Befordultak egy sötét mellékutcába, a férfi előhúzta pálcáját és néhány szót mormogott az orra alatt.

-          Hol vagyunk? – kérdezte ismét Tonks.

-          Nálam – felelte tömören a bájital tanár.

Csak az utca végén álltak meg egy kétszintes, kis háznál.

-          Isten hozott az otthonomban! – szólt valami keserű felhanggal megtoldva az utolsó szót és kitárta előtte az ajtót.

A lány csodálkozva lépett be, Piton pedig követte. Pálcája rezdülésére azonnal meggyulladtak a mennyezeti lámpára erősített gyertyák, jótékony félhomályba burkolva a nem túl előkelő lakot.

Bezárta maguk mögött az ajtót, majd egy régi pamlagra tette a lány táskáját.

Egy apró nappaliban álltak. A falakat mindenütt mennyezetig érő könyvespolcok borították, a szoba közepét pedig néhány öreg bútordarab foglalta el. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna otthonosnak nevezni.

-          Hol vannak az ajtók? – nézett körül Tonks.

-          A könyvespolcok mögött. Csak bűbájjal lehet nyitni őket – felelte a férfi és két tenyerébe fogta a lány szív alakú arcát. – Remélem, hoztál kabátot!

-          Miért? Nincs nálad fűtés? – nevetett fel a lány.

-          Ez csak egy kis kitérő. Csak azért jöttünk ide, hogy én is átöltözhessek. Nos – kezdte el lassan gombolgatni a lány talárját -, megmutatod végre, mi van ez alatt?

Villámgyors mozdulatokkal szabadította meg a lányt a varázslóvilágban megszokott ruhadarabtól, majd elismerő tekintettel mérte a végig a mélyvörös ruhát.

-          Talán még csinosabb lehetnél, ha ez sem lenne rajtad… a lány hátára csúsztatta kezeit, majd lágyan megcsókolta elnyíló ajkait.

-          Ne mozdulj! – mondta végül. – Néhány perc és itt vagyok, csak magamra öltök valami kevésbé feltűnőt. Addig is szolgáld ki magad! – egy intésére néhány palack vajsör és egy pohár jelent meg a kis dohányzóasztalon, majd egy pillanat múltán már el is tűnt az egyik könyvespolc mögött.

Tonks felnyitotta az egyik üveget, majd lassan körbesétált a falak mentén. Megszámlálhatatlan mennyiségű könyv volt ott bájitalokról, gyógynövényekről és főként sötétvarázslatokról. Sehol egy regény, vagy verseskötet vagy bármilyen művészettel kapcsolatos könyv. Úgy tűnt, Piton számára az élet, a művészet és a hobbi is, mind egyenlő volt a munkájával.

Fázósan összehúzta magát és körbenézett valamiféle kandalló után kutatva. A pamlag takarásában talált rá a tűzhelyre, mely méreteiben a szobához alkalmazkodott, azaz szokatlanul kicsinek tűnt. Pálcájával tüzet gyújtott, majd leült a pamlagra, így várakozott a férfira.

Piton néhány perc múltán bukkant elő ismét a könyvespolcok mögül. Meglepő látványt nyújtott a számára szokatlan öltözékben, bár a fekete nadrág, fekete garbó és szürke zakó összeállítás igazán jól állt rajta. Karján egy hosszú, fekete felöltőt tartott, haját lazán összefogta a tarkóján, csak egy félhosszú tincs lógott az arcába.

Tonks elkerekedett szemekkel bámulta kedvesét. Perselus mugliruhában. A látvány majdnem sokkot okozott neki, ugyanakkor határozottan felgyorsította a vérkeringését is. A férfi igazán szívdöglesztő volt az általa egyébként megvetett göncökben.

-          Még mindig nem vettél kabátot? – lépett oda a lányhoz és kivette kezéből a vajsörös üveget.

Tonks még mindig képtelen volt megszólalni. Előrángatta az említett ruhadarabot a pamlagon heverő táskából és fel akarta venni, de Piton elvette tőle és saját kezűleg terítette a vállára.

-          Bármilyen hihetetlen, de még belém is szorult egy kis jó modor – suttogta a lány fülébe, majd ajkaival gyengéden végigsimított karcsú nyakán.

-          Nem akarod megmutatni a ház többi részét? – kérdezte Tonks elgyengülő lábakkal.

-          Majd később! Még temérdek időnk van, de most sietnünk kell, mert még a végén elkésünk!

-          Hová megyünk?

-          Türelem, hamarosan meglátod!

Ismét Piton irányította a hoppanálást és néhány pillanat múlva Tonks meglepetten vette észre, hogy London forgalmas és kivilágított belvárosában állnak. Időközben hatalmas pelyhekben szállingózni kezdett a hó, igazi karácsonyi hangulatot teremtve. Az utca zsúfolásig volt a mugli járókelőkkel, nyilván mindenki a szeretteihez sietett ezen a gyönyörű éjszakán.

A férfi megfogta a lány könyökét és finoman a Kennsington Palace nevű hotel felé kormányozta. Az ajtónálló udvariasan köszöntötte őket és kinyitotta előttük a hatalmas üvegajtót.

Egyenesen a szálloda éttermében mentek. Egy elegáns, karácsonyi díszekben pompázó, hatalmas terembe, ahol gyönyörűen terített asztalok várták a betérni vágyókat.

-          Jó estét! – köszöntötte Piton a főpincért. –  Jones névre foglaltattam asztalt, két személyre.

Fekete szemeivel közönyösen meredt a csokornyakkendős alkalmazottra, aki mély főhajtás után elvezette a párt a terem egyik sarkában megbúvó kis asztalhoz, mely épp egy feldíszített fenyő közelében állt.

-          Ez egyszerűen csodálatos! – szólalt meg Tonks, mikor a pincér végre magukra hagyta őket. – Hogy jutott eszedbe?

A meghatottságtól könnycseppek tolultak a szemébe. Ez olyan meglepetés volt, amire még véletlenül sem gondolt volna.

-      Emlékszel még, egyszer nagyon elszomorodtál amiatt, hogy titkolóznunk kell és még egy   kávéra sem ülhetnénk be sehová – felelte Piton. – Itt senki nem ismerhet fel minket, mégis teljesíthettem a kívánságod.

Tonks legszívesebben a tanár nyakába ugrott volna, de nem akart feltűnést kelteni.

Rendeltek az éppen felbukkanó pincértől, a férfi pedig kért egy üveg vörösbort is. Vacsora közben fesztelenül beszélgettek, mint két boldog szerelmes, akinek nem kell titkolóznia és nem kell attól félnie, hogy felfedezik őket. Alig egy óra múltán már bortól és vágytól lángoló tekintettel bámultak egymásra az asztal fölött. A köztük lebegő túlfűtött szenvedély lassan minden témát berekesztett, gondolataik minduntalan összetalálkoztak az első közösen eltöltött éjszaka emlékképeiben.

Miután a pincérek leszedték az asztalt, Piton előhúzott a zsebéből egy kis dobozkát.

-          Szeretném, ha velem maradnál azután is, hogy befejezed az iskolát.

Tonks fátyolos tekintettel bámult rá. Gyomrában megindult a már ismerős pillangók rajzása, térdei megremegtek az asztalterítő alatt.

-          Nem tudok és nem is akarok ígérni neked semmit… - folytatta – csak az biztos, hogy… szeretlek…

Nehezen jött ajkára a szó, érzékelhetően új jövevény volt a szótárában. A lány elé tolta a kis dobozkát és felnyitotta a tetejét.

Egy pár gyöngy fülbevaló volt benne, kis, kék bársonypárnára tűzve.

Tonks azon az estén már másodszor veszítette el a hangját. Testében magasra csapott a szenvedély, az öröm és a meghatottság elegye.

-          Én is szeretlek! – felelte, miután végre sikerült visszanyelnie a könnyeit. – Már annyiszor el akartam mondani…

Néhány perc múltán már ismét a tanár házában voltak, aki ezúttal megmutatta az emeleti helyiségeket is. Az összes helyiséget, egyenként.