***

Két hét telt el azóta. Megöl a közönye... helyesebben szólva megőrjít, szétszaggat, felőröl... és én teljesen tehetetlenül dühöngök majdnem minden szabad percemben. Magam miatt, mert egy átkozott nagy marha voltam. És persze miatta is... Történt valami. Jó... persze most már kétlem, hogy õ és az a kis... szóval Finnegannal lefeküdt volna, vagy akár csak egy csók is megeshetett, de akkor sem értem, hogy mit keresett az-az idióta az õ szobájában. De erre persze nem kaptam választ, csak egy hatalmas pofont. -Nesze neked, Perselus! Minek értél egyáltalán hozzá?

-Mert kívántam...- jött az automatikus felelet.

Megint dühösen fújtatva járkálok a szobámba. Látni akarom, de nem lehet. Csak az óráimon figyelhetem. De nem nézne rám. Azt hiszem, csak egyszer találkozott a tekintetünk, az is egy folyosón volt, tele diákokkal. Szeme hideg volt, arca merev... talán védekező. Abban a pillanatban csak arra az egyre vágytam, hogy ismét vele lehessek. De õ elment mellettem és azóta nem találkoztunk. A közös étkezésekre se jár le, Dumbledore kérése ellenére sem. Nekünk többieknek csak annyit mondott, hogy nincs jól és hogy legyünk elnézőek. Jó vicc... elég, ha õ elnéz... mellettem!

Kopogtattak. Ki a jó isten lehet az tíz órakor?! Vettem egy mély levegőt és ajtót nyitottam.

- Te?- kérdeztem döbbenten.

- Dumbledore professzor küldött, hogy segítsek a Felix Felicis elkészítésében.- Hermione állt az ajtóban, fejét dacosan felvetve, villogó szemeit az enyémekbe fúrta.

Végignéztem rajta. Ránézésre vagy öt kilót fogyott, arca beesett és betegesen sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Merlin! Ezeket eddig észre sem vettem.

- Miután kiszórakozta magát, tanár úr, akár kezdhetnénk is, nem?- kérdezte, gúnyosan megnyomva a jelzőt. Biccentettem.

Némán kiraktam a hozzávalókat és mire az üst is előkerült, õ már javában nekilátott a szakszerű szeletelésnek, morzsolásnak. Volt egy sanda gyanúm, hogy kit képzelt oda...
Melléléptem és én is munkához láttam. Őrjítő volt úgy dolgozni, hogy még egy méter sem választott el minket egymástól! Egy idő után nem bírtam tovább és a háta mögé léptem. Olyan közel álltam hozzá, hogy a mellkasom súrolta merev hátát- szinte érezni véltem még azt is, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete- a válla fölött belenéztem az üstbe, miközben karjaimmal az oldala mellett az asztalnak támaszkodtam.

- Kevés a scarabeus...- susogtam a fülébe és lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. A másodpercek őrjítő lassúsággal teltek és én szinte teljesen eszemet vesztettem a közelségétől... De semmi! Megrándította a vállát és a fortyogó főzethez adott még néhány szerencsétlenül járt bogarat. Gyorsan ellöktem magam az asztaltól és visszatértem a munkámhoz. Igyekeztem még csak rá se nézni.

Egyszerre vallottam kudarcot- bár ez talán várható volt- és éreztem valami fékezhetetlen, elkeseredett dühöt. Hát ennyi volt! Nem jelentek neki az égvilágon semmit. "- Ne álmodozz, Pipogyusz!- gúnyolódott egy rosszindulatú hang a tudatom mélyén- Senki nem voltál neki! Évek múlva vicc lesz, hogy megkapott!" Fájdalmasan hasított belém a tudat, hogy kihasználtak... megint!

- Nem!- tiltakoztam a gondolat ellen, de legnagyobb megrökönyödésemre ezt hangosan ki is mondtam. Hermione fel sem nézve a munkájából, csak úgy mellesleg odavetette:

- Parancsol, uram?

- Nem... nem volt szükségem a segítséged... segítségére- kezdtem kissé akadozva, majd összeszedve magam gyorsan, magabiztosan és elég ingerülten folytattam- Dumbledore küldte, de elvégezte amit kellett, úgy ahogy magától tellett. Most menjen, a továbbiakban már csak terhemre lenne. Egyébként is... már jó ideje az ágyban lenne a helye- gúnyosan rámosolyogtam, mire vetett felém egy gyűlölködő pillantást, majd kihúzta magát és kimérten biccentett. Mire feleszméltem már be is csukódott- nem, sokkal inkább becsapódott- mögötte az ajtó. Ahogy jött, úgy távozott: csak üresség és magány maradt mellettem.

***

Hulla fáradtan érkeztem meg a szobámba és szinte leroskadtam a kanapéra.

- Még neki állt feljebb!- suttogtam magam elé az üres kandallót bámulva, majd keserűen nyugtáztam, hogy kezdek teljesen megőrülni.

Na igen... őrület. Majdnem összeestem, amikor hozzámért. Nem értettem magam; hogy lehet, hogy azok után, amiket mondott, még mindig ilyen hatással van rám?! Fáradtan hajtottam arcomat szinte jeges tenyerem menedékébe. Minden erőmmel próbálom elkerülni és erre elég egy pillanat és én máris a karjaiba omolnék! De nem tettem. Nem tudom, csak játszott -e velem, vagy tényleg élvezte a társaságom... - arra nem is gondolok, hogy fontos lehettem neki- de nem mertem kockáztatni. Épp eleget szenvedtem nélküle is... "- És most épp ezért szenvedek ismét...''-jutott az eszembe, de ezt a gondolatot igyekeztem agyam egy rejtett zugába űzni. Nem kérek többet a szenvedésből. És bár tudom, hogy a régi életemet már nem adhatja vissza semmi, de kezdhetek egy újat.

- Élet...- suttogtam elhalóan.

Jó kérdés. Élet -e az, ha az ember egyszerre veszíti el azokat, akiket szeret és akik fontosak neki? Előbb Harry és Ron... Aztán a szüleim.... Ez legalább olyan fájdalmas, hisz hiába élnek, nem lehetek velük. Tudom, hogy Voldemort majd engem is el akar kapni; ha mást nem hát pusztán demonstrálás céljából; de nem könnyítem meg a dolgát. Örök hálával tartozom Dumbledore segítségéért, hogy elrejtette a szüleimet. Így is rettenetesen aggódom értük, de határozottan könnyebb. Csak hát... nagyon hiányoznak.
A többiek meg nem kellenek. Ha Ginnyre néztem ismét csak a múltat láttam, hisz õ egyszerre volt fontos része mindkét barátom életének. Csak remélni mertem, hogy hamarosan Seamus feledteti vele a gyászt és boldoggá teszi. Ami meg engem illet... Felsóhajtottam.
Felemeltem a fejem. Megdöbbentem, hogy már rég virradt. Talán alig egy óra van a reggeliig.
Kopogtatnak.

Nem nyitok ajtót. Biztos Remus az. Nem akarom látni, nem tud semmit. Nem is akarom, hogy tudjon. Hamarosan úgyis feladja és elmegy. Könnyű neki, megteheti...

Mit csinálsz karácsonykor?- kérdezte Remus mosolyogva, miközben a kanapén ültünk és forró csokit iszogattunk. Kint esett a hó, a kastély ereszeiről és cserepeiről mindenhonnan csodálatos jégcsapfüzérek lógtak, a tó befagyott, kellemes szórakozást nyújtva a korcsolyázni vágyóknak, míg Hagrid kunyhóját kedvtelve nézegették az éppen ráérő diákok, tanárok- mint egy mesebeli mézes kalácsházikó, úgy terpeszkedett a fehér hó tejszín közepén.

- Semmi különöset. Itt leszek és a Roxfortban maradottakkal ünnepelek.- vállat vontam- A szüleimet csak szenteste után tudom meglátogatni.

- Nem kéne így bezárkóznod...- sóhajtott Remus fejcsóválva- Mióta te és...

- Ne hozd fel már megint ezt a hülyeséget! Nem vagyok kíváncsi a lélekelemzésedre! Ha szükségem lesz egy pszichológusra, kitanulom a szakmát!- csattantam fel türelmemet vesztve. Remuson látszott egy kis halvány szemrehányás a dühkitörésem miatt, de inkább csak biccentett.

- Sajnálom... csak nem akarok erről beszélni. Minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Ez majdnem igaz is volt. Ugyan már lejártam az étkezésekre, de Perse... Pitonnal azóta sem beszéltünk, hacsak nem volt elengedhetetlen. Én nem jelentkeztem az óráin, cserébe ő meg csak keveset ócsárolta a munkámat...

- Rendben- mondta, de láttam, hogy nem adja föl és még elő fog kerülni ez a téma.

- Hogy van Tonks?- kérdeztem csillogó szemmel, miközben ártatlanul néztem rá. De miután félrenyelte a meleg italt nem bírtam megállni somolygás nélkül.

- Mi lenne?- kérdezte rekedten- Dolgozik a Rendnek, bejár a Minisztériumba.

- Jóban vagytok, nem?- puhatolóztam tovább. Ő összeráncolt homlokkal nézett rám, majd a szemeit forgatva megkérdezte:

- Hermione... tulajdonképpen mire akarsz ki lyukadni?

- Ne mond, hogy nem tudod... teljesen nyilvánvaló, mit éreztek egymás iránt. Akkor meg mi a baj?

Döbbenten nézett rám, de igyekezett gyorsan rendezni rakoncátlankodó arcizmait.

- Barátok vagyunk. Semmi több... jé! Már ennyi az idő? Rohannom kell, Hermione, bocsáss meg! Még millió dolgom van...

Azzal rám mosolygott és szinte kirohant a szobámból. Nevetve néztem a kissé megszeppent férfi után; ritkán fordult elő Remussal, hogy ennyire elvesztette volna a fejét.
De túl sok időm nem volt ezen gondolkodni, mivel kicsöngettek. Vége volt a lyukasórámnak és én indulhattam vissza a való világba. A harmadikosokkal volt órám, valami vicceset akartam venni a szünet előtti utólsó mugliismereten. Ezért döntöttem a mugli fényképek mellett: sikerült alapos kutatómunkával kiválasztanom a legelképesztőbb fotókat. Ezt az órát már előre jó vártam!

- Sziasztok, üljetek le!- igaz, az én szavamra nem lett csend olyan gyorsan, mint McGalagony puszta jelenlétére, de majdnem fél év alatt lassan hozzászoktak ahhoz, hogy most egy ilyen... érdekes helyzet alakult ki.

Hamarosan már hangosan nevettek a hozott anyagon és jó hangulatban meséltem nekik a fotósok munkájáról és a készítési folyamatról. Épp öt pontot adtam Jenny Clarksonnak, mikor döngve kivágódott az ajtó és Piton robogott be rajta.

Elképedve álltam ott és egy mukkot se tudtam kinyögni.

-Vendége érkezett- dörrent rám, majd elindult kifelé, de az ajtóban még visszafordult- Nem várok magára egész nap! Adja föl a szünetre a leckét, aztán kövessen.- mikor maga után bevágta az ajtót, néma csend ereszkedett az osztályra.

- Szemét Piton...- suttogta Peter Grest Anna Hobesnak, mire ránéztem.

- Neked, Piton professzor...- döbbenten nézett rám, majd elvigyorodott, ahogy a többiek is.-Nincs lecke a szünetre, de azért tanuljatok. Ezt- itt a tábla felé intettem a pálcámmal- másoljátok még le. Boldog karácsonyt!

Azzal én is kisiettem a teremből.

- Nem hittem volna, hogy még ma méltóztatik kifáradni!- sziszegte Piton. Én egy szó nélkül követtem és magamban válogatott átkokat mondtam ki rá, miközben szilárdan elhatároztam, hogy valamivel megjutalmazom Petert az elmés beszólásáért..

Egyenesen a tanáriba mentünk, ahol belökte az ajtót és színpadias kézmozdulattal előreengedett. Tudomást sem véve róla bemasíroztam, majd magamról megfeledkezve egy nagyot kiáltottam.

- VIKTROR!!!- és a mosolygó bolgár fogó nyakába ugrottam, miközben Piton az asztalához vonult és csapkodva rendezgetni kezdte a dolgait. Láttam mennyire bosszantja jelen pillanatban még a puszta létezésünk is, ezért igyekeztem még jobban... felkelteni a figyelmét.
Szorosan megöleltem rég nem látott barátomat, miközben hangosan nevettem.

- Viktor! Hát te? Ez aztán a meglepetés!- sugárzó arccal néztem rá és ő is boldognak tűnt.

- Örhülök, hogy úhjra látlak Hermijóne. 'ogy vagy?

- Nagyon jól... főleg most. Mikor érkeztél?

- Mmm... nemrégen. Seprűvel nem. Hopp-porral.

Ismét nevettem, még róla sem tudtam elképzelni, hogy ebben a hihetetlen hidegben seprűre pattanva érkezik meg.

- Granger, ha lenne olyan kedves... Vagy kifárad a tanári szobából, vagy megtanul ember módjára viselkedni.- mordult rám Piton, ami teljessé tette a győzelmemet. Velem ellentétben Viktor nem igazán örült és fenyegetően megindult a minket sötéten méregető professzor felé.

- Hagyd, Viktor... csak... savanyú a szőlő.

Azzal karon ragadtam Viktort és mosolyogva sétáltam ki, magamon érezve Piton gyűlölködő pillantásait.

***

Mi a frászt keres itt ez a jól megtermett, szurcsók elméjű, bolgár sztárocska?! El se tudom képzelni, hogy Dumbledore hogy mehetett bele, hogy ez a... ez a barom, aki csak nemrég szabadult a legsötétebb varázslókat képzett iskolából átlépje a Roxfort kapuit?! Lehet, hogy halálfaló! És Hermione képes és elmászkál vele minden előítélet nélkül! Mindig is tudtam, hogy csak egy Griffendéles lehet ilyen felelőtlen és ostoba!

Mire sikerült valamelyest lehiggadnom, már feldúltam az egész asztalomat. Na tessék... McGalagonynak is a legrosszabbkor jut az eszébe benyitni.

- Valami gond van, Perselus?- kérdezi, miközben látom, hogy mennyire jól szórakozik rajtam.

- Semmi, Minerva, csak eldöntöttem, hogy szelektálok egy kicsit a dolgaim között... és ha most megbocsát...- azzal elsüvítettem mellette. Hogy utálom, amikor ezt csinálja! Ennél már csak Dumbledore rosszabb...

Úgy döntöttem, hogy járőrözöm egyet a folyosókon, hátha találok pár tucat diákot, akik rossz időben vannak rossz helyen. A pontok levonása valahogy mindig megnyugtatott.
Bár nem is tudom igazán, hogy mire föl húztam fel magam ennyire. Granger azt csinál, amit akar, azzal akivel akar. Na csak ez kellett! Erre a gondolatra akaratlanul is elképzeltem, amint az a tahó rámászik arra a törékeny testre, mire ő kéjesen a nevét sóhajtja...

- Grrrr....

Utáltam erre gondolni. Nehezen, de be kellett vallanom- legalább magamnak- hogy ez a lány még ennyi idő után is hatással van rám. Persze nem úgy, mint akkor, de... nagyon nem örülök a dolgok ezen váratlan alakulásának!

Legszívesebben kitekertem volna a saját nyakam, hogy ilyeneken lelkiztem, miközben pontokat készültem levonni az egyik óvatlan Hugrabugostól.

Egyszerre csak nevetést hallottam a sarkon túlról és már előre örültem a következő áldozatomnak. Mikor megpillantottam a kis párocskát, meghűlt bennem a vér... Abban a pillanatban érkeztem, amikor Krum közelebb hajolt a falnak támaszkodó Grangerhez, hogy megcsókolja. NE!- tiltakozott hevesen az egész lényem.

- Ne... Viktor. Kérlek, ne.- legnagyobb meglepetésemre Granger szomorúan lehajtotta a fejét.

- Mi a bahj?- kérdezte Krum megszeppenve, de aztán összeszedte magát és magára öltötte azt a mogorva-bamba kifejezést, amit akár még az idősebb Crak is megirigyelt volna!

- Semmi...- suttogta a lány megsemmisülten.

- Van valaki neked?- kérdezte mogorván.

- Nincs... illetve...- és ekkor sírni kezdett. Már én is kezdtem teljesen összezavarodni. Krum letörten állt a csendben remegő lány előtt, megtestesítve a teljes szerencsétlenség szobrát.

- Hermijjóne... na- itt óvatosan megveregette a lány vállát- Nekem ha akar, elmondhat, mi bánt...

- Ó Viktor... Ez annyira bonyolult! Én... volt valakim... aki fontos volt. De már vége...- itt ismét elcsuklott a hangja.

- Bántott?- kérdezte Krum halkan, de fenyegetően.

Hermione hevesen megrázta a fejét.

- Ő ilyen. Nem fizikailag... csak.... Megsértette azok emlékét, akik a legfontosabbak voltak a számomra! Ezt... sose bocsátom meg neki...

Krum egy ideig hallgatott, majd amikor Hermione ismét ránézett megkérdezte:

- De te nem felejt őt el... ugye?

Hermione sokáig hallgatott.

- Nem...- a hangja alig volt több rekedt suttogásnál. El akartam tűnni onnan, messzire, hogy ne is halljam, de nem ment.

- Ő volt az első. Azt hittem, boldoggá tehetem...de ő... Tudod ő mindenkit elmar maga mellől... Ilyen és kész... De azt gondoltam, ha boldog és.... Hagyjuk is. Nem jelentettem neki semmit.

Legszívesebben üvöltöttem volna! Boldoggá akart tenni! Hát mégis fontos voltam a számára?! Hányingerem támadt, forgott velem a világ... amilyen kegyetlenül elbántam vele...

- Ki tette veled?- kérdezte Krum.

- Nem fontos... nem is lehettünk volna együtt. Tiltott kapcsolat volt a miénk; viharos és rövid.

- Rendben... ne mondjad el. Csak... légy jobban. Boldog.

Azzal letörölte Hermione könnyes arcát és elment a másik irányba. Nem is maradt tovább, az esti vacsoránál már nem láttam sehol, de Herionét sem.

A reggelinél a szokottnál is nagyobb volt az izgatott csicsergés; hatalmas megkönnyebbülésemre már megvolt az a kiváltságom, hogy nem kellett részt vennem benne. Elég pocsék hangulatban voltam mostanában és ez a karácsony közeledtével egyre csak nőtt. Erre még rátett egy jó nagy lapáttal a Weasley-család ünnepi meghívása (amit udvariasan, de hárítottam) és Viktor viharos távozása. Hidegzuhanyként ért, hogy még mindig... máshogy érez irántam. Azt hittem, lehetünk csak barátok... Bár ahogy tegnap megvigasztalt, az igazán nagyon... szép?... nem is tudom, de nagyon jól esett. Azt hiszem, kicsit megkönnyebbültem.
Kezembe vettem a Prófétát és szórakozottan átlapoztam; nem volt benne semmi említésre méltó, leszámítva a címlapról mogorván integető, ünnepi díszbe öltözött koboldokat. Erre még én is elmosolyodtam.

Mikor befejeztem a reggelimet, gyorsan elbúcsúztam Ginnyéktől, majd visszavonultam a szobámba. Meglepődtem, amikor az asztalomon egy szép szál, díszesen átkötött kis pergamen hevert. Kezembe vettem és leheletnyi izgatottsággal kibontottam.
Egy meghívó volt.

Kedves Ms Granger!

Szeretettel várjuk a ma este megrendezett Karácsony Előtti Bálra. Megjelenés kötelező, alkalmi ruhában!
Esemény színhelye: Nagyterem
Időpontja: 20 óra

A. Dumbledore igazgató
M. McGalagony igazgatóhelyettes

Remek! Ez hiányzott az életemből! Egy tökéletesen felesleges, formális kis partizgatás a megmaradt, kb nyolcvan főnyi diáksággal és a tanári kar egyedülálló tagjaival!
Úgy kezdtem el fel-alá járkálni, mint egy ketrecbe zárt dúvad. Hisz azért maradtam a Roxfortban, hogy egyedül lehessek, most meg arra kényszerítenek, hogy részese legyek egy bálnak. Fáradtan roskadtam le az ágyamra, hátamat a falnak vetettem. Szánalmas. Duzzogtam.

Vetettem egy pillantást az ágy végében heverő ajándékkupacra. Ezt jórészt a Weasley-családnak szántam, de volt ott még egy skót-weaskey McGalagonynak, egy édességhalmaz az igazgatónak, egy könyv Flitwicknek és egy térképgyűjtemény Vectornak. Hagrid és Remus ajándéka még becsomagolatlanul hevert az asztalomon... De volt még egy csomag. Hisz ott volt az a húzás dolog... Dumbledore remek ötlete volt, hogy a tanárok dobják be a nevüket egy süvegbe és húzzanak ki valakit, akit majd megajándékoznak. És vajon én kit húztam? Hát persze, hogy Pitont! Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek! Nagy dilemma volt kiválasztani a megfelelő ajándékot és aztán még sok dolgom is volt vele. De úgy gondoltam, ha már így hozta a (rossz)sors, akkor még örülhetne is neki.

Kezdtem megint ideges lenni, ezért úgy döntöttem, hogy leszaladok Hagridhoz egy teára. Már úgyis nehezményezte, hogy alig látogatom. Csak... már nem volt ugyan az, hisz egyedül kellett mennem.

***

Nevetséges! Én és a bál?! Utoljára a Trimágus Tusa idején vettem részt ilyen értelmetlen banzájon. Nem is értem Dumbledoret, hogy-hogy képzelte, hogy mindenkit kötelez erre a lehetetlen baromságra! Épp elég nekem, hogy túléljem a karácsonyt és az újévet. És ha ez még nem lenne elég, ott van Granger... Hermione is! Tudtam, hogy valamit tennem kéne. De piszok nehéz beismernem, hogy tévedtem. Ha viszont ezt nem teszem meg, akkor örökre elveszítem. Nem igazán tudom, hogy mit is érzek... valahogy olyan zavaros, de magam mellett akarom tudni. Érezni akarom a közelségét, a kedvességét, tudni, hogy fontos vagyok neki. De mi van, ha ezzel már nagyon elkéstem? Nem lepődnék meg rajta... hónapokig keresztülnéztünk egymáson, s míg ő látszólag nyugodtan tűrt, én ott támadtam, ahol tudtam. Hülyeség volt, belátom.

De most ahelyett, hogy kesergek, ki kéne találnom valamit. Talán még ez a bál kapóra is jöhet, hiszen ő is hivatalos rá. A jó öreg Lupintól tudom, hogy itt maradt, tehát el is jön... Na eddig kész a "terv". De... azt hiszem, a bál után kéne beszélnem vele. És akár megbocsát, akár nem, az ajándékát mindenképpen odaadom. Bár ha a dolgok nagyon rosszul alakulnának, még hozzám is vághatja...

Felsóhajtottam. Sokkal könnyebb volt, amikor még csak egyszerű diákként tekintettem rá. Most meg folyamatosan ezen agyalok. Tiszta idióta lett belőlem, ha ezt a többiek tudnák, én lennék jó pár évre a "nagy poén". Annyi a tekintélynek...
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Lesz ami lesz, vissza akarom kapni!

***


Hagriddal egész sokáig elbeszélgettünk, mire észbe kaptam már hat óra volt. Úgy döntöttem, ha már belekerültem ebbe a hülye forgatagba, akkor megadom a módját és szép leszek... már amennyire ez tőlem telik. Visszamentem a kastélyba és miközben a szobám felé sétáltam már el is döntöttem, hogy mit veszek fel. Természetesen nem volt semmi alkalomhoz illő ruhám, de az egyik selyem taláromat használtam fel "alapanyagként". Hosszú, ezüst-kék, pántos ruhát varázsoltam belőle, mely a hátamon mélyen ki volt vágva. Elégedetten szemléltem az így kapott csábos ruhakölteményt, bár keserűen kellett konstatálnom, hogy tök fölöslegesen strapálom magam, mert nincs olyan, aki lázba hozna.

Ennek ellenére folytattam a készülődést és töltöttem a kádba egy csodálatos, gyümölcs-menta illatú fürdősót, majd jó sok forró vizet engedtem hozzá. Hosszan áztattam magam, majd a hajamat is megmostam egy kókusz aromás hajbalzsammal. A kádból kiszállva szárazra töröltem magam, majd a hajamat félig megszárítottam és jó pár varázslat segítségével csinos kis kontyot csináltam belőle. Nem gyakran sminkeltem magam, de most raktam egy leheletnyi púdert az arcomra és kihúztam a szempilláimat, majd egy kis barackszínt vittem a szemhéjamra. Halvány málnaszínűre festettem a számat, de a felét rögtön le is szedtem, hogy természetesebben hasson. Végső lépésként magamra öltöttem a ruhámat és az egyik roxfortos sálamból hosszú, színben passzoló stólát készítettem hozzá. Mikor belenéztem a tükörbe kivételesen meg voltam elégedve a látvánnyal.

Már nyolc óra volt, mikor kiléptem a szobámból; szinte utolsónak érkeztem a Nagyterembe. Csodálatosan fel volt díszítve, a karácsonyfák ugyan még nem voltak felállítva, de a mennyezeten a szokásosnál is fényesebben ragyogtak a csillagok, míg a padló és a falak úgy csillogtak, mintha üvegszerű jégtükör lenne. Az asztalok körbe voltak állítva a terem körül és a jobb oldalon terpeszkedő színpad felől csodálatos zene szólt. "Talán annyira mégsem lesz rossz ez az este!"- gondoltam mosolyogva, miközben odavonultam a tanárok mellé. Szokásos helyem- Piton mellett- üresen várt, de egy pillanatra haboztam. A sötéttaláros férfi nem változott sokat, mégis valahogy egészen más volt... hatalmas erő és magabiztosság áradt belőle. Ekkor döbbentem rá, hogy engem néz. Majdnem leesett az állam, amikor nem lekicsinylő, becsmérlő pillantásokat kaptam, hanem elismerő, már-már forró izzással tekintett végig rajtam. Elpirultam és gyilkos szemekkel néztem vissza rá. A szája alig láthatóan felfelé görbült; meg tudtam volna fojtani. Hirtelen éreztem, hogy még valaki rám tekint; ekkor találkozott a pillantásom egy fürkésző, égszínkék szempárral. Dumbledore felvonta fél szemöldökét, majd mosolyogva biccentett felém, jelezve, hogy ideje helyet foglalnom. Már rég észrevette a köztem és Piton között feszülő ellentéteket, de eddig mindhiába próbálta meg elsimítani azokat, vagy akár csak kideríteni a "hirtelen" jött indulat okát.

Mikor elegánsnak szánt mozdulattal leültem, Dumbledore szólásra emelkedett. Sugárzó arccal tekintett végig az egybegyűlteken, majd karját kitárta, mintha ezzel a szívélyes mozdulattal akarná keblére ölelni a Roxfort diákjait!

- Kedves Barátaim!- kezdett bele mély zengő hangon- A karácsony mindig ünnep, nem csak otthon, de itt, szeretett iskolánk falai között is. Idén többen maradtunk, mint gondoltam volna, ezért bátorkodtam előállni ennek a bálnak az ötletével, melyet remélem ti is kitörő örömmel fogadtok. De nem is húznám tovább az időt, kezdődjék hát a lakoma!

Tapsolt egyet a kezével és megjelent előttünk megannyi étel és ital. A diákok elégedettségüket jelezve megtapsolták a kellően rövid beszédet és nekiláttak a vacsora elpusztításának. Az étkezés jó hangulatban telt, bár nem tudtam felhőtlenül örülni, hisz a közvetlen szeretteim nem lehettek velem. Szemem sarkából láttam, hogy McGalagony aggódva figyel, a másik oldalon meg Piton nézett rám időről időre. Ezt elég hamar meguntam és ismét rávillantottam egy gyilkos pillantást... amit Dumbledore megint kiszúrt és mosolyogva megcsóválta a fejét.

Mikor a desszert nagy része is eltűnt az asztalról, az igazgató ismét szólásra emelkedett.

- Örömmel látom, hogy ízlett a vacsora, amiért a mi szorgalmas kis manóinkat illeti a köszönet. De mivel ez egy bál, nem egy egyszerű lakoma, zene és tánc is dukál.- tapsolt egyet, mire a fények elhalványodtak és egy keringő ismerős dallama csendült föl.

- Szeretném megkérni két kedves kollégámat, hogy illően nyissák meg a mai bált.- itt jelentőségteljesen rám mosolygott, mire igen erős balsejtelem fogott el- Perselus, Hermione... kérlek fáradjatok a táncparkettre.

Döbbenten néztem az igazgatóra, míg Piton egyenesen felnyársalta a tekintetével. De tudtuk, hogy visszakozásnak helye nincs. Piton elegánsan felállt, majd udvariasan felém nyújtotta a kezét. Én vonakodva bár de elfogadtam- villámcsapásként ért az érintése- és kivezetett a parkettre kb olyan arccal, mintha a fogát húznák.

Ott megfogta az egyik kezemet, másikat a derekamra helyezte és vezetni kezdett. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak hogy tudott táncolni, de nagyon is jól csinálta. Határozott volt, mégis úgy siklottunk a villogó tükörpáncélon, mintha egész életünkben erre az alkalomra készültünk volna. Én igyekeztem elnézni mellette, de égető tekintete arra kényszerített, hogy viszonozzam a pillantását. Elakadt a lélegzetem... éjfekete szemeiben perzselő tűz táncolt, nyoma sem volt a szokásos hidegségnek. S bár arca kifürkészhetetlen maradt, nem tudtam elhinni, hogy nem érez semmit. Kezét lassan a hátamra csúsztatta és alig észrevehetően hüvelykujjával végigsimított lángoló bőrömön. Majd újra és újra... Egész testem beleborzongott és ezt ő is érezte. Az andalító dallam azonban lassan elhalt és mi is megálltunk. Ő elegánsan meghajolt előttem, majd a többiek tapsától kísérve visszavezetett az asztalhoz. Dumbledore-ra nézett, majd mogorván biccentett felé és kirobogott a teremből. Az igazgató ismét megcsóválta a fejét, de azért mosolygott.

Hamarosan a parkett megtelt táncoló diákokkal és igazi báli hangulat lett úrrá rajtuk. Én sápadtan ültem a helyemen, még mindig a történtek hatása alatt.

- Rosszul érzi magát?- kérdezte aggódva a mellettem ülő McGalagony. Értettem mire céloz- azt hitte, hogy a magány miatt ülök így, magamba roskadva. Kihasználva a helyzet félreérthetőségét és rábólintottam.

- Most inkább el is mennék. Jó éjt, professzor!

Azzal én is felpattantam és Pitonhoz hasonlóan sietősen távoztam. Már félúton a szobámba éreztem, hogy elerednek a könnyeim.

***


Már rég vége volt a bálnak és én még mindig csak a szobámban ücsörögtem. Nem tudtam eldönteni, menjek vagy maradjak. Nagyon felkavart, hogy vele kellett táncolnom. Olyan hihetetlenül gyönyörű volt, azt hiszem, ilyen szépet még nem is láttam. De hideg szemei láttán a bennem lobogó forróság is rögtön alábbhagyott.

- Nem érdekel, most már elmegyek hozzá...- morogtam csak úgy magamnak és megerősítésképpen még biccentettem is hozzá.

A folyosóra érve kirázott a hideg, pedig már igazán hozzászoktam a pince jeges légáramlataihoz. Sietős léptekkel haladtam célom felé. Mire észbe kaptam, már Hermione ajtaja előtt álltam. Vettem egy mély levegőt és mielőtt még meggondolhattam volna magam, bekopogtam. Semmi... "Lehet, hogy már alszik"- jutott eszembe, de ezt rögtön kizártam. Nem tudom pontosan honnan, de nagyon biztos voltam benne, hogy még ébren van.
Nem kopogtam többet, inkább elsuttogtam egy általános vész-jelszót, ami nyitja az összes ehhez hasonló ajtót. Óvatosan nyitottam ki, majd beléptem és halkan be is csuktam magam mögött.

Ahogy a szemem hozzászokott az erős félhomályhoz, megpillantottam az alacsony, belső ablakpárkányon kucorgó, még mindig gyönyörű díszbe öltözött Hermionét. Nem vett észre. Közelebb mentem hozzá, de két méterre tőle megtorpantam és megköszörültem a torkom.

- Mit akar?- kérdezte fagyosan, rám se nézve.

"Téged!"- üvöltöttem volna legszívesebben, de talán nem ez lett volna a legcélravezetőbb. Ezért inkább vettem egy mély levegőt és tettem felé még egy lépést.

- Beszélni szeretnék veled.

- Nincs mit mondanunk egymásnak... már mehet is.- felelte azonnal, még mindig kibámulva az ablakon.

- Ha neked nincs is, nekem igenis van...- felsóhajtottam. Piszok nehéz lett volna úgy is, hogy Hermione nem viselkedik ilyen elutasítóan. Ráadásul úgy nézett ki a dolog, mintha fenyegetően fölémagasodtam volna, pedig ez kivételesen igazán nem állt szándékomban. Nem maradt túl sok választásom- ugyan fogamat csikorgatva és magamban azon gondolkozva, hogy még mennyire vagyok hajlandó magamat megalázni- leguggoltam mellé.
- Sajnálom. Nagyot hibáztam. Most már tudom.- vártam szavaim hatását, de úgy tűnt, minden lepattan róla, ami elhangzik a számból. Látni akartam az arcát. Mindennél jobban!

- Kérlek nézz rám... Herione! Kérlek...

Magam is megdöbbentem, hogy megtette. Szeme mélységes szomorúságot tükrözött, arcán könnyek peregtek végig.

- Mit akar még? Jó érzés látni, hogy milyen gyenge vagyok?- suttogta rekedten.

- Nem...- nyögtem, majd igyekeztem összeszedni magam- Sosem szabadott volna bántanom se téged, se a barátaid emlékét. Én csak... azt hiszem... - nem bírtam tovább, kifakadtam- Jaj Hermione! Te is nagyon jól tudod, hogy féltékeny voltam! Nem értettem, hogy egy olyan gyönyörű és okos lány mit akarhat tőlem! Egyszerűen elkapott az indulat és azt se tudtam mit mondok... fel se fogtam a szavaim súlyát...

Mindketten meglepetten néztünk egymás szemébe; se én, se ő nem számított ilyen őszinteségi rohamra. Magamban százszor elátkoztam a hülyeségem, de már nem vonhattam vissza. Ennek ellenére láttam, hogy a bevehetetlennek vélt fal kettőnk között kissé megroggyant, ezért folytattam.

- Hiányoztál... és hiányzol. Nem is gondoltam volna, hogy... hogy egyszer még vágyom majd valaki társaságára. De te más vagy... nem kértél, csak adtál és én ezt mind eldobtam magamtól... Tudom, hogy nagyon megbántottalak, de szeretném, ha adnál még egy esélyt nekem, hogy bebizonyítsam... hogy megmutassam... "Mit is? Mit akarok megmutatni?"-kérdeztem magamtól szinte már kétségbeesetten.

- Boldoggá szeretnélek tenni- nyögtem ki végül és lehajtott fejjel vártam az ítéletére. Sokáig hallgatott és engem szinte teljesen felőrölt ez a várakozással teli csönd.

- Nem tudok hinni magának... - kezdte és hidegzuhanyként ért, hogy még mindig magáz- maga mindig pontosan tudja mit csinál és mindig megszerzi magának amit akar. Én nem akarok egy ilyen trófea lenni a gyűjteményében...- mondta végül keserűen.

- Én nem...- tiltakoztam hevesen és még föl is álltam, de ő is felpattant és leintett.

- Kérem... ne! Elég... ha tényleg tudni akarja elég fájdalmat okozott nekem ahhoz, hogy ne bízzak meg magában. De már túl vagyok rajta... magán.- mélyen a szemembe nézett és én nyeltem egyet- Most pedig kérem távozzon.

- Legyen.- bólintottam- de előbb még szeretnék kérni valamit...- kérdőn nézett rám, mire én sietve befejeztem- Egy csókot... egy utolsó csókot.

Azzal meg se várva az engedélyt magamhoz rántottam és szenvedélyesen birtokba vettem ajkait. Illata bódító volt, cseppet sem giccses, mint az ő korabeli lányoké, inkább természetes és izgató. Megpróbált ellökni magától, de egy idő után nem bírta tovább gyötrő ostromomat és olyan hévvel csókolt vissza, mintha víz helyett rám szomjazna; kezét a nyakam köré fonta, amitől még szorosabban préselődött hozzám.

Nem tudom mennyi ideig voltunk így, de amikor szétváltunk, mind a ketten erősen ziháltunk. Aztán düh csillant a szemében és nagyot lendített a kezén, hogy arcon üssön. De én gyorsabb voltam és elkaptam a csuklójánál.

- Ne- kértem csendesen. Nagyon rossz emlékeket ébresztett bennem a pofon...- Ne üss meg. Tudnom kellett...

- Mit?- suttogta rekedten, ismét könnyes szemmel.

- Hogy jelentek -e neked még valamit. És igen! Éreztem, ne is tagadd!

- Ettől jobban érzi magát?- kiáltotta, miközben kirántotta a kezét az enyémből és ökölbe szorította.

- Igen. Fontos vagy nekem... Komolyan mondtam, hogy boldoggá akarlak tenni...
Megtörten állt előttem, szeméből csak úgy záporoztak a könnyek. Szörnyen éreztem magam, hogy már megint miattam sír. De nem adhattam fel... most már tényleg nem. Közelebb léptem és tiltakozása ellenére magamhoz szorítottam. Fejemet a füléhez hajtottam, úgy suttogtam neki:
- Sajnálom Hermione... tényleg nagyon sajnálom...- felsóhajtottam és magammal küszködve mondtam ki azt az igazságot, ami már régóta nem hagyott nekem egy nyugodt percet sem:- Szükségem van rád.

Erre ő hevesen átölelt, éreztem, ahogy forró könnyei átáztatják vállamnál a taláromat. De ez érdekelt a legkevésbé; minden olyan... egésznek tűnt, ahogy ott álltunk a félhomályban, szorosan ölelve egymást. Alig mertem megmozdulni, de a szemébe kellett néznem. Tudnom kellett, mit érez.

Finoman eltoltam magamtól és megpróbáltam olvasni a mélybarna szempárban. Az most melegséget és gyengédséget tükrözött. Arca nyugodt volt és csodálatosan gyönyörű; egy két kósza göndör tincs kilógott elegáns kontyából, még ellenállhatatlanabbá téve vele a fiatal nőt. Gyengéden felemeltem állát és lágyan megcsókoltam. Óvatosan harapdáltam alsó ajkát, mely hamarosan engedett és szája kissé szétnyílt. Mikor nyelvünk összeért, már nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ismét nekiessek, de nem tettem. Helyette megcsókoltam szája szegletét, majd a füle alatti érzékeny részt. Halkan felsóhajtott, ezzel engem további csókokra ösztönözve. Belecsókoltam fülébe, majd nyelvemet épp hogy csak bőréhez érintve végighúztam nyaka íven, majd finoman beleharaptam vállába. Erre már szabályszerűen remegni kezdett és tarkómat megragadva szenvedélyes csókra hívott engem. Szorosan magamhoz vontam, kezemmel meztelen hátán kalandoztam. Meredező férfiasságom egy pillanatra hozzányomódott. Ez áramütés-szerűen hatott rá, kezét nyakam köré fonta, míg lábaival- igaz, kissé bajosan- átkarolta derekamat, így öle az enyémnek nyomódott. Nem tudtam megállni, hangosan belenyögtem a csókunkba. Odavittem az ágyhoz egy pillanatra se szakadva el a mézédes ajkaktól. Finoman végigfektettem rajta, majd mellé ülve folytattam a kényeztetését. De mikor vágytól pirosló arcára pillantottam, elbizonytalanodtam.

- Hermione... ha nem akarod, most szólj - nyögtem rekedten... Később már nem hinném, hogy felteszem ezt a kérdést... akarlak. Nagyon! De nem akarom, hogy megbánd...

Ő fátyolos szemekkel nézett rám, majd felkönyökölt.

- Nem fogom- suttogta- Tudom, hogy megbántad... megbocsátok... de most gyere. Kívánlak...

Nekem se kellett kétszer mondani, ismét megcsókoltam, miközben kezemmel lesimogattam ruhája pántját. Aztán szám lassan követte kezem útját és a vállait kezdtem el puszilgatni, miközben már a melleit simogattam. Éreztem, ahogy a leheletnyi anyagon keresztül megkeményednek a mellbimbói és halkan nyöszörögni kezdett. Nem bírtam tovább! Kicsit megemeltem és lehúztam róla a ruhát, majd egy gyors mozdulattal a melltartójától és a bugyijától is megszabadítottam. Megőrültem a látványtól, ahogy ott feküdt előttem, meztelenül, vágytól remegve. Sápadt bőre ragyogott a hold és a gyertyák fényében, szemeit félig lehunyva pihegett.

Számat mellére tapasztottam és finom puszikkal borítottam el, egyre lejjebb haladva. Mikor öléhez értem és lágyan belecsókoltam, hangosan felnyögött. Ez már nekem is sok volt. De mielőtt még elkezdhettem volna vetkőzni, Hermione őrült módjára kezdte el rólam szaggatni a ruháimat. Fel se eszmélhettem, mire már én is meztelen voltam. Megigézve nézett végig rajtam, szinte csodálattal... el se hittem, hogy lehet ilyen szerencsém. Ujjaimat végigfuttattam a testén mire ő felsóhajtott. Elkapta a kezemet és belecsókolt a tenyerembe. Nem bírtam tovább... két kezét a feje fölött összekulcsoltam, majd kőkemény büszkeségem a bejáratához illesztettem. De nem hagyta, hogy sokáig kínozzam, mert csípőjét felemelte és egy mozdulattal magába fogadott . Mind a ketten felnyögtünk. Heves lökésekkel jutottunk egyre közelebb a beteljesüléshez. Kezeit elengedtem és megcsókoltam, ő meg hátamat karmolgatta, de olyan erővel, hogy felszisszentem. Halkan sikongatott, majd hirtelen megéreztem magam körül a gyors összehúzódásait, mire én is elélveztem. Ernyedten zuhantam le mellé és szorosan átöleltem, majd magunkra rántottam a takarót. Fejét nyakamba fúrta, úgy szuszogott. Gyengéden homlokon csókoltam, mire belemosolygott a vállamba.

Nem szóltunk. Nem is volt rá szükség. Éreztem, ahogy egyre egyenletesebben veszi a levegőt és lassan elalszik. Mintha hazaértem volna...

Arra ébredtem, hogy fázom... kezemmel Perselust kerestem; hasztalan. Azonnal kiment a szememből az álom. Mikor felültem, láttam, hogy még csak most hajnalodik. Körülnéztem a szobámban, habár tudtam, fölösleges. Perselus már elment.

Nagyot sóhajtottam, rosszul esett a távozása. Nem tudtam mit gondoljak... Savanyú szájízzel kerestem ki egy farmert a sok közül, majd egy pólót is magamra kaptam. Pulcsi azonban nem volt egy se, mind a szennyesben hevert.

- Szuper... - morogtam.

Ekkor pillantottam meg egy színes kupacot az ágyam végében. "De hisz karácsony van!"- tudatosult bennem és elmosolyodtam időérzékem elvesztésén. Rögtön kezembe vettem egy puhának tűnő csomagot és "elővarázsoltam" belőle Mrs Weasley szokásos karácsonyi pulcsiját, ami szokatlanul csinos volt! Ezüstkék színe volt, deréknál rövid, karcsúsított, garbó nyakú kötött csoda. Azonnal bele is bújtam, nagyon tetszett. Aztán egy gyors pálcamozdulattal fésülködő- bűbájt küldtem rakoncátlan tincseimre és hátul lófarokba kötöttem.

Mikor befejezettnek nyilvánítottam a reggeli öltözködést, folytattam az ajándékok szemrevételezését. Egy nehéz, arany-vörös papírba csomagolt ajándékon az állt:

Boldog karácsonyt kíván a Roxfort tanári kara!

Elmosolyodtam, majd gyors mozdulattal kibontottam. Még a lélegzetem is elállt: egy merengő volt benne! Pár pillanatig csak hápogni tudtam a meglepetéstől... nagyon meg lehettek elégedve a munkámmal! Kezemmel végigsimítottam a gyönyörű, faragott kőtálon, melyet rúnák sűrű hálója díszített. Óvatosan leraktam az ágyamra és elhatároztam, hogy még aznap délután kipróbálom.

A következő ajándék Remustól volt: egy vaskos és igen ritka bájitalkönyv. Értettem a burkolt célzást (jellemző rá, még ilyenkor is a béke követét játssza), de lelkiismeret furdalásom is támadt, amiért ennyit rám költött, hiszen ő maga nem élt valami jól.

Hagrid meglepetése is egy könyv volt- csak kiismertek hét év alatt- tele volt színes mozgó ábrákkal és hasznos tanácsokkal látta el azt, aki nem akart alulmaradni egy-egy veszélyesebb legendás lénnyel folytatott összezördülésben...

Aztán egy újabb súlyos csomag következett, ez viszont az összes Weasleytől: egy sötét varázslatokkal és kivédésükkel foglalkozó ötkötetes könyvsorozat volt. Nem bírtam ellenállni, belelapoztam az egyikbe. Már elsőre láttam, hogy ennek hatalmas hasznát veszem, ha auror akarok lenni!

Épp neki akartam látni a behatóbb tanulmányozásnak, amikor megpillantottam egy utolsó csomagot. Szemöldök ráncolva vizslattam a zöld-ezüst színekkel átszőtt fekete papírt, majd óvatosan kezembe vettem. Könnyű volt, majdhogynem súlytalan. Egy kártya is volt hozzá, rajta ismerős, szálkás betűkkel egy rövidke üzenet:

Ezt akkor vettem, amikor még nem tudtam, hogy megbocsátasz -e nekem. Mire ezt kibontod, a válaszod már tudni fogom. Boldog karácsonyt, remélem örülsz neki!
Perselus

Remegő kezekkel kezdtem el bontogatni a papírt. De amit a kezemben tartottam, láthatatlan volt... De ahogy kihalásztam, megpillantottam a szinte átlátszó anyagot. Ez nem lehet igaz!
Már épp magamra akartam ölteni, hogy megbizonyosodjak róla, amikor kiesett valami a köpenyből; ami eddig természetesen szintén láthatatlan volt. Egy kis fekete dobozka. Tétovázva nyitottam fel a tetejét; elakadt a lélegzetem! Egy gyönyörű, ezüstös medál volt benne, vékony fekete bőrszíjra erősítve... Mikor rájöttem, mi is az ékszer, halkan felsikkantottam.

- Tetszik?- kérdezte Perselus halványan mosolyogva, hanyagul a fürdőszobám ajtófélfájának dőlve.

Tőlem szokatlan módon majdhogynem visítva ugrottam a nyakába.

- Perselus! Ezt el sem hiszem!

Ő nem tolt el magától, inkább magához szorított és a hátamat simogatta. Mikor elengedett, bátortalanul néztem a szemébe.

- De... ezt nem fogadhatom el.- mondtam kissé szomorúan.

- Miért nem?- kérdezte arcomat fürkészve.

- Egy láthatatlanná tevő köpeny... és egy ilyen mértékű védő mágiával bírő kő? Ez... ez nagyon drága lehetett...

Elpirultam és gyorsan elkezdtem fixírozni a zoknimat. De nem rejtegethettem sokáig a zavaromat, mert Perselus gyengéden felemelte államat és egy puha csókkal elejét vette az újabb tiltakozásnak.

- Nekem nem drága... Egyébként is... tanári fizetésből vicces lenne. - idáig nyugodt arcát enyhe undor váltotta fel és gúnyosan folytatta- De még szerencse, hogy én vagyok a nagy múltú és ezer évre visszamenőleg aranyvérű Piton család utolsó sarja... éljen.

Nem akartam, hogy elszomorodjon, gyorsan átöleltem és lágyan megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól, mélyen a szemembe nézett.

- Te ugye tudsz a családom múltjáról?- kérdezte halkan.

- Igen... olvastam a Pitonokról. Tudom, hogy mindig is a sötét oldalt szolgálták.

Hangosan felsóhajtott, majd gondterhelten megdörzsölte homlokát.

- És ez téged nem zavar?

- Téged zavar, hogy sárvérű vagyok?- kérdeztem vissza.

- Ne mondj ilyet! És egyébként meg persze, hogy nem zavar. Amíg le nem buktam a Nagyúr előtt, úgy kellett tennem, mintha engem is érdekelne ez a vérségi mizéria. Pedig hidegen hagy. Te vagy a legtökéletesebb példája, hogy édes mindegy a származás...

- Na és te...- kérdő tekintetét látva folytattam- Nem léptél családod útjára, újat választottál. Jó ember vagy, Perselus...

Arcán nem látszott semmi, de szeme mélységes szomorúságot tükrözött. Homlokát enyémnek támasztva suttogta: - Remélem nem fogsz csalódni...

Válasz helyett inkább ismét megcsókoltam, de nem hagytam, hogy nagyon belemelegedjünk

- Nekem is van itt számodra valami...- kezdtem, de ő elkapta a kezem. Kivette belőle a nyakláncot és a hátam mögé lépve a nyakamba akasztotta, majd hátulról átölelt.

- Tényleg tetszik?

- Nagyon... még sose kaptam ilyen szépet.

- Azért remélem a köpeny is hasznodra válik és nem sodor veszélybe...

Elnevettem magam és kibontakoztam karjai közül. Lehuppantam az ágyra és várakozó mosollyal néztem rá. Ő kérdőn felvonta a szemöldökét, mire én az asztalomon árválkodó mélykék papírba csomagolt ajándék felé biccentettem. Ő szó nélkül odament és elvette, majd leült mellém.

- A tiéd...- elmosolyodtam- Téged húztalak a süvegből.

Erre ő gúnyosan elmosolyodott, jelezve, hogy érti, Dumbledore nélkül most nem lenne ajándéka. De azért kibontotta a csomagot és kivette belőle az elegáns, fekete inget.

- Ne becsüld le... ez nem csak az, aminek látszik. A hőmérséklethez alkalmazkodik és a gyengébb átkok lepattannak róla.- mondtam, majd felálltam és a kezénél fogva magammal húztam. Elkezdtem kigombolni az éppen rajta levő, kissé már kifakult, szintén fekete inget. Nem bírtam megállni, hogy kezem nyomán ne csókoljam végig izmos mellkasát, miközben hátát simogattam. Mikor az utolsó gomb is engedett, számmal köldökéhez értem és végighúztam nyelvemet egészen a nadrágja széléig. Nem is maradt válasz nélkül, felsóhajtott, majd határozott mozdulattal felhúzott és villogó szemekkel nézett rám.

- Mit csinálsz?- kérdezte halkan.

- Öltöztetlek... Aztán kiviszlek levegőzni...- feleltem kajánul mosolyogva, majd egy rántással megszabadítottam felsőjétől.

Közelebb hajoltam szájához, mire lehunyta a szemét és én hirtelen inkább a nyakát kezdtem el kényeztetni. Ismét elborítottam mellkasát és hasát apró csókokkal, de megint nem tűrte sokáig, pillanatokon belül forró és szenvedélyes csókban forrtunk össze. Ahogy magához szorított éreztem, ahogy kőkemény izgalma hozzámér. Őrjítő volt a tudat, hogy ezt én váltom ki belőle! Lábaimmal átkaroltam a derekát és szorosan hozzá préselődtem, mire felnyögött. Csókunk közben ütemesen nekidörgölődztem, halk sóhajokat csalva ajkaink közé. Hirtelen megindult az ágy felé és lefektetett rá. Szemei vágytól égtek, de mikor megszólalt, hangja hideg volt.

- Ms Granger... nem gondolja, hogy nem ez a legmegfelelőbb módszer arra, hogy kicsábítson?- kérdezte hivatalosan.

Én vállánál fogva magamra rántottam, majd egy ügyes mozdulattal fölé kerültem és birtokba vettem ajkait. Kéjesen harapdáltam, nyelvemmel simogattam, fogunk néha még össze is koccant. De nem akartam megszerezni neki az örömöt, hogy mindig magáévá tehet, ahányszor csak akar. Elválltam tőle, majd még egyszer végigsimítottam férfiasságán- kicsit meg is szorítottam, hangos nyögést csalva ki belőle- majd ördögien rámosolyogtam.

- Öltözz! Megyünk sétálni!

Hitetlenkedve nézett rám.

- Nem hagyhatsz csak így itt...- morogta.

- Nem is. Velem jössz!- most már leplezetlenül vigyorogtam. Ő megadóan hátrahajtotta a fejét és faarccal közölte a plafonnal:

- Kegyetlen nőstény...

Erre már felnevettem és bár nem volt könnyű feladat, de felöltözésre ösztökéltem Perselust.
Tíz perc múlva már a hideg folyosón jártunk, én kabátban, sálban és sapkában, míg Perselus csak egy fekete sál és kesztyűpárosítást öltött magára elmaradhatatlan lobogó talárja mellett. Azt hiszem, sikerült rávennem, hogy bízzon az ajándékában... bár lehet, hogy csak azért nem kellett kabát neki, mert még mindig fűtötte valami...

***

Hihetetlen, milyen hatással van rám ez a nő! Ha tehetném, belökném az első falikárpit mögé és elég korhatáros dolgokat művelnék vele... De látom, neki más céljai vannak, mert egyenesen kifelé veszi az irányt. Teljesen megőrjít!

Nagyon korán volt, még nem is kelt fel teljesen a nap. Csodálatos volt a hófödte Roxfort és az azt körülvevő birtok. Csendes és békés és én... boldog voltam. Már percek óta sétáltunk némán, lépéseink ropogását hallgatva a friss hóban, mikor megfogtam Hermione kezét és magamhoz húztam. Kérdőn nézett föl rám:

- Bárki megláthat...

- Nem fog- feleltem tömören és lágyan megcsókoltam.

Csak lassan engedtem el, majd tovább sétáltunk.

Sose gondoltam volna, hogy egyszer lehet valami ennyire tökéletes. Nem hiszem, hogy megérdemlem... De nem akartam ilyesmire gondolni. Csak az számított, hogy boldoggá tehessem. Ahogy megígértem.

- Menjünk be...- suttogta, majd mikor ránéztem, kissé emeltebb hangon folytatta- Bármikor felébredhetnek... és ha valaki kinéz az ablakon elég nehezen magyaráznánk ki magunkat.

Én csak biccentettem. Rossz volt ez a titkolózás. Ebből állt az életem: rejtegetni a múltam és... most meg a jelenemet is. Én már megszoktam, de Hermione nem tudom meddig bírja.
Nem nagy dobra akarom verni, csak... Ez így olyan bonyolult.

Észre se vettem, mikor értünk a pincébe. A lakosztályom előtt megálltunk és Hermione várakozva rám nézett, majd elmosolyodott.

- Ha nem akarod, hogy halljam a jelszót, befogom a fülem.

Erre én is elmosolyodtam.

- Ha azt szeretném, hogy minél gyakrabban meglátogass, kénytelen leszek megosztani veled ezt a bizalmas információt.

- És tényleg szeretnéd?- kérdezte csábosan mosolyogva, mire én felvontam a szemöldököm, majd egy hirtelen mozdulattal a falnak nyomtam. Ő meglepetten nézett rám, majd ahogy mélyen a szemébe néztem, a hidegtől kicsípett arcán még dominánsabb lett a pír.

- Szerinted?- kérdeztem bársonyos-sejtelmes hangon, miközben egyre közelebb hajoltam szájához. Lecsukott szemmel, remegő pillákkal várta csókomat. Először csak nagyon óvatosan kóstolgattam de ő egyre türelmetlenebbül követelte a folytatást, így megadtam magam. Szenvedélyesen beletúrt hajamba, mire kezemmel lehúztam a sálját, majd a nyakát kezdtem el csókolgatni, szívogatni. A mellkasa már gyorsan emelkedett-süllyedt, halk sóhajok hagyták el csókomtól izzó ajkait.

Nagyon nehéz volt, de elváltam tőle. Ő kinyitotta szemeit, arcán meglepetés tükröződött.

- Perselus- suttogta kissé szemrehányóan, mire én felöltöttem a legördögibb vigyoromat és az ajtóm felé fordultam.

- A jelszó: édes bosszú...

Azzal nekidőltem a falnak és megvártam, hogy a duzzogó Hermione befáradjon szerény hajlékomba...

Már alig vártam, hogy találkozhassak a szüleimmel. Az utóbbi időben kezdtem teljesen kikészülni az aggodalom miatt, hisz nem épp életbiztosítás egy boszorkány a családban az ilyen... vészterhes időkben. Na igen. Kíváncsi lennék, hogy hányszor hallottam mostanában ezt a kifejezést. Az újságok, a diákok és a tanárok egyaránt ezt szajkózzák. A lassan mindennapossá váló halálfaló-támadások miatt az egész minisztérium felbolydult és egyre szigorúbb rendeleteket hoznak- mint állítják, a mi érdekünkben. Lassan teljes kijárási tilalom lesz, a roxmortsi hétvégékről is le kellett mondanunk- bár rám, mint tanárra azt hiszem ez nem vonatkozik. Ezt az egészet még a többiek nem tudják, de ha visszajönnek a szünetről szép kis hidegzuhany lesz...

Na tessék, már megint nem tudok pozitívan gondolkozni. Mindig ez van, ha az igazgató irodájába készülök, még akkor is, ha tudom, hogy nem egy tragédiát akar bejelenteni.
Sőt... kissé megkésve ugyan, de elmehetek karácsonyozni a... pontosabban haza mehetek. Néha már úgy érzem, hogy a Roxfort az otthonom... főleg így, hogy saját lakosztályom van.
- Gesztenyés zserbó- mondom a kőszörnynek, mire az engedelmesen félreugrik. Néha kíváncsi lennék, hogy Dumbledore még hogy-hogy nem lett cukorbeteg attól a hatalmas mennyiségű édességtől, amit elfogyaszt...

Kopogtatásomra egy kedélyes "Gyere be, Hermione!" a válasz, így belépek.