...

Hátulról vetődött rá egyszerre két halálfalóra is. Erős állkapcsa rögtön elroppantotta az egyik nyakcsigolyáját, míg a másikkal gyilkos karmai végeztek. Mély, torokhangon felüvöltött egyenesen a sápadtan vigyorgó teliholdra, melynek szörnyű erejét köszönhette. Lucian sebesen haladt a védők felé, de nem mulasztott el egyetlen esélyt se, amivel megtizedelhette ellenfeleit.
Egy hatalmas termetű vérfarkas közelített Harry felé. Vérgőzös pofájából hosszan nyúlt ki rózsaszín nyelve. Úgy tűnt senki sem veszi észre mire készül. Erős karmai erőszakosan martak a földbe, ahogy közelített. Sárga szemeit le sem vette kiszemelt áldozatáról, aki igyekezett minnél több átkot kivédeni legendás pálcájával. Félelmetes izmai egyre inkább megfeszültek, ahogy az ugráshoz készülődött. Fekete bundáját felborzolta a feszültség és a fagyos szél, ami végigsöpört a harcolók között. Egyre közeledett a pillanat. Most majd megmutatja, hogy ki is ő valójában. Bebizonyítja, hogy a Nagyúr bízhat benne. Vagy megöli a fiút, vagy elviszi hozzá. Ha az állkapcsai között lesz, akkor ez már gyerekjáték lesz, hisz akkor majd felhasználja a lyconök természetadta gyorsaságát. Továbbra is feszülten figyelte a vékony alakot, de most már halkan morgott is rá. Nem törődött a bundájába csapódott átkokkal. Alig érezte őket. Most majd mindjárt elkapja... Érezte a préda rettegését. Hirtelen csapta meg az izzadság és a félelem keverékének a szaga, amitől csak még jobban felágaskodott benne a vadászösztön. Most!
A több száz izom egyszerre mozdult meg az idegek villámgyors parancsára. Pofáját kitátotta, karmait előrenyújtotta. Már szinte érezte a friss hús ízét. Úgy tűnt Harrynek nem kegyelmezhet semmi.
*

Szervusz Peter. Rég találkoztunk. - szegezte Remus Lupin pálcáját a köpcös, alacsony férfi hátának.
Remus, te itt?
Ne tégy úgy, mintha nem számítottál volna rám. - mordult rá állatias hangon. - És mondd csak, élvezed, hogy hátulról támadod meg a mit sem sejtő embereket? Jó érzés diákokat és szülőket... barátokat ölni? Szereted ezt csinálni?
Remus, én nem...
Ó, már nem érdekelnek a kifogásaid. Már nagyon rég eljátszottad minden bizalmamat és türelmemet. Mondd, élvezted mikor megölted Siriust?
            Az utolsó mondatnál pálcáját sokkal erősebben nyomta a férfi lapockái közé, mire az felszisszent. Megpróbálta észrevétlenül feljebb tűrni ezüst kezét takaró talárujját.
Nem ajánlom, hogy megpróbáld!
De hogy-hogy te nem...
Nem alakultam át? Csodálkozol, igaz? Szeretnéd, ha újra Holdsáp lennék? Azt hiszed, úgy könnyebben tudnál végezni velem?
Remus, kérlek...
Mire kérsz? Mondd csak, mire kérsz? Engedjelek el annyi szörnyűség után, amit elkövettél? Hagyjalak büntetlenül futni? Ezt szeretnéd tenni, igaz? Futni, mint egész életedben! Hogy tehetted?! - sziszegte.
Mit?
Hogy árulhattad el Lilyéket? Miért?
Nem volt más választásom. Megölt volna!
Inkább haltam volna meg a helyedben, mint hogy eláruljam őket! Nem gondoltál Harryre sem, ha már ránk nem? Ugye nem képzelted el milyen lesz neki szülők nélkül felnőni? Nem, nem olyan szülei voltak, mint neked. Lily és James nyomába sem érhettek soha a tieid.
Ne beszélj a szüleimről! - köpte utálattal Féregfark.
Fáj, igaz? Fáj, hogy nem szerettek annyira, mint a keresztlányukat. De ezért miért kellett beállnod halálfalónak? Hogy őt is megölhesd?
Be kellett biztosítanom magamat. Védelem kellett!
Miért mi nem voltunk elég jó védelem? Mi, a Tekergők, akik éveken át vigyáztak rád?
De ti nem... Nem is figyeltetek igazán rám soha! Az ötleteimet vagy James, vagy Sirius mindig leszólta. Ők el voltak foglalva a hülye hecceikkel, a kividdiccsel, a lányokkal! Hol voltam én fontos? Te meg mindig a könyveidet bújtad, vagy sápadtan bámultál magad elé, mint holmi beteg, kivert kutya! Hozzád se fordulhattam! Más barátom meg nem volt. Igen, ti ugyan megvédtetek az iskolában attól a pár kötekedő taknyostól. De az még nem az élet volt! Az csak egy átkozott iskola volt! Az Életben aztán mindannyian annyi felé mentünk, ahányan voltunk. Megszűnt a biztonságom! Mérges voltam rátok, hogy olyan gyorsan elfelejtettetek! Gyűlöltelek titeket az önzőségetek miatt!
De megkerestünk, és velünk együtt léptél be a Rendbe! Utána pedig velünk voltál!
Igen. De addig eltelt egy hosszú és nagyon sötét időszak! Akkor elkaptak és kényszerítettek, hogy beálljak közéjük. Azt ígérték megbosszulhatom a sérelmeimet, ha segítek nekik. És én hittem nekik. Megadták az erőt és a biztonságot, amit ígértek! Sőt, sokkal többet! Hitet adtak!
Kényszerítettek mi? Nem inkább úgy kéne mondani, hogy kikönyörögted az életedet? Hogy inkább felajánlottad, hogy elárulod a ’barátaidat’, minthogy meghalj?! - Remus pálcájából erős kötelek fonódtak foglya testére. - És meséld el, miféle hitet adtak? Biztosan nem emberegyenlőségről prédikáltak! Peter, hogy változhattál ekkorát? És miért kellett megölnöd Siriust is? Nekem már csak ő maradt! Persze ez téged nem érdekelt sose, igaz?
            Pettigrew erre már nem válaszolt semmit, csupán elkezdett pityeregni. De Remus nem vette észre, hogy csak színlelt és közben kicsit feljebb emelte ezüstkezét, melynek éles ujjai a köteleket kezdték el vágni.
Ne is próbálkozz, nem foglak megsajnálni! Hiába vinnyogsz itt nekem, a bűneidet nem teheted semmissé ezzel! Tudod, hogy ma meg kell halnod! Három embert kell megbosszulnom rajtad!
De Remus, ez nem a te stílusod! Te soha nem akartál ölni! - kezdett el ténylegesen reszketni.
Az a Remus már nem él! Te ölted meg a sok fájdalommal és magánnyal, amit okoztál! Készülj Peter! Már nem sokáig maradok emberalakban.
            Mielőtt azonban kimondhatott volna egy átkot, a patkányszerű férfi váratlanul megpördült és ezüstkezét Holdsáp torkára kulcsolta, majd megfordulva a magatehetetlenné vált testtel a fának szegezte támadóját.
Addig kellett volna megölnöd, amíg alkalmad volt rá! Mindig is az volt a bajod, hogy túl sokat elmélkedtél! - nevetett kárörvendően és most már teljesen eltűnt a hangjából a könyörgő, behízelgő szín. Csupán a kegyetlenség maradt.
Peter... - nyögte egykori barátja, akinek arca a vörös után egyre lilábbra váltott.
            Aranysárga pupillái szinte világítottak a fájdalomtól. Nyakán és arcán az erek egyre jobban kidagadtak. A bőre, ahol az ezüst hozzáért alig észrevehetően elkezdett füstölögni. Alig kapott már levegőt. Ráadásul érezte, hogy egyre inkább a vérfarkas fájdalmát érzékeli. Az átalakulás még most is folytatódott.
*
            Harry a szeme sarkából mozgást érzékelt. Pontosabban azt látta, hogy valami fekete és hatalmas tömeg felé repül a levegőben. Egy pillanatra megrémült. Nem tudta mit tegyen, hiszen késő lett volna bárkinek is szólni. Ígyhát szembenézve sorsával a vérfarkas felé emelte pálcáját. Már csak centiméterek választották el az éles karmoktól, tudta, hogy nem lesz ideje kimondani egy átkot sem. Ekkor azonban oldalról egy másik hasonló nagyságú sötétszürke árny csapódott a támadó fenevadnak. Harry teljesen megzavarodott.
Lucian. - mondta egy hang mellette hirtelen.
Cover professzor?
Azt hiszem igen. - válaszolta Dumbledore. - Már lemondtunk róla.
            A fiú csodálkozva figyelte a véres küzdelmet a két vérfarkas között. Egy percig fel sem fogta, hogy mit lát. Valahogy irreálisnak tűnt, hogy még egy tanára vérfarkas legyen!
             Hol Lucian, hol a másik bestia kerekedett fölül. Panaszos vinnyogások, fenyegető morgások, és repülő szőrcsomók váltották egymást. Aztán egy borzalmas roppanás eldöntötte a harc kimenetelét. A fekete szőrtömeg gazdája nem mozdult többet. A másik Harryre pillantott, majd egy bólintásra kísértetiesen hasonlító gesztus után belevetette magát a további harcba.
*
            Remus fájdalmasan üvöltött fel, de tagjait megbénította a hideg ezüst ereje. Mégis megpróbálta a lehetetlent: kiszabadulni. Ugyan rettenetes fájdalmakat élt át, centiről-centire mégis sikerült feljebb emelnie kezeit és erőtlenül belemarkolnia az őt fogvatartó karokba.
Peter... nem kellett... volna!
Dögölj meg te rühes vérfarkas! - rikkantotta őrült fénnyel a szemében, majd fokozta a kegyetlen kar szorítását.
            A fogoly érezte, hogy már nem bírja sokáig. Mégha sikerülne is kiszabadulnia, és meg is ölnie a férfit, tudta, hogy ezt a sérülést semmiképp sem fogja túlélni. Mielőtt teljesen bepánikolt volna, érezte, hogy valami változni kezd a testében. Rövid időn belül rá is ismert az ismerős érzésre, bár nem értette, hogy most miképp van szervezetének annyi ereje, hogy folytathassa az átalakulást. Érezte, ahogy ujjai lassan karmokká alakulnak, és karjaiba visszatér az erő. Most már folyamatosan üvöltött, vagy nyögött. A szorítás a nyakán ettől azonban csak erősödött, és lassan az utolsó korty levegő is kiszorult a tüdejéből. Teste hiába próbálta meg ellátni azzal az erővel, amire szüksége lett volna, nem maradt több ideje.
Ereszd el te patkány! - sikoltotta ekkor egy fiatal hang, Peter pedig a következő pillanatban egy taszítóátoktól megtántorodott. A megmentő azonban nem vette észre, hogy a hirtelen mozdulattól a gyilkos ujjak már nem csak szorították a vékony nyakat, hanem csúnyán fel is sértették a sápadt bőrt, ahogy lecsúsztak áldozatukról.
Nympha... dora... - adott hangot elhalón utolsó emberi gondolatának Lupin, majd a földre görnyedve fájdalmasan felüvöltött.
            A következő pillanatban az átalakulás következő fázisától vezérelve oda sem figyelve leszaggatta magáról zakóját és ingét, hogy a hátán szétnyíló, majd a sebből előtörő átlátszó folyadék után végigfolyhasson testén a homokszínű, burjánzó szőr is.
            A lány elképedve, földbe gyökerezett lábbal nézte a folyamatot. El is felejtett védekezni, noha szerencséjére itt a csata szélén, a Rengeteg első fái alatt álltak, és nem kellett annyi támadóval számolniuk. Megbabonázottan követett minden egyes apró változást. A pofa és a csontok megnyúlását, a félelmetesen villogó pupillák kivilágosodását, a fogak megnövését. Egy pillanatra rettegett Remustól. Még soha nem látta vérfarkas alakjában. Tehetetlenül állt Pettigrew fölött, aki ugyancsak mozgásképtelenné vált a döbbenettől. Noha ő már többször látta a férfit átalakulni, most mégis valahogy sokkal erősebbnek és vérszomjasabbnak tűnt.
            Tonks már legalább fél perce a vadállat szemeibe nézett, de még pislogni sem mert, nemhogy megmozdulni. Félt, hogy az öntudatlan Lupin esetleg rátámad, és mondjuk leszedi a fejét. Így csak csendben imádkozott, és reménykedett, hogy ezt is élve megússza, mint már annyi mindent zűrös életében.
            Szerencséjére Peter pont akkor döntött úgy, hogy menekülőre fogja a dolgot, mikor észrevette az éhes villanást az állati szemekben. A vérfarkas figyelme tehát elterelődött a reszkető lányról, aki ennek örömére egészen egy vaskos fa törzséig hátrált, és onnan nézte a borzalmas jelenet kibontakozását.
            A farkas a földön négykézláb iszkoló férfi után kapott, mielőtt az elkezdhette volna a patkánnyá alakulást. Acélos karmai felszántották a hátát, amitől Féregfark fájdalmasan felordított. Reszketve fogta kurta pálcáját a fölé tornyosuló izomkolosszusra, de az mancsának egyetlen legyintésének köszönhetően messzire röpült. A szánalmas férfi eltorzult arccal kapott eltört karjához, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ezüstkeze éles ujjait felfelé döfte egyenesen az állat hasfalába. Az fájdalmasan felhördült, majd előrelendülő fogsora mélyen fúródott az áruló izzadt nyakának húsába. Peter Pettigrew többet nem mozdult. Megkapta büntetését. A bosszú kiteljesedett.
            A lány lassan a földre csúszott a fatörzs mentén. Hirtelen fel sem tudta fogni az eltelt percek eseményeit. Erősen kételkedni kezdett abban, hogy ő valójában mit is érez Remus Lupin után. Tényleg szerette volna? Hiszen most döbbent rá, hogy nem is ismeri a férfit. Ha túléli ezt az átkozott éjszakát, fogalma sem lesz róla hogyan viszonyuljon hozzá. Félelmei és zavaros gondolatai azonban kétségbeejtő méreteket öltöttek, mikor a véres állkapcsú vérfarkas lassan elindult felé. Lelki szemei előtt látta, hogy ő lesz a következő áldozat. Hogy ő is ugyanúgy fogja végezni, mint Pettigrew. Nem akart meghalni! Nem, még nem. Túl fiatal volt még. Nem élt eleget! Annyi mindent akart még csinálni! És most itt kell rettegnie és várnia a halált annak az embernek, vagy állatnak a keze által, akit életében talán a legjobban szeretett. Nem akart meghalni! Főleg nem így!
            A szőrös pofa már egészen közel furakodott hozzá. Arcán érezte a forró leheletet, egészen közelről nézhetett az aranysárga szempárba, hallhatta a halk morgást. Várta, hogy mikor járja át törékeny testét egy végzetes karom, vagy harapás.
- Remus! - nyögte könnyeivel küszködve.
            Rettegve várta, hogy a lassan vánszorgó pillanatok mit hoznak. De talán nem is akarta igazán tudni, hogy milyen érzés lesz meghalni. Ahogy visszafojtva lélegzetét meredt az őt bámuló szempárba, érezte, hogy valami megváltozott. A morgás lassan felerősödött, majd pár pillanat múlva elhalkult, végül teljesen meg is szűnt. A vicsorgó pofa ellazult, a tolakodó orr már csak óvatosan szagolgatta, majd legnagyobb megdöbbenésére egy pillanatra érezte arcán, ahogy az állat nedves, meleg nyelve egyszer végigsiklik sápadt bőrén.
            Pár másodperc múlva pedig azt vette észre, hogy a vérfarkas arrébb vánszorgott, majd egy fájdalmas de félelmetes üvöltés után az erdő mentén futásnak eredt. Miután eltűnt a szeme elől az állat, a visszafojtott zihálás kiszakadt mellkasából. Úgy kapkodta a levegőt, mintha egyhuzamban lefutott volna kétezer métert. Esetlenül kapott arcához ott, ahol még mindig érezte a nyelv nedvességét. Ahogy a mellkasához kapott azonban felfedezett még valami melegséget. Félve emelte a fény felé ujjait, melyeken sűrű vércseppek csurogtak végig. Mielőtt tüzetesebben megvizsgálhatta volna, látását sűrű könnyfátyol homályosította el. Egy pillanat múlva már előregörnyedve zokogott. Reszketését ha akarta volna, akkor sem lett volna képes megakadályozni. Síkossá vált ujjai közül kicsúszott görcsösen szorongatott pálcája. Két gondolat dübörgött a fejében újra és újra: „Remus meg fog halni! Utána kell mennem az erdőbe!”
            Mozdulni azonban még nagyon sokáig nem tudott onnan.

*
            - Ez nem lehet igaz! - sziszegte Voldemort ellenfelei kitartását figyelve, akik már majdnem teljesen visszaszorították a túlerőt. - Az összes halálfaló támadjon! - kiáltotta egyre vörösebb arccal. Sápadt hullaszínét már rég elvette az indulat. - Te pedig, Deborah, küldd oda a többi vámpírt is. Kraven, te is!
            Deborah ha akart volna, se tudott volna ellenkezni, hisz a Három Jelnek és kígyós nyakláncának köszönhetően engedelmeskednie kellett Voldemortnak, noha belül egészen mást tartott helyesnek. A mellette álló karcsú vámpír azonban hangot is adott kételkedésének.
Hogy mersz ellentmondani nekem?! - sziszegte visszafogva magát a Nagyúr.
Nem áll szándékomban, csupán ésszerűen gondolkodom és nem akarom a bokromat elveszíteni. Nagyon sok munkám és évem van bennük.
Nem érdekelnek a kifogásaid! Ma győznünk kell, minden áron! Felvonultattam a teljes seregemet és nézz körül! Dumbledore és a nyavalyás csürhéje a legképzettebb halálfalóimon is kifog! Ezt nem hagyhatom!
Akkor miért nem kérsz segítséget máshonnan?
Kire gondolsz? - kérdezte gyanakvóan, hiszen tartott tőle, hogy a vámpír esetleg elárulja.
Ne aggódj, nem fogok a másik oldalra állni. Tudod te azt nagyon jól, hogy kire gondolok...
Belial.
Igen. - fonta össze elegánsan karjait a mellkasa előtt. - Azt hiszem itt lenne az ideje, ha valóban győzni akarsz.
            Voldemort elgondolkodva meredt maga elé, majd tekintetét végighordozta igencsak megfogyatkozott erőin. Még így is kérdéses volt a győzelem, mikor már bevetette minden egységét. Tudta, hogy döntenie kell. Ha meg akarja nyerni a háborút, most kell lépnie, amíg az ellenség nagyja le van foglalva. Nem kockáztathatta meg, hogy balul süljön el az idézés.
            Nem válaszolt Kravennek, de elindult lefelé a kis dombról és a fák takarásából, hogy nyíltabb terepen láthasson neki a nagy erőt felemésztő varázslatokhoz.
Livius! Lucius! - kiáltotta megérintve karján saját sötét jegyét, mire az említettek karján kegyetlenül felizzott a Sötét Billog. Pár perc várakozás után előkeveredett a két férfi harctól ziháló mellkassal. Nem törődött a kissé zilált kinézetükkel. Vörösen izzó tekintetét a két férfiéba fúrta. -Hozzátok ide Deborah -t! Most!
            Mindketten sietősen indultak a sápadt nő felé, hogy minnél hamarabb teljesítsék Uruk követelőző parancsát. Tudták, hogy most mindenféleképp teljesíteniük kell azt. Tisztában voltak vele, hogy milyen nagy horderejű dolog készül. A vámpír gyanakodva követte őket a domb aljába. Körülöttük vészesen közel harcoltak az ellenállók és saját társaik.
Deborah. - suttogta a Nagyúr halványan mosolyogva, amitől az említett sokat megélt testén végigfutott a hideg. - Petrificus Totalus! - ejtette ki a számra oly egyszerű és nevetséges, mégis szinte a leghatásosabb sóbálványátkot.
            Deborah elképedve vette tudomásul, hogy a Nagyúr szájából még ez az egyszerű átok is mekkora erővel csapódik a testébe. Mozdulatlanul tűrte, hogy a feketemágus odalépjen hozzá és jeges tapintású ujját a hasára csúsztassa. Csupán szemeivel tudta követni a mozgást. Az érintéstől testében furcsa, rossz érzés kezdett elhatalmasodni, ami görcsölő méhéből indult ki.
            Voldemort elégedetten figyelte, ahogy pár elsuttogott ősi sötét varázslat után keze alatt érezhetően nőni kezd a nő hasa, pontosabban az alig párnapos magzat a méhében. Most már biztos volt benne, hogy Livius nem hazudott, és Estrelle teste egy új lénynek kezdett életet adni. Deborah végre megértette rosszullétei okát, de teljesen elképedt. Bizony elfelejtette, hogy Estrelle testében van, és a fiatal nő még mindig egészséges, nem meddő, mint ő hajdanán. Borzalmas fájdalom és gyanú kezdett éledezni benne. Tudta, hogy Livius gyermeke növekszik benne természetellenes gyorsasággal, de nem tudta pontosan, hogy mire készül Voldemort. Mindenesetre tudta, hogy elárulta és kihasználta, bár nem várt tőle mást. Szinte meg sem lepődött. Dühe mégis fortyogott benne.
Igen, ez az! Tápláld a dühöddel őt! Attól csak még erősebb és kegyetlenebb lesz, mint ahogy a behabzsolt vértől is. - kacagott fel síron túli hangján.
Hagyd abba! - sikoltotta a vérszívó az elviselhetetlen kíntól, ami testét marcangolta. Érezte, ahogy egyre növekszik benne az az elkorcsosult valami, ami egy vérfertőző nászból készült megszületni.
            Voldemort eközben egy másik varázslatot is elkezdett, amivel Belialt szólíthatta. Tudta, hogy a várakozó démon addig nem fog megjelenni, amíg a csecsemő a világra nem jön, de folyamatos idézést igényel. Ez egy idő után kezdte fárasztani, de a cél érdekében erejét megfeszítve tartotta fenn a varázslatokat. Intett a két várakozó halálfalónak, hogy ragadják meg két oldalról a nő karjait, és tartsák szorosan. A dermesztő átka némiképp gyengült megosztott erői miatt. Deborah most már folyamatosan üvöltött a fájdalomtól.
*
            Piton felismerte a hangot gyomra pedig hirtelen öklömnyire zsugorodott. Tekintetével a domb tetején állókat kereste, de csak annak aljában talált rájuk. Ugyan nem látta pontosan, hogy Voldemort mit csinál, de nagyon rosszat sejtett. Még ilyen távolságból is tisztán látta, hogy a Nagyúr arca eltorzul az összpontosítástól és ajkai szakadatlanul varázsigéket süvöltenek. Fejük felett pedig lilás-fekete köd kezd el kavarogni.
            Tekintete összevillant az igazgatóéval, aki ugyancsak észlelte a furcsa jelenséget. Az égszínkék szempár egyértelműen jelezte, hogy menjen oda és próbáljon meg tenni valamit. Útnak indult. Tudta, hogy nem lesz egyszerű eljutnia a Nagyúrhoz. Erősen kételkedett benne, hogy egyáltalán a közelébe kerülhet, de meg kellett próbálnia. Meg kellett akadályoznia amire készül. És ezt elsősorban nem a világ érdekében tette, hanem Estrelle -ért, akinek testével tervezett valamit a zsarnok. Tudta, hogy a szeretett nő most leírhatatlan kínokat állhat ki még elméje fogságában is. És ha erre gondolt, agyát elöntötte az indulat, vörös ködön át látta a világot és mindent, ami el akarta szakítani tőle. Ha szemmel lehetett volna ölni, már rég a porba hullott volna minden útjába akadó ellenfél, akiket ennek hiányában kardjával és pálcájával aprított.
*
            Deborah úgy érezte, menten szétrobban a teste. Méhe nem bírta a szokatlanul gyors fejlődést, testét forró hullámokban öntötte el a vér. Voldemort azonban nem törődött vele. Kezét végre levette hasáról, majd úgy tett, mintha ujjával hosszanti csíkot vágna a hasfalon, mire Deborah hangja megbicsaklott és összegörnyedt. Ha a két férfi nem tartja, biztosan a sárba zuhant volna.
Ültessétek le, és fogjátok szorosan! - utasította őket.
            Ha a vámpír azt hitte ezzel vége szenvedéseinek, akkor nagyon tévedett, hisz a java még csak most kezdődött! Voldemort tolakodó keze egy szempillantás alatt széttépte Deborah feszülő fekete ingjének gombolását, az alatta lévő topot pedig feltolta a gömbölyű hasról. Lucius és Livius szótlanul figyelte az eseményeket, de míg az előbbi szörnyülködve, mégis hideg közönnyel, a másik beteges élvezettel a szemében. Már nyilvánvalóvá vált számura, hogy az imént megrajzolt hosszanti csíktól folyt el a magzatvíz, de látták még a hold fényénél is, hogy rengeteg vér áztatja el a nő nadrágját.
            Voldemort folytatta ténykedését. Kifejezéstelen arccal varázsolta a kezébe azt a fekete tőrt, amit Belial megidézésénél használtak Deborah klánjánál, miközben cserepes ajkai folyamatosan szörnyű erejű szavakat mormoltak. A kés izzó pengéje pedig egy gyors mozdulattal belemerült a has sápadt bőrébe, hogy aztán kínzó lassúsággal kezdjen el araszolni a nő ágyéka felé.
            Livius fülének édes muzsika volt húga fájdalmas üvöltése. Igen, ahogy tartotta a vergődő testet, látta hogy időnként elhomályosul Deborah halványkék tekintete, s néha előtűnik húga éjfekete szeme. A bizonyosságtól, hogy ő is érzi a fájdalmat szinte perverz, beteges boldogság töltötte el.
            A kegyetlen mágus eldobta a kést, és kezeivel széthúzta a sebet, melyből folyamatosan ömlött a sűrű, fekete vér. Vörösre színeződött ujjaival pedig lassan kiemelte az apró, alig mozgó ráncos csecsemőt. Kegyetlen arcán még borzasztóbb mosoly suhant át, ahogy kántálva az ég felé mutatta a gyermeket. A vér végigcsordult karjain. A nő görcsösen összerándult, majd még egy utolsót sikított a kíntól, aztán ahogy Belial elkezdett áramlani a testén keresztül, nem mozdult többet. Lucius és Livius sietve léptek hátrébb, mikor elkezdtek fulladozni a nőből áradó sötétségtől.
*
            Piton földbe gyökerezett lábbal nézte a történéseket, de nem fogta fel, amit lát. Körbepillantva elhűlve tapasztalta, hogy rajta és Dumbledore -on kívül senki nem figyelt fel a szörnyűségekre. Ugyanúgy harcoltak tovább, mintha nem is vennék észre mi is történik valójában. Tudta, hogy valamit tennie kell, bár arról fogalma sem volt, hogy mit. Már nem volt olyan messze.
            Aztán észrevette, hogy valami változik. Hatalmas energia és erő áramlott a földből. Még soha nem érezte a fekete mágia ekkora koncentrációját egy helyen, és ha jobban megfigyelte, mindez Estrelle testén keresztül folyt végig s egy gyermekbe szállt bele, akiről el sem tudta képzelni hogyan kerülhetett Voldemort kezébe. Futott, ahogy csak a lába bírta, de útját folyton elállták a halálfalók. Ha lekaszabolt egyet, helyébe rögtön másik kettő lépett. Amint végre a másvilágra küldte utolsó ellenfelét, hiába hitte, hogy végre odajuthat a különálló csoporthoz. Egy vérfarkas az útját állta.
*
            Érezte átáramlani a karjai között a legsötétebb gonoszságot, amit valaha tapasztalt. Előre kacagott magában ha elképzelte, hogy ő fogja ezt az erőt irányítani. Ezzel a gyermekkel mindenkit a porba fog sújtani. Térden állva fog minden egyes ostoba könyörögni neki, de legfőképpen Dumbledore! Meg fog mindenki hajolni előtte. De ő nem lesz kegyelmes, mint ahogy a gyermek sem, akinek még közel sem fejeződött be az átalakulása. Előrelátó volt, megkötötte ő az erejét. Kijátszotta Belialt! A démon úgy tudja, hogy megszállva ezt az apró testet képes lesz önálló akarattal azt tenni, amit csak akar. De megfeledkezett egy apró bökkenőről. Voldemort egy ősi elfeledett varázslatot használt ki. A vérfertőzést. Már önmagában is rettentően elítélik a varázslók és a muglik világában is, ha két testvér romlott kapcsolatából gyermek születik, noha egyes családoknál évszázadokon keresztül jellemző volt a beltenyészet ilyetén formája.
            Nos, Voldemort erre még rá is rakott egy lapáttal... Hogy biztosítsa uralmát a fiú felett, aki máris élénkebben mozgott ujjai alatt, mielőtt elküldte volna Liviust azzal a céllal, hogy ejtse teherbe Estrelle -t, a férfi szervezetébe juttatott a saját nagyhatalmú véréből. Amint pedig kiemelte a nő testéből a gyereket, ráolvasta a sajátvér varázslatot, amivel később irányítani tudja őt.
            Furcsa izgatottság kerítette hatalmába, ahogy letette a földre a csöppséget. Pár pillanatig semmi sem történt, aztán a baba egy percre mozdulatlanná dermedt. Voldemort összehúzott szemekkel folytatta a kántálást, de immár sokkal halkabban. A piciny test pedig egyszercsak megrázkódott és hasonlóan, mint „anyja” hasában, rohamosan nőni kezdett. Percek alatt elérte az egyéves kort, aztán csontjai tovább nyúltak megállíthatatlanul. Úgy tűnt, erejét valahogyan még mindig Estrelle testéből nyerte, amin keresztül Belial maradék ereje áramlott.
*
            Piton elképedve sandított harc közben feléjük. A vérfarkas kemény csata árán adta csak meg magát. Utolsó szenvedő nyüszítésére már oda se figyelt. Csupán egyre közelebb lépkedett a mozdulatlan Estrelle felé. Szívét leírhatatlan kín marcangolta. Rettegett attól, ami esetleg várni fogja. Lelkében hatalmas vihar dúlt, ugyanakkor mégis üresnek érezte magát. A külvilág, a csata zajai elhalkultak. Nem érdekelte, hogy csak centiméterekre a fülétől süvítenek el az átkok. Némelyiket a régóta beivódott reflexei segítségével hárított, noha nem is figyelt oda. Tudta, hogy ez lesz a vége, ha valakit közel enged magához. Érzelmileg labilissá vált. És gyűlölte ezt a bizonytalanságot. De már nem tehette semmissé azt, amit ettől a furcsa nőtől kapott. Nem is akarta. Az egyetlen, amire vágyott, hogy újra a karjaiban tarthassa egészségesen, hogy visszakaphassa. Újra belenézhessen csillogó sötét szemeibe, és lássa bennük a meg nem nevezett érzelmeket. Remegő lábakkal lépkedett feléje.
            De a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Egy erős átok rángatta vissza a valóságba, ami vállon találta.
Perselus Piton! No lám, hát végre veled is találkozunk, áruló! - kiáltotta egy fagyos, jól ismert hang.
            Lucius Malfoy. Sejtette, hogy ma még meg kell vívniuk a maguk harcát, de most méginkább a pokolba kívánta őt. Nem tudta elviselni, hogy akadályozzák. Estrelle -nek minden perc számított. Az sem érdekelte volna, hogyha Deborah -t tartotta volna a karjaiban, csak ért volna már oda!
Malfoy. Takarodj a szemem elől! - sziszegte félelmetesen nyugodt hangon, de a szőke férfi kiérezte a feszültséget belőle.
Vigyázz a szádra, Piton! Nem tudod mit engedsz meg magadnak. Neked ezen a földön már nincs keresnivalód. Az árulók halállal lakolnak bűneikért!
Igazán? És a gyilkosok? - hangzott a gúnyos válasz.
            Malfoy nem válaszolt, támadott. Halálosan pontosan célzott, és mondta ki az átkokat. Perselus azonban nem hiába volt az egykori egyik legjobb halálfaló. Fegyelmezett és pontos hárításainak köszönhetően minden átok hatástalan maradt. Lucius ettől egyre idegesebb lett, noha ugyanolyan intenzitással leste ellenfele minden egyes rezdülését. Látta rajta, hogy minnél hamarabb be akarja fejezni a harcot, és rövid időn belül meg is találta a gyengepontját.
Csak nem a kis Lioncourt lányért aggódsz, Perselus? Elkéstél! A Nagyúr végzett vele. Pontosabban kétlem, hogy túlélte volna a teste azt a beavatkozást, amit Urunk végzett el rajta!
Mit műveltetek vele?
Szeretnéd tudni, igaz? - nevetett fel kegyetlenül, majd egy kaszaboló átkot küldött a férfi felé. Piton azonban az utolsó pillanatban elugrott előle, így az egy másik halálfalót talált el.
Mi az Lucius, előbb el akarsz szórakozni velem? Azt hittem az árulásomért azonnali halál jár...
Ne kekeckedj, meg fogod kapni! De előtte még szenvedned kell!
Milyen kedves.
            Több szóra nem pazarolták az időt. Kegyetlen és villámgyors csata bontakozott ki kettejük között, ami perceken át tartott. Hol Malfoy, hol Piton kerekedett felül. Mindketten nem egy sebet szereztek, de hajtotta őket a vágy, hogy végezzenek a másikkal. A végén már mindketten erősen ziháltak, talárjuk pedig több helyen is elszakadt. Tudták, hogy nem bírnak a másikkal, hacsak nem adódik egyetlen apró hiba, amit ki is fognak használni.
*
            A könyörtelen harc tovább folytatódott. A veszteségek nagyok voltak és fájdalmasak, főleg a világos oldalon. Elvesztették Flitwick és Sinistra professzort, Padma Patilt, Mordont, Ernie McMillant és még pár végzős tanulót, valamint sok szülőt. Aberforth oldalán is megfogyatkozott a védelem. Sok kentaur, és külföldi varázsló adta életét a Roxfortért és egy jobb jövőért.
            Az életben maradottaknak vigasz volt, hogy számos halálfaló, dementor, vérfarkas és kreatúra semmisült meg. Egy ember se volt, aki nem szerzett volna sérüléseket. Ron és Hermione Harry mellett harcoltak, noha tudták, hogy a fiúnak lesz még egy nagy csatája, nem is akárkivel... Tekintetükkel a biztonságot nyújtó igazgatót keresték, de csak nagybátyja, Damian állt mellettük. A másik Dumbledore eltűnt. Ettől egy kicsit megijedtek, de Damian bátorító szavaira összeszedték magukat, és a megmaradt Rendtagok oldalán tovább küzdöttek ebben a kilátástalan, kaotikus harcban.
            Hirtelen kapták a fejüket az ég felé, mikor két félelmetes üvöltés harsogta túl a hangzavart. Ron tátott szájjal bámulta, ahogy bátyja, Charlie egyik külföldi barátjával egy-egy hatalmas romániai hosszúszarvú sárkány hátán lovagoltak a frissen érkező halálfaló-csapatok felé. Az állatok olajzöld pikkelyein visszaverődtek a varázslatok színes fényei. Amint elég közel repültek az átkaikat lövöldöző feketetalárosokhoz, két hatalmas lángcsóva hagyta el éles fogakkal teli szájukat, ezzel jelentősen megcsappantva a támadók létszámát. Voldemort hívei egy emberként fordultak a sárkányok ellen, de sokuknak inába szállt a bátorságuk és menekülőre fogták. Ron büszkén, egy félszeg mosollyal nézett két barátjára, de utána rögtön fel is szisszent, amint karját végigszántotta egy rontás. Egy emberként támadtak vissza. Legnagyobb megdöbbenésükre nem ők, hanem Draco Malfoy intézte el a maszkos férfit.
*
            És Malfoy sértegetései dacára, vagy pont annak köszönhetően, végre hibázott. Piton pedig könyörtelenül kihasználta ezt. Lucius tudta, hogy képtelen lesz kivédeni a feléje száguldó zöld átkot. Gyűlölettől izzó szemekkel nézett Pitonra, majd utolsó lélegzetvételével megátkozta. Nem pálcával, csak szavakkal, de a karcsú férfi gyomra összerándult tőle annak ellenére, hogy nem volt túlzottan babonásnak mondható. Az átok Estrelle -t említette. Többé nem törődött a lassan a földre hanyatló szőke férfivel.
            Villámgyorsan futott a védtelen testhez most hogy már szabad volt az út. Livius eltűnt, úgy gondolta, biztosan belevetette magát a harcba, mivel Urának már nem volt szüksége rá. Egy percig csak térdelt a vérző test mellett. Nem tudta, hogyan nyúljon hozzá, hiszen Belial erejének maradéka még mindig túl intenzíven áramlott a nyílt sebből. Hirtelen ötlettől vezérelve arrébb lökte a nő kezébe adott fekete pengéjű kést, remélve, hogy ezzel megszakad a kapcsolat is. Most sem tévedett. Tőle nem messze az időközben már a tízévesnek kinéző démoni gyermek felnyögött, ami nem kerülte el Voldemort figyelmét sem. Izzó szemeit most Perselusra szegezte, akinek ettől mintha hangyák kezdtek volna menetelni felfelé a hátán. Tudta, hogy most megpróbálja megölni. Ő viszont még nem akarta megadni neki az örömet, hogy látja az egyik legnagyobb árulóját meghalni. Nem, még meg akarta menteni Estrelle -t, noha erre szinte nulla volt az esély. Mégis zsibbadtan nézte, ahogy egykori Ura pálcája felemelkedik, és célba veszi az ő fáradt szívét. Most rettenetesen öregnek érezte magát. Felvillantak előtte sanyarú életének kegyetlen, egyhangú évei, és ha nem furakodott volna be a mellette haldokló nő képe a fejébe, bátran várta volna sorsát, a végzetes átkot. Most viszont dac és gyűlölet sütött a mások számára mindig érzéketlen fekete szemekből. Voldemort azonban útjára indította szörnyű halált hozó átkát.
            A következő pillanatban azonban sok minden történt egyszerre. Egy másik átok is elhangzott egy fiatal fiú szájából eltérítve a zöld fénynyalábot. A Nagyúr meglepetten, ugyanakkor dühösen fordult a támadó felé. Amint felismerte, gúnyos mosoly ült ki arcára.
Nahát micsoda megtiszteltetés! Kibújtál a vén bolond háta mögül, Potter?
Itt az ideje, hogy befejezzük a kettőnk dolgát, Voldemort! - jelentette ki az határozottan, és csak egy leheletnyire érződött hangján a remegés.
            Perselust ezek után már nem érdekelte semmi. Valami hálafélét érzett a kölyök iránt, de gondolatait sokkal inkább Estrelle állapota kötötte le. Olyan óvatosan vette az ölébe fejét, amennyire csak lehetséges volt. Kétségbeesetten nézett végig a szétroncsolódott testen, a halottfehér arcon és a sápadt ajkakon. Már épp azon volt, hogy összeforrassza a hason tátongó borzalmas sebet, mikor legnagyobb döbbenetére azt kellett észrevennie, hogy az már úgy-ahogy összeforrt. Nem tudta, hogy ez annak köszönhető, hogy Belial már nem áramlott keresztül rajta, vagy Deborah vámpírereje mentette meg a testet a teljes elvérzéstől? Mindenesetre gyengéden simogatni kezdte a jéghideg arcot, miközben kitapogatta az alig érzékelhető pulzust. Égő szemekkel tekintett fel egy pillanatra Voldemortra, aki még mindig Potterrel volt elfoglalva. Már nem is hallotta a gyűlölettől csöpögő szavakat.
Perselus... - hallotta saját nevét alig hallhatóan, mire aggódva azonnal az ölében fekvő nőre nézett.
Perselus... te vagy az... ugye?
Ne beszélj! Most ne!
Perselus... meg kell ölnöd... a fiút... Belial benne... van! Meg kell ölnöd... a fiam...
Estrelle...
Meg kell tenned! Aztán én... meghalok...
Nem! Nem mondhatsz ilyet! Nekem...
Érzem. Itt belül... már nem én vagyok...
Estrelle! Estrelle! Térj magadhoz! - kiáltotta kétségbeesetten, de választ már nem kapott.
Nem. NEM!
            Izzó gyűlölettel és sajgó lélekkel húzta elő tokjából a karcsú kardot, majd óvatosan szakadt talárjára fektette Estrelle fejét. Határozottan megmarkolta a markolatot, és tekintetével megkereste célpontját. A fiú növekedése megállt, feltehetőleg a kapcsolat megszakítása miatt, és most őt nézte valószínűtlenül sárga szemeivel.
Perselus! A gyerek! A fejét! - kiáltotta a feléjük siető Dumbledore. Mellette McGalagony futott. Valami furcsa, hordószerű tárgyat hoztak maguk mellett lebegtetve, de így is látszott, hogy küszködnek vele.
            Most már tudta, hogy meg kell tennie, ha nem akarta, hogy Voldemort figyelme újra a gyermek felé terelődjön. Addig kell végezniük vele, amíg még van esély. Ahogy elindult, azok a hátborzongató szemek ismét rászegeződtek. Piton megkeményítette lelkét. Nem érdekelte más, csak hogy elvégezze feladatát, aztán végre hagyják gyászolni!
            Indulatosan közeledett a lény felé, aki hirtelen gonoszan elvigyorodott. Ez valahogy sehogyan sem illett egy tízéves kisfiúhoz. Pitont ez sem érdekelte. Föld felé szegezett karddal és pálcával suhant egyre közelebb. Egy-két keserű könnycsepp rohant végig arcán. Homlokán egy ér vészesen lüktetett. Gyűlölte ezt a valamit, ami szétroncsolta, és megölte a testét annak az egyetlen nőnek, akit valaha szeretni tudott. A gyerek, mintha megérezte volna szándékát, összehúzta szemöldökét, arcáról lefagyott a mosoly.
            A bájitaltanár suhintott kardjával, de a vágás nem érte el a gyereket. Megpróbálta még egyszer, de most már rájött az okra is. A fiúcska egyenesen, mozdulatlanul állt. Meztelenségében olyan ártatlannak tűnt, de körülötte egy erőtér izzott, ami elektromos kisüléseivel lehetetlenné tette, hogy ártó szándékkal a közelébe férkőzzenek.
Ne szórakozz kölyök! - üvöltött rá, miközben folyamatosan megpróbálta áttörni a védőfalat.
Perselus, így nem fog menni! Egyszerre kell támadni mentálisan és fizikálisan is a falat. Engedd, hogy segítsek!
            Piton csak bólintott, határozott mozdulataival továbbra is támadta a falat, és nem érdekelte, hogy a karjait minden egyes suhintás alatt erős áramütés éri.
*
Nem hittem volna, hogy lesz annyi merszed, hogy utánam gyere! - sziszegte a Nagyúr. - Bolond kölyök.
Ha maga jött volna, sokkal több barátom esik el.
Ez kétség kívül így van... Nos, hogyan szeretnél meghalni? Fájdalmasan kínlódva, vagy gyorsan? Ma választhatsz, hisz nagy nap ez a mai! - kacagott gúnyosan, miközben Harryre irányította pálcáját.
Majd meglátjuk...
Akkor kezdhetjük? - Harry óvatosan bólintott. - Hát akkor nézzük meg mennyit fejlődtél!
            Azzal kezdetét vette az elmúlt évek legsorsdöntőbb harca. Egy tizenhat éves fiú, és az évszázad legfélelmetesebb feketemágusa között.

            Először csak körbe-körbe jártak. Figyelték egymás minden rezdülését. Bár Harry szívét lassan elöntötte a félelem, és koncentrációját zavarta sebhelye egyre erősebb lüktetése is, próbált minnél kevesebb esélyt adni Voldemortnak.
            A Nagyúr ezzel szemben lenézően méregette a fiút. Ajkán gúnyos mosoly játszott. Izzó szemeit összehúzta és kereste a rést a fiú pajzsán. Minden előzmény vagy figyelmeztetés nélkül küldte első nagy erejű átkát. Harry megedződött reflexeinek köszönhetően arrébb tudott ugrani.
Táncolni tanulsz, Potter? Azt hittem legalább képes leszel varázslatokkal védekezni...
            A fiú nem válaszolt a sértésre.
Expelliarmus! - kiáltotta.
Ejnye, ejnye! Ezzel akarsz legyőzni? Ehhez azt hiszem kicsit többre lesz szükséged! Remélem Dumbledore tanított pár rontást, csak hogy izgalmasabb legyen a harc. Ha már ennyi évet kellett várnom rád, akkor legyen egy kis élvezet is benne! Valanis! - süvítette.
            Harry felnyögött a testébe csapó kíntól. A bordó átok hatására elakadt a lélegzete. Szemei káprázni kezdtek, majd egy pillanatra fennakadtak. Zihálva rogyott a földre sajgó tüdővel.
Állj fel, Potter! Ez még csak a bemelegítés...
Imber Igneo! - lehelte miután képes volt feltápászkodni. Kihasználta, amíg a mágus feje fölött keletkezett tűzeső elvonta egy pillanatra a figyelmét és rögtön egy kaszabolóátkot küldött rá.
Nem rossz. - törölte meg vérző arcát. - Most én jövök! Lusius ferrarius!
            A pálcájából előtörő viharos szél elkapta Harryt és a magasba emelte. A fiú kétségbeesetten próbált a föld felé manőverezni, de a varázslat egyre gyorsabban pörgette. Össze kellett szorítania a szemét és a száját, ha nem akarta azt a pár falatot is kiadni, ami még a gyomrában fickándozott.
Finite Incantatem! - nyögte, mire nagy nyekkenéssel a földre zuhant.
Ez így nem lesz jó. - sziszegte a Nagyúr, látszott rajta, hogy kezdi unni az egyenlőtlen harcot. Úgy döntött hát, hogy nem fogja kímélni a fiút. - Crucio!
            Harry testébe belemart az ismerős fájdalom mielőtt akár megmozdulhatott volna. Görcsbeállt tagokkal próbált a minden sejtjét elárasztó kín ellen harcolni. Tüdejéből ismét kiszorult a levegő. Maga sem tudta, hogy így hogyan képes üvölteni.
*
            Dumbledore aggódva figyelte fél szemmel a távolban harcolókat, akiket mindenki messziről elkerült. Nem akartak a Nagyúr útjába kerülni. Albus most minden erejével azon volt, hogy Belial védőpajzsát megtörjék. Érzékelte maga mellett, hogy Minerva is megfeszített erővel próbál segíteni. Szinte látta mindkettőjük homlokán az izzadtságot gyöngyözni. Nagyon remélte, hogy ketten elegek lesznek a feladat teljesítésére. Perseluson látta, hogy elveszett. Már csak a bosszú és a fájdalom hajtotta. Nem tudott józanul gondolkodni. Meg tudta érteni. Nagyon sajnálta, hogy Estrelle -t így elintézték, és nem maradt életben. Tudta, hogy ő volt az egyetlen nő, aki ki tudta volna rángatni Pitont lelke sötétségéből és a fájdalmas múltból.
            Összes figyelmét és koncentrációját ismét a kisfiúra fordította, akiben egy hatalmas démon és szinte minden ereje lakozott. Tudta, hogy mindenféleképp meg kell semmisíteniük! Ha a növekedésben elérné egy felnőtt szintjét, kiteljesedett erőkkel indulna ellenük és annak beláthatatlan következményei lennének. És lassan érezte, hogy közeledik a pillanat, mikor elég gyenge lesz a pajzs ahhoz, hogy a bájitaltanár áttörhesse.
Már nem kell sok, Minerva! Tartson ki!
Igen, érzem! Igyekszem.
            Még jó pár percig koncentráltak. Az igazgató megpróbálkozott még egy energiaelszívó varázslattal is. Ekkor érezhetően és láthatóan elhalványult az erőtér. Piton ezt ki is használta és egy minden eddiginél erősebb kardcsapással megtörte a védelmet. A búra úgy tört szilánkjaira, akár egy tükör, megsebezve a körülötte állókat. A magas férfi nem habozott. Hosszú lépteivel nyomban a fiú mellett termett, akit Dumbledore és McGalagony varázslata némiképp lelassított. Elviselhetetlen hőség, bűz és kín fogadta a lény közelében, de az egyetlen dolog, ami megmaradt elkínzott érzékei mögött, az a cél volt. Izmai tudták maguktól, hogy mit kell tenniük. Felordított, ahogy a kard markolata izzó lávaként égette mindkét tenyerét. Tekintete találkozott a gyermekével, aki most teljesen úgy nézett ki, mint az a három éves kisfiú... A hatalmas szürke szemek esedezve tekintettek fel rá. Annyira ártatlannak nézett ki, mint az a másik! Meg sem bírt mozdulni a döbbenettől. Az éles penge sújtásra készen várt a levegőben a feje fölött.
Perselus! Tedd meg! Siess! Öld meg! - kiáltotta az igazgató, aki nem igazán értette, hogy miért torpant meg az eddig határozott férfi.
Kérem! - sikoltotta McGalagony is.
Nem... tudom... - suttogta. Szemeit égették a könnyek. Megfogadta, hogy többet gyereket soha nem fog ölni, de még csak kezet sem fog rájuk emelni. Soha! Ráadásul a fiúcska fekete hajában Estrelle tincseit vélte felfedezni, mint ahogy pár arcvonásban is. Nem ölheti meg Estrelle gyermekét! Ez az ő vére is! Estrelle!
            Fejében egyre zavaróbban és hangosabban kezdett dübörögni a vére, ahogy görcsösen próbált elvonatkoztatni ettől a hasonlóságtól. Mígnem a fájdalmas zúgás lassan halkulni kezdett, ahogy üríteni kezdte felbolydult elméjét.
            „Perselus...! Perselus, ő nem a fiam! Perselus vess véget az életének... különben ő teszi meg... és rászabadul a világra, majd mindent elpusztít! Senki sem fogja túlélni!”
De hát olyan ártatlan!
„Ez csak álca! Megtévesztés. Te is tudod. Ismered a trükköket! Kihasználja a gyengeségedet! Nem lehetsz gyenge! Tudom, hogy te is megfogadtad egyszer magadban! Tedd meg, kérlek, értem!”
            Újra a fiúra nézett, fejében még ott visszhangoztak Estrelle szavai, bár nem tudta, hogy hogyan volt képes szólni hozzá. Egy pillanatra pedig képes volt túllátni a káprázaton. A kicsiny ajkak gonosz mosolyra húzódtak, az apró ujjak kinyújtva összezárultak és előre lendültek abban a pillanatban, mikor elhatározta magát a végső csapásra. A fájdalom erőszakosan hatolta a tudatába, mint ahogy a tolakodó kéz a hasfalába. Temérdek vér zubogott a sebből. Elnyílt szájjal, összeráncolt homlokkal nézett le támadójára, szemében kimondhatatlan fájdalom ült. A sárga szemek félelmetesen kárörvendőn néztek fel rá. Ott álltak egymással szemben. A fiú és a férfi.
            Az idő megállni látszott közöttük. Ahogy nézte az ördögi szemeket, kezdte átjárni testét a lény ereje. Már mindennél jobban tudta, hogy itt nem ő volt a felnőtt, hanem abban a fiatal testben lakozott egy szellem minden hatalma, évszázados félelmetes tudása. Érezte testében a jeges ujjakat, melyeknek érintése nyomán egyre terjedt valami megfoghatatlan kínzó sötétség, azzal fenyegetve, hogy visszarántják a sokat szenvedett lelket abba a mélységbe, ahonnan egyszer már sikerült kimásznia. Vagy csak azt hitte, hogy sikerült?
            A fiú arca torz mosolyával embertelenné vált. Ez megtörte a furcsa pillanatot. Azt hitte, győzött. Nem tudta, hogy karjai az elhatározástól, vagy csak a fáradságtól indultak meg súlyosan lefelé. De ez már nem is volt lényeges. A levegőben bántóan hangosan suhant a penge. A mozdulat közepén oldalra tért ki, majd egyetlen határozott mozdulattal átvágta a finom bőrt, a húst, az ereket, de még a csigolyákat is. Szinte lassítva látta, ahogy a fej elgurul rajta a ráfagyott megdöbbenéssel. Zihálva esett térdre. Kezéből kihullott a pálca és a kard is. Hitetlenkedve kapott az égető sebhez, miközben a még mindig álló testre meredt.
            Abban sok változás történt pillanatok alatt. Először megállíthatatlanul remegni kezdett, majd a megcsonkított nyakból félelmetesen fekete energia kezdett kilövellni egyenesen a csillagok felé. Dumbledore azonnal mozdult. Gyorsan kellett cselekednie. Szabad kezével intett a döbbent McGalagonynak és az időközben odakeveredett Kingsley Shakleboltnak, hogy vigyék hátrébb a mozdulatlan Pitont, pálcát tartó kezével pedig a csonka test mellé küldte a rézhordót. Merthogy, amit idáig cipeltek, abból készült. Oldalán és peremén díszes varázserejű rúnák futottak körbe.
            Vörösen hullámzó talárját még erősebb szél kezdte cibálni ahogy szavaira kinyílt a furcsa hordó teteje. A csonka testből felszabaduló borzalmas energia megtorpanni látszott. Olyan volt, mintha ráfújtak volna. A lilás-fekete csápok és a füst bármennyire is akart, nem tudott ellenállni az egyre nagyobb szívóerőt kifejtő rézhordónak, melynek oldalán sárgán és vörösen izzottak a rúnák.
Voldemort felüvöltött, amint észrevette, hogy mire készül a kántáló Dumbledore és sietős léptekkel, kivont pálcával feléje indult, de Harry kihasználta, hogy a mágus nem figyel rá. Hirtelen küldte átkát, nem is gondolkodott hogy mit fog mondani. A fénynyaláb a vállán találta el a Nagyurat, aki még idejében hárította a támadást, hogy ne válhasson túl súlyossá. Egy pillanatra hitetlenkedve nézte Harryt. A seb erősen vérzett. Éjfekete talárját gyorsan áztatta át a vér.
A fiú nem tudta mit akar tenni Dumbledore, de sejtette, hogy fontos hogy lefoglalja Voldemortot. Ha ezen múlik, akkor megpróbálja megtenni a tőle telhetőt, noha nem rajongott a gondolatért, hogy a rettegett ellenfél erejével továbbra is szembe kell néznie. Ráadásul amint Voldemort perzselő tekintete ismét rá irányult, sebhelye fokozott erővel kezdett sajogni.
- Nagyon rosszul teszed hogy akadályozni próbálsz! - sziszegte fenntartva a szemkontaktust.
Harry felnyögött a fájdalomtól, ahogy a férfi erőszakosan behatolt elméjébe és szaggatni kezdte a gondolatait. Fizikai fájdalmat érzett, és azt hitte menten szétrobban a feje. Sebhelye csak úgy lüktetett, és ahogy egy percre odakapta kezét, látta hogy ujjai véresek lesznek a homlokán lecsorduló vértől.
Hagyja abba! - zihálta a fejét markolászva. Voldemort azonban csak nevetett rajta és még drasztikusabban szaggatta láthatatlan ujjaival őt.
Csalódtam benned, Potter. Többet vártam Dumbledore kis kedvencétől. Sehol semmi ellenállás! És még hogy te akartál legyőzni engem?!  Azt hiszem itt az ideje, hogy befejezzük megdöbbentően szánalmas életedet! Avada Kedavra! - sziszegte.
Ne!! - kiáltott fel McGalagony, miközben Piton jobb felkarját szorongatta. A sápadt férfi összegörnyedve ült sarkain sebét szorítva. Üres tekintetében lemondás szikrája lobbant, amint a száguldó átkot nézte és hallgatta az elmaradhatatlan suhanást a levegőben.
„Tényleg olyan, mintha valami súlyos tárgy repülne Potter felé... Kár érte... Elvesztünk.”
*
            Eközben Dumbledore minden maradék erejét megfeszítve küzdött a félelmetes energiával. Az sehogyan se akart belemenni a rézhordóba. Az egymásnak feszülő hatalmaktól meghajoltak a fák. A Tiltott Rengeteg felől levelek milliói örvénylettek a szélben. A talaj remegett a talpuk alatt.
Avada Kedavra!
            Az igazgató koncentrációja egy pillanatra meggyengült. Fáradtan lehunyta a szemét és halkan sóhajtott. „Hát mégsem volt elég erős. Szegény gyermek!”
            Fájdalmas gondolatát kihasználva a sötétség megpróbált elillanni. Jobb híján az egyik fa tövében heverő nő testébe akart bújni, de az idős mágus még mindig féken tartotta. Amint Albus rájött, hogy mit tervezett Belial Estrelle - lel, haragra gerjedt. De talán nem is csak ettől, hanem az egész helyzettől. A háborútól, Harry kudarcától, lassan ismét kilátástalanná váló helyzetüktől.
            Akik a közelben harcoltak, egy pillanatra feléje tekintettek, ahogy meghallották a süvítő hangot, ami a hordóból csapott ki. Az igazgató tiszta hangjába egy főnix lágy éneke keveredett. És ez már végre sok volt a testetlen erőnek. A felszabadult hatalmas energiákat hirtelen az utolsó cseppig beszippantotta az izzó hordó, melyre rögtön ráforrt a fedele is. A morajlás utáni csend szinte bántó volt. A fák megmaradt levelei immár csak a szokásos északi szélben himbálóztak.
NEM!!! - süvöltötte Voldemort és Dumbledore felé fordult többé nem törődve a nem messze heverő fiú testével. - Ezt megkeserülöd Dumbledore!
            Máris süvített az újabb hatalmas erejű átok az idős mágus felé, aki most rettentően védtelennek tűnt, egy suhintással mégis sikerült kivédenie a támadást. A kék szemek tompán fénylettek. Sehol sem lehetett felfedezni bennük a megszokott pajkos csillogást, vagy a határozottságot. A fűben heverő Harryre nézett. Szíve szomorúsággal telt meg. Üresnek és öregnek érezte magát. Csak állt egyenesen. A maga köré vont láthatatlan erőtérről Voldemort záporozó átkai sorra pattantak le, eltalálva a halálfalókat és a fehérmágusokat egyaránt. Nem tudta elhinni, hogy Harry meghalt. Nem, ilyen könnyen nem végezhetett vele! Hisz a fiúban olyan erőket sejtett! És mégse sikerült neki előhívnia őket?

*
            Hermione felsikított, mikor meglátta az ismerős zöld villanást a távolban. Ron pedig hitetlenkedve nézte, ahogy a sugár belecsapódik barátjuk testébe. A nem messze álló Draco Malfoy arcáról azonban semmit nem lehetett leolvasni, csupán szürke szemei árulták el egy pillanatra a döbbenetét. A megmaradt védők közül azonban többen felkiáltottak. Egy pillanatig senki sem fogta fel mi történt, aztán az emberek elkezdtek lassan pánikba esni, hiszen ha Harry Potter se tudott elbánni Voldemorttal, akkor nekik végük. Mielőtt mindenki feladta volna a harcot, Damian térítette őket észhez.
A halálfalók közül sokan fel sem fogták, hogy mi történt. Csak támadták a hirtelen meggyengült védőket. Aztán lassan kezdték felfogni, hogy Potter halálos átkot kapott Uruktól. Azt pedig úgy tűnik most már tényleg senki sem éli túl. Miranda miután végzett két fehérmágussal, Ura felé tekintett, aki most abbahagyta Dumbledore folyamatos támadását. Látta rajta hogy rettentően ideges. Nem volt teljesen biztos benne, de sejtette, hogy azzal a fura, hatalmas erejű gyerekkel lehetett összefüggésben a dolog. Ahogy gyorsan hárított egy átkot, észrevette Liviust is, aki épp három fehérmágussal harcolt. Egy pillanatra gyönyörködött a férfi vad harcában, aztán figyelmét újra a kis csoport felé terelte.
Voldemort válogatott átkokat süvöltött ismét a pillanatnyi mozdulatlansága után. Némelyik pedig úgy tűnt célba is ért, hisz az igazgató testén több helyen is átáztatta a vér ruháját. Védőpajzsa egyre gyengült, védekezni azonban egyre kevésbé akart.
McGalagony elképedve nézte az eseményeket, majd Albushoz kezdett kiabálni. Piton ezalatt ismét visszavánszorgott Estrelle testéhez, és kimerülten lerogyott mellé, kezét még mindig a sebére szorítva, és nézte a sápadt, nyugodt arcot.
Voldemort megelégelve a professzorasszony rikácsolását felé fordította a pálcáját. Albus eddigre már térdelt. Ősz szakállát néhol vér festette halványpirosra. McGalagony hirtelen hallgatott el, amint észrevette a rászegeződő borzalmas tekintetet, szíve a torkában dobogott. Száját olyannyira összeszorította, hogy szinte nem is látszott, teste pedig megállíthatatlanul remegni kezdett. Összeszűkült tekintettel várta, hogy az átok belé csapódjon, hisz tudta, hogy úgyse tudja kivédeni. Ekkor azonban érezte, hogy valaki derékon ragadja és magával sodorja a földre. Így pont elkerülték a zöld fénynyalábot. Egy pillanatra azt se tudta mi történt, aztán hálásan pillantott Kingsleyre.
Voldemort dühösen lépett feléjük egyet, miután egy újabb gyengítő átkot küldött Dumbledore -ra. Elméjét elöntötte az indulat attól, hogy csak így egyszerűen kitérjenek az általa osztott halál elől. Egy furcsa érzés azonban bekúszott zsigereibe, és az utolsó pillanatban hárított egy hátulról jövő halványkék sugarat. Ahogy hátrafordult, résszerű pupillái még inkább összeszűkültek.
Volde...mort... Nem engedem... hogy több embernek árts!
Te...? Hogyan... Nem lehet!
            A megdöbbent fekete mágustól nem messze, ahol egy perce még Harry Potter élettelen teste hevert, most egy fiú állt. Harry külső jegyeit viselte. Teljesen úgy nézett ki mint a Roxfortos diák, a tekintete azonban nem az övé volt. Először halványzölden világított, aztán ez lassan átváltott pirosra. Nem olyanra mint a Nagyúré, hanem vakító vörössé, amit belülről világított meg valami őrült izzáshoz hasonló. A felrepedt sebhelyből még mindig folyt a vér, ami így fél arcát összemaszatolta és álláról csöpögött a földre. Az eleinte még csak zölden izzó levegő körülötte most vörösre váltott és örvényleni kezdett belekapva a fiú szakadt ruháiba és a környező fűbe.
A Nagyúr meg se bírt szólalni, mint ahogy McGalagony is visszahuppant a fűbe a meglepetéstől, Dumbledore pedig halvány reménytől csillogó kék tekintetét emelte rájuk. Miranda Martinez viszont elkezdett rohanni feléjük, már amennyire ellenfelei engedték.
*

Lassan közeledett a hajnal, de a csillagok még jól kivehetően villantak elő időnként a gomolygó füst mögül. A harcolók azonban egyre inkább fáradtak, noha a halálfalók még így is kevesebb hibát ejtettek, mintha valami sötét erő belülről fűtené őket. Aberforth -ék azonban legyőztek minden élőhalottat, hála Charlie Weasleynek és barátjának, akik a két sárkány tüzével megtisztították a földet az élőhalottak bűzös tetemeitől. Így most már csak a maradék halálfalókkal és az északi kitaszított varázslókkal kellett harcolniuk a kastély másik oldalán.
A Roxmorts felőli oldalon azonban nem volt ilyen könnyű a helyzet. Ide még mindig nagyobb ellenséges erő koncentrálódott, ráadásul Voldemort jelenlétéből és hatalmából többet merítettek. De ez a kavargó hatalom mintha gyengülni látszott volna. Nem értette, hogy miként lehetséges, hogy Potter ismét túlélte a halálos átkát. „Nem élhet! Hiszen láttam őt meghalni! Az én átkom végzett vele, és nem éreztem utána semmiféle életerőt abban a vézna testben! Nem élhette túl! Mi folyik itt?!”
Feszült izmokkal és idegekkel várta, hogy mit lép a fiú. Az csak állt, és mérhetetlenül súlyos tekintetét az egykori Tom Denemre szegezte. Voldemort bízva erejében megtette az első lépést, és támadni kezdett. Azonban elszámította magát. Minden egyes átkát a fel-felvillantó vörös erőtér beszippantotta.
Látom nem változol. Ennyire meg akarsz halni a kezem által? Ennyire félsz?
Te nem tudsz semmit rólam, kölyök! És én nem félek semmitől!
Ó dehogynem... a Haláltól félsz! Nem akarsz meghalni, igaz? - kérdezte nyugodtan. Fekete kócos tincseit hol félreseperte vérző sebhelyéről a szél, hol visszahullottak maszatos homlokába. - Ezért kerested olyan fáradhatatlanul a halhatatlanságot...
Elhallgass! - sziszegte, majd újra támadott.
A fiú nem szólt többet, nyugodtan nézte a szemben állót. Az erőtér azonban ismét felizzott körülötte, és az eddig elnyelt erő most kicsapott belőle egyenest Voldemort felé. A fekete mágus nem tudta kivédeni, így az elektromosságként cikázó erő megfeszítette testét, miközben ő felkiáltott a fájdalomtól. Ahogy elfogyott a visszalökött energia, megroggyant térddel, levegő után kapkodva állt a vértől mocskos fűben.
No lám, kezd érdekessé válni...
Csak azt kapod vissza, amit nekem szántál. Azt hitted, hogy nem leszek elég erős, hogy legyőzzelek, igaz?
Nem hittem, hanem tudom. Hiába ez a kis erődemonstráció, ellenem nincs esélyed!
Az önbizalmad fogja a vesztedet okozni, Voldemort.
A férfit kényelmetlen érzés kerítette hatalmába ahogy meghallotta saját nevét ellensége szájából. Valahogy más volt most a kölyök. Nagyon is jól érezte benne a kavargó erőt. De a legjobban a szemétől tartott. Ő, Voldemort az évszázad legfélelmetesebb feketemágusa tart egy tizenhat éves fiútól! „Nevetséges! Engem nem győzhet le! Teszek a jóslatra!”
Megmarkolta pálcáját, kihúzta magát és újra átkokat kiabált a csata zajai közé, melyek ugyanúgy eloszlottak a védőpajzson, de most kitért az ellentámadás elől.
Emeld fel a pálcád, Potter! Küzdj varázslóhoz méltóan! - süvöltötte örülten izzó tekintettel.
Ahogy óhajtod.
A fiú szinte kínzóan lassan emelte fel jobb kezét, melyben megcsillant barna pálcája. Abban a pillanatban, ahogy célba vette Voldemortot, az égen a semmiből egy villám cikázott keresztül a körülöttük harcolók ijedelmére. És a villámlás nem állt meg. Egyre többször világította meg a két mágust. Harry mögött az égen sötét felhők közeledtek, melyekből a fénynyalábok le-lecsaptak a földre felgyújtva egy-egy fát, bokrot, vagy embert.
Fitogtatod az erődet, kölyök? - sziszegte. Lábai előtt a fűben Nagini kezdett tekeregni, mintha csak meg akarná védeni gazdáját a következő támadástól.
Kezdjük.
Voldemort bólintott és egyszerre nekilendültek.
*
Egy békés helyen volt, ahol senki sem bántotta, és meleg volt. Nem fázott, mint eddig. A megszokott vízesés most ismerősként köszöntötte, csobogó vize pedig csak neki dalolt. A túlparton pedig halvány alakokat látott mozgolódni, de még nem akart közelebb menni hozzájuk. Egyedül akart lenni még egy kicsit ebben a tökéletes harmóniában. Hallgatni a madarak csicsergését, a víz csobogását, a szél játékát a lombok és fűszálak között... Jól érezte magát. Végre igazán jól... Hosszú idő óta nem élhette át ezt. Most nem gondolt Siriusra, a harcra, az életére, de úgy egyáltalán senkire. Mindannyian olyan messze voltak már.
Halványan még emlékezett ugyan a testét marcangoló kínra, de ahogy ismét hozzáért bőréhez a hűs patak vize, amint újra elmerült, ez a fájdalom enyhült, az emlék pedig halványult. Ahogy kinyitotta a szemét, kék eget látott néhol pedig hófehér habos felhők úsztak tovább a gyengéd szél szárnyán. Egyedül volt a természettel. De ezt most egyáltalán nem bánta. Eleget szenvedett. Elégszer használták ki mások ahhoz, hogy elege legyen a többi emberből.
„Az emberek mind bolondok. Észre sem veszik, hogy milyen csodás világban élnek. Csak magukkal foglalkoznak... Szomorú...”
Fekete haját és fehér ruháját finoman lebegtette a víz, ahogy a tetején feküdt és élvezte a napsugarak melegét az arcán. Annyira békés volt itt. De egy idő után lassan érezte, hogy mennie kell. Az árnyak a túlsó parton egyre csak hívták. Talpra állt a vízben és végignézett soraikon. Szemei egy kicsit elkerekedtek, amint észrevette szüleit, majd Siriust két barátja társaságában, és megannyi embert, akiket nem is ismert, de mindannyian kedvesen mosolyogtak rá.
Nem tudta eldönteni mitévő legyen. Szíve szerint rögtön a karjaikba vetette volna magát, de valami mégis visszatartotta. Egy gyenge szál, ami nem engedte továbblépni. Ahogy Siriusra nézett, mintha megértést látott volna a fekete szemekben. Ott állt a két part között. Az Élet és a Túlvilág partjai között, és nem tudta eldönteni mit tegyen.
*

Albus McGalagony és Kingsley mellé állt jobb karját szorongatva. Látszott hogy fájdalmai vannak, de nem törődött önmagával, csupán a harcoló feleket nézte. Tudta, hogy ez most már tényleg az utolsó harc kettejük között, és senki nem avatkozhat többé bele. Kimerülten figyelt minden egyes mozdulatot. Pillanatnyilag ő sem értette, hogy Harry hogy volt képes visszatérni a halálból, de látta rajta, hogy valami nincs rendben, hogy nincs önmagánál. A fény a szemében... az nem az ő tekintete volt!
Voldemort sokadszorra emelte fel pálcáját.