Névadók

– Ehhez mit szólsz? – kérdezte Ted, egy rúd sötétzöld csomagolópapírt mutatva Wulpus felé. A szőke férfi bosszúsan visszatette azt az impozáns csúcsdíszt, amit Narcissa Malfoy vetetett meg vele két nappal azelőtt. Dupla annyiért, mint amennyiért most látta.

– Jó lesz, mehetünk – sóhajtotta, és Teddel az oldalán megindult a kijárat felé.

Mugli áruház volt, de megvolt a maga előnye. Először is: itt még lehetett kapni zöld csomagolópapírt. Másodszor: akárhány mágikus boltba mentek be eddig, mindig épp abba az ismerősbe botlottak, akinek az ajándékát indultak beszerezni. Harry, Hart, Falco, Fox és Catsy. Minden valószínűség szerint Paddel is találkoztak volna, ha ő és Catsy nem osztották volna fel a karácsonyi teendőket egymás között. Harmadszor: a hátrányára addig nem derült fény, míg mindent meg nem vásároltál…

– Te jó ég! – nyögte Ted, mikor barátjával kiértek a bevásárló csarnokból, a pénztárakhoz… vagyis inkább oda, ahol korábban, mintha pénztárak lettek volna. Mondanom sem kell, mire odaértek, már nem ez volt a helyzet. Hallották a vonalkód olvasók pityegését, és látták a pénztárakat jelző táblákat, és láttak egy tengernyi embert, jól megrakott bevásárlókocsikkal. Mást nem.

Wulpus elkerekedett szemmel nézte az elé – nem – táruló látványt.

– Ezért voltak odabent olyan kevesen… – suttogta, miközben beállt a legrövidebbnek tűnő sor végére.

– Te ezt most nem gondolod komolyan – lépett mellé Ted. Wulpus nem nézet rá. Tudta, barátja arcán csak az elmeállapota épségét megkérdőjelező fintort látna, ami – magában elismerte –, teljesen jogos lenne Ted részéről. – Én ezt nem állom végig veled.

– Jó, menj csak – vont vállat Wulpus.

– Megyek is, szervusz! – mondta Ted, de mégsem mozdult. – Hat óra múlva várlak nálunk. – A férfi végignézett a soron. – Ne késs.

Wulpus csak bólintott. Ted körbepillantott, végigjártatva tekintetét a többi soron.

– Csak a vásárlásra szerződtem, a sorban állásra nem. – Wulpus a szemét forgatta, magában vigyorogva. – Tényleg mennem kell…

– Akkor menj.

Ted még ácsorgott mellette egy darabig, aztán morgott valamit az orra alatt, körbepillantott majd egy halk pukkanással elhoppanált. Wulpus meglepetten nézett oda, ahol az előbb még a sápadt férfi állt. Meg mert volna esküdni, hogy Ted nem hagyja magára… De megtette. Otthagyta. A kilométer hosszú sor végén, egyedül. Hát milyen barát az ilyen?!

De hát mit volt mit tenni, beletörődötten sóhajtott egyet, és a csomagolópapír-tekercset tőrként használva elkezdte bökdösni a magasra púpozott párna halmot, amely mellett állt.

– Vettem neked is újságot.

Wulpus leplezetlenül Tedre vigyorgott. – Te szemét.

– Ugyan, én is szeretlek.

A szőke férfi kérdőn pillantott a barátja kezében tartott zacskóra. – Mit hoztál még?

Alig egy pár órával később…

Ted fáradtan dőlt neki a nappali ajtajának – kívülről. A bent kialakuló családi csevely már akkor kellemetlenül érintette, mikor barátnője szülei még semmilyen nyílt célzást sem tettek a… „fajtájára”. A szülők nem voltak elájulva, amikor középső leányuk bejelentette, hogy ő és Ted egy pár. Az egészben az volt a legszebb, hogy a lány maga is vérfarkas volt. De hát, ha az ember saját gyermekéről van szó, az merőben más, mintha valaki olyanról beszélünk, akit még az életben nem láttunk.

A férfi szomorúan sóhajtott, ellökte magát az ajtótól, és elindult, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a karácsonyi vacsorához – ami, a dolgok jelenlegi állása szerint nem lesz egészen olyan, mint ahogy ő, és Anne eltervezték.

Már együtt járt a lánnyal, mikor megtudták egymásról az igazságot. Így mindketten azt remélték, hogyha ugyanazzal a betegséggel élnek együtt, a szüleik csak örülni fognak, hogy végre – kudarcok sora után – megfelelő partnert találtak maguknak. Az már az első perctől egyértelmű volt, hogy Remus és Nymphadora Lupin tényleg örültek Anne-nak. A lány családja ellenben, csak most került tisztába a helyzettel. Most, mikor már az eljegyzésüket fontolgatták. És most kezdtek családi perpatvart rendezni, szenteste napján, pár órával a „nagy családi” vacsora előtt. Anne már egy hete készült rá. Ted családjából eddig csak Remust és Tonks-ot, és – természetesen – Wulpust ismerte, de aznapra mindenki hivatalos volt: Harry, Falco, Hart, Ginny, Harték gyerekei, Fox, Hermione, Foxék csemetéi, Wulpus, Miriam, Mrs. Malfoy, Wulpusék ikrei, a három Piton, Remus Tonks, és az ő hat éves fiuk…

No, és persze Anne szülei, és a két testvére. És most az egész vár összedőlni látszott, mert a lány szülei… hmm… kissé elfogultak.

– Jól vagy? – Ted – gondolataiba merülve – nem vette észre, mikor jött ki Anne a nappaliból  a konyhába, de a kérdést kétségkívül ő tette fel, miközben óvatosan megérintette a férfi vállát.

– Persze – felelte Ted szomorúan mosolyogva. – Te jól vagy? Úgy értem…

– Semmi bajom – sóhajtott Anne. – Azt hiszem, sikerült meggyőznöm őket, hogy a mi karácsonyunkon kívül másét már ne rontsák el.

– Nem ismered ez a brigádot – mondta nyugtatón Ted. – Nem olyanok, akik hagyják magukat lelombozni.     

– Azért jó lenne, ha nem kerülne sor az elmélet bizonyítására…

Egy percig némán álltak egymás mellett, aztán egy lélekerősítő lélegzetvétellel visszamentek a napaliba, ahol a már kevésbé rosszallóan néző szülők, és a két mukkanni sem merő testvér várták őket, amikor…

– Hello, Ted! – Pad lépett ki a kandallóból.

– Szia… – mosolygott rá bizonytalanul Ted, miközben Anne szülei felé sandított. Azok – két lányukkal egyetemben – kíváncsian nézték a kandallóból előmászó ezüstfehér hajú férfit. – Hát te?

– Jöttem fenyőt állítani, meg teret tágítani, ahogy megbeszéltük – felelte Pad, és szélesen elmosolyodott. – Anne, ha nem tévedek.

– Pad Piton? – kérdezett vissza Anne. Na persze, kizárásos alapon, könnyű volt rájönni, mivel Remus Lupinon kívül, csak ő őszült meg ennyire – teljesen.

– Akkor, azt hiszem, már csak önök nem ismerik egymást – mondta Ted. – Mr. és Mrs. Malcom, lányok, ő a barátom, Sirius Piton. Sirius, ők Anne szülei, Richard és Nicol Malcom, valamint Anne nővére Julie, és húguk, Haely.  

– Jó napot uram, asszonyom. – Pad kissé meghajolt a lány szülei felé, majd a két lányra mosolygott. – Hello.

Malcomék kedélyesen visszamosolyogtak rá, a lányok pedig csábító pillantásokat lőttek felé – habár Haely erősen elpirult.

– Szegénykék… – vigyorgott magában Ted. Ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Pad úgy  még csak véletlenül sem gondol a két lányra.

– Ejnye, lányok, köszönjetek a fiatalembernek! – korholta lányait Mrs. Malcom. Ted szája gonosz mosolyra húzódott. Malcomék Padről nem tudnak semmit. Azt még annyira sem… Pedig rá van írva. – Ilyen illedelmes fiú köszönését nem hagyjuk figyelmen kívül!

A lányok pirulva visszaköszöntek.

Anne, ha meg is lepődött szülei hirtelen hangulatváltásán, nem mutatta ki. Inkább gyorsan befogta a fiút, hogy segítsen Tednek karácsonyfává varázsolni az egyelőre csupasz, talapzat nélkül ácsorgó ezüstfenyőt.

– Én lemegyek a fáért, te addig megtennéd, hogy kitágítod a szobát? – kérdezte Ted, miután Anne visszanyert jókedvvel kiperdült a nappaliból, le a konyhába, hogy befejezze a hidegtálakat.

– Persze – biccentett ragyogó szemmel Pad. Ted még látta, ahogy barátja előhúzza a pálcáját, és elgondolkodva kezdi méregetni a szoba falait, hogy hogyan tudná a legjobban megoldani a térnövelést. Anne rokonsága – Nicol mamát leszámítva, aki középső lánya után ment – a nappaliban maradt, és árgus szemmel figyelte, ahogy Ted barátja munkához lát.

Mire Ted visszaért, Mr. Malcom már szóba elegyedett a férfival, ami egy kicsit lelassította Padet.

– És mondja csak, mióta ismeri Theodort? – kérdezte Richard, mielőtt Ted belépett volna.

– Theodor? Milyen Theodor? – kérdezte Ted, a több, mint húsz éves mentális kapcsolatot használva.

– Asszem rólad beszél – felelte Pad, ugyanazon a módon, majd hangosan hozzátette, pont mikor barátja, a fenyőt maga előtt navigálva, belépett. – Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mióta az eszemet tudom jó barátok vagyunk. Igaz?

– Igaz – helyeselt Ted, de a szíve elszorult, ahogy Pad szavai felidézték benne élete első olyan emlékét, amiről már akkor is tudta, hogy sosem fogja elfelejteni.

– Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Pad.

– Bocsáss meg – a férfi hátat fordított Anne családjának, és úgy tett, mintha a kis asztalt vizsgálná, amelyen hamarosan a fenyő fog állni, miközben gyorsan letörölt egy könnycseppet. – Mondjatok akármit, akkor is az én hibám, hogy te is vérfarkas-kóros lettél. Már kétszer majdnem belehaltál. Most meg… Úgy viselkedtem, mint egy óvodás! Abban lelem örömöm, hogy Anne vérfarkas-ellenes szülei körül rajonganak, mert nem tudják rólad, hogy…

– Teddy, elég. – A férfi lelebegtette a fát az asztalra, és elkezdte egyesével rávarázsolni a díszeket. – Különben hogy érted azt, hogy vérfarkas ellenesek? Azt mondtad Anne is az, mert Fenrir Grayback ugyanúgy elkapta őt is, mint Lupin professzort.

– Anne természetesen kivétel.

– És te?

– Én nem vagyok ilyen szerencsés.   

– Ez szép baleset lesz – jegyezte meg Pad. – A meghívott huszonvalahány főből négyen vérfarkasok, nem számítva téged és Anne-t. Jut eszembe, lehetne hozzád egy kérésem?  

Két órával és nyolc perccel később, az ország másik végében…

Perselus Piton elgondolkodva figyelte a kandallóban lobogó tűz szivárványszín lángjait. Borzalmas volt. De tényleg. Annyira, hogy ezt már professzorunk sem hagyhatta szó nélkül, még akkor sem, ha a színes borzadályt a saját fia alkotta.

– Pad, kisfiam, elárulnád mi történt a…

– Catsy tehet mindenről, nekem semmi közöm hozzá! – hallatszott Pad vidám hangja valahonnan a ház mélyéről. Piton lehunyta a szemét.

– Azonnal csináljátok vissza!

– Nem tetszik? – jött most Catsy hangja, ugyanabból az irányból.

– Most elvárod, hogy válaszoljak? – kérdezett vissza Piton, miközben azon kezdett gondolkodni, hogy ki, mikor, és hogyan cserélt helyet a fiaival.

Szerencsére a kandalló tüze egy percen belül visszaváltozott eredeti színére.

A bájitalmester még egy darabig némán ült a nappali kanapéján, a tűz játékát figyelve, aztán az órájára nézett.

– Meddig piszmogtok még? – kérdezte, de válasz helyett csak a pinceajtó csapódását hallotta. Felnézett.

– Szépek vagyunk? – kérdezte Catsy, túljátszott izgalommal.

– Te nem, de Pad egész jól néz ki. – Az említett fiú elhúzta a száját. Ezüstfehér haja és sápadt arca éles kontrasztban állt a fekete, és egész sötétvörös dísztalárral, amit viselt. De ebben  megvilágításban tényleg jól – normálisan – nézett ki. Az arca végre kapott egy kis színt.

– Jaj, apu, ne csináld! Tudod, hogy jól kell kinéznünk! – sopánkodott tovább Catsy. – Tudod! Hisz Harry Potter is ott lesz!

Pad kacagott, Piton viszont csak a fejét fogta.

– Elég! – rivallt rá a Roxfort ex-bájitalmestere az iskola jelenlegi bájitalmesterére. – Majdnem húsz évig kellett tinédzserek sipítását hallgatnom. Nem tűröm, hogy a saját házamban is ezt kelljen hallgatnom.

– Ugyan már papa – legyintett Catsy. – Csak egy kis együttérzésre vágyom. Azóta a nyüves cikk óta egyszerűen lehetetlen végigmenni az alagsortól a nagyteremig úgy, hogy legalább négy kuncogó lánycsapatba ne botlanék. 

Piton is emlékezett arra a cikkre. Valami ostoba női magazin melléklete volt, valami ehhez hasonló címmel: „Britannia 20 legpartiképesebb varázslója – Talán az egyikük szíve épp érted dobog?” Pitont nem csak az háborította fel, hogy valaki ilyen képtelenségekkel tömi az egyébként sem túl realista kamaszlányok fejét, hanem az is, hogy míg Catsy – az ő méltó utódjaként is – előkelő helyet kapott a listán, Padet nem sorolták a legpartiképesebb férfiak közé. – Ezt a diszkriminációt! 

– Szegénykém – jegyezte meg Pad.

– Szóval, elintéztétek azt a rendkívül fontos dolgotokat, és elindulhatunk végre? – Piton megkocogtatta a zsebórája számlapját. – Már tíz perces késében vagyunk.

– Szentséges lombik! – kapott a szívéhez Catsy. – Mi lesz most már mivelünk?

Piton megemelte az egyik szemöldökét.

– Ne engem kérdezz, én nem tudok semmit – mondta Pad, majd egy széles mosoly kíséretében dehoppanált.

– Na! Lelép nélkülem! – méltatlankodott Catsy, és apjával együtt követte Padet a Grimmauld tér 12-be.

– Paddy bácsi! – Padnek még levegőt venni sem volt ideje, már is egy seregnyi, különböző korú és nemű gyerek csimpaszkodott a nyakába.

– Milyen elevenek ezek a… gyerekek! – húzta el a száját Narcissa Malfoy.

– Remélem, a mijeink is éppen ilyenek lesznek – mondta Wulpus mézes-mázasan, és gondolatban kajánul elvigyorodott, az idősödő hölgy arckifejezésén.

– Jó estét mindenkinek! – Narcissa bájosan mosolyogva fordult a nappali ajtaja felé.

– Perselus Piton! Micsoda meglepetés! És a fia is eljött!

– Sirius is a fiam – szűrte a fogai között Piton. Narcissa ügyet sem vetett rá, hanem visszafordult, hogy tovább pletykáljon Mrs. Malcommal, az éppen aktuális divatról, a jelenlévők zavaros múltjáról, és – természetesen – a lehetséges eljegyzésekről.

Piton, jobb híján, leült az egyik bőrfotelbe – made by Pad –, és Remus Lupinnal kezdett beszélgetni, kizárólag Pad és Catsy egészségére, és eddigi eredményeikre korlátozva a témát. Udvariasságból persze, meghallgatta a másik férfi válaszait is az udvariságból feltett sablon kérdésekre, olyanokra, mint: Hogy vagy? És a feleséged? És a fiad? Hány éves is? Nem lenne kedved tesztelni a legújabb fejlesztésemet?

Az utolsó kérdés valószínűleg véletlenül csúszott ki professzorunk száján, de mivel Lupin nem sértődött meg rajta, sőt különösebb meglepettséget sem mutatott, így egy valamelyest tartalmasabb, halkabb hangerőt igénylő beszélgetés kezdett kibontakozni kettőjük között a farkasölőfű-főzet gyerekek számára megváltoztatott formájáról.

Catsy – apjával ellentétben – a szőnyegen fogalt helyet, Pad mellett, aki már kivergődött a tengernyi csemete alól, csak hogy lebonyolíthassa egy monumentális kockavár építését maga körül. A várba, rajta kívül, egy kisfiú nyert bebocsátást, de miután kényelembe helyezte magát a férfi ölében, és szorosan hozzá bújt, nem szólt egy szót sem, csak megilletődötten nézte, ahogy a rokonság többi gyerektagja egyre magasabb falat emel köréjük.

Az érdekfeszítő eszmecsere egy rövid szünetében – míg Remus elment, hogy hozzon maguknak egy-egy pohár bort – Piton tekintete körbejárta a hajdani Black-ház szalonját.

– Mintha régen kisebb lett volna – állapította meg közönyösen, majd megnézte a kandallót, a karácsonyfát, a girlandokat, végül kinézett a hozzá legközelebb eső – szám szerint a harmadik – ablakon.

– Különös. Tisztán emlékszem, hogy itt csak két ablak volt. Pad… – A férfi tekintete a fiúra ugrott. – Terepet rendeztél kisfiam?

– Igen, többek között – felelte Pad. – Tetszik?

– Elmegy. – Piton újra végighordozta tekintetét a szobán. – Ma csináltad?

– Aham. Amíg a melegházban permeteztél. – Pad ölében a kisfiú felnézett Pitonra, és félénken elmosolyodott. Hatalmas, sötétbarna szeme, és fekete haja volt. És nagyon sápadt, fehér bőre. – Aranyos, ugye?

– A fiú?

– Igen.

– Annak tűnik. Miért?

– Csak kérdeztem.

– Hogy hívják?

– Thomas.   

– Ennyi?

– Lényegében. Miért?

– Csak kérdeztem.