Megérkeztünk az állomásra. Hanna taxit hívott, csak azért, hogy engem idegesítsen. Negyed órán belül már a háza előtt álltunk a csomagommal.

- Hát itt lennénk!

Egy kisebb fajta kertes ház volt, amire rámutatott. Egy emeletesnek néztem, de nem tudtam sokáig vizsgálni, ugyanis egy kislány jelent meg az ajtóban.

- Mami! Mami!

- Szia kicsim! - kapta ölébe Hanna a felé rohanó lányt.

- Szia! - köszöntem oda a lánynak. - Gondolom te vagy Rachel.

- Csókolom! A nénit hogy hívják?

- Tonks - mosolyogtam.

- Összepakoltál kincsem?

- Igen mami.

- Akkor hozd ki a cuccaidat és átmegyünk a szomszédba, ahogy megbeszéltük.

Hanna bekísért a házukba, majd átment Reachellel a szomszédba. Pár perc elteltével visszatért.

- Billék nemsokára itt lesznek.

- Billék?

- Igen. Ricardo is jön.

- Oh! Ezt nem is tudtam.

- Amikor Bill-nél voltam előző héten, ő is ott volt. Rendes fickó, ráadásul felajánlotta, hogy elkíséri Bill-t a temetésre. Azt mondta Bill, hogy segített ő is a nyomozásban.

- Igen? Bár Ricardo tényleg nagyon rendes.

- Oh! Tudtam mindig is, hogy szeretsz engem! - kiabált be valaki az ablakon.

- Hello Tonks! - köszönt a mögötte álló.

- Sziasztok! - harsogta Hanna boldogan. - Várjatok, beengedlek titeket!

Ricardoék körbementek az ajtóhoz, majd kis idő elteltével már Bill a nyakamban lógott. Ricardotól is kaptam egy csontropogtató ölelést. Közben a házigazda süteményért rohant ki a konyhába.

- Mit tudtatok meg? - vágtam rögtön a közepébe.

- Nyugalom! Nemsokára mindent elmesélünk.

Ann óvatosan besétált a szobába és lerakta a süteményeket az asztal közközepére.

- Tényleg ne várassatok minket. Fontos dologra jöttetek rá?

- Na jó! Kezdjük előről. Bill, tied a szó!

- A Minisztériumban apa utánanézett Amy életének. Tudjuk, hogy régész volt. A legutolsó hely, ahol felderítést végeztek az egy elhagyatott barlang. Amy rábukkanhatott valamire.

- Ami valakinek nem tetszhetett. Felkerestük a barlangot mi is, de semmit sem találtunk ott - vette át a szót Ricardo. - Amyt a barlangtól nem messze találták meg. A jelentések szerint aznap egyedül ment ki kutatni. Hogy ki és hogyan ölte meg...az rejtély....De ami ennél is furcsább, hogy Amy mellett egy Mardekáros sálat találtak.

- Halálfalók - suttogtam.

- Mi is erre gondoltunk, de semmi bizonyítékunk nincsen rá - szomorodott el Bill.

- De azt mondtátok, hogy semmit se találtatok a barlangban - elmélkedtem.

- Ha volt ott valami, akkor azt már elvitték - fűzte hozzá Ann.

- Vagy nem is a barlangban kell keresnünk. Mi van ha az csak a gyilkosság helyszíne volt? Mi van, ha Amy tudott valamit Tudjukkiről?

- Nem hiszem, Bill. Ez elég valószínűtlennek tűnik.

- Akárhogyis legyen, Amyt okkal gyilkolták meg és nem véletlen áldozat. Valamit tudott....- foglaltam össze az eddig hallottakat.

- És most hogyan tovább? - nézett kérdőn Ricardo.

- Nem tudom.

- A temetésen kérdezősködhetnénk - vetette fel Hanna.

- Igaz! Majd ott többet megtudunk.

- És mit? Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit szemét dolog lenne tőlünk? Mindenki gyászol, mi meg a halálát és annak körülményeit emlegetjük?

- Igaza van Tonksnak is. Ezért majd óvatosan kérdezősködünk és véletlenül sem hozzuk fel a halálát, csak az életéről próbálunk információkat találni.

- Hát nem tudom...végtére is - bizonytalanodtam el.

- Rendben! - ütött a térdemre Ricardo. (Nem mondom, hogy meg sem éreztem!) - De most már indulnunk kell! - fogta meg Ann kezét indulásra készen.

- Akkor...- még be se fejeztem, de Bill jóvoltából már egy újabb ház előtt álltunk. Persze, hogy rögtön felismertem. Szinte a fél életemet ott töltöttem. Minden nyáron meghívtak Amy szülei magukhoz. Emlékszem Amyvel esténként kiültünk a kertbe a hintázni. Még esőben is képesek voltunk kint ücsörögni és beszélgetni. Mindenkit és mindent kibeszéltünk, az összes problémára megoldást találtunk.

- Tonks!  Jól vagy? - fogta meg a karomat Bill. A többiek máz lépcsőin álltak.

- Igen, persze! - Odamentünk Ricardoékhoz és bekopogtunk. Egy öreg, megtört nő nyitott ajtót. Elsőre nem ismertem fel, de amikor ránknézett és elmosolyodott kicsit, rögtön rájöttem, hogy Mrs. King áll velem szemben.

- Oh! Nymphadora! De rég láttalak! Örülök, hogy eljöttél - hangja kicsuklott. Tudtam, hogy a könnyeivel küszköd.

- Gyertek be! - jelent meg Mr. King is. Megviselt volt, szemei vérben áztak.

Beléptünk a házba és rögtön rámtörtek az emlékek.

- Felmehetek Amy szobájába?

- Persze - mondta könnyes szemmel Mrs. King.

- Köszönöm. - Azzal otthagytam a többieket és felmentem az emeletre.

"- Szerinted van esélyem nála?

- Most viccelsz?! Egész nap téged bámult. Sőt szerintem oda is akart menni hozzád, csak nem mert.

- Azt mondod? - álmodozott Amy. - Tényleg! Kitől kaptál levelet?

- Csak a keresztanyámtól. Mióta a szüleim meghaltak, rájött, hogy a rokonok vagyunk. Igaz csak öt évente egyszer ír levelet - nevettem el magam.

- Akkor nem kényeztet el túlságosan.

- Hát nem. A nagyszüleimtől nem tudott megszerezni kiskoromban. Így akkor kaptam tőle az első levelem, amikor a Roxfortba kerültem. Bár miután a Hollóhátba kerültem, már a család újabb szégyenének nevezett ki. És mindezt csak azért, mert nem Mardekáros lettem. Tudom, csak azért kellettem volna neki, hogy egy újabb csatlóst szervezzen maga mellé.

- Szerencséd, hogy nem álltál be a csapatukba. Különben most biztos nem ülnél itt velem.

- Az biztos! Lehet, hogy a legnagyobb ellenségek lennénk - kuncogtam.

- És most mit írt?

- Hmm - vettem elő a levelet. - ..A Black család újabb tagja...blabla...kedenc és szeretett...blabla elvesztettük. Az örökségből sajnos neked is jár. Már elküldtem a nagyszüleidhez.

Aláírás: Narcissa Malfoy

- Na! Gazdag lettél? Vajon mennyit küldhetett. De ki is halt meg?

- Sirius Black anyja - olvastam el figyelmesebben a levelet."

- Tonks! Gyere! Kezdődik a szertartás - szólt Bill.

Lesétáltunk a kertbe, ahol kisebb tömeg fogadott minket. Hátrébb húzódtunk és a pap megkezdte a prédikációt. Mások is tartottak beszédet. Amy szülei már nem bírták tovább. Az egy perces csendet Mrs. King fájdalmas sírása törte meg. Férje betámogatta őt a házba. Borzalmas volt így látni őket.

Nemsokkal később a szertartás is befejeződött és mindenki a sírhoz gyűlt. Nekem nem volt erőm megnézni őt. Előre küldtem Billéket, én pedig leültem az egyik hintára. Éreztem, hogy a sírás kerülget, de nem akartam, vagyis inkább nem mertem kiadni magamból a fájdalmat.

- Biztos nem akarod megnézni? - jött oda hozzám könnyektől csillogó arccal Hanna.

- Nem tudom. Vagyis...De csak egy pillantás és megyünk is. Ígérjétek meg! - gondoltam meg magam.

- Rendben.

Felálltam és odasétáltam a sírhoz. Feléhajoltam, de nem mertem kinyitni a szemem.

- Ne félj, itt vagyunk - fogta meg a kezem Ricardo.

Végre kinyitottam a szemem és ő ott feküdt. A világ legjobb barátnője, akivel minden napomat együtt töltöttem a Roxfort alatt. Semmit sem változott, talán csak a haja színe. Olyan békés volt, mintha csak aludna.

- Mehetünk! - nyeltem nagyot. El akartam menni, amilyen hamar csak lehetett.

****

Fáradt és kimerült voltam. Egy forró fürdőre vágytam és csak sírni akartam. Levettem a köpenyem, majd a sarokba dobtam. Aztán megálltam a szoba közepén. Nem tudtam, mit tegyek: Leüljek és tereljem el a gondolataimat vagy egyszerűen csak kezdjek el zokogni (ami bármennyire is szomorú voltam, nem akart összejönni). Így inkább kisétáltam a konyhába innivalóért. Kinyitottam a hűtőt és elővettem a vészhelyzetre tartogatott Martinimet. Nagyot húztam belőle.

Ekkor egy kéz simított végig a hátamon. Rémülten fordultam meg, de csak egy barna szempár nézett rám megértően.

- Hello! - mosolyodtam el, és abban a percben megindultak a könnyeim. Remus nem szólt semmit, csak átölelt és megcsókolt.