezte meg, hogy honnan származnak. És talán már nem is lesz rá alkalma megtudni, hogy az elhunyt Miranda Martinez kegyetlen támadásának emlékeztetői. Személyes kudarcnak tekintette, hogy egyik bájitala sem segített Estrelle állapotán, hiába kutatott és kísérletezett a legösszetettebb receptekkel. Úgy tűnt a nő teste elutasít mindent. Madame Pomfrey leginkább a sebei változatlan állapota miatt aggódott. Valami mintha meggátolta volna azok gyógyulását. Perselus leginkább attól tartott, hogy a teste még Dumbledore varázslataira sem reagált. Tudta, hogy az öreg mágus hetek óta az ősi könyveit bújja elvonulva az irodájában. Nem tudott mást hibáztatni, csak önmagát, amiért nem volt képes megakadályozni, hogy Estrelle Potter felé induljon, így megkapva a legnagyobb adagot a furcsa fényből. Most pedig tehetetlennek érezte magát, és ezt utálta. Ideges lett tőle és még inkább magába zárkózott. Szinte látta, ahogy saját rideg falai újra felépülnek körülötte. Hetek óta a benne növekvő feszültségtől és türelmetlenségtől senki sem bírt megmaradni mellette öt percnél tovább. De ez neki így épp megfelelt. Mindenki idegesítette. A falra mászott az idióta kérdéseiktől, a sajnálkozó pillantásaiktól, melyekkel Estrelle-re néztek, ha nagyritkán benéztek a gyengélkedőre. "Persze, megint mindenki Pottert ugrálja körbe. Nem mintha a kölyök bármit is felfogna belőle. Ugyanannyira eszméletlen még mindig. De az ő teste legalább reagál a kezelésekre... A kis túlélő..." A férfi megvetően elhúzta a száját, majd ismét elkomorodott.
*
Nem sokkal éjfél előtt járhatott az idő, de a Roxfort igazgatója még mindig egy réges-régi kötet megsárgult lapjai fölé hajolt. Félholdalakú szemüvege játékosan megcsillant a gyertyák fényében. A volt igazgatók kereteikben már az igazak álmát aludták Fawkesszal együtt, aki fejét szárnya alá dugva gubbasztott arany ülőrúdján. Dumbledore épp elgondolkodva lapozott, mikor heves kopogást hallott az ajtó felől. - Igen, tessék! - mondta a látogatónak. - Igazgatóúr! - Ronald, mi történt? - kérdezte szemöldökét összehúzva a betoppanó lihegő fiúnak. - Harry... Harry felébred! - nyögte egy zavart félmosollyal az arcán. - Oh, hát ez csodálatos! - indult a fiú felé megkönnyebbülten. - De van egy kis gond vele... azt hiszem... - Miféle gond? - Nem ismeri fel még a környezetét. Olyan furcsa - nézett a magas mágusra a vörös fiú. - Madame Pomfrey küldött önért. - Induljunk!
Harry szobájában Hermione aggódva törölgette egy kendővel a fiú sápadt és izzadt homlokát. A fiú nyugtalanul mocorgott. Szemhéja alatt szemgolyói gyorsan mozogtak, mintha hihetetlen sebességgel olvasna valamit, amit csak ő lát. Madame Pomfrey épp orvosságai között kutatott, majd átviharzott a másik terembe. - Dumbledore professzor! - kiáltott fel megkönnyebbülve Hermione. - Percek óta ilyen. Előtte kinyitotta a szemét, de mintha semmit sem látott volna. Hiába szólongattam. Az előbb kicsit jobban dobálta magát, most inkább izzadni kezdett - hadarta egy szuszra. Közben a javasasszony is visszaért. - Köszönöm, Hermione. Kérlek lépj hátra! Az igazgató ráncos kezét Harry izzó homlokára szorította, majd lehunyt szemmel suttogni kezdett. Ezt addig folytatta, míg a fiú le nem nyugodott, és gyógyító álomba nem merült. - Most már remélhetőleg minden rendben lesz. Poppy, kérlek figyeld őt az elkövetkezendő pár napban. Most már bármikor magához térhet, de nem tudhatjuk hogyan fog reagálni a környezetére.
*
Perselus a folyosón végighaladó szapora léptekre kapta fel a fejét. Egy pillanat múlva a javasasszony sietett be a gyengélkedőn lévő lakrészébe, ahol bájitalait és kenőcseit tartotta. A férfi kérdő pillantására csak odavetette: - Harry magához fog térni. Piton nem szólt semmit. Nem érezte, hogy segítenie kellene a nőnek. Arra ott van Dumbledore. Különben is, az ő tudása kimerült a sikertelen bájitalaiban. Amint a nő kisietett, tekintete a csillagos égre vándorolt. A félhold bánatosan mosolygott be az ablakokon. Érezte, ahogy belül egyre dühösebb lesz a fiú miatt. Féltékeny volt. Féltékeny és irigy azért, mert a kölyök képes volt arra, hogy lassan magához térjen, míg az előtte fekvő mozdulatlan nő még mindig ki tudja, hogy merre járt. Újra Estrelle-re pillantott, és elakadta a lélegzete egy pillanatra. A nő szemei nyitva voltak. Mozdulatlanul meredtek a plafonra. Ahogy Perselus közelebb hajolt és belenézett, érezte, hogy baj van. A tekintete tompa, és élettelen volt. Mint akiből kiszippantották a lelket. Látott már hasonlót az Azkabanban. A dementorcsókot kapott emberek néztek így. Nem reagált a férfi szólongatására, ijesztő mozdulatlanságba merevedett. Pár perc múlva azonban újra lecsukódtak halványkékké vált szemei.
* A két idézet Robbie Robertson - Unbound című számából való, amit a Helyszínelők filmzenéjéből vettem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
