2. fejezet

Csupán egyetlen szó és máris másként láttam a világot.

„Szeretlek” - gondoltam vissza az előbb elhangzott apró szócskára.

Ledöbbentett Hermione őszintesége, s egyúttal megrendített a benne lakozó fájdalom, magány és szomorúság

Lassan jutott eszembe, hogy még mindig a zuhany alatt álltunk. Hermione a falnak támaszkodott és üres tekintettel bámulta a falat.

Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét. Összerezzent, majd meglepetten nézett rám. Nem szóltam semmit, csak elindultam az ajtó felé, és ő jött utánam.

Először arra gondoltam, hogy a nappaliba hívom, de aztán jobb ötlet jutott eszembe, így a bejárati ajtót vettem célba. Nem mondott semmit, de magamon éreztem kérdő tekintetét.

Kicsi házamhoz hatalmas terület tartozott, így az otthonomat hatalmas erdő vette kerül. Elfordultam jobbra, és bevezettem Hermionét a fák rengetegébe. Megállt és ijedten rám nézett az ösvény elején. Én csak biztatólag megszorítottam a kezét, és indultam is tovább.

Jó tíz percig sétáltunk, mire egy kisebb réthez értünk. Azonban nem álltam meg, mire Hermione kérdőn rám nézett, és én megengedtem magamnak egy apró mosolyt, majd mentem tovább. Ismét tíz perc telt el, mire megérkeztünk.

Gyönyörű látvány tárult elénk, ami még 35 év után is elkápráztatott. A végtelen óceán képe egyszerűen csodálatos, ahogy a felkelő Nap meleg sugarai visszaverődnek a hullámzó felszínről. A partot apró szemcséjű, szinte fehér homok lepte el.

Hermionéra néztem, aki csak tátott szájjal bámulta az elképesztő kilátást. Reméltem, hogy tetszeni fog neki.

Néhány percig csak álltunk ott, majd közelebb sétáltunk a vízhez, és leültünk a homokba. Sokáig csak szótlanul néztük a kilátást, mire belekezdtem.

- Régen szerettem idejárni, de az utóbbi évek alatt megutáltam a helyet, hiszen túl szép volt az életemhez. Nézd Hermione, nekem ez az egész nem olyan egyszerű, mint gondolnád. Szinte az egész életemet magányosan éltem le, és majdnem mindenki gyűlölt. Aztán jöttél te, egy diákom, aki mellettem tanúskodott, ahelyett, hogy a barátaival együtt ellenem valljon. A vallomásod alatt megváltozott bennem valami. Akkor, ott és először tekintettelek fiatal nőnek, aki a céltudatosságával és magabiztosságával lelket öntött belém, hogy van miért élnem. A per után egyre többször gondolkoztam azon, hogy mennyire félreismertelek. Egy éretlen, okoskodó csitrinek tartottalak, aki mindig fel akart vágni a tudásával. A könyvtárban való találkozás után sodródtam az árral, ahogy egyre jobban megismertelek. Megbíztam benned, de féltem is, hogy ez az egész csak egy álom, és amint tovatűnik ismét hű társam lesz a magány. Utána visszatértünk a Roxfortba, ahol a folyton dúló harcok miatt nem volt tanítás, de segítenünk kellett a sérülteken. Még többet voltunk együtt, hiszen McGalagony megkért téged, hogy segíts nekem a bájital főzésben. Még inkább féltem, hiszen én mindig is magányos farkas voltam, és ez nem lehet a valóság. Talán ezért is voltam mindig tartózkodó, hogy ha egyszer elmész, ne legyen olyan fájdalmas.

Ránéztem Hermionéra, aki döbbenten ült mellettem.

- Perselus, én azt hiszem hülye voltam. – szólalt meg, majd újra némaságba burkolózott.

Hogy lehettem ilyen hülye? - átkoztam magamat. Már miért szeretne egy ilyen vén denevért, mint én? Bizonyára, csak a magány és fájdalom szólt belőle, mikor kimondta.

- Önző voltam - kezdte Hermione -, hogy nem foglalkoztam veled, csak magammal, holott téged több fájdalom ért egy hét alatt, mint engem egész életemben. Csak arra tudtam gondolni, hogy teher vagyok számodra. Ne haragudj rám, Perselus – mondta fájdalmasan.

Legszívesebben megöleltem volna, és már a mozdulat felénél tartottam mikor meggondoltam magam. Nem lehetek ilyen érzelgős! – dühöngtem magamban.

Hermione furcsán nézett rám a fél mozdulat miatt, majd elmosolyodott, és lassan felém mászott, és megölelt.

- Ne haragudj – suttogta újra, majd halkan zokogni kezdett.

Rossz volt látni, hogy ilyen szomorú, hogy ilyen magányos, hogy ennyi fájdalmat okoztam neki. Esetlenül simogatni kezdtem a hátát, várva, hogy megnyugodjon.

Légzése hamarosan egyenletessé vált, de még mindig ölelkezve ültünk a parton.

- Szeretlek – suttogta újra, és engem villámcsapásként ért a szó, noha már másodszor hallottam tőle. Ezúttal azonban mindent megváltoztatott. Eltoltam magamtól és ő meglepetten nézett rám.

- Nem szeretsz, Hermione – mondtam ki gondolataimat. Közbe akart vágni, de végül meggondolta magát. – Nem szerethetsz. Ma reggel értettem meg mindent. Ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Öreg vagyok hozzád, akár az apád is lehetnék. Meg vagyok bélyegezve, az egész világ gyilkosnak gondol, és igazuk is van... – Nem tudtam folytatni, mert Hermione dühtől kipirult arccal vágott közbe.

- Az apám lehetnél, de nem vagy az. Idősebb vagy nálam, de nekem ez nem számít. A világ annak gondol, aminek akar, de engem ez nem érdekel – végét már szinte ordította, de nem győzött meg.

- A tanárod vagyok! – próbáltam nyugodtan beszélni, de egyre nehezebben ment.

- Tanárom? Kacagnom kell! Eddig nem számított ez sem! Találj már ki valami normális indokot, Perselus! – a nevemet szinte már köpte.

- Hiányoznak a barátaid! Hat éven keresztül össze voltatok ragadva! Ne tagadd...

- Nekem nincsenek barátaim – suttogta Hermione. Legyintett, mintegy hagyjuk ezt, és az óceán felé sétált...

Nem tudtam mihez kezdjek. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de ő nem fogta fel. Mindent megpróbáltam, de semmi esély. A szívem egy percre összeszorult, ahogy az utolsó mondatára gondoltam. Miattam nem voltak barátai, és akaratlanul is, de lelkiismeret-furdalásom lett. Én tehettem arról, hogy szenvedett!

Gondolataim elkalandoztak, így már csak Hermione elmosódott alakját látom a végtelen óceánban. Reméltem, hogy semmi őrültséget nem tesz, de az, hogy már csak a feje látszott ki, nem erről tanúskodott. Végül elmerült a vízben, és tehetetlenül néztem utána. A testem mintha vasból lett volna, mozdulni sem bírtam. Pillanatok múlva, nem törődve fájó végtagjaimmal, utána futottam.

Percekig kutattam utána, de nem leltem sehol. Kétségbe estem, már minden reményt feladtam, mikor megláttam a pálcáját. Sebesen lebuktam ott, ahol az felbukkant, és hamarosan meg is találtam Hermionét. Amilyen gyorsan tudtam, kiúsztam vele a partra.

A pulzusa gyenge volt, alig lélegzett. Miután semmi változást nem tanúsított, mugli módszerekhez folyamodtam.

A szívmasszázs és szájon át lélegeztetés meg tette hatását, hamarosan már vizet köpködött. Dühös voltam rá, de semmit nem tudtam mondani. Rám nézett, tekintetünk összekapcsolódott. Volt benne valami... nem tudtam körül írni, hogy mi, de egy kicsit megrémített. Hermione kihasználva pillanatnyi gyengeségemet közelebb jött hozzám, és én nem tudtam mit csinálni. A hatása alatt álltam, és tudtam, hogy onnantól már nincs vissza út...

***

Szomorúan néztem a lenyugvó Napot. Tudtam, hogy hamarosan mennem kell, és ez beárnyékolta határtalan örömömet. Sose gondoltam volna, hogy ő lesz az első.

Ránéztem az édesen szuszogó Perselusra, az agyamba véstem az arcát, hogy soha ne felejtsem el. El kellett hagynom, talán örökre, és tudtam, hogy ezt nem fogja nekem megbocsátani. Mindennél jobban fájt ez, de az ő biztonsága miatt meg kellett tennem.

Összekapkodtam a maradék holmimat, és utoljára megcsókoltam őt. Kockázatos volt, de szükséges.

Végül elindultam a kunyhó felé, nem néztem hátra, noha bármennyire is nehéz volt. Sírástól kivörösödött szemekkel érkeztem meg, ahol már vártak rám.

Rudolf: Ez a perc úgy fáj

Hullám a tengert

Csillag az éjt

Soha nem hagyják egymást

Soha nem válnak szét

Nekem ő jelent mindent

S a búcsú halál

Ez a perc úgy fáj

Vajon kín lesz az élet

Csak végtelen gyász

Vajon őt várom mindig

Érte sír száz fohász

Közös jövőnk ha nincsen

a holnap se vár

Ez a perc úgy fáj

Csak ő kell

Ő minden

Nagy isten segíts

Erőt adj, mert meg kell tennem

Hogy hagyjam itt

Csak őrá

Rá vártam

Ezt rég jól tudom

Hát vakíts meg uram

És én akkor tán elhagyom

Ez itt a vég, a vad pokol

Csak szenvedés a lét

Miért higyjem ezt

Hogy hagyja ezt az ég

A szívem csak övé

A búcsú halál

Nélküle mit ér az élet

De érte muszáj

A szívem csak övé

Nem kérdés ma már

És bár sír a lelkem

Mert oly nagyon fáj

Többé szerelem nem vár